Másnap egy kedves medikus jött ellátni Vendyt, mielőtt kiengedték a kórházból. A fiatal férfi szentül meg volt róla győződve, hogy a „barátja”, Dean bántotta Vendyt, és igyekezett rávenni a lányt, hogy tartsa magát távol „az ilyen alakoktól”. Mikor Sam és Dean megérkezett az orvos csak nehezen hagyta távozni a lányt, vagy kétszer megmérte a lázát, és megigazította a kötését – és közben azt kérdezgette, biztos-e a döntésében. Távozáskor még figyelemmel követte a kis csapatot és csak aztán tért vissza ismét a munkájához, mikor már az Impala is kikanyarodott a kórház parkolójából.
- Nem kérte el a számod a doki? – tette fel vigyorogva a kérdést Dean.
- Nem, de hozzád szívesen kapcsolt volna egy számot: egy börtönazonosítót. Azt hitte te vertél meg. És ha így folytatjátok, még lehet, hogy meg is fontolom az ajánlatát, és feljelentelek titeket. Ha azért nem is kapnának el, mert beütöttem miattatok a fejem, a kocsi csomagtartójának tartalmáért ülnétek egy ideig.
- Sittre juttatnád a megmentőidet?
- A megmentőimet? – kérdezte felháborodva a lány. – Odakötöttetek egy csőhöz! Ha nem törjük fel a bilincset, ott haltunk volna éhen, mert ti leálltatok túszosdit játszani a szellemmel!
- Ugyan már, ne dramatizáld túl a dolgokat, a szoba csak két napra volt előre fizetve, hamarosan bement volna ellenőrizni a szobát.
- Ja, így már teljesen más a helyzet. Teljesen igazad van, ti vagytok a nap hősei.
- Vendynek igaza van. Lehet, hogy egy kicsit túlzásba vittük a dolgot… - próbálta Sam békíteni a bennlévőket, de Karen közbevágott.
- A túlzásba enyhe kifejezés rá. És nem mellesleg pont ti mondtátok, hogy maradjunk mindig mellettetek, mert úgy biztonságos… - Karen hangja kifejezetten gúnyos volt, miközben megpróbálta utánozni Sam komoly hanghordozását.
- Mostantól egy szabály van: tegyétek, amit mondunk. Szerintem ez teljesíthető, és ha betartjátok, minden rendben lesz.
- Persze, csak ti keveredtek bajba lépten-nyomon továbbra is.
- Elég volt a vitából. Mind fáradtak vagyunk, miért kell ezzel is nehezítenünk egymás életét?
- A nehezítés itt pont abból áll, hogy nem hagytok még levegőt sem venni kérdezés nélkül. Épp eléggé meg tudjuk már ítélni a helyzetet ahhoz, hogy önálló döntéseket tudjunk hozni. És azért azt se felejtsétek el, hogy mi hoztunk ki titeket a raktárból.
- Ja igen, és most egy hétig szerelhetem a kicsit. Láttad te az orrát, Karen? Teljesen tönkretetted.
- Ha nem teszi meg, sosem jutunk ki abból a raktárból.
- Ugyan, ennél sokkal komolyabb ügyeket is megoldottunk.
- Hiszem, ha látom.
Bekanyarodtak a motelhez vezető útra és leparkoltak az épület bejárata előtt. Mielőtt viszont kiszálltak volna, a két testvér hátrafodult a lányokhoz.
- Figyeljetek. Jó lenne, ha a szobát úgy hagynánk el, hogy később ne kelljen a rendőrségnek a hitelkártyákon szereplő nevek után nyomoznia, szóval…
- Szóval azt akarod, hogy takarítsuk le azt a sok sátánista jelet a szobánkban.
Dean alig leplezett vigyorral bólintott. A lányok visszamentek a szobába, összepakolták a cuccaikat, és emberi, legalábbis hétköznapi külsőt kölcsönöztek a szobának.
- Szóval hogy vesszük rá őket, hogy elmenjünk Jacob után?
- Odaállunk eléjük és megmondjuk, hogy egy fura alak jelent meg a kórházban, aki azt mondta, hogy ti hazudtok és igazából csak csalinak kellünk a kisded játékaitok miatt. De semmi vész, mert elmegyünk abba a hotelba, ahol megkapjuk a fegyvert, amivel megvédhetjük magunkat – vázolta fel vigyorogva a helyzetet.
- Díjnyertes ötlet. Ezek után tuti nem láncolnak minket vissza a csőhöz soha többet.
- Komolyan, hogy adod be nekik az ötletet? Láttad, milyen helyeken szállnak meg. A Hiltont messziről elkerülnék.
- Nem tudom, de biztos képesek vagyunk kiharcolni valahogy. Csak valamivel fel kellene keltenünk az érdeklődésüket.
- Mégis mivel? Deannek ígérjünk be egy doboz whiskey-t? Más nem igazán kelti fel a figyelmüket. Maximum, ha dolgozniuk kell, de… - kezdett bele a mondatba, majd hirtelen megállt. – Találjunk nekik egy ügyet.
- Szerinted mennyi az esélye, hogy pont a Hiltonban, épp most egy szellem garázdálkodik?
- Talán nem sok, de annyi is elég lenne, ha a városba eljutnánk.
- Oké, már nézem is, hátha találunk valamit – egyezett bele Vendy.
Sam laptopja az asztalon hevert. Vendy rögtön mögé ült, és a közel fél órás kihagyás után, mikor a gép végre mindent sikeresen betöltött, azonnal gépelni kezdett.
- Hát elég nagy a csend azon a környéken. Ha ilyen lenne minden amerikai város, nem is kellene rendőrség. A legkomolyabb eset az elmúlt hónapban az volt, hogy egy nő megölte magát a fürdőkádjukban otthon.
- Ezzel nem jutunk sokra… Nincs semmi furcsa dolog? – állt Vendy háta mögé és onnan olvasta a cikkeket. – A fenébe! Igazából még azt sem tudjuk, hogy kéne pontosan rákeresni!
- A fura események címszó megfelel? – kérdezte mosolyogva a lány, miközben egy újabb lapot nyitott meg – várj, ezt nézd! Nem az a nő volt az egyetlen, aki meghalt. Később a férje is öngyilkosságot követett el. „Feltehetőleg a gyász hatása alatt állva”. Sőt, a sógoruk is meghalt, igaz, ez már vagy fél éve történt, de lehet valami köze hozzá, ha nagyon szigorúan vesszük.
- Ez is több a semminél. Nem tudom, mennyire kell „furának” lennie ahhoz, hogy ügynek tekintsék… De egy próbát megér – vont vállat kissé bizonytalanul Karen. – Már csak eléjük kéne tárni az eseményt…
- Ami felvet egy újabb kérdést: mit mondjunk nekik, hogy találtunk rá erre az ügyre? Miért keresnénk mi magunknak a bajt, főleg a legutóbbi mentőakciónk után?
- Mert… - kezdett bele lassan Karen, majd felcsillant a szeme. – Mert tartoznak nekünk. Fogadtunk és még nem vasaltuk be rajtuk a nyereményünk – mosolyodott el, majd a Vendy fején lévő tapaszra esett a pillantása. – Bár azért nem ártana egy pár nap pihenés. Kicsit rendbe kéne jönnöd.
- Hé, minden oké, az orvos is megmondta. Közvetlenül az után, hogy kijelentette, hogy Dean nem érdemel meg engem – tette hozzá vigyorogva – adj néhány órát és akár indulhatunk is. Majd pihenek a Hiltonban.
- Oké, akkor adjuk elő nekik az ügyet – mosolyodott el. Milyen furcsa, hogy egy hete még ez a gesztus elképzelhetetlen lett volna. Mégis hogyan jutottak idáig?
Karen már az ajtónál állt, mikor kintről kopogtattak.
- Bejöhetek? – hallatszott Sam hangja. Nem egyedül jött, mikor belépett, Dean is követte. – Kaptunk egy hívást. El kell intéznünk valamit a közelben.
- A közelben? Miről van szó? – tette fel azonnal a kérdést Karen, meg sem várva, hogy mindkét Winchester belépjen a szobába.
- Nem nagy dolog, néhány öngyilkosság történt nem messze innen. Egy barátunk hívta fel rá a figyelmünket.
- Szóval egy rövid időre el kell mennünk. Addig legalább kicsit rendbe jöhetsz.
- És mi van azzal az elvetekkel, hogy nem maradhatunk egyedül, mert nem tudjuk, mikor jön el az a démon? Nem kellene inkább nekünk is mennünk? Tekintve, hogy legutóbb sem volt túl jó ötlet a részetekről, hogy itt tartottak minket…
A fiúk összenéztek. Karennek igaza volt abban, hogy egyedül hagyni őket nem jó ötlet, de Vendy sérülését elnézve engedni, hogy velük menjenek szintén nem tűnt a legjobb választásnak.
Bobby azt mondta, talán nincs is köze semmilyen szellemhez vagy démonhoz, lehet véletlen is az egész. Akkor pedig fölösleges lenne kockáztatniuk, hogy itt hagyják a lányokat egyedül.
- Rendben…
- Sammy, beszélhetnénk négyszemközt? – nézett az idősebb Winchester az öccsére, majd kisétált a folyosóra. – Nem hurcibálhatjuk folyton őket magunkkal akárhányszor közbejön valami meló!
- Tudom, és egyet is értek. Ha itt végeztünk, elvisszük őket Bobbyhoz, rendben?
- Nagyon udvariatlanság ám másokat kibeszélni. Főleg, hogy tudunk is róla.
A két fivér a hang irányába fordult.
- És anyukád nem mondta, hogy milyen udvariatlanság mások beszélgetését kihallgatni? – válaszolt gúnyosan Dean Vendy mondatára.
Vendy egy dühös grimasz után hátat fordított a két testvérnek és elviharzott, ki a motelből.
- Nagyszerű, már úgy is túl békés volt a hangulat – forgatta a szemét Sam – Pakoljunk össze és induljunk. Én intézem a szállást és… utána megyek.
- Jól van, de ne tartson sokáig. Egy óra múlva már úton szeretnék lenni – jegyezte meg Dean, miközben a saját szobájuk felé vette az irányt. Sam csak sóhajtott egyet és a recepcióhoz ment.
- Elnézést, de nem fogadja el a gép a kártyát – adta vissza a hitelkártyát a motel egyik tökéletesen életunt alkalmazottja – esetleg tudna adni egy másikat vagy készpénzben fizet?
- Nézzük csak… - kezdett el kotorászni a belső zsebében Sam, majd előhúzott egy ugyanolyan kis lapocskát és átnyújtotta a recepciósnak. – Próbálja meg ezzel.
- George Milford? – olvasta fel a dombornyomott feliratot a kártyáról.
- Az apám – vont vállat kissé félszegen Sam.
- Felőlem… – mormogta a nő, majd ellenőrizte – minden rendben, jöjjenek vissza máskor is.
Ezzel a standard szöveggel lezártnak is tekintette az esetet és visszafordult a magazinjához. Sam sem szívesen társalgott volna tovább, így Vendy után indult. A lány nem ment messzire az épülettől, egy fa alatt elhelyezett pad támláján üldögélt.
Óvatosan megközelittete a padot, majd leült a lány mellé. Rövid, feszült csend után Sam szólalt meg először.
- Figyelj, sajnálom. Dean néha nagyon… nyers tud lenni…
- Elismerem, hogy megnehezítjük a dolgotokat, de a fenébe is, mi igyekszünk. Legutóbb is kihúztunk titeket a bajból. Nem passzolhattok le csak úgy – jelentette ki Vendy.
- Vendy, neked is meg kell értened, hogy ez a munka veszélyes. És most nem arról van szó, hogy bármikor megésrülhetsz, hanem arról, hogy meg is halhatsz. Van egy ismerősünk, akinél biztonságban lennétek addig, amíg mi elintézzük ezt a dolgot.
- Oké, hagyjuk ezt – állt fel Vendy – bízom a döntésetekben.
- Indulnánk – kiáltott oda Dean a beszélgetőknek.
Sam és Vendy elindult a parkoló felé, ahol az Impala motorja már járt, a rádióból pedig a szokásos régi rock megszokott gitárdübörgése szólt. Dean már a volánnál ült és csak arra várt, hogy a kis pár elfoglalja a helyét.
Az út valóban nem volt hosszú, egy kisebb erdő után már meg is érkeztek a városba. Vendy komoran bámult ki az ablakon, mikor egy hatalmas, gyönyörű épület mellett hajtottak el. A lány azonnal Karen felé fordult, hogy felhívhassa a figyelmét a kapu fölötti Hilton kiírásra.
- Hol szállunk meg? – tette fel gyorsan a kérdést a lány.
- A város szélén van egy kis motel. Még régen, amikor erre jártunk ott szállltunk meg. Remélem még nem zárták be a kócerájt.
- Oké, és most? – kérdezte Sam, miközben egy kis követ rúgott az egykori motel megmaradt alapjai felé.
- Igazából én láttam egy helyet idefelé – vetette fel Vendy.
- Csodás, akkor pakoljunk le és menjünk el kajálni… éhen veszek – pattant be Dean majd rögtön Vendy felé fordult. – Merre?
Újabb kocsikázás után Dean leparkolt a hotel előtt.
- Te hol voltál az elmúlt időben, hogy feltételezted erről a helyről, hogy megfelelne a számunkra?
- Miért, egyszer mindent ki kell próbálni. Gyerünk, csak nézzünk körül bent. Biztos vagyok benne, hogy imádni fogjátok.
- Vendy, ugye tisztában vagy vele, hogy hamis hitelkártyákkal fizetünk. Nem gondolod, hogy egy ilyen kaliberű helyen észre fogják venni a csalást?
- Jaj ne legyél ennyire hangulatromboló Sammy. Igaza van, egyszer mindent ki kell próbálni.
Sam követte Dean tekintetét, ami egy vörös miniruhás nő útját követte a szálloda recepciójáig.
- Oké, leszavaztatok. De ha lebukunk és menekülhetünk…
- Nyugi Sam, minden rendben lesz.
A fiatalabb Winchester csak a szemét forgatta, de követte a többieket a recepciós pult felé, ahol egy fiatal, szőke nő sminkelte magát egy ici-pici tükör előtt.
- Hello, két szobát vennénk ki – állt meg a pult előtt Sam.
A lány még pár másodpercig szemezett a tükörképével, majd letette a pultra és egy hatalmas barátságos mosollyal felmérte az érkezőket először Samet és Vendyt, majd Deant és Karent.
- Szóval két franciaágyas… - bólogatott lelkesen, majd pötyögni kezdett a számítógépen.
- Nem, nem, mi nem vagyunk együtt – szólt azonnal a férfi, mire a recepciós szeme egy pillanatra elkerekedett. Végül azonban felcsillant az értelem a szemében, és most Deanre és Samre függesztette a tekintetét. Az idősebb Winchester megunta a helyzetet és közelebb lépett a lányhoz.
- Tudja, nem akarjuk nagydobra verni a dolgot. Nem kérhetnénk két szobát két egyszemélyes ággyal?
A szőke recepciós egy pillanat alatt elmosolyodott, azzal a hát-persze-hogy-titokban-tartom mosolyával és bólintott.
- Természetesen értem. Tudja, sokan jönnek ám, akik még nem állnak készen nyilvánosságra hozni a dolgot. Természetesen számíthatnak rám, diszkréten kezelem majd a helyzetet – magyarázta, miközben átadott a férfinak két kulcsot.
- Köszönöm, Ön nagyszerűen végzi a dolgát – vette át a kulcsokat Dean egy meggyőző mosollyal.
A többiek alig bírták ki, hogy végre megfordulhassanak, és ne kelljen visszafogniuk a vigyorgást.
- Dean, te aztán tényleg értesz a nőkhöz – vigyorgott Karen, miközben végigsétáltak az első emeleti folyosón. – Bár azt sosem gondoltam volna, hogy a saját öcséddel…
Dean még nem esett ki a szerepéből, így vigyorogva átkarolta Samet, aki azonnal félreugrott, majd együtt nevettek.
A két szoba lenyűgöző volt. Nem csoda, hisz csillagászati összeget követeltek érte, mégis… a lányok lélegzete elállt amint beléptek.
Egy konkrét lakosztály terült el előttük gyönyörű, világos bútorokkal és két széles ággyal egymástól illő távolságra. Karen besietett a szobába és mint egy gyerek, rohangált egyik helyről a másikra, bejárva az egész helyiséget.
- Láttad a kádat? – kérdezte Vendy csillogó szemekkel, mikor már mindent megnéztek, és egyszerre vetették be magukat a tökéletes pihe-puha ágyakba.
- Szerintem abban ég medencés partit is tarthatnánk – nevetett, miközben a plafont bámulta. – És láttad a TV-t? Még életemben nem láttam ekkorát!
- És ez az ágy… - bújt hozzá a puha párnához egy óriási, elégedett sóhajjal. Több ideje nem volt kiélvezni a helyzetet, mert valaki kopogott az ajtajukon.
- Sétáljunk egyet – köszöntötte azonnal az ajtót nyitó Vendyt Jacob.
Karen az érkező hangját hallva szintén felkelt az ágyról és óvatosan méregetni kezdte a vadászt. Az csak hátat fordított és elindult a folyosón, meg sem nézve, hogy a két lány követi-e őt. Vendy és Karen egymásra néztek, majd Jacob után indultak.
A férfi az aula felé haladt, majd az onnan nyíló bárba lépett. A terem a szobákhoz hasonlóan jól felszerelt volt, a bútorok sötét fából készültek. A vadász az egyik ilyen asztal mellé ült le.
- Oké, itt vagyunk. Akkor most mi kérdezünk és te válaszolsz a kérdéseinkre, igaz? – ült le Karen a férfival szemben lévő székre. Hangja feszült és visszafogott volt. Egyáltalán nem bízott Jacobban, de ő volt az egyetlen információforrásuk.
- Nem, most szépen, feltűnés nélkül elnéztek a bal vállam fölött a bár felé. Látjátok azt a férfit, igaz?
- Ő az? – kérdezte Vendy, mire a férfi egy aprót biccentett.
- Nála van a fegyver és közvetlen kapcsolata van azzal a démonnal, aki titeket is üldöz.
- Várj, azt egy szóval sem említetted, hogy itt lesz egy démon is!
- Mégis mit vártál? Egy dobozban tartják a fegyvert a raktárban?
- Szóval ez a démon elvezet minket a sárgaszeműhöz?
- Haladjunk sorban, először a fegyvert kell megszereznünk.
- Mégis hogyan gondoltad? Mi nem vagyunk vadászok, de még csak okkultisták sem, honnan tudhatnánk, mit és hogyan kellene csinálnunk?
A pincérnő kihozott három pohár italt, mire az asztalnál ülők elnémultak és csak akkor folytatták a beszélgetést, amikor már hallótávolságon kívülre került a nő.
- Hát, a feladat rátok vár. Éppen nyomon vagyok.
- Ahhoz képest, hogy úgy volt, te akarsz segíteni nekünk, és majd megvédesz minket…
- Aha, szóval nyomon vagy… És mégis mi után? A Sárgaszeműt keresed? Mert ha meg akarod ölni, akkor itt a fegyver, amit meg kell szerezni. És amúgy sem tudjuk, mi ez. Egy géppisztoly vagy mi?
Jacob elmosolyodott az abszurd elképzelésre. Úgy tűnt ez kizökkentette a titokzatos vadász szerepből, mert – miután kortyolt egyet az italából – válaszolt.
- A fegyver neve Colt. A készítője szerint mindent elpusztít, amit lelőnek vele. A fegyver Johnnál volt, de a démon megszerezte.
- Akkor, amikor megölte?
A férfi bólintott.
- Tehét meg kell szereznünk a Coltot, minden segítség nélkül. Persze, jól hangzik…
A bárpultnál ülő démon távozni készült, mire a lányok elhallgattak, szemükkel követték a férfit.
- Egyébként a ti szintetek fölött lakik. A 266-os szobában. – állt fel Jacob is.
- Ennyi? Iderángattál minket és most csak úgy lelépsz? – állt fel Karen is ingerülten és talán egy kis kétségbeesés is megbújt a hangjában.
- Teszem a dolgom. Nektek is ezt kellene – búcsúzott Jacob az asztalnál ülőktől, majd távozott a hotelból.
Vendy és Karen a bárban maradt. Úgy érezték magukat, mint az utcára dobott kölyökkutyák. Várták, hogy ha a két Winchestertől nem is, de legalább Jacobtól megtudják azokat az információkat, amiket ideérkezésük óta valahogy mindig kikerülnek. Ennek a világnak a szabályaira, a démonra, a Coltra és mindenre. Azt várták, hogy végre valaki a kezébe veszi a dolgokat és elirányítja őket ebben a káoszban.
- Szerinted most mi legyen? – kérdezte egy kis szünet után Vendy üres poharával játszva. Azt várta, Karen majd azt mondja, hogy kössék el az Impalát és meg se álljanak hazáig. Ő legalábbis ezt tette volna legszívesebben. Amióta ide kerültek ingadozott az új kalandok, és a régi, normális, megbízható élete utáni sóvárgás közt. Ez most végleg eldőlni látszott.
Karen nem válaszolt azonnal. Végignézett a bárban, majd vissza az üresedő pohárra, és végül Vendyre. Annyiszor megfordult a fejében, hogy mégis mit keres itt ebben a világban és miért pont vele. Senki nem tudta megválaszolni a kérdéseit, és a legtöbben nem is akarták. De Vendy volt az egyedüli, aki tudta, vagy legalábbis tudhatta, hogy mit érez most.
- Meg kell szereznünk a Coltot.
Vendy egy pillanatra lehunyta a szemét, mintha pont ettől a választól félt volna, de közben érezte is, hogy pontosan ez az, amit hallani fog.
És persze ezt is kell tenniük. Mire kinyitotta a szemét, már elhatározta, hogy meg fogják szerezni azt a fegyvert és kinyírják a démont. Valahogy.
- Rendben. Akkor tudjuk, mi jó egy szellem ellen. De a démonokról nem tudunk semmit. Valahogy utána kellene járnunk, hogyan kell őket megölni, ha egyáltalán lehet – húzta le Karen a maradék whiskeyt a pohárból.
- Szerintem ehhez már kevés Sam laptopja – szállt be a tervezgetésbe – Nekünk megbízható forrás kell, valami, ami leellenőrzött.
Igen, megbízható forrás. De mégis honnan, ha mindenki csak titkolózni tud?
- Láttad azt a bőrkötéses könyvet, amit folyton magukkal hurcolnak? – nézett Karen a vele szemben ülő Vendy-re. – Abban kell lennie valaminek. Talán a válaszokat is megtaláljuk.
- Menjünk oda, és kérjük kölcsön? Nem hinném, hogy nagyon belemennének. Vagy ne kezdenének kérdezősködni – vetett ellent Vendy.
- És aztán ha kérdezősködnek? – húzta el a száját rosszkedvűen. – Nem hiszem el, hogy sehol nem tudjuk megszerezni az információkat. Nem a lottónyereményre vágyunk!
Vendy kis szünet után felkapta a fejét.
- Á, ez hülyeség, de… mi lenne, ha ellopnánk. Nincsenek kérdések, nincs felelősségre vonás.
- Gondolod, hogy nem jönnének rá? Vagy hogy egyálalán el tudnánk lopni? – Nem mondta ki, de felcsigázta az ötlet. – És mikor tudnánk megtenni?
- El fogjuk lopni – ismételte meg Vendy – méghozzá most. Amilyen gyorsan csak lehet. Ki tudja meddig marad itt a démon és a Colt.
- Még mindig ott a kérdés, hogy hogyan. Egész nap a szobájukban vannak, vagy legalábbis a közelben – mondott ellent Karen, mikor egy magas alak jelent meg az asztaluk mellett.
Sam megjelenésére a két lány azonnal elnémult és kissé félve tekintettek fel a Winchesterre.
- Lányok, mi elmegyünk, utána nézünk annak az ügynek, amiért jöttünk. El lesztek nélkülünk is, ugye?
- Nézz körül – vágta rá Vendy csillogó szemekkel – itt ne lennénk meg?
- Rendben, akkor vigyázzatok magtokra – intett Sam és már távozott is.
- Ez egy jel – súgta Karennek fellelkesülve – tehát most vagy soha.
Amint biztosra vehették, hogy Sam és Dean elhagyták az épületet, nekiláttak a terv megvalósításának.
AJÁNLOM AZ OLDALT
