Véleményed
Vendy, Ratemer - Messze, messze otthonról
7. Fejezet
Minden engedélykérést mellőzve egy magas, izmos férfi lépett be a kórházi szobába. Nem tűnt orvosnak, sem ápolónak. Az arca nagyon komor volt, és ha jobban megnézte az ember, egy halvány sebhelyet vett észre, mely a bal szemöldökétől az arccsontjáig húzódott.
- Vendy Hopkins és Karen Smith? – kérdezte mély, reszelős hangján, mire a két lány tétován bólintott.
- És ön kicsoda?
- Jacob Hills, hivatásos vadász.
Vendy kicsit megszédült és örült, hogy ágyban fekhet. Arra gondolt, lassan megszokhatná, hogy vadidegenek állítanak be hozzájuk és jelentik be, hogy démonok, vagy éppen vadászok.
Közben Jacob folytatta, a kis hatásszünet után.
- Segíteni jöttem – vágott bele rögtön a lényegbe. – Tudom, hogy a démon titeket akar. Én meg tudlak védeni titeket tőle.
- Kösz, de van már személyes őrségünk… - közölte Karen nyugodtan.
- Igen? A Winchesterék? Akik miatt kórházban vagytok és most sincsenek itt? Ugyan már! Ha akarnám, itt és most megölhetnélek titeket. – tette hozzá, miközben tett egy határozott lépést előre. Karen és Vendy izmai megfeszültek, de Jacob megállt, és elégedetten elmosolyodott látva a hatást – Nem ezért vagyok itt. Mint mondtam, segíteni akarok. Veszélyben vagytok – nem is sejtitek mennyire. Nem hagyhatom, hogy ezt még azzal is tetézzétek, hogy ezekkel maradtok.
- Nézze, fogalmunk sincs ki maga, és anyám mindig azt mondta, hogy ne lépjek le semmilyen idegennel, szóval, ha megkérhetem… - kezdte a lány, de Jacob közbevágott.
- Az életetekről van szó, hát nem értitek? Én tudok segíteni nektek, ellentétben ezekkel az ostobákkal, akik még egy normális szellemet sem tudnak elintézni.
- Köszönjük, még élünk. Nem fogunk lelépni az első emberrel, aki azt mondja, hogy segíteni akar.
- Ostobák. Nemcsak, hogy vakon bíztok olyanokban, akik nem tudnak segíteni, még véditek is őket. Pedig kevesebbet tudtok, mint hinnétek.
- Ezzel mire céloz?
- Csak arra, hogy valószínűleg csalinak akarnak használni titeket. Ez nem jutott eszetekbe? Elő akarják csalogatni a démonukat a rejtekhelyéről. Ez is a bosszúhadjáratuk része.
- Bosszúhadjárat?
Jacob egy pillanatra lehunyta a szemét, mintha nehezére esne erről beszélni, mintha egy saját maga számára is fájdalmas emléket készülne előhúzni. Hirtelen olyan lett, mint egy aggódó nagybácsi, mint, aki tényleg segíteni jött, habár tudja, hogy nehezen érheti csak el célját. Mégis cselekednie kell, akár olyan áldozat árán is, hogy előás egy szépen eltemetett tetemet a kis kert végi fa tövéből.
- Gondolom nem beszéltek arról, miért és hogyan kezdtek bele a vadászatba… Nem csodálom, egy ilyen eseményről senki nem akar beszélni – Jacob itt egy hosszabb szünetet tartott, mintha erőt gyűjtene a folytatáshoz. – Ez a démon irtotta ki a családjukat. Először Maryvel, az édesanyjukkal végzett, mikor még gyerekek voltak. Aztán John, a barátom került a listájára.
Vendy kinyitotta a száját, majd becsukta, és ezt a műveletet kétszer megismételte, mielőtt valóban megszólalt volna.
- Ez mind nagyon hangzatos, de miért higgyünk magának? Nem tudja bizonyítani, hogy mindez megtörtént, és nem csak kitalálta.
- Ha nem bíztok bennem, kérdezzétek meg a fiúkat, miért csak ketten utazgatnak, hol vannak a szüleik. – Jacob fáradtan felsóhajtott. – Figyeljetek. Ismerem John srácait. Nem érdekli őket más, csak hogy bosszút álljanak a családjukért. Ti megadhatjátok nekik az esélyt, hogy végre leszámoljanak a démonnal, de ez az életetekbe kerülhet.
- És? Ha ez valóban igaz, akkor sem látom be, hogy magának mi köze ehhez. Miért nem beszél Sammel és Deannel? Miért hozzánk jött azonnal?
- Mert ti vagytok veszélyben. Ha megtudják, hogy beszéltem veletek, lehet, hogy erőszakkal visznek magukkal. Mint már mondtam, nem riadnak vissza semmitől. Én csak nem akarom, hogy még több ember az áldozatukká essen.
- És miért nem azonnal cselekedtek? Miért pazarolják a „drága idejüket” ilyen jelentéktelen szellemekre, miért nem keresték azonnal a démont? – kérdezte Vendy. Még gyorsan fel akart tenni pár kérdést, de érezte, hogy a feje egyre nehezebb, és tompa lüktetés vette kezdetét a sebe körül.
- Ez a démon egy nagy rohadék. Nem lehet egykönnyen megtalálni. Elbújik, mint egy féreg és csak akkor jön elő a rejtekhelyéről, amikor behajtja az adósságokat. Ha jól tudom, akkor ti is tartoztok neki.
- Az adósságokat? Milyen tartozás?
Jacob arcán düh jelei tűntek fel – egy másodpercre. Majd szinte szenvtelenül kezdett beszélni.
- Gondolom erről sem beszéltek nektek, mi? Sam „látomásában” – rajzolt macskakörmöt a levegőbe Jacob – megöl titeket, ugye? A plafonhoz szegez és felgyulladtok.
- Felgyulladunk? – Vendynek egyre inkább nehezére esett mást tenni, mint ismételgetni Jacob szavait.
- Mindenkivel ez történik, aki alkut köt a démonnal.
- Elég a ködösítésből! Miféle alkuról van szó? Miről beszél egyáltalán?
Jacob nem válaszolt Karen dühös kérdéseire, hanem óvatosan körbenézett, és csak azután fordult vissza a lányokhoz.
- Nincs időnk kérdezz-feleleket játszani. Ha a Winchesterek itt találnak, biztosan megölnek. Gyertek a legközelebbi Hilton hotelhez. Ott van az a fegyver, amivel megvédhetlek titeket.
Jacob ezzel a mondattal lezártnak tekintette a beszélgetést, és távozott a szobából. Vendy fáradtan hunyta le a szemeit és ejtette fejét a párnára, míg Karen az ajtóból nézett a férfi után.
Sokáig nem szólaltak meg. A folyosón sürgő-forgó nővérek és orvosok zaját megszűrte az ajtó, így a szobában furcsa, félig álomittas légkör alakult ki. Nyoma sem volt Jacobnak vagy a Winchestereknek. Ebben a normális pillanatban minden olyan képtelenségnek tűnt. Talán az egész egy rémálom. Leestek az erkélyről, mikor megpróbáltak átmászni.
A monotonitást egy nővérke zavarta csak meg, aki benézett a lányra, majd gyorsan távozott is. Kicsivel később egy kis pohárkával tért vissza, melyben színes gyógyszerek voltak. A nő azt mondta altató és fájdalomcsillapító. Vendy megköszönte, de végül nem vette be.
Pár óra múlva megérkezett a két Winchester is. Egészen frissnek tűntek, valószínűleg megmosakodtak a hotelban, mielőtt még a kórházba mentek volna. Dean fanyar hangulatában volt, valószínűleg épp azon gondolkodott, mikor lesz ideje kijavítania a Chevyben tett károkat. Sam hasonló arccal közölte, hogy az orvosok szerint Vendy holnap már haza is mehet, ha nem lép fel semmilyen probléma az éjszaka folyamán.
- És aztán? – tette fel Vendy a logikus kérdést. A fiúk azonban nem tudtak válaszolni, egymásra tekintettek, mintha a másiktól várnák a választ, majd Sam egy nagy sóhajjal próbálta vázolni a helyzetet.
- Nekünk továbbra is dolgoznunk kell, segíteni az embereken, ahogy eddig. És természetesen továbbra is keressük a démont, figyeljük a jeleket, merre bukkanhat fel legközelebb.
- Velünk mihez akartok kezdeni?
Egy újabb nagy sóhaj után válaszoltak.
- Nem maradhattok egyedül, hisz a démon meg akar ölni titeket. Az lenne a legjobb, ha velünk maradnátok.
- Mellettetek sem vagyunk sokkal nagyobb biztonságban, ahogy látom – jegyezte meg csendesen Vendy kezével végigsimítva a kötése szélén.
- Nem fordul többet elő ilyen. Ti mostantól a hotelben maradtok.
- Szóval azt várjátok, hogy innentől fogva csak négy fal között várakozzunk, határozatlan ideig.
- Van valami, ami megfelel nektek? – szaladt ki Dean száján.
- Igen. Mondjuk ezentúl elmondhatnátok mindent és abbahagyhatnátok a rejtélyeskedést. Talán nektek is egyszerűbb dolgotok lenne, ha mindenről tudnánk – szállt vitába azonnal Karen.
- Mit akartok még tudni? – kérdezte Dean komoran.
- Mi igyekeztünk mindent megosztani veletek, amit csak tudnotok kell. De feleslegesen nem akarunk veszélybe sodorni titeket, hiszen gondolnunk kell arra is, hogy ti egyszer újra visszatértek a normális életetekhez. Így is túl sok információtok van már.
- Ha túl akarjuk élni mindazt, ami ránk vár, akkor mindenről, értitek, mindenről tudnunk kell. Nem lehet csupán félinformációkkal élnünk. Tisztában kell lennünk, mi vár ránk odakint. Például, hogy miért akar megölni minket a démon? Vagy hogy ti honnan ismeritek ilyen jól?
- Már mondtuk, hogy volt vele dolgunk korábban…
- Igen mondtátok. És ezzel ti is megelégednétek? Mert az biztos, hogy ez nekem nem elég! Ez valami komolyabb dolog, úgyhogy ki vele.
- Nem.
- Gyerünk, ha ilyen fontos, akkor mindenképp hallanunk kell.
- Ez egy olyan dolog, ami csak ránk tartozik.
- Ugyan Sam, kérlek! Hallanunk kell. Így nem bízhatunk meg bennetek és nem tudunk segíteni. Képzeld magad a helyünkbe.
- Rendben – adta fel Sam a vitát –, talán igazatok van.
- Sam – szólt közbe erélyesen Dean. – Ne.
- Ez a démon ölte meg a szüleinket.
- Jól van, elég ebből! Nem fogjuk az orrotokra kötni a családi életünk minden egyes pillanatát és nem fogunk a vállatokra borulva elsírni a bánatunkat. Sam, ez nem rájuk tartozik!
- Hogyan történt? – tette fel a kérdést Karen, rá sem hederítve Dean felháborodására.
- Anya akkor halt meg, mikor én hathónapos voltam.
- Sam!
- A démon a plafonhoz szegezte és ő felgyulladt.
Vendy és Karen elfehéredett, de Sam nem hagyta abba a visszaemlékezést.
- Engem Dean vitt ki az égő házból. Ő mentett meg. Apa ez után lett vadász. Meg akarta keresni a démont és elpusztítani. Minket is eszerint nevelt fel. Én nem akartam ezt csinálni. Egyetemre mentem és hátrahagytam ezt az életmódot. De a démon ott is megtalált és megölte a barátnőmet, Jessicát. Amikor később rátaláltunk, Dean megsebesült és a démon elszökött. Kómában volt és az életéért küzdött. Apa végül alkut kötött vele. Az ő élete Deanéért.
- Ez minden. Esetleg bármi más kérdés az életünkből? Hogy hány nővel voltam eddig? – kérdezte Dean, de a lányok hallgattak. Egyrészt többet is megtudtak, mint amit akartak, másrészt pont azt tudták meg, amit Jacob is elmondott.
- Holnap eljövünk érted. Addig elhozzuk a maradék holminkat a másik hotelből. Karen, neked kibérelünk egy szobát a közeli motelben – osztotta meg a tervet Sam.
- Nem szükséges. Inkább itt maradnék.
- Rendben – egyezett bele Sam. Hirtelen évekkel idősebbnek tűnt, mint ahány éves valójában volt. Szemmel láthatóan megviselte, hogy a barátnőjéről kellett beszélnie. Fájt a dolgok újbóli felhánytorgatása.
- Akkor holnap – búcsúzott Karen halkan a két Winchestertől, majd a közeli székbe roskadt. Miért pont nekik kellett idekeveredniük ebbe a képtelen helyzetbe? Talán Jacobnak igaza volt, és csak csalinak kellenek a bosszújukhoz?
- Karen – szólította meg a lányt, hogy kizökkentse a komor gondolatmenetből – nem kellene máris ellenségnek kikiáltani őket. Hiszen őszinték voltak. Válaszoltak a kérdéseinkre.
- Sam válaszolt a kérdésekre – közölte határozottan. – Vendy, hiszen nem is ismerjük őket! Honnan tudhatnánk, hogy mihez akarnak kezdeni velünk?
- De hát eddig sem… - kezdte az ellenvetést, de a mondat végét nem tudta kiejteni a száján. Hiszen valóban: eddig már majdnem kinyírták őket, leláncolták őket étlen szomjan egy csőhöz, kórházba juttatták őt. És biztos volt benne, hogy nem változik majd a jövőbeli viselkedésük sem mindettől.
- Az az egy biztos, hogy nem hagyatkozhatunk egyikükre sem. Magunknak kell kitalálnunk a következő lépést – közölte határozottan Karen. – Mindenestre érdemes átgondolni azt, amit Jacob mondott. Talán tényleg elmehetnénk a Hiltonba.
- És ha ez egy csapda? Ha odamegyünk, és ez az alak elkapja Samet és Deant? Nem tudhatjuk, ki barát vagy ellenség.
- Akármit is akar Jacob, vagy Sam és Dean, nekünk a túlélésre kell koncentrálnunk. Jacob szerint a fegyver, amivel megölhetjük a démont ott van a Hiltonban. Ez az egyetlen kiindulópontunk.
- Oké, menjünk oda – egyezett bele Vendy komoran -, de tartjuk az egy méter távolságot Jacobbal szemben, amíg nem tudunk meg róla többet.
Karen bólintott és fáradtan lehunyta a szemét. Túl sok volt ez aznapra, akárhogyan is nézte. Nem tudta, kiben bízhat meg és mit kellene tennie. Abban sem volt még biztos, hogy ez mind tényleg megtörtént. A szellem a raktárban, a haláluknak körülményei, a Winchesterek és Jacob titkai. És most itt ül egy kórteremben és a csodára vár. Hogy valaki végre megmondja, miért történik ez vele és mit is kellene tennie, kinek a kezébe helyezheti az életét.
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
