Vendy, Ratemer - Messze, messze otthonról

Véleményed

6. Fejezet

Pár pillanatig nem hallottak semmit, a vonal mintha szakadozott volna, aztán egy tompa puffanást következett és további kiáltások, amiknek szavait már nem tudták kivenni. A vonal nem szakadt meg, de néha furcsa recsegő hangot adott ki. Úgy tűnt a fiúk ezúttal tényleg bajba kerültek.
- A fenébe – szitkozódott Karen, miközben Vendy kezébe nyomta a telefont. Átsietett a mellettük lévő szobába, majd a Winchesterek laptopjával tért vissza. Bekapcsolta és rácsatlakozott a közeli internet szolgáltatásra. – Mondd Dean telefonszámát.
A diktálás után Karen tovább gépelt, majd diadalittasan fordította a laptop képernyőjét Vendy felé. Azon egy térkép látszott, egy buborékban kiírva a város nevét és a feltételezett tartózkodási helyet utcára pontosan.
A sofőr kérdés nélkül indult el a mellettük lévő kisvárosba. Lekanyarodott egy régi épület felé, majd leparkolt. Az Impala ott állt, nem sokkal mellettük, üresen. Az egész helyett betöltötte a nyomasztó csend, amint a roskadozó épület az érkezők fölé magasodott.
Vendy kipattant a taxiból és az Impala csomagtartójához ment. Már rutinosan nyitotta ki, míg Karen kifizette a sofőrt. Csak akkor vették elő a fegyvereket, mikor a sárga autó már bekanyarodott a szomszéd utcába.
- Szerinted mit kellene vinnünk?
- Ez megteszi – emelt fel egy sörétes puskát, majd néhány töltényt gyűrt a zsebébe. Mégis mit akarnak ők itt? Azt sem tudják, mi vár rájuk odabent. Talán nem jönnek ki onnan soha többet. Ők nem vadászok, nem katonák, hogy félelem nélkül nézzenek szembe az ismeretlennel.
- Azt sem tudjuk, mi az, amire vadásznak – jegyezte meg Vendy, miközben az egyik fegyvert méregette. Karen összerezzent. Mintha a gondolatait mondta volna ki. A hangja azonban ijesztően nyugodt és eltökélt volt. Szinte várakozón nézett Vendyre, magyarázatot várva ezért a viselkedésért, ezért a dühítő magabiztosságért.
Sem Vendy, sem Karen nem szólalt meg. Bármi is volt odabent, elkapta azokat, akik korábban megmentették. És ha elkapta őket, akkor vagy foglyul ejtette vagy… megölte őket.
- Szóval, a terv – szólalt meg kis csönd után Vendy – beegyünk, és vaktában lövöldözünk egy kicsit, aztán… majd meglátjuk. Megfelel?
- Közben azért nézzünk egy kicsit körül, merre lehetnek a fiúk – válaszolt egy halvány mosoly kíséretében Karen.
- Azok után, hogy mit csináltak velünk, inkább rájuk kellene céloznunk – válaszolt mosolyogva, majd lecsapta az Impala csomagtartójának tetjét.
A két lány egy sóhaj után elindult az épület bejárata felé. A kopott rozsdaette vasajtó hangosan nyikorogva engedett utat. Óvatosan léptek be, mintha bármelyik pillanatban rájuk támadhatna valami. De bent nem volt senki és semmi, pár öreg dobozt leszámítva.
Az ajtóból beáramló fény sűrű porfelhőket világított meg. Olyan volt, mintha ezeken kívül semmi sem mozogna odabent. Nem látszott a nyoma semmiféle dulakodásnak – bár ezt nehéz volt megállapítani, az épület elég romos volt.
Beljebb merészkedtek, miközben a két puskát igyekeztek úgy tartani, ahogyan a két Whincestertől tanulták. Mindent megvizsgáltak. A falakat, a dobozokat, az üvegszilánkokat a földön, a padlót. Semmi nem mozdult, semmi nem történt, semmit nem találtak. Ez pedig még baljóslatúbbá tette a helyet.
- Biztos jó helyen vagyunk? Itt nincs semmi. – jelentette ki Vendy rövid keresgélés után. Azt várta, hogy amint belépnek egy horda szellem, démon, vámpír ugrik rájuk. De legalább egy vérfoltos padlót vagy összekarmolt falat várt el.
- Kint volt a kocsi. Itt kell lenniük – jelentette ki határozottan, miközben folyamatosan hatoltak be az épület középpontja felé. Néhol csukva vagy félig nyitva állt egy-két ajtó két doboztorony között.
- Állj meg – szólt hirtelen Vendy. Karen kérdőn tekintett rá, de a lány megrázta a fejét. Azt hitte hall valamit, de biztos csak a túlzott csönd miatt kezdett képzelődni. Már mondani akarta Karennek, hogy tévedett, mikor egy óriási taszítást érzett a hátán, és meglepően nagy lendülettel repült a levegőben néhány métert, hogy aztán egy rakás dobozon landoljon.
Karen abban a pillanatban a támadó felé fordult. Egy öreg, kopottas ruhájú férfi volt, aki éppen felé nagy lendülettel indult el felé. A lány azonnal célzott és lőtt. Az alak azonnal köddé vált, mintha ott sem lett volna, mintha csak képzelték volna a megjelenését. De Vendy továbbra is a dobozhalmon feküdt, így Karen odasietett hozzá és felsegítette.
A halom jelentősen összelapult a hirtelen jött nyomás hatására, de a lányoknak nem volt sok idejük az ilyen apróságokat figyelni. A férfi bármikor visszatérhetett, nekik pedig meg kellett keresni a Winchestereket. Már nem férhetett hozzá kétség, hogy itt kell lenniük.
Az egyik ajtó mögül hangok szűrődtek ki, mintha kiabált volna valaki, de nem voltak benne biztosak. Elindultak az ajtó irányába, de az zárva volt.
Vendy az ajtó zárjához hajolt, Karen a szellemet figyelte.
- Ezt nem fogom tudni kinyitni – jelentette ki, de hangját elnyomta Karen lövésének a hangja. A férfi ismét eltűnt, de ezúttal jóval gyorsabban jelent meg ismét.
- Állj félre! – kiáltotta a lány, és mielőtt még a szellem ismét megjelent volna, a zár irányába fordította a vadászpuskát. Az ajtó így már könnyen kinyílt.
Egy mozdulattal beugrottak a szobába, a fegyvert az ajtónyílás felé szegezve. Úgy tűnt, a szellem eltűnt. Lassan kezdtek tovább hátrálni a jelentősen sötétebb szobába. A szemük nem szokott még hozzá a sötéthez, így vakon mozogtak egészen addig, míg lábuk bele nem ütközött valamibe.
Vendy óriásit sikoltott, amikor megérezte az idegen tárgy érintését és megpördült a tengelye körül miközben egy „figyelmeztető lövést” adott le a szemközti falba. A lábánál csak egy pár raklap állt. Bocsánatkérően fordult Karen felé, mikor a férfi ismét megjelent. Már célba vette a mellkasát, mikor az alak ismét eltűnt, és pontosan Karen háta mögött jelent meg. A lánynak még reagálni sem volt elég ideje, mikor a szellem egy mozdulattal a szemközti falhoz taszította. A lény ismét eltűnt és ezúttal Karen előtt jelent meg, hogy a torkánál fogva felemelje a levegőbe.
Vendy egy ugrással úgy helyezkedett, hogy oldalról találja el a férfit, majd lőtt. Karen azonnal visszaesett a földre, ahol elvesztette egyensúlyát és köhögve a földre esett.
Hörögve vette a levegőt, miközben a fegyveréért mászott, amit az ütés hatására elejtett. A földön egy vastagabb résbe szorult bele a puska csöve, és hiába rángatta, nem tudta kiszabadítani.
- Hagyd – szólt oda Vendy, aki saját fegyverével még mindig a szoba felé célzott, hogy elkerüljön egy újabb váratlan támadást
Karen képtelen volt elfogadni a tényt, hogy védtelenül keressék tovább a Winchestereket egy szellemjárta helyen. Végigvezette a résen az ujját, hogy megleljen egy szélesebb pontot, ahol talán kiszabadíthatja a fegyvert, amikor észrevett egy zárat. A rés egy csapóajtó volt.
Vendy gyorsan oda célzott és lőtt; immár másodszorra lőttek szét aznap egy lakatot. Mennyivel gyorsabb megoldás is ez, mint a zárakkal kínlódni…
Odalent még sűrűbb sötét fogadta őket, és még valami. A nevüket kiáltó hangok jutottak végre a fülükbe olyannyira tisztán, hogy már minden szavukat értették.
A két Winchester egy-egy csőhöz volt kötözve. Ha nem lett volna egy szellem a nyomukban valószínűleg kiélvezték volna a helyzetet.
Vendy a fiúk kiszabadításához látott. Most, hogy ilyen precíz és apró mozdulatokat kellett végeznie, észrevette, hogy remeg a keze. Mély levegőt vett és igyekezett gyorsan megszabadítani Samet a bilincstől.
Amint végzett elindult Dean felé, miközben Sam elvette Karen kezéből a puskát.
- Csak kettő van nálatok? – kérdezte, mire a lány bólintott
- Hozhattatok volna többet is – nézett kissé elkeseredve Sam a fegyverre.
- Bocsánat, gondoltuk a mi hősies megmentőinknek is lesz fegyverük, nem kell elhoznunk az egész raktárt.
A pince ajtaja ekkor becsapódott, mire Karen automatikusan a csapóajtóhoz rohant. Akárhogyan próbálta, képtelen volt kinyitni.
- A rohadék be akar minket zárni – morogta Sam, miközben bátyja felé fordult.
Dean pár lövést eresztett az ajtóba, majd igyekezett felnyitni a tetejét, de az nem mozdult.
- Gyerünk, ideje elővenni a varázs szerszámosládát, és elhúzni innen – jelentette ki Vendy a két fiúra tekintve. Már messze nem tűnt olyan jó ötletnek az, hogy idejöttek Karennel.
Dean idegesen körbenézett valai használható tárgy után kutatva. A pincében a hosszú évtizedek össze holmija itt várta az enyészetet. Roskatag szekrények, vödrök tele hulladékkal, ládák, amikben emlékek voltak elrejtve. Aztán az egyik sarokban egy fejsze rozsdásodó élét pillantotta meg. Azonnal elindult érte és a kezébe vette.
-  Ha nincs ajtó, nem tud mit becsukni.
Sam, Karen és Vendy kicsit hátrébb állva figyelték, amint Dean az „ajtóra támadt”. Abban sem voltak biztosak, hogy a fejsze az első ütést túléli. De szerencséjükre a fa előbb engedett és két-három lendítés utál végül sikerült Deannek egy megfelelő lyukat ütnie.
Egyelőre nem tapasztaltak semmilyen mozgást odakint. Mindenesetre Sam ment legelöl, a fegyvert előre szegezve igyekezett elhagyni a helységet.
A két lány óvatosan követte a vadászt, míg Dean zárta a sort. A kis szobában, ahonnan a csapóajtó is nyílt, mindent a helyén találtak. Pont úgy, ahogyan sok évvel ezelőtt hagyták el. Üres edények, és félig nyitott öltözőszekrények, fogasokra akasztott ruhákkal.
Vendy egy futó pillantást vetett a raklapokra, amiknek nekiment, majd a helyre, ahol Karen majdnem megfulladt. Mintha mindez csak egy rossz álom lett volna. A por ismét leülepedett azóta, a hely megint veszélytelennek hatott. Vendy el akarta kapni azt a dögöt. Minden porcikája ezt kívánta.
Kiléptek a raktárépület hatalmas csarnokába, a doboztornyok közé. A szellem nem jelent meg. Minden olyan csendes volt, és ez a fajta csend még jobban zavarta őket. Sam fejével a bejárat felé intett. Az ajtó résnyire nyitva volt, így beszűrődhetett a kinti napsütés.
Nem tettek meg három egész lépest, amikor egy hullám söpört végig körülöttük. Néhány doboz felborult, az ajtók kinyíltak, majd újból becsapódtak. Sam és Dean a fegyver célkeresztjén át körbepillantott a termen, de nem jártak sikerrel.
Újabb dobozhalom dőlt el, ezúttal pontosan mellettük. Papírdobozok csoportja borult rájuk, elvesztve egy pillanatra a koncentrációjukat. Az ápolatlan férfi köztük jelent meg, és a következő pillanatban Vendyt vette célba és erővel a falhoz taszította.
A fiúknak alig volt idejük arra irányítani a fegyvert, a szellem Karenre támadt, de a lány szerencsére gyorsan reagált és megpróbálta megvédeni magát. Az első kezébe kerülő tárggyal a férfi felé ütött, mire az eltűnt.
Sam odasietett a félájult Vendyhez és felsegítette. A lány szédült és kissé homályosak voltak az alakok körvonalai, a feje pedig úgy lüktetett, mintha egy fejszével hasították volna fel. Ahogy felállították, Sam aggasztó dolgot vett észre. A lány háta mögötti falon egy vércsík maradt. A férfi még erősebben tartotta Vendyt, és igyekezett minél gyorsabban kihúzni őt az épületből.
Nem hallottak mást a hátuk mögött, mint a puska egymás utáni dörrenéseit és sietős lépteket. Mikor már látták a kinti napsütést és kiszáradt növényeket a raktárépület előtti betondzsungel repedései közt, az ajtó becsapódott.
- Hé, minden rendben? – sietett oda Dean az öccséhez, aki még most sem nem engedte el Vendyt, hiába jelezte a lány, hogy nincs semmi baja.
- Megsérült – jelentette ki Sam figyelmen kívül hagyva a lány szavait.
- A rohadt életbe! – káromkodta el magát Dean, és körbenézett a helyiségben. – Innen nem lesz könnyű kijutnunk. Mindenáron itt akar tartani. A vasajtót pedig nem tudjuk fejszével kinyitni.
Sam hallgatott, körültekintett a teremben, hátha találnak valamit. De semmivel sem volt több dolog odabent, mint mikor befelé indultak.
- El kell intéznünk valahogy.
- A szellemek nem tudják törhetetlenné tenni az ablakokat, ugye? – tette fel óvatosan a kérdést Karen, miközben a raktárhelyiség kis ablakát vette szemügyre. Az egyetlen gond vele az volt, hogy majdnem három méter magasságban építették be.
- Szerencsére nem. Jó ötlet, Karen – mosolyodott el Dean, miközben követte Karen tekintetét.
Sam ellentmondást nem tűrve leültette Vendyt, hogy egy kisebb tornyot építhessen a falhoz Karen segítségével. Dean közben figyelt. Ahogy tevékenykedni kezdtek, a szellem azonnal támadásba lendült.
Minden egyes lövésre a férfi eltűnt, és pár másodperc után újra megjelent. Mire fel tudtak építeni egy viszonylag stabil állványt a dobozokból, a töltények teljesen kifogytak.
- Karen, indulj – szólt Sam, mikor látta, hogy Dean elhajítja a fegyvert. Valahogy fel kellett tartaniuk a szellemet, és kijuttatni a lányokat. Vendy egyre sápadtabb volt, egyre rosszabbul nézett ki.
A lány bólintott, és a dzsekijét ráhajította az ablak alsó keretére, hogy a szilánkok ne sértsék fel a kezét. Óvatosan átlendítette a lábait, majd megkapaszkodott a kezével és addig ereszkedett, amíg ki nem nyújtotta a karját. Ekkor elengedte az ablakot és leugrott a betonra. Éles fájdalom hasított bele a bokájába, de nem foglalkozott vele.
Bentről dulakodás hangját hallotta, majd mintha valami óriási rakás omlott volna össze. A szellem felborította a doboztornyot.
Karen az épület ajtajához sietett, de kívülről sem tudta megmozdítani. Ekkor őrült ötlete támadt. Bevágódott az Impalába. Egy pillanatig még tétovázott, majd becsukta a kocsi ajtaját és beindította a motort. Aztán a gázra lépett és belehajtott az ajtóba.
Egy pillanatig néma, döbbent csend honolt, majd Karen kifarolt a konzervként kinyílt ajtóból. Sam Vendyt kísérve azonnal elindult a kocsihoz, míg Dean megállt a Chevy előtt és szemügyre vette a sérüléseket, majd a volánnál ülő Karenre nézett.
- Te nem vagy normális.
- Igen, szívesen mentettem meg az életed – bólogatott hevesen Karen. – Szállj már be!
Dean mondott volna még valamit, de meggondolta magát, és beszállt Karen mellé.
- El kell hajtanunk egy kórházba. Meg kell vizsgálni Vendyt.
- Jól vagyok Billy, csak add vissza a kanalam – válaszolt a lány, majd rádőlt Sam vállára.
- Méghozzá nagyon gyorsan.
Pár perc múlva már a városi kórház várótermében ültek egymás mellett, szépen sorban, és vártak. Vendyt az egyik ügyeletes orvos kezelte, aki szerint súlyosabb agyrázkódása van, de maradandó sérülés nem várható. Két-három napig bent tartják megfigyelésen.
Miután az orvos mindezt elmondta, Karen bement megnézni, hogy van a lány. Sam és Dean még váltottak néhány szót az orvossal, majd egymás közt, csak ekkor léptek be a szobába. Vendy ébren volt, a fején egy kisebb kötéssel.
- Hogy vagy? – tette fel Sam az alapvető kérdést, bár ő is érezte, hogy ebben a helyzetben talán mégsem ez lett volna a helyénvaló.
- Már nem forogtok – válaszolt egy halvány mosollyal a lány – Mit mondott az orvos?
- Itt kell maradnod egy kis időre megfigyelésre, de megmaradsz.
- Mi még visszamegyünk és szétrúgjuk a szellem seggét, amíg te itt pihensz – fordult meg Dean a tarkóját vakarva, de Karen megállította.
- Azért legalább azt elmondhatnátok, ki volt ez a fazon és mit akar, ha már egy köszönömöt sem kaptunk.
Dean a kilincsre tette a kezét, majd vigyorogva kinyitotta az ajtót. Mielőtt kilépett volna hátrafordult, és megszólalt.
- Köszönöm.
A két Winchester távozott a kórteremből, mielőtt még bármit reagálhattak volna. Karen azonnal füstölögni kezdett a saját mérgében és kezdte fennhangon magyarázni, milyennek tartja a hasonló viselkedést, mikor az ajtó újból kinyílt.