Vendy, Ratemer - Messze, messze otthonról
5. Fejezet
A két lány teljesen felvillanyozódva ült a hátsó üléseken, míg Sam az anyósülésen szét nem terjesztette komor hangulatát az egész kocsira. Ha Dean megpróbált zenét bekapcsolni, öccse azonnal lekapcsolta. Meg sem próbálta leplezni rossz hangulatát.
Visszaérve a motelbe, Sam tüntetőleg elvonult a gépéhez. Karen és Vendy visszahúzódtak a szobájukba. Azt tervezték, elmennek venni valamit vacsorára, mikor Dean benyitott hozzájuk.
- Odaát olyan a hangulat, mint egy kriptában.
- Sam nem örül neki, hogy nyertünk – vont vállat Karen, majd Deanre nézett. – Bár azt hiszem, neked ez nem okoz különösebb gondot.
- Nem elég nektek egy apa, aki minden lépésetekbe beleszól? – kérdezte, miközben kényelmesen elhelyezkedett Karen ágyán.
- Vendyvel épp a közeli boltot céloztuk meg. Hozzunk valamit neked is? – vette fel a dzsekijét az ágya széléről a lány.
- Azt hiszem, kifogytunk a sörből.
- Még valamit, mondjuk enni?
- Nem, jó lesz a sör.
- Értem, akkor egy rekesz sör – bólintott Karen, miközben az ajtóhoz ment. – És kérlek, a cuccaink maradjanak a helyükön – szólt még vissza, mielőtt becsukta volna az ajtót.
Alig hagyták el a motelt, Sam megjelent a lányok szobájában. Az arca még mindig ugyanolyan feszült volt.
- Dean beszélnünk kell.
- Tudom öcsi, hogy nem örülsz ennek az egésznek, de…
- Találtam valamit a szomszédos városban. Szerintem ott kell lennie a Sárgaszeműnek.
Dean minden izma megfeszült a kijelentésre.
- Biztos vagy benne?
- Minden jel arra mutat – válaszolt Sam tárgyilagosan.
Dean továbbra is ülve maradt, és testvérét figyelte. Várta a folytatást. Hogy felvesse, hogy menjenek, vagy, hogy jelentse ki, hogy maradniuk kell a lányok miatt. Azonban semmi ilyesmi nem történt.
- Dean, el kéne mennünk megnézni… - vetette fel óvatosan Sam. Legszívesebben már most elindult volna, de ez lehetett akár egy csapda is.
- Egyetértek. De először biztosítanunk kell a lányok helyét. Ha ez egy trükk, nem szabad, hogy bajuk essen.
- Hozom a krétát… - fordult meg Sam és indult ki a szobából, de bátyja megállította.
- Majd én.
Sam és Dean előkészítették a szobát, eltolták a bútorok egy részét. Közben alig váltottak pár szót, inkább csak arról, hogy mit hova tegyenek.
- Szerinted csak úgy belemennek, hogy itt maradjanak?
- Nem – válaszolt, miközben a szekrényt még egy pár milliméterrel arrébb helyezte. – De kénytelenek lesznek.
- Ennyi visszatartja őket? – bökött Sam az ajtó gyenge zárja felé – ezt az ajtót még ők is képesek betörni.
- Sammy, nyugi. Megoldom – jelentette ki Dean egy széles mosollyal.
- Nem. Bármi is jár a fejedben, felejtsd el!
- Ugyan, öcsi, mikre gondolsz…
Az ajtó ekkor kinyílt és a meglepett két lány állt az ajtóban.
- Költözünk és visszük a szekrényeket is? – tette fel a kérdést Karen egy nagy zacskót szorongatva.
- Elég ezekből az összenézésekből – csattant fel Vendy, akinek már nagyon nem tetszettek ezek a szavak nélküli beszélgetések. Idegesítette, hogy folyton küzdeniük kell az információkért.
- Történt egy kis… változás. Úgy gondoljuk, sokkal biztonságosabb, ha felrajzolunk néhány jelet a szobátokba – próbált mentegetőzni Sam.
- Milyen változás?
- Elmegyünk – jelentette ki Dean elejét véve egy újabb barkóbának – Van egy kis elintéznivalónk.
- Jó, akkor mi is megyünk – indult el Karen az áthelyezett szekrény felé, majd kivett belőle egy táskát. Nem fogja hagyni, hogy csak így egyszerűen lerázzák őket.
- Nem. Nektek itt kell maradnotok. Ebben pedig nincs helye vitának.
- Márpedig mi igenis vitázni akarunk. Nem hagyhattok minket csak úgy itt.
- Ó, pedig pontosan ezt fogjuk tenni – indult el a lányok felé Dean, miközben a hátsó zsebében kutatott.
A lányok nem vették le a szemüket Deanről, de fokozatosan hátrálni kezdtek az ajtó felé. A férfi sem gyorsított, egészen addig, míg meg nem találta a megfelelő fogást a zsebében rejlő tárgyon. Akkor azonban egy mozdulattal elkapta Karen kezét, és pillanatok alatt lefogta a lány kezeit.
A bilincs szinte abban a pillanatban kattant, mikor a lány keze a mögötte lévő csőhöz ért, majd a következő másodpercben már Vendyt vette célba. A két lány még fel sem eszmélt, mikor már mindkettőjük kezét a vashoz láncolták.
A lányok kétségbeesetten mocorogtak, igyekeztek felmérni, mit is tehetnek, hogy kiszabaduljanak.
- Nem hagyhattok itt minket csak így! Azt sem tudjátok, meddig lesztek távolt. Addig min mit csináljunk itt?
- Maradjatok nyugton.
- Nyugi, nemsokára visszajövünk. Csak egy kicsit körülnézünk – próbálta megnyugtatni őket Sam nem túl sok sikerrel, miközben az éppen távozó bátyját követte.
- Várjatok! – próbálkozott Vendy szavakkal megállítani a Whinchestereket, ám hamarosan kattant a szoba zárja. Pár perc múlva pedig hallották az Impala motorjának távolodó hangját.
- Hogy az a rohadt… - kezdett káromkodni Karen, miközben hevesen rázta a kezét, mintha bármi esélye lenne a szabadulásra. – Nyitottál már ki bilincset?
- Még nem is nagyon láttam igazit. Rajtam meg végképp nem volt soha. – válaszolt Vendy továbbra is a csuklóját forgatva. Szerette volna legalább látni a zárat, ami mozgásképtelenné tette.
- Akkor épp itt az ideje elkezdeni gyakorolni, mert így elég kényelmetlen. – Karen hiába próbálta kihúzni a kezét, Dean túl szorosra állította be a bilincset, képtelen volt rá. A zacskó étel, amit korábban hoztak ott hevert a földön fél méterrel mellettük.
Vendy tovább próbálkozott, mocorgott, rángatta a kezét, igyekezett kihúzni igyekezett a csövet eltörni, de semmi sem volt elég hatásos. Dean túl jól bilincselte meg, nem tudott hozzáférni a zárhoz.
- Nem fog menni.
- Ha kiabálunk, valaki meghallja, nem? Idejön, és valahogy kiszabadít minket – próbált Karen minden lehetőséget megragadni.
- És egy szobát talál, ahol fura jelek vannak a padlón, és két lány van odabilincselve egy csőhöz. Szinte biztos, hogy kihívják a rendőröket. Feltörik a másik szobát, ami pedig ki van tapétázva újságcikkekkel, meg szellemekről és démonokról szóló lapokkal… Ezt magunknak kell megoldanunk valahogy.
- Akkor rajtad a világ szeme. Csináld úgy, mint a filmekben. Van nálad hajtű? – nézett a lányra számonkérően, majd fáradtan sóhajtott. – Soha az életben nem szabadulunk ki innen.
- Ha már itt ragadtunk, legalább ne üljünk néma csöndben – szólalt meg pár perc múlva Vendy – miért nem eszünk egy kicsit? Gondolod, hogy eléred a zacskót?
Karen a lábával a zacskó felé nyúlt, hátha maguk felé tudja lökni. Más sikerült egészen magukhoz húznia, amikor megállt.
- És mégis hogy akarsz így enni? - rázta meg ismét a bilincset.
- Oké, én komolyan megölöm őket, ha visszajönnek. Tényleg. – jelentette ki Vendy dühösen – Képesek voltak minket itt hagyni étlen, szomjan, anélkül, hogy kényelmesen el tudnánk helyezkedni. Tényleg muszáj valahogy kiszabadulnunk. Nincs semmi használható abban a szatyorban? Valami éles? Valami hegyes tárgy?
- Ez? – bökött egy gémkapocsra a blokkon Karen, és megpróbálta még közelebb húzni magukhoz.
- Tökéletes lenne, ha a kezünkben lenne. Fel tudod venni valahogy?
A lábával a fal felé lökte a papírt, majd megpróbált elérni az ujjaival, de túl messze volt.
- Ezentúl pilatesre fogok járni – morgott, miközben a blokkra ült, és úgy húzta magához közelebb. – Megvan.
- Szép volt. Most add ide – vezényelt Vendy, miközben igyekezett Karen felé nyújtani a kezét. A helyzete azonban nem volt megfelelő. Alig érte el a gémkapcsot, majdnem el is ejtették – Ez így nem megy. Dean nem hülye… Képtelen vagyok úgy tartani a csuklóm, hogy kézre álljon a zár. Neked kell kiszabadítanod minket.
- Mi? De én nem tudok zárakat nyitni! – ellenkezett azonnal Karen. – Meg amúgy is, nincs kézügyességem. Anyám mindig azt mondta, inkább hagyjam a dolgokat, mert csak még jobban elrontok mindent…
Vendy a kis történeten félig elmosolyodott, de volt ebben a pillantásban valami kényszeredett is. Mindenesetre tudta mit kell mondania, még élénken emlékezett rá, őt hogy tanították meg zárat feltörni.
- Most akkor is megtanulod. Ha csak nem szeretnél itt ücsörögni, amíg vissza nem térnek. Nem olyan nehéz megtanulni, mint hiszed. Még neked is menni fog.
Karen csak sóhajtott, de végül beleegyezett.
- Nem pont így képzeltem el, bár mindig is meg akartam tanulni zárat feltörni.
Átvette a gémkapcsot Vendy kezéből és várta az utasításokat.
- Oké, most megpróbálom elérni, hogy lásd a kezem, szólj, ha sikerül. Akkor talán könnyebb lesz majd.
Ezzel a kijelentéssel mocorogni kezdett, próbálta minél inkább Karen bal oldala felé tolni a csuklóját, közben kissé belekönyökölve a lány oldalába, és megroppantva saját vállát.
- Látod már?
- Félig meddig. Mindegy, így már jó lesz. – Karen Vendy kezének csak egy kis részét látta, de a zár pont beleesett a látószögébe. Bár fogalma sem volt, hogy az apró lyukon kívül kell-e még látnia valamit.
- Rendben. Most fogd a jobb kezedbe a gémkapcsot és hajlítsd ki – folytatta a magyarázatot Vendy. Bár nem ez volt a legideálisabb eszköz egy kezdőnek, ezt mégsem kellett Karen orrára kötni, aki így is elég idegesnek tűnt.
- Jó, és most?
- Most nyisd ki a bilincsem – jelentette ki halál komoly arccal Vendy, mire Karen azonnal felkapta a fejét és értetlenül nézett rá – Nyugi, csak vicceltem. De a lényege ez lesz. Annyi a feladatod, hogy beledugod a gémkapocs végét. Aztán próbáld elforgatni, keresd meg azt a pontot, ahol el tudod mozdítani a zár nyelvét.
- Aha… hát persze… mi sem egyszerűbb… - a sötét nyílásba helyezte a gémkapocs végét, és elkezdte forgatni. Eleinte nem talált semmit, aztán váratlanul nekiütközött valaminek, úgyhogy Karen majdnem leejtetteaz eszközt. – Oké, találtam valamit. És most merre kéne forgatnom? Vagy egyáltalán hogyan?
Vendy egy kis ideig gondolkodott rajta, hogy magyarázzon. Már nagyon régen nem beszélt zárfeltörésről, mostanában is csak csinálta, szóval nem volt túl egyszerű számára szavakba önteni a folyamatot.
- Ne forgasd túl vadul a kapcsot, csak próbáld megtalálni a csapokat. Azokat nyomd be, ha ez kész, a zár kinyílik. Ne félj, ha nem történik először semmi, próbáld meg újra.
Karen ismét belemélyesztette a fémet, és forgtani kezdte. Folyton nekiütközött a zárban valaminek, de nem történt semmi. Újra és újra megpróbálta elforgatni, de képtelen volt rá.
- Ennek így semmi értelme! Nekem ez nem megy. Mit kéne forgatni? Milyen csapokat?
- Oké, szóval van egy henger. Ennek megakasztására vannak a csapok. Neked azt kell megtalálni, ami valóban megakasztja a hengert – kezdte a magyarázatot, de aztán mégsem folytatta. Erre csak rá kell érezni, ahogy neki is sikerült annakidején. Csak annyi a dolga, hogy ráébressze Karent, mennyire fontos, hogy kijussanak, lehetőleg minél gyorsabban.
Karen ismét megpróbálta. Kereste a csapokat, mikozben megpróbált végre kijutni ebből az átkozott helyzetből. Fogalma sem volt, meddig ülhettek így a csőhöz kötözve. Talán órákig, mikor végül egy halk kattanás jelezte, hogy a zár feloldódott.
Vendy már nem nagyon figyelte, mit csinál a lány, fejét nekidöntötte a csőnek és a plafont méregette, mikor meghallotta a kattanást. Ahogy mozgatni kezdte a kezét, érezte, hogy a zár valóban kinyílt.
- Ez az! Így kell ezt csinálni! Szép volt, Karen – lelkendezett, ahogy kissé elzsibbadt kezét kihúzta a bilincs szorításából.
- Te gyorsabb vagy, az ujjaim meg már nagyon fájnak. Nyisd ki az én záramat is - fordította kezét Vendy felé, amiben görcsösen ott tartotta az elnyűtt gémkapcsot.
- Ennyit a „gyakorlat teszi a mestert” elméletről? – kérdezte mosolyogva, de leguggolt Karen mellé. Gyorsan kinyitotta a zárat, majd Karen kezébe nyomta a bilincset, mondván, jó lesz még próbálkozni vele később – vagy megbüntethetjük a fiúkat is, amiért itt hagytak minket.
- Rosszabbul fognak járni, ha találkozunk – sietett Karen az asztalhoz, ahol Sam a mobiltelefonját hagyta, és azonnal tárcsázott is.
A telefon kicsengett. A két lány közel hajolt a telefonhoz, hogy mindketten értsék, amit majd a telefon túloldalán mondanak. Mindketten várakozással nézték a készüléket, de az csak csörgött. Már ki akarta jelenteni, hogy biztos nem veszik fel az ő hívásukat, amikor meghallották Dean lehalkított hangját.
- Hogy a fenébe szabadultatok meg a bilincstől? – tette fel a kérdést köszönés helyett a férfi.
- Legközelebb mással próbálkozz. Hol vagytok?
- Sam, téged keresnek – hallatszott valamivel halkabban Dean hangja, majd ismét közelebbről Sam szólalt meg.
- Hogy szabadultatok ki?
- Nem mindegy? – sóhajtott fel idegesen Karen. - Inkább arra válaszolj, hogy hol vagytok.
- Most nem nagyon alkalmas…
- Ez nagyon édes… tudod, nekünk meg nem volt nagy kedvünk egy csőhöz bilincselve üldögélni… - csattant fel Vendy.
- Figyeljetek, ezt később megbeszéljük…
- Igazad van, ezt személyesen kell megbeszélnünk. Hol vagytok?
- Már mondtam, hogy… - kezdett bele Sam, de ekkor a vonal túlsó végéről kiáltás és csörömpölés zavarta meg a beszélgetést.
- Sam? – újabb csörömpölés, és mintha a telefon is leesett volna a földre. – Sam! – a válasz puskadörgés volt.
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
