A jelen:

 

Konstantin képtelen volt levenni a szemét a vöröshajú lányról.

Több mint két órája lépett be a klubba, és a tomboló tinédzserek között úgy érezte, iszonyatosan öreg – ami persze igaz is volt, hisz már elmúlt kétezer éves. Mi volt ehhez képest a klub vendégeinek tizennyolc éves átlagéletkora? Most pedig, ahogy meglátta őt, legalább még ötven évet öregedett. De Kaitleen mindig is ezt váltotta ki belőle. Ha képes lett volna arra, hogy megőszüljön, mostanra már biztosan hófehér lenne a haja. Az a tizenöt év, mióta a lányt ismerte, felért legalább százötven, keserves kínok, és megpróbáltatások között eltelt esztendővel.

Jól láthatóan, most is részeg volt. Mint újabban minden hétvégén. Lényegesen többet ivott a kelleténél, már nem lehetett bájosan szalonspiccesnek nevezni. Azon a határon legalább egy órával és néhány martinival korábban túljutott. Arcán mámoros kifejezés ült, aminek legalább akkora köze lehetett az elfogyasztott alkoholmennyiséghez, mint a két sráchoz, akik közrefogták és felváltva szórakoztatták.

Konstantin magában szitkozódott. Kaitleen szokás szerint túllőtt a célon. Egy pillanatra komolyan megfordult a fejében, hogy hátat fordít neki és otthagyja. De ez, mindössze egyetlen másodpercig tartott. Helyette nagy léptekkel indult a díszes társaság felé.

– Mi a fenét csinálsz? – jelent meg mellette Magnus, a barátja. A sötétben, a stroboszkóp folyton felvillanó, majd kialvó, szemkápráztató fénye mellett, nem tűnt fel senkinek sem, hogy a férfi a semmiből öltött testet. Szó szerint.

– Igyekszem megmenteni saját magától – válaszolta Konstantin, a rá jellemző nyugalommal. Sebhelyes arca meg sem rezdült, ahogy lerázta a vállára nehezedő kezet, és tett még két lépést. Magnus nem hagyta annyiban a dolgot.

– Miért nem hagyod már békén azt a lányt? Nem akarja, hogy megmentsd. Még csak nem is tudja, hogy szándékodban áll megtenni. De ha tudná is…

– Nem számít, ő mit akar. Nem fogom hagyni, hogy kárt tegyen magában.

– Kárt tegyen magában? Nézz rá! Úgy néz ki, mint aki szenved?

Konstantin eleget tett a felszólításnak. Nem. Kaitleen egyáltalán nem úgy festett, mintha valami gyötörte volna. Inkább úgy tűnt, nagyon is boldog.

– Az isten verje meg! – morogta az orra alatt. Kitaszított létének egyik legjobb velejárója volt, hogy káromkodhatott. Vagy legalábbis, immár senkit nem érdekelt, hogy megteszi-e, vagy sem. Legkevésbé őt, magát.

Mindegy – határozta el végül. Akár akarja Kaitleen, akár nem, akkor sem fogja hagyni, hogy újabb ostobaságot kövessen el, és ezen az sem változtat, mi a véleménye az egészről Magnusnak. Ám a barátja folytatta:

– Mit akarsz tulajdonképp? Miért követed ilyen mániákusan? Soha nem fedheted fel magad előtte. Szerinted, mit szólna hozzá, ha rájönne, ki vagy? Mit mondana, ha tudná, megölted a bátyját?

Konstantin hátrahőkölt, mintha az orrába öklöztek volna. Magnus nagyon jól értett a kellemetlen kérdések feltevéséhez. Mindig tudta, mivel okozhatja a legnagyobb fájdalmat, mi az, amit a legkevésbé szeretne hallani. Tudta, és nem félt firtatni. Most is tökéletesen fején találta a szöget.

Soha nem hozhatja vissza a lány bátyját, és igazából akkor sem tette volna ezt meg, ha a hatalmában áll. Christopher Nightland nagyon is megérdemelte a halált, és neki az volt a feladata, hogy megszabadítsa tőle az emberiséget.

Kaitleen viszont, csak a testvérét látta a férfiban, nem a gonosztevőt. A mögötte felsorakozó valóságos hadseregről fogalma sem volt, mint ahogy arról sem, mire használta Christopher a hatalmát.

Akkor éjjel, a lány elveszítette a bátyját. Az egyetlen családtagját, aki gondoskodhatott róla. Volt ugyan még egy húga is, Taylor, ő viszont alig kétéves volt akkor. A szüleik, nem sokkal Taylor születése után, meghaltak, és onnantól Christopher vigyázott a két kislányra. Meg kellett hagyni, hogy bármekkora szemétláda volt is, a húgainak megfelelően gondját viselte. Hatalmas csapás lehetett Kaitleennek az elvesztése. Konstantinnak pedig kétsége sem volt afelől, hogyan érezne iránta a lány, ha megtudná, hogy ezt neki köszönheti. Ám esze ágában sem volt elmondani. Egyszerűen csak biztonságban akarta tudni őt.

Cseppet sem tetszett neki Kaitleen önpusztító hajlama, viszont nem tehetett ellene semmit. A legtöbb, amit megengedhetett magának, hogy épségben hazajuttatja a lányt. Mint ahogy máskor is tett róla, hogy baj nélkül ágyba kerüljön, mikor sokat ivott.

Tizenöt éve nem telt el úgy nap, hogy ne vetett volna egy pillantást Kaitleenre. Mindegy volt, a világ melyik végén tartózkodott éppen, vagy milyen feladattal bízták meg, mindig szakított néhány percet arra, hogy meggyőződjön róla, jól van-e, és segítsen neki, ha bajba került. Soha nem fedte fel magát előtte, de mindig ott volt, mikor szüksége volt rá, és nem állt szándékában ezen változtatni. Úgy hitte, ez a legkevesebb, amit megtehet, ha már az egyetlen személy, aki gondoskodhatott volna róla, az ő keze által pusztult el.

Magnus tett egy utolsó próbát:

– Légy eszednél Konstantin! Nem szerethetünk bele egy halandóba. Nem szabad!

– Beleszeretni? – fordult felé mosolyogva a férfi. De még a félhomályban is jól látszott, hogy a mosoly nem a vidámságból fakad. Hideg volt és öröm nélküli, inkább illett rá a vicsorgás elnevezés. – Testvérem, te elfelejted, kivel beszélsz. Vagy már nem emlékszel rá, milyen erényt birtokoltam a Kitaszítottá válás pillanatában? A szeretetét. A szeretet erényét veszítettem el azon a napon. Neked kell magyaráznom, mit jelent ez? Tudod jól, hogy képtelen vagyok szeretni. Tehát, megnyugodhatsz. Nem fenyeget az a veszély, hogy beleszeretek bárkibe is.

A másik halk szitkozódásával mit sem törődve, óriási léptekkel indult ismét a kis társaság felé. Elcsípett egy épp arra haladó pincérnőt, és a füléhez hajolva utasításokat adott neki, miközben a szemét egyetlen pillanatra sem vette le Kaitleenről. A nő először a markába csúsztatott tekintélyes összegre, majd a részeg lányra nézett, lassan bólintott és elsietett.

Konstantin figyelte, ahogy nemsokára visszatér két óriási termetű biztonsági őrrel, akik sem a lány, sem az udvarlói tiltakozásával nem törődve, kikísérték Kaitleent a klubból. Követte őket. Lassan, mert nem akart feltűnést kelteni. Nem volt olyan óvatlan, mint Magnus, aki szívesebben használta közlekedésre azt a képességét, hogy bárhol testet ölthetett – vagy épp köddé válhatott, ha úgy hozta a sors –, mint a lábát. Kis időbe beletelt, mire átverekedte magát a bódultan imbolygó, kifulladt, vidám fiatalok tömegén, ezért már csak a taxi hátsó lámpáit látta, amit a pincérnő hívott a lánynak, pont annak megfelelően, ahogy Konstantin a lelkére kötötte. De tudta, hogy Kaitleen az autóban ül, és ettől megnyugodott. Most már nem eshet baja.

Megfordult, lassan a diszkó mellett húzódó, sötét mellékutca felé indult. Onnan könnyűszerrel eltűnhetett, senki nem látta volna meg. Az éles, csikorgó hang hallatán azonban, hátranézett.

Nem értette, miért állt meg a sofőr, egészen addig, amíg ki nem vágódott a hátsó ajtó. Kaitleen valósággal kiesett rajta, a legközelebbi kuka mögé botladozott, és jól hallhatóan öklendezni kezdett. A taxi motorja felzúgott, hamarosan már csak hűlt helyét lehetett látni. A vezetője elhajtott, faképnél hagyva a lányt. Úgy tűnt, még az előre kifizetett viteldíj sem tudta megakadályozni abban, hogy ott hagyjon egy védtelen, részeg nőt. Konstantin egyszerűen nem hitt a szemének. Éktelen haragra gerjedt. Eltökélte, hogy megkeresi a taxisofőrt, és kamatostól hajtja be rajta a jogtalanul elvett pénzt. Nem azért, mert szüksége volt arra az összegre, inkább színtiszta élvezetből.

A klub ajtaja kinyílt, forróság és zsivaj áradt ki rajta. Részeg röhögés hangzott fel, ahogy két, egymást támogató fiú botladozott elő. A nehéz fémajtó becsapódott mögöttük, azonnal tompítva a zajt, ők pedig rögtön felfedezték a falnál támaszkodó vékony alakot, és feléje indultak.

Konstantin azon töprengett, mitévő legyen. Egyáltalán nem úgy sült el a kis mentőakciója, ahogy eltervezte. Talán hiba volt közbeavatkoznia. Semmi joga nem volt hozzá. Úgy tűnt, a lánynak ma este mindenképp a fiúkkal kell mennie, bármennyire igyekszik is ezt megakadályozni. Talán jobb lenne, ha békén hagyná őket, és a csaló sofőr után eredne, hogy a szuszt is kiverje belőle. De képtelen volt rávenni magát, hogy megmozduljon. Ott állt a sötétben, és figyelte, amint a fiúk Kaitleen felé indultak, majd közrefogva őt eltűntek az épület túlsó sarka mögött. Csak bámulta a helyet, ahol utoljára látta őket, és kényszerítette magát, hogy ne mozduljon. Igaza volt Magnusnak. Kaitleennek nem volt szüksége arra, hogy ő megmentse, neki pedig nem volt feladata a lány követése. Sőt, joga sem volt hozzá.

A sikoltás váratlanul hullámzott végig a klub körül. Úgy tűnt, rajta kívül senki nem foglalkozott vele. Az ajtó körül ácsorgók folytatták tovább a nevetést és beszélgetést, mintha mi sem történt volna, miközben ő valósággal kővé dermedt.

Igyekezett megállapítani, merről jött a hang. A kaotikus zajok közül nem volt egyszerű kiválasztani azt az egyet, ami érdekelte.

Újabb sikoly hangzott fel, egyértelműen telve kétségbeeséssel. Most már biztos volt benne, hogy nemcsak jókedvű, túlságosan felszabadult fiatalok rendetlenkedtek – ami egyébként gyakran megesett a diszkó környékén. Talán ezért is nem foglalkozott a hanggal senki más.

Behunyta a szemét, a helyre koncentrált, ahol Kaitleent látta eltűnni. Nem érdekelte többé, ki veheti észre, hogy egyetlen pillanat alatt vált kámforrá a nyílt utcán. Tudta, úgysem adna hitelt senki egy ittas – vagy ki tudja miféle bódulatban tévelygő – fiatal szavának. Talán, még ő maga sem hinne a szemének, azt hinné, csak hallucinál.

Azzal sem törődött, ki láthatja meg, amint az utcasarkon túl testet ölt. Még remélte is, hogy a frászt hozza arra, aki rátámadt Kaitleenre. Mert teljesen biztos volt benne, hogy ő sikoltott.

De nem volt ekkora szerencséje. A lány támadója – még, ha meg is lepődött azon, hogy a semmiből hirtelen egy közel két méteres, roppant mogorva férfi került elő –, a legkevésbé sem rémült meg. Egyetlen pillanat alatt felmérte a helyzetet, és egy kést szorított a falfehér, remegő lány torkához.

– Egy lépést sem, Kitaszított! Vagy megölöm.

Konstantin az utasításnak megfelelően, mozdulatlanná merevedett. Az agya viszont lázasan járt közben, keresve a lehetőséget, amivel Kaitleent kiszabadíthatná.

Az előtte álló férfi – magas, hórihorgas alak – tudta, mi ő. Tehát azt is tudta, mire képes. Számíthatott rá. Ő pedig nem akarta a lány életét kockáztatni.

A férfi kinyúlt, hosszú karjával magához rántotta Kaitleent, miközben kése egyetlen milliméternyire sem távolodott el a bőrétől.

A lány tekintete az övébe kapcsolódott. A belőle sugárzó rémület és könyörgés szíven ütötte, és egyetlen pillanatra visszaröpítette a múltba. Ugyanez az elgyötört arc, ez a rettegő, szinte rikító zafírkék szempár meredt rá akkor is, mikor az orra előtt rángatta ki a bátyját, az autóból.

A kabátja alatt, hátához szíjazva ott lapult a kardja, és egy pisztoly is volt a hóna alatti tokban. Mégis, teljesen fegyvertelennek, tehetetlennek érezte magát a görnyedt, beteges kinézetű, vékony fickó mellett, mert nála volt Kaitleen. Konstantin eszközei hatástalanok voltak vele szemben. Mást kellett kitalálnia.

Tudta, hogy nagyon gyorsnak kell lennie. Amint eltűnik szem elől, a férfi azonnal tudni fogja, mire készül, és már az is elég, ha egy pillanatra megremeg a keze. Abban az esetben, Kaitleen semmiképp sem éli túl az akciót.

Koncentrált. Érezte, hogy a teste atomjaira hullik szét, hogy átszelve a közöttük lévő távolságot, közvetlenül a férfi mögött jelenjen meg újra. Kénytelen volt várni pár másodpercet, hogy ismét mozgásképes legyen. Akkor viszont, mindenféle megfontolás nélkül előre nyúlt, és hirtelen mozdulattal, megtekerte a támadó fejét. A reccsenés jelezte, hogy a tervet sikerült tökéletesen kiviteleznie. Már csak az volt a kérdés, a férfinak volt-e alkalma még a halála előtt kárt tenni Kaitleenben.

Egy örökkévalóságnak tűnt, mire a támadó lábai összecsuklottak. Konstantin tartotta a testet, nehogy a földre zuhanjon. A kés, hangos koppanással hullott ki a hulla elerőtlenedett ujjai közül, de Konstantin nem merte megnézni véres-e vagy sem. Csak tartotta tovább a férfit, majd óvatosan leeresztette.

Kaitleen háttal állt neki, még mindig nem tudta megítélni bántotta-e a támadó. Azt viszont nagyon is jól látta, mennyire remeg a lány. Mivel azonban továbbra is talpon volt, reménykedni kezdett, hogy épségben megúszta a kalamajkát. Legalábbis ami a fizikai sérüléseket illeti.

Nem mert hozzáérni. Félt, hogy még inkább megrémíti. Csendben maradt, hallgatta a másik szaggatott, ziháló lélegzetvételeit.

Kaitleen keze megrebbent. A torkához emelte, mintha meg akarna győződni arról, hogy már tényleg nincs ott a kés. Majd elfordította a fejét, és a sötétségbe bámult. Felcsuklott, próbálta szájára szorított kezével elfojtani a feltörni készülő zokogást.

Konstantin is arra nézett, amerre a lány, és azonnal meglátta, mi az, ami annyira felzaklatta. A fal tövében a két fiú feküdt, kicsavarodott, élettelen testtel. Súlyos árat fizettek azért, hogy nem hagyták egyedül Kaitleent.

Vajon, mit akarhatott tőle a férfi, aki megtámadta? – töprengett Konstantin. És ki lehetett? Pontosan tudta, hogy ő egy Kitaszított, tehát nem egy hétköznapi rabló volt. Vajon a lány volt a célpontja, vagy a fiúk? Utóbbi esetben, beteljesítette a küldetését. Viszont az előbbi volt a valószínűbb. Máskülönben, nem hagyta volna életben Kaitleent egyetlen másodpercre sem. És vajon, honnan tudta, hogy vele sakkban tarthatja az angyalt? Lehet, hogy csak blöffölt? Ebben az esetben bejött neki. Vagyis, majdnem.

Ismét vetett egy pillantást a földön heverő alakra. Rengeteg kérdése volt, amelyre csak ő adhatott volna választ, de mivel meghalt, ez a lehetőség egyszer s mindenkorra elveszett. Ennek ellenére, egyetlen pillanatig sem bánta meg, hogy megölte.

Kitaszítottként gyakran és lelkifurdalás nélkül gyilkolt. Viszont ezt a férfit akkor sem sajnálta volna, ha egyébként akad még benne szánalomnak bármi nyoma.

Kaitleen megtántorodott, ő pedig nem gondolkodott tovább. Közelebb lépett hozzá, és átölelte. A lány halkan felsikoltott, de a hangja már erőtlen volt. Mintha mégis kiszállt volna belőle valamennyi élet.

– Foglak – súgta a fülébe a férfi.

Kaitleen derékban megtekeredett a karjai között, hogy az arcába nézhessen.

– Téged ismerlek – mondta alig hallhatóan.

Tehát emlékszik rá. Tudja, hogy ő a felelős a bátyja haláláért.

Konstantin visszatartotta a lélegzetét, miközben a lány további szavait várta. A fellobbanó haragot kereste azokban a zafírkék szemekben, de helyettük csak ürességet látott. Kaitleen elájult, mielőtt bármi mást mondhatott volna.

A férfi maga sem tudta, hogy megkönnyebbülése vagy csalódottsága nagyobb. Tudta, fel kellene lélegeznie, amiért Kaitleen nincs olyan állapotban, hogy szembesítse a tettével. Őrültség bármi más érzés, ami feltámadt benne, mégis elöntötte a keserűség, amiért nem fedhette fel a kilétét. Szerette volna végre elmondani, csak azért fosztotta meg a bátyja szeretetétől, mert nem volt más választása. És az elmúlt tizenöt évben, minden tőle telhetőt elkövetett, hogy valamelyest kárpótolja.

Igen. Téboly, hogy mindez egyáltalán megfordult a fejében.

Felnyalábolta a lányt, és a szárnyaira összpontosított. Lehet, hogy Kitaszítottként a káromkodás volt a legjobb dolog, ám a Légió tagjaként, egyértelműen az, hogy a szárnyai csak akkor jelentek meg, ha úgy akarta.

Most kiterjesztette őket, és karjában az eszméletlen Kaitleennel, néhány erőteljes csapással a levegőbe emelkedett. Magához szorította a lányt, és bízott benne, hogy nem fog felébredni, amíg úton vannak. Minden bizonnyal halálra rémülne, ha rájön, hogy méterekre van a földtől, egy szárnyas lényhez préselődve. Ugyanakkor Konstantin arra vágyott, hogy örökké tartson az út. Még nem osztotta meg a repülés élményét senkivel, attól eltekintve, mikor egy-egy halandót, kellett kimentenie rázós helyzetekből. De ezek ritka és roppant rövid alkalmak voltak. Most viszont pont az a lány volt vele, akinek a legszívesebben megmutatta volna a szeme elé táruló látványt.

Fájdalmasan hamar értek Kaitleen otthonához. Leszállt a kertben, eltűntette a szárnyait, majd bevitte Kaitleent a házba. Tétovázás nélkül indult egyenesen a hálószoba felé, pontosan tudta, merre kell mennie. Nem először járt már itt. Számtalanszor megesett, hogy nézte Kaitleent alvás közben. Virrasztott, miközben rémálmok gyötörték, vigyázott rá, ha beteg volt, vagy egyszerűen csak mellette maradt, mert attól jobban érezte magát. Ő. Néha neki is szüksége volt a másik társaságára. Ott ült az ágya szélén vagy épp a konyhájában, láthatatlanul. Nézte, ahogy eszik vagy pihen, hallgatta, mikor a húgával beszélt, bámulta, miközben sírt és gyűlölte a tudatot, hogy nem vigasztalhatja meg.

Letette az ágyra, betakarta és meggyőződött arról, hogy jól van. Az eszméletvesztésből időközben mély alvás lett. Biztos volt benne, hogy másnap Kaitleen iszonyatos fejfájással és pokoli hányingerrel ébred majd. De néhány kávé után jobban lesz.

Állt még mellette egy darabig, azzal magyarázva a tétovázását, hogy csak meg akarja nézni, rendben van-e minden. De igazából, nehezére esett elszakadni tőle. Néhány pillanatig komolyan megfordult a fejében, hogy mellé heveredik. Ott lehetne, mikor felébred. A saját szemével győződhetne meg arról, hogy nem esett semmi baja. Ha láthatatlanná válik, akkor nem sért szabályt. A törvény csak arról szól, hogy nem árulhatja el halandónak a kilétét. Kivéve, ha a halandó életét rá bízzák, és ezen múlik a küldetés sikere. Abban az esetben joga van hozzá, hogy megszegje az utasítást.

Az értékes élet megőrzése érdekében bármire felhatalmazása van. Még arra is, hogy veszélyeztessen más, kevésbé értékes életet, vagy öljön, ha arra van szükség, esetleg beszéljen az angyalok létezéséről.

De Kaitleen életét nem neki kell megvédenie. Még csak a közelébe sem lett volna szabad mennie. Vajon tényleg emlékszik rá a lány? Ha igen, akkor mindketten nagy bajban vannak. Ez egyértelműen nem az az eset volt, mikor megszeghette a szabályt.

Tudta, nem feszítheti tovább a húrt. Hátat fordított a lánynak, és elindult, hogy rendbe tegye a felfordulást, amit a sikátorban hagyott. El kellett intéznie, hogy tragikus kimenetelű rablótámadásnak tűnjön az egész. Az pedig, hogy Kaitleen is ott volt, még csak fel se merüljön senkiben sem.

Hajnalodott, mikor – egy rövid látogatás után, egy bizonyos taxisofőrhöz, aki valószínűleg nem fogja egyhamar elfelejteni az éjszakát – végre hazaért. Tetőtéri lakása, ami a város legmagasabb házának, legfelső emeletén volt, lassan kezdett megtelni napfénnyel. De épp ezért választotta ezt a helyet. A lehető legközelebb akart lenni a végtelen égbolthoz, a Naphoz, magához a Mennyhez. De most sötétségre vágyott. Pihenésre.

Kezének egyetlen laza mozdulatára az óriási üvegablakokat fedő függönyök eltakarták az ébredő fényességet. Ő pedig levetkőzött, lefeküdt és élvezte azt, hogy mindenhol Kaitleent érezte maga körül. A karjában tartotta, a bőre átvette a lány bőrének illatát, az orrában még mindig érezte a samponja virág-aromáját, egész lényét, puha selymességét.

Beletúrt a hajába, és bosszúsan az oldalára fordult.

– Teljesen megőrültem – nyögött fel.

Soha nem érzett lelkifurdalást, sem megbánást, miután gyilkolt, Christopher Nightland pedig nagyon is megérdemelte a halált. Ami azt illeti, ha nem őt jelölik ki a feladatra, akkor önként jelentkezett volna rá. Ő volt az oka, hogy az az ember olyan nagy hatalomra tehetett szert, de nem csak ezért vállalkozott volna a likvidálására. Nighlandnek pusztulnia kellett.

Akkor azonban, mikor ott állt áldozata élettelen teste felett, és meglátta Kaitleent a kocsiban, elfogta az undor, amit saját cselekedete miatt érzett. A lány szemtanúja volt kegyetlenségének. Megrémült. Elborzasztotta a szörnyeteg, akivé Konstantin az évtizedek során, Kitaszítottként vált. Ez pedig szörnyű, tehetetlen dühvel árasztotta el az angyalt.

Az embert nem sajnálta. De az bántotta, hogy meg kellett ölnie a testvért. Az pedig, hogy Kaitleen szemtanúja volt az ő tettének, csak még tovább fokozta a megbánást, amit soha, egyetlen gyilkosság miatt sem érzett – csak akkor az egy alkalommal.

Már nem volt őrangyal, és immár sok dolgot meg kellett tennie, ami előtte eszébe sem jutott. De még mindig az volt a létezése legfőbb oka és értelme, hogy az ártatlanokat védelmezze. Azzal viszont, amit Kaitleennel szemben elkövetett, a legfőbb késztetés ellen vétett, ami addigi életét irányította. Vissza nem csinálhatta, amit tett, viszont tudni akarta, sőt, egyszerűen biztosnak kellett lennie benne, hogy a lány ezek után is jól van.

De nem volt jól. Látta rajta, hogy valami rágja belül. Talán az emlékek. És ez megakadályozta abban, hogy magára hagyja. Vigyázni akart rá.

Tizenöt évvel ezelőtt, mikor először megpillantotta Kaitleent, még gyerek volt.

Azután a dolgok, kezdtek megváltozni. A lányból felnőtt nő lett, és az ő kétségbeesett védelmező ösztöne is átalakult. Több lett, mélyebb. Már nem csak biztonságban akarta tudni, a közvetlen közelében akart lenni. A megszállottjává vált.

Újra hallotta Magnus szavait.

– Nem szerethetünk bele egy halandóba. Nem szabad.

Vajon tényleg beleszeretett volna Kaitleenbe, képes rá?

Ez képtelenség. Ráadásul, ha valamilyen csoda folytán mégiscsak sikerülne, ez egy újabb adalék lenne, hogy amúgy is elcseszett élete, csak még elcseszettebbé váljék.

Őrangyalként tilos volt szerelembe esni egy halandóval, Kitaszítottként őrületes ostobaság, az ő esetében pedig egyszerűen lehetetlen. A szeretet erényét birtokolni csodálatos dolog volt. Elveszíteni a lehető legrettenetesebb, amit csak el tudott képzelni.

Angyalként nem voltak testi szükségletei, jelenlegi formájában viszont igen. Étel, ital, alvás, ezeket épp úgy igényelte, mint egy halandó. És bár szeretni nem tudott, voltak más irányú, sokkal prózaibb vágyai, amiket soha nem esett nehezére kielégíteni. Egészen addig a pillanatig, amíg egyszer csak villámcsapásként nem érte a felismerés, hogy Kaitleen gyönyörű nővé cseperedett a szeme láttára. Gyönyörű és elérhetetlen nővé. Abban a pillanatban, orrában a lány illatával, az ujjain a selymes bőr érintésének emlékével, mindennél jobban tisztában volt a szépségével és elérhetetlenségével. Ettől pedig csak még jobban vágyott rá. Kétségbeesetten akarta mindenét: a testét, a lelkét, a gondolatait. Ez a késztetés pedig egyre csak nőtt benne, minden nappal, minden egyes alkalommal, mikor látta őt, egyre nagyobb lett. Kitöltötte a bensőjét, a bőre alá bújt, a koponyája belsejébe férkőzött, rágta őt, egyre nagyobb fájdalmat okozva. Nem ismerhette többé a szeretetet, de nagyon is ismerte az ész nélküli vágyat, a kielégíthetetlen sóvárgást, a mindent felülíró akarást.

– Felejtsd el! – dörmögte, és megpróbálta kényelmesebbre püfölni a párnáját. Abban reménykedett, némi alvás segít visszanyerni a lelki nyugalmát. Már ha ilyen feszülten sikerül elaludnia egyáltalán.

Egy pillanatra nappali világosság töltötte meg a szobát, a behúzott, sűrű szövésű sötétítők ellenére is. Konstantin nagyot sóhajtott, miközben kelletlenül felült az ágyban. A takarót gondosan elrendezte a dereka körül. Általában nem volt szégyenlős, és a saját lakásában amúgy is joga van meztelenül aludni, de úgy érezte, látogatójának illik megadnia a legalapvetőbb tiszteletet. Vagy legalább úgy tenni, mintha szeretné elkerülni, hogy a másik kínosan érezze magát.

Amúgy meg, miért nem jelzi előre az érkezését – morgott magában. Meg is érdemelné, hogy zavarba hozzam.

– Nem sikerülne – válaszolt egy vidám női hang lázadó gondolataira. – Tudom, hogy nem kell bizonygatnom, milyen gyönyörű férfi vagy, Konstantin. Az Égiek kegyesek voltak hozzád, mikor ezt a testet a használatodra bocsájtották. De azért egy széles váll, néhány duzzadó izom és egy formás fenék kevés ahhoz, hogy én zavarba jöjjek.

A férfi halkan felnevetett.

– Azért én mindig örülök, ha jössz, Clara. Hannah és Camila hogy vannak?

– Jól – lágyult el a nő kedves hangja a lánya és az unokája nevének hallatán. – Üdvözletüket küldik, mint mindig, ha tudják, hogy hozzád jövök.

Clara tökéletes példája volt annak, milyen, ha egy angyal szerelembe esik. Igaz, az ő választottja nem halandó volt, hanem démon. A szerelmükből gyermek is született – Hannah –, akit az édesanyja, a kislány érdekében, elhagyott, halandók gondjaira bízott. Ám a háttérből mindig is nyomon követte az életét, még ha nem is fedte fel magát előtte addig, míg szükségessé nem vált. Vigyázott rá, úgy egyengette a lépéseit, hogy a megfelelő irányba haladjon – mint egy igazi őrangyal. Ez Hannah esetében egy hegyvidéki kisvárost jelentett, ahol azután találkozott a férjével, és annak roppant különleges családjával.

Mikor ez a család bajba került, mert egy démon szemet vetett Hannah-ra a jósága miatt, Clara segítsége már kevésnek bizonyult. Ezért hívta őket, a Légiót.

Az emberekre vigyázó őrangyalokat, mindig is az angyali hierarchia legalján állóknak tekintették, küldetésük ennek ellenére nem volt kevésbé fontos, mint előkelő társaiké. Ők vigyázták a rájuk bízott halandók lépteit, óvták őket, míg el nem értek földi pályájuk végéhez. A hitetlen emberek szerencsének nevezték ezt a védelmet, a hívők isteni sugallatnak. Gondviselésnek.

A Kitaszítottak társadalmuk peremét képezték, és voltak olyanok, akik még náluk is kevesebb megbecsülést élveztek.

Ők vállalták, hogy megtesznek dolgokat, ami a többi angyalnak soha, még csak eszébe sem jutna. Mégpedig azért, hogy egyszer alkalmuk nyíljon visszatérni az őrangyalok közé – feltéve, ha jól végzik a munkájukat.

Belőlük szerveződött a Légió. Közéjük tartozott Konstantin is.

Ők szó szerint tűzzel és vassal védelmezték az arra leginkább rászorulókat, azokat, akik túl különlegesek voltak hozzá, hogy egyetlen őrangyal vigyázzon rájuk. Akiknek képessége gonosz célokra használva óriási kárt tehetne mindkét világban – az emberekében és a természetfelettiben egyaránt.

De nem csak védelmezniük kellett. Akadtak olyan emberek, akik hasonló szörnyűségeket okozhattak a puszta létükkel. Így hát a Légió tagjainak feladatai közé tartozott az ilyenek kiiktatása – akkor is, ha az ő idejük, egyébként még nem érkezett el.

Mint Christopher Nightland esetében is.

Ahhoz, hogy a Légió tagjai kiérdemeljék a megbocsájtást, nagyon hosszú időnek kellett eltelnie ebben a nehéz szolgálatban. Mikor vállalták a küldetést, le kellett mondaniuk legfőbb erényükről, ami addigi létüket meghatározta. Mi több, ennek az erénynek az ellentétét, elviselhetetlen teherként kellett magukban őrizniük évszázadokon keresztül.

Az angyalok, nem ismerték az egyedüllét fogalmát. A Kitaszítottak ellenben nagyon is megtapasztalták, milyen a magány. Ráadásul a Légió tagjai, az erény elvesztésével legtöbbször elviselhetetlen természetűvé váltak, még önmaguk számára is. Néhányan ezt valódi tragédiaként élték meg, mert mindennél jobban vágyódtak a társaságra, hogy visszakapják az érzést: tartoznak valahová.

Mások – mint Konstantin is –, szerettek egyedül lenni, egyáltalán nem bánták a kapcsolatok teljes hiányát. Csakis a feladatukra koncentráltak. Igaz, ő nem volt teljesen egyedül. Ott volt Magnus, akivel bajtársi, már-már baráti viszonyt alakítottak ki. Ugyanakkor, legidősebb és legtapasztaltabb Kitaszítottként, egy egész harcos csapatnak parancsolt, ha úgy hozta a szükség. Mert bár legtöbbször Konstantin egyedül dolgozott, és egyedül is élt, nagyobb veszély esetén – mint mikor Hannah-t is védelmezték – össze kellett fognia a hozzá hasonlókkal, a többi Kitaszítottal.

– Nos, úgy tűnik, nem a bájaim miatt jöttél, és elmondásod szerint, a családod jól van. Talán nem tévedek nagyot, ha azt feltételezem, új megbízatásod van számunkra. Találgassak tovább, jöveteled okára vonatkozóan, vagy megtudhatom, miről van szó?

– Természetesen, nem kell találgatnod. De a többes szám indokolatlan. A lánynak egyedül rád van szüksége.

– Lánynak? – emelkedett fel Konstantin, de még időben észbekapott, és szorosan megmarkolta a csípőjéről lecsúszni készülő takarót. – Milyen lányról van szó?

– A neve Kaitleen Nightland. Azt hiszem, nem kell bemutatnom.

Konstantin a megdöbbenéstől szóhoz sem jutott. Nem gyakran fordult elő, hogy valami meglepi. Általában hidegvérrel tűrt bármilyen fordulatot, és hamar felmérte, mit tehet az adott helyzetben. Abban a pillanatban azonban se köpni, se nyelni nem tudott.

– Látom, ez váratlanul ért – konstatálta Clara.

– A támadás ma este… Erről van szó, ugye?

– Pontosan. Kaitleennek védelemre van szüksége, és te vagy az egyetlen, aki ezt biztosíthatja.

– Ez nem túl jó ötlet – nyerte vissza végül a lélekjelenlétét, ezzel egy időben bosszúság töltötte el. – Vagy nem tudod, hogy én öltem meg a bátyját tizenöt évvel ezelőtt?

– Természetesen tudom. Én adtam parancsot rá. De azzal is tisztában vagyok, hogy azóta sem hagytad magára a lányt. Minden egyes nap meglátogattad őt, ma este is megmentetted az életét. Attól tartok, nem ez volt az utolsó eset, hogy szükség volt rá.

Konstantin nem törődött tovább a méltóságával. Képtelen volt egy helyben maradni. Kiugrott az ágyból, közben a takarót szorosan a dereka köré tekerte.

– Kaitleen veszélyben van?

– Te magad is meggyőződhettél erről.

– Nem voltam benne biztos, hogy ő volt a célpont – bólintott a férfi, miközben eszébe jutott a férfi, aki kést szorított a lány torkához. Ha alkalma nyílna rá, ismét megölné. Újra és újra megtenné, amiért fenyegetni merte Kaitleent.

– Sajnos, a támadás nagyon is ellene irányult. – Clara az ablakhoz sétált, résnyire elhúzta a súlyos függönyt, hogy megcsodálhassa a napfelkeltét. A fajtáját jellemző belső izzás, ami arany ragyogásba vonta egész alakját, felszikrázott. Gyönyörű arcát keretbe foglalta szikrázni látszó szőke haja. Nem tűnt többnek húsz évesnél, de Konstantin tudta, hogy a nő sokkal idősebb, mint ő. Arról azonban fogalma sem volt, milyen szerepet tölt be Clara az angyalok között. Csak az volt biztos, hogy mint szeráf, a ranglétra ugyancsak magas fokán áll. Könnyedén rendelkezhetett élet és halál felett, mondhatott ítéletet emberekről, dönthetett sorsokról. Óriási hatalommal kellett bírnia ahhoz, hogy ezt megtegye.

– Ki akarja őt bántani?

– Az Incontaminatus.

Konstantin ereiben meghűlt a vér a válasz hallatán. A szervezet – melynek egykor Christopher Nightland a vezetője volt, melynek katonái már évszázadok óta ott voltak mindenhol, a római törvényalkotástól, a spanyol inkvizíción keresztül, a modern kori hatalmasságokig, és melyhez őt magát ezernyi szál fűzte látszólag eltéphetetlenül – Kaitleen életére pályázik. Az Incontaminatus mindig elérte azt, amit akart. Ha ez egy nő halála, azt is.

– Azt hittem, hogy Nightland halálával, súlyos csapást mértünk rájuk.

– Így is volt. De azóta eltelt tizenöt év. Ez egy halhatatlan számára nem hosszú idő, ám egy halandónak másfél évtized. Éppen elég arra, hogy a szervezet összeszedje magát. Vagy talán annyira naiv vagy, hogy úgy gondolod, egy, az ókor óta létező társaság felbomlik egyetlen vezető korai halála miatt?

– Igazad van. Ostobaság ezt hinni – hagyta helyben a férfi, és máris lázasan járt az agya, mit is tehetne Kaitleen biztonsága érdekében. – Most már csak azt nem értem, miért támadja az Incontaminatus?

– Gondolkozz! Mi volt mindig is a céljuk? Te vagy, akinek ezt a leginkább tudnia kellene.

– A természetfeletti fellelése és elpusztítása – morogta rosszkedvűen Konstantin. Nem szerette, ha emlékeztették a tényre, nagyon is jó értesülései vannak az Incontaminatus tettei mögötti motivációról.

– Pontosan – bólintott Clara.

– De Kaitleen nem egy paranormális lény. Ő egyszerű halandó. Ember. Tudtommal nincs semmilyen különleges képessége sem.

– Talán ők többet tudnak, mint mi – rántotta meg a vállát Clara. Elvégre mindenhol vannak embereik, és mindenre van befolyásuk. Talán vannak olyan információik is, amiket mi nem tudunk.

– Még, hogy te nem tudsz valamiről – nevetett fel keserűen Konstantin. – Nem hiszem, hogy létezik olyasmi.

Ami azt illeti, meglehetősen biztos volt benne, hogy Clara nem véletlenül ment hozzá ezzel a feladattal. Egyúttal abban is, hogy a szeráfnak mindössze egyetlen másodpercébe került volna felfedni a szervezet tettei mögött rejlő mozgatórugót, sőt mi több, magának a vezetőjének – legyen az bárki – a pontos lakcímét is. Elegáns ujjainak egyetlen intésével eltörölhette volna az egész bagázst a föld színéről.

Vajon megtudja valaha is, miért nem teszi? Nem sok esélyt látott rá. Mint ahogy arra sem, hogy megtudja, miért nem avatkozott bele az események menetébe akkor, mikor ő azt az őrületes hibát elkövette, majd kétezer évvel ezelőtt. Mert, hogy előre látta, milyen tragédiához vezetnek Konstantin és a körülötte lévők tettei, abban biztos volt. Egyetlen figyelmeztető szava elég lett volna, hogy elkerüljék a tragédiát, azzal pedig az Incontaminatus megszületését.

Mikor erről faggatta, egy kérdéssel válaszolt neki.

– Mégis mit gondolsz, mi lenne, ha mindenki büntetlenül megtehetne bármit, ami hatalmában áll? Mekkora káosz keletkezne abból? Nem avatkozhatom a dolgok folyásába, nem változtathatom meg a jövőt vagy valaki végzetét. Te is tudod, hová vezetne ez.

Igen. Konstantin tudta. Azért vált Kitaszítottá, mert megmentett egy édesanyát. Egy asszonyt, akinek megölték a férjét és a fiát, majd az ötéves lánya szeme láttára akarták megerőszakolni, amibe végül belehalt volna. Számára az volt megírva, hogy akkor és úgy érjen véget az élete.

Ő azonban nem tudta elviselni, hogy a nő, akinek huszonhárom éven keresztül óvta minden lépését, tanúja volt élete minden örömének és bánatának, ilyen csúfos véget érjen. Közbeavatkozott és megbüntették érte. De az igazi büntetés az volt, mikor kiderült, hogy védencének megbomlott az elméje az átélt szörnyűségek hatására. Két hét múlva öngyilkos lett. De előtte még végzett a lányával is.

A kislány tovább él, ha ő nem avatkozik közbe. Az apja még időben elbújtatta a támadás előtt, és bár árván, szörnyű emlékekkel, de túlélte volna a borzalmakat. Miatta halt meg. Szeretni ugyan képtelen volt azt követően, hogy Kitaszított lett, a lelkifurdalás nagyon is ismerős volt számára. Ha behunyta a szemét, még mindig látta a kislány napbarnított arcát, sötét, hosszú haját, azt az izzó, fekete szempárt, ami mindig tele volt nevetéssel.

Igaza volt Clarának. Nem változtathatják meg büntetlenül a dolgok menetét. Még akkor sem, ha jó szándék fűződik hozzá. Őrangyalként látta a rábízott ember jövőjét. Miután Kitaszított lett, elveszítette ezt a képességét, és ennek nagyon örült, mert tudta, hogy újra és újra elkövetné ugyanazt a hibát.

Fogalma sem volt, hogy tudta a másik angyal megállni, hogy ne avatkozzon szerettei végzetébe. Még akkor sem tette meg, mikor a saját lánya került veszélybe.

Mintha csak borús gondolataira válaszolna, Clara megrántotta a vállát.

– Mindent időben megtudsz. A küldetésedhez szükséges információk máris a birtokodban vannak. Úgy gondolom, az pedig felesleges dolog, hogy óvatosságra intselek. Nem hiszem, hogy el kellene magyaráznom, mennyire megerősödött az Incontaminatus az évszázadok alatt.

– Most ugye, nem bátorítani akarsz?

– Nem. Nem tartozik a feladataim közé a lelkesítésed. Meg kell védened Kaitleen Nightlandet, minden áron. Rám csak azt bízták, hogy ezt az üzenetet átadjam neked. A többi már a te dolgod.

Nagyon szerette volna megkérdezni, mégis kitől származik az utasítás, de tudta, hogy Clara úgysem válaszolna. Így, hát, nem kíváncsiskodott. Végül is, nem számított, mert mindenképp megvédte volna Kaitleent. Akár parancsot kap rá, akár nem. De az Incontaminatus kemény dió. Ezzel tisztában volt.

Viszont ez sem számított. Ha kell, megöli a szervezet összes tagját, bármennyien legyenek is. Megteszi, ha ez szükséges ahhoz, hogy a lány biztonságban legyen. Ezt esküvel fogadja.