Britannia, II. század Krisztus után:

 

– A biztos halálba vezeted az embereket, apám! És mindezt, egy északi fattyú szavára – érvelt Riocard. Szemmel láthatóan, még mindig nem adta fel annak a lehetőségét, hogy meggyőzheti apját az igazáról, és hogy eltántorítsa őt egy támadás lehetőségétől a helyőrség ellen.

– A rómaiak egyre délebbre húzódnak. Nem bírnak az északi törzsekkel – szajkózta az apja azt, amit immár egy órája ismételgetett.

Riocard meglepődött az elszántságán, és a héven, amellyel beszélt. Apja jó ideje nem volt már több, mint egy megtört öregember, most azonban a szeme láttára fiatalodott legalább tíz évet. Az arca kipirult, a szemében pedig olyan tűz égett, amilyet a fia másfél évtizede nem látott már izzani. Kihúzta magát, vállát megfeszítette. Nagynak, erősnek, legyőzhetetlennek tűnt. De Riocard tudta, hogy nincs olyan harcos, akit nem lehetne legyőzni.

– Valóban kivonták a csapataikat Kaledóniából. De ne feledd el, hogy előzőleg elfoglalták azt. Calgacus és szövetségesei, csúfos vereséget szenvedtek. Ugyan mi változott azóta?

– Lehet, hogy elfoglalták Kaledóniát, de az nem minden. Képtelenek megtartani az állásaikat, az embereiket pedig egyenként vadásszák le a barbárok. Most kell ütni a vasat, amíg még forró. Halálra vannak rémülve. Szellemekről, varázslókról suttognak. A ködből előbukkanó, félelmetes harcosokról, az árnyak közt megbúvó halálról beszélnek. Ha most a testvéreink mellé állunk, együttes erővel visszaűzhetjük azokat a kutyákat oda, ahonnan jöttek. Takarodjanak innen, és vigyék csak magukkal azt, amit hoztak. Leromboljuk az építményeiket. Nincs szükségünk sem rájuk, se az ördöngös tudományukra.

– A testvéreink? – köpte megvetően a szavakat Riocard. – Mióta számítanak a kaledónok a testvéreinknek? Épp úgy sanyargatnak minket, mint a helytartó emberei. – Igaz, hogy a rómaiak elviszik a fiainkat katonának, csakhogy utána a saját népük ellen harcoljanak. Adót fizettetnek velünk, elorozzák a jószágunkat, a terményünket, miközben mi éhezünk. De a vadak sem jobbak. Vagy talán már elfelejtetted, mennyit szenvedtünk mindig is a portyázásaiktól? Ha nem másért, akkor azért támadnak ránk, mert szerintük a rómaiak kutyái vagyunk.

– Ez most más helyzet. Össze kell velük fognunk. A királyuk ezért küldte hozzánk a követeit.

– Egy megállapodás az északiakkal – sóhajtott fáradtan Riocard. – Nem gondoltam volna, apám, hogy egyszer ez a te szádból fog elhangzani.

Riocard ökölbe szorította az ujjait, tehetetlen dühében, azután viszont, kényszerítette magát, hogy szép lassan elernyessze az izmait. Nem akart tiszteletlen lenni az apjával. Mindössze, szerette volna meggyőzni az igazáról, és mindenáron megakadályozni, hogy megtámadja a helyőrséget.

Apja egy eltűnőben lévő nép fejedelme. Maroknyi embernek parancsolt csak, de az alattvalói hallgattak rá. Kis létszámú törzs volt az övék, jelentéktelen, de a büszkeségük annál nagyobb – nem lenne nehéz rávenni őket, hogy letegyék a földműves szerszámokat, és fegyvert ragadjanak.

Féltette a törzset, mindenekelőtt az apját. Látta, mire képesek a jól képzett római katonák. Hiába számított Solamh gyakorlott harcosnak a népe körében, egy nyílt támadás során, csak egy fejszével és karddal csapkodó szánalmas bolond lett volna hozzájuk képest, épp úgy, mint a követői. Ráadásul, hosszú idő eltelt már azóta, hogy utoljára fegyvert fogtak a kezükbe. Elsősorban földművesek voltak, nem hódítók. Rövid időn belül lekaszabolják őket, azután pedig csak még több katona jön, hogy visszaállítsa a felborult rendet, és megbüntesse a lázadozókat.

– Nincs más választásunk, fiam. Azt beszélik, hogy a császár falat emeltet a vadak ellen, hogy megvédje az elfoglalt területeket a támadásoktól. De mi lesz azokkal, akik a falon kívül rekednek? Te is tudod, milyen nehéz itt a határvidéken – szólt közbe most az anyja is.

– Hagyd csak, Eilis! – kérte csendesen az anyját az idős ember. – A fiúnak csukva van a füle, nem hallgat ránk. Inkább menj, és hívd ide Raghnallt! Talán ő több sikerrel jár majd.

– Ne fáradj, apám! Raghnall sem tud semmi olyat mondani, amivel rávesztek, hogy hagyjam magam meggyőzni. Öngyilkosság nyíltan megtámadni a helyőrséget. Ezt az északiak követe is tudja. Épp ezért jött. Ők vajon miért nem teszik? Miért igyekeznek minket rávenni?

– A királyuk azt üzente, hogy kellő időben megérkezik a segítség.

– És te hiszel neki?

– Testvérek vagyunk. Ugyanazok az isteneink. Apáink és az ő apáik mindig is itt éltek egymás mellett. Ez a mi földünk, a rómaiak pedig idejöttek és elfoglalták. Te mégis úgy véded őket, mintha a szabadságunkat köszönhetnénk nekik.

– Nem a rómaiakat féltem – sziszegte összeszorított fogain keresztül. – És, ha ezt nem látod, apám, akkor nincs miért tovább beszélnünk.

Hátat fordított a szüleinek, és az ajtó felé indult.

A folyosón a bátyja feleségével találta szemben magát. Caitriona kecses kezét tördelte, és úgy tűnt, épp rá várt. Riocard arca felderült a látványától, mint mindig. Gyermekkoruktól kezdve ismerték egymást, és ő őszintén örült, mikor felnőve, Raghnall feleségül vette a lányt.

– De jó, hogy jössz – nyújtotta felé mindkét kezét. – Beszélned kell Raghnallal.

Riocard aggodalmasan vonta össze a szemöldökét.

– Mi a baj?

– Meglátogattak az istenek. Ennek a harcnak nem szabad kirobbannia. Az egész népünk vesztét okozná.

Riocard cseppet sem lepődött meg az asszony szavain. Régóta tudta, hogy az istenek időnként Caitrionán keresztül szólnak hozzájuk.

– Miért nem a férjednek mondod el az üzenetüket?

– Nem hallgatna rám. Ez az északi teljesen megbolondította. Ő, és az apátok, telebeszélték a fejét. Képes lenne, akár ebben a pillanatban a rómaiakra támadni. – Meglepő erővel ragadta meg a férfi kezét, és húzta gömbölyödő hasára. – Az istenek megmutatták nekem a sorsunkat. Mind meghalunk. A gyermekem, a bátyád fia, soha nem fog megszületni. És én tudom, hogy ennek az északiak cselszövése lesz az oka. Kérlek, Riocard, beszélj az urammal! Talán, még nem késő, hogy megváltoztassuk a jövőt.

Riocard érezte, hogy a Caitrionából áradó jeges félelem, őt is átjárja.

– Rendben. Most azonnal megkeresem.

Elszánt, hosszú léptekkel indult a bátyja felkutatására. Sejtette, hol fogja megtalálni, úgyhogy egyenesen az istálló felé vette az irányt, ahol az északiakat elszállásolták.

Amikor kilépett a fagyos éjszakába, a dermesztő hideg mellbe vágta és megtörte a lendületét. Egy pillanatra megállt, teleszívta tüdejét az éles, tiszta levegővel. Úgy érezte, szétfeszíti fejét a sok baljós gondolat. Az apja szavai, a sógornője jövendölése, a kaledón követ lázító beszéde, mind- mind ott keringett a koponyája falai között.

A falujuk közel volt a római helyőrséghez. Túl közel. A katonák békésnek hitték a lakókat, gyakran megfordultak a földdel és kővel körbesáncolt területen, utánpótlás után kutatva, mikor kiürült az éléskamrájuk. Udvaroltak a helyi lányoknak, kockáztatva az összecsapást apákkal, fivérekkel. Némelyikük még a helyi nyelvet is megtanulta a hosszas itt tartózkodás alatt, mint ahogy Riocard is beszélte már az övéket.

Számtalan alkalommal látta őket gyakorlatozni az erőd falain kívül. Összeszokott, jól képzett emberek voltak, a parancsnokuk, Livius harcedzett, tapasztalt hadvezérnek tűnt. Az emberei pedig egyszerűen istenítették.

Soha nem kegyetlenkedett a falu lakóival, sőt, Solamh-al szemben, kifejezetten tisztelettudó volt. Egyszer sem élt vissza a hatalmával, békés együttélésre törekedett.

Riocard gyűlölte a rómaiakat azért, amit a földdel és a népével tettek, de tisztelte és elismerte a tudásukat. Annak pedig végképp nem látta értelmét, hogy harcoljon ellenük. Nem hitte, hogy valaha is esélyük lenne elüldözni őket.

Most az volt a legfontosabb, hogy Raghnallt maga mellé állítsa, ha már az apjukkal nem ment semmire. Caitriona látomása talán jobb belátásra téríti. Épp úgy hitt az asszony jövendöléseiben, mint az öccse.

Alig tett pár lépést, mikor fojtott, keserves nyögést hallott az egyik közeli kunyhó mögül. Megállt és hallgatózott. Már-már azt hitte, csak képzelődött, mikor ismét meghallotta a halk nyöszörgést.

A hang irányába lódult.

Valakinek segítségre van szüksége.

A látvány letaglózta, és a döbbenet egy pillanatra kiürítette az agyát. A ház falának tövében a bátyja, Raghnall feküdt, véresen, összetörve. Csúnyán helybenhagyták.

Tétovázása másodpercnyi volt csupán, csakhamar felmérte, hogy a férfinak sürgős segítségre van szüksége.

– Mi történt veled, testvér? – suttogta, miközben leguggolt mellé, hogy közelebbről is megvizsgálja a sebeit.

Zajt hallott a háta mögül, de már nem volt ideje megfordulni, mert a fejére szakadt az ég.

Mikor következő alkalommal kinyitotta a szemét, ismeretlen helyen találta magát. Nyugtalanul mocorogni kezdett. Fázott, fogalma sem volt, hol van és mi történt vele, a rémület egyre inkább elhatalmasodott rajta.

– Magadhoz tértél?

A hang az ágya végétől jött, teljesen ismeretlen volt számára. Felemelte a fejét, hogy megláthassa a gazdáját. Magas férfi volt, a római katonák egyenruhájában, ám Riocard népének nyelvén beszélt, méghozzá tökéletesen. Szőke hajjal keretezett komor arca, éppúgy ismeretlen volt számára, ahogy a hangja. Hiába erőltette az agyát, képtelen volt visszaemlékezni arra, látta-e már valaha ezt a férfit.

Az erőlködéstől megfájdult a feje, erről pedig eszébe jutott, hogy leütötték.

– Raghnall – ült fel hirtelen, de a rátörő heves szédüléstől és hányingertől visszahanyatlott a kemény ágyra.

– A bátyád meghalt – jelentette ki az idegen szenvtelenül, mire a Riocard gyomrában tomboló görcsös, feszítő fájdalom még inkább felerősödött. Úgy érezte, elhányja magát. A feje majd felrobbant, a szoba újra forogni kezdett vele.

– Mi történt?

– A kaledónok megölték, mikor rájött, csak azért akarták rávenni az apátokat a helyőrség elleni támadásra, hogy elvonják a rómaiak figyelmét egy másik, sokkal nagyobb szabású tervről.

– Miről beszélsz?

– A kaledónok nem a helyőrséget akarták megtámadni, hanem a császárt akarták tőrbe csalni.

– A császárt? Mégis, milyen császárt?

Riocard értette az idegen szavait, a fejében azonban mégsem akartak összeállni a dolgok egységes egésszé. Fogalma sem volt, mit hord össze a férfi. Egy dolgot értett csak: Raghnall halott.

– Róma császárát, természetesen. Körbe járja Britanniát, a kaledónok pedig el akarják fogni. Ehhez azonban szükségük lett volna valamire, ami eltereli a látogatásról a figyelmet, átmenetileg legalábbis.

– Egy lázadás – értette meg végre. – Ameddig a légiókat leköti a leverése, addig ők foglyul ejtik a császárt. Nekik nem számít, hogy közben az apám és az emberei meghalnak. Csakhogy a bátyám rájött, mit terveznek.

– Pontosan.

– Beszélnem kell velük – ült fel ismét. Még mindig szédült, de legalább már képes volt egyenesen maradni. – Figyelmeztetnem kell őket a kaledónok árulására, és meg kell mondanom Caitrionának, hogy a férje halott.

– Erre nem lesz szükség – válaszolt komoran az idegen.

– Tőlem kell hallania, és a szüleimnek is – erősködött tovább.

– A falud lángokban áll – folytatta rezzenéstelen arccal a férfi. – Nincs már kivel közölnöd a bátyád halálhírét. Mindenki meghalt.

Riocard először nem fogta fel a szavak jelentését. Üres tekintettel, értetlenül bámult a másikra.

A hallottak egy kalapács kegyetlenségével és hatékonyságával csaptak le rá. Amint elmúlt az első döbbenet, a fájdalom valósággal letaglózta. A kín valahol mélyen a bensőjében – talán a szívében, talán a lelkében – született, és gurgulázó, hörgő hangokkal tört a felszínre, amelyek egyre erősödtek, artikulálatlan ordítássá nőve, melybe beleremegett az épület. Riocard üvöltött, amíg teljesen be nem rekedt. Amíg a hangszálai végképp cserben nem hagyták, megtagadva a további működést a borzasztó igénybevétel miatt. Akkor zihálva bukott előre. Maga köré fonta a karját, és a homlokát az ágyra, a durva pokrócra támasztotta. A közönséges, érdes anyag szúrta a bőrét, ő pedig azon csodálkozott, hogy vehette ezt észre egyáltalán. Hogy figyelhetett fel ilyen semmiségre, mint a saját kényelme, mikor épp abban a pillanatban tudta meg, hogy az egész családja, a szerettei, a barátai, minden ismerőse, az egész népe halott.

Ám érzékei még soha nem voltak olyan élesek, mint ott, abban a pillanatban. Tökéletesen érezte a szövet kérges érintését a bőrén. Teljesen tudatában volt a belőle áradó állott, poros szagnak, az ajtó túloldaláról hallatszó, közeledő léptek hangjának. Azok a lábak hamarosan már a szoba padlóját tapodták.

– Mi történt?

Nem nézett fel az újonnan érkezőre, de jól hallotta az ismeretlen férfi szenvtelen válaszát.

– Elmondtam neki, hogy mi történt.

– Jupiterre, Konstantin! Milyen átkozottul szívtelen alak vagy!

– Nem látom be, mi más választásom lett volna – tiltakozott a másik, de a hangjában a leghalványabb nyoma sem volt szánakozásnak.

– Néha komoly fejtörést okoz, hogyan lehetsz a legjobb barátom – morogta az orra alatt amaz, majd Riocard hallotta, hogy határozottan közelebb lép az ágyhoz. – Megértem a fájdalmadat, de beszélnünk kell, különben veszteséged másokkal is megismétlődhet.

Riocardnak óriási erőfeszítésébe került felemelni a fejét, és ránézni arra, aki megszólította. Livius volt, a római helyőrség parancsnoka.

– Hogy kerültem ide? – nyögte ki nagy nehezen. A torka még mindig nem akart engedelmeskedni, a hangja nem volt több rekedt suttogásnál.

– A kaledónok meg akartak ölni, miután a bátyáddal végeztek. Ő mentett meg – intett fejével az ágy végében ácsorgó alak felé. – Bár még mindig nem tudom, mit keresett a faluban éjnek idején.

– Mondtam már, a szeretőmet látogattam meg.

Riocard csodálkozva kapta rá a tekintetét a válasz hallatán, de mikor látta szigorúan összepréselt száját és figyelmeztető pillantását, inkább nem tette szóvá kételyeit. A falujában egyetlen nő sem lett volna hajlandó ágyába fogadni egy rómait. Még ha úrrá is lettek volna a gyűlöleten, amit a hódítók iránt éreztek, akkor is tartottak volna a családjuk haragjától. Egyetlen férfi sem tűrte volna, hogy a nő, akiért felelős – legyen az a lánya, a testvére, vagy bármilyen más rokona –, összeszűrje a levet az ellenséggel.

Békében éltek egymás mellett a helyőrség árnyékában, még a faluba is beengedték a katonákat – nem is volt más választásuk. Livius cserébe szigorúan megtiltott az embereinek bármilyen rendbontást. De elképzelhetetlen volt, hogy az asszonyaik széttegyék a lábukat a rómaiaknak. Ha ilyesfajta örömökre vágytak, azt máshol kellett keresniük.

Ám, ahogy meglátta a férfi arcát, rájött, hogy erre nem szabad felhívnia Livius figyelmét. Majd később kifaggatja őt arról, mit keresett valójában a falujában.

– Így szereztünk tudomást arról is, mit terveztek a kaledónok – folytatta a beszámolót a parancsnok. – Konstantin kihallgatta a cselszövést.

Vajon Raghnallt miért nem mentette meg? – merült fel Riocardban a kérdés. A gondolat akaratlan volt, és pontosan tudta, milyen hálátlan, de nem tudott ellene tenni.

– Rajta már nem tudtam segíteni – felelte Konstantin, mintha tudta volna, mi jár a fejében. Riocard egy pillanatig komolyan elgondolkodott azon, nem mondta-e ki hangosan a szavakat. Másképp hogy találhatta ki?

– Most megyek – vonta ismét magára a figyelmét Livius. – A kaledónok még mindig a faludat fosztogatják. De szavamat adom, hogy kiűzzük onnan őket.

– Én is megyek – ugrott talpra Riocard. Hálás volt az isteneknek azért, mert végre elmúlt a szédülés, ami addig kínozta.

– Jobb lenne, ha maradnál.

– Talán szüksége van rá, hogy a saját szemével lássa – vitatkozott helyette Konstantin, megint csak ráhibázva, mi foglalkoztatja.

Livius figyelmesen nézte, Riocard állta a tekintetét. Felmerült benne, milyen fiatal a parancsnok. Néhány évvel még nála is kevesebbet számlálhatott. Az arca sima volt, borotvált, kék szeme önbizalommal és kíváncsisággal telve tekintett a kegyetlen világba. Bár nem volt még öreg, a harcban mégis veteránnak számított, számos háborúban részt vett már. Hallott a katonáktól a hőstetteiről és nemes jelleméről. Riocard úgy gondolta, egy másik életben talán barátok lehettek volna.

– Rendben – döntött végül a parancsnok. – De maradj végig Konstantin mellett!

Képtelen volt felkészülni a látványra, ami a faluban fogadta. A kaledónok, akiket az apja a testvérüknek nevezett, mindent felégettek, mindenkit lemészároltak. Amerre csak nézett, megcsonkított, véres holttestek hevertek. Gyermekek, nők, öregek. A fiatal férfiak mintha teljesen eltűntek volna. Legalábbis elsőre úgy látszott.

A kunyhóhoz sétált, ahol leütötték. Raghnall még ott feküdt. A fejét bezúzták, a mellkasán borzalmas seb éktelenkedett. Riocard összeszorította a fogát, majd vetett egy utolsó pillantást a testvére meggyötört, élettelen testére, és a házuk felé indult. Először a szüleire talált rá. Apja rögtön az ajtóban feküdt, véres karddal a kezében. Számtalan seb volt a testén. Úgy halt meg, ahogy élt: büszkén, a szeretteiért küzdve.

Nem messze tőle az anyja feküdt. Egyik keze a hasán ejtett seben pihent, eláztatva saját vérétől, a másik viszont a férje felé nyúlt, mintha utolsó erejével még megpróbálta volna őt elérni. Eilisnek mindig is a családja volt az első, ezen még a halál sem változtathatott. Riocard letérdelt mellé, lezárta semmibe meredő, fakókék szemeit, melyeknek sarkában még mindig egy-egy apró, kristály-könnycsepp remegett.

Azután meglátta Caitrionát. A bátyja felesége egy széken ült, előre hajtott fejjel. Riocard szíve nagyot dobbant örömében. Él!

Ahogy azonban letérdelt elé, hogy az arcába nézhessen, rájött, nem erről van szó. Hitetlenkedve, az átéltektől kábultan emelte fel a kezét. Mikor a vállához ért, az apró, tehetetlen test a karjába dőlt, mint egy zsák. Még meleg volt. Egy vércsepp csordult ki a szája szélén, és indult el lefelé, az állán. Riocard észrevette a kést, ami idáig a szék támlájához rögzítette az asszonyt – markolata megakadhatott a fában. Megfogta a nyelét, óvatosan húzta ki, mintha attól félne, hogy a mozdulat fájdalmat okoz Caitrionának. Ismét üvölteni szeretett volna fájdalmában, de csak arra volt képes, hogy az ölében ringassa viselős sógornője holttestét. Mintha csak egy gyermeket akart volna megnyugtatni egy rossz álom után.

Egy kéz nehezedett a vállára, amelyről tudomást sem vett addig, míg gazdája meg nem szólalt.

– Megtalálták a férfiakat a falu mögött.

A látvány minden képzeletet felülmúló volt.

– Egyenként végezték ki őket – morogta Livius dühösen, mikor a döbbent Riocard mellé lépett. – Talán abban bíztak, hogy néhányan behódolnak nekik, csakhogy megmeneküljenek.

– Az én népem nem hódol be senkinek. Soha!

Riocard hangjára Livius felkapta a fejét, de válasz nélkül hagyta a megjegyzést. Halk utasításokat kezdett osztogatni arra vonatkozóan, hogy a katonák vigyék vissza a holttesteket a faluba.

– Csend! – Konstantin parancsa kettévágta Livius vezényszavait. Mindannyian megdermedtek, a férfi félrehajtott fejjel hallgatózott. Riocard követte a példáját, de ő semmit nem hallott, csak a mellette álló zihálását. – Rendeződjetek körbe!

Továbbra sem lehetett hallani semmi aggasztót, az emberek mégis szó nélkül engedelmeskedtek. Konstantin Livius elé lépett, mintha a saját testével akarná megóvni. Ellentmondást nem tűrően szólt rá Riocardra.

– Te mellettünk maradsz! Tudsz ezzel bánni? – nyomott egy kardot a kezébe.

– Briton vagyok – jelentette ki büszkén, olyan hangsúllyal, mintha sértőnek, ugyanakkor merő őrültségnek tartaná, hogy a másik férfinak eszébe jutott kételkedni.

– Épp ezért kérdezem. Nincs idő rá, hogy keressek neked egy lándzsát, vagy egy fejszét.

– Jó lesz a kard is – nyúlt gúnyosan mosolyogva a fegyver után. – Csak figyelj jól, római, és tanulj!

– Te meg maradj életben! – bólintott amaz.

A csendet, ami körülvette őket, halk pendülés, surrogó hang törte meg.

– Íjak! Pajzsokat fel! – rendelkezett Livius, mire a férfiak egy emberként mozdultak, áthatolhatatlan falat és tetőt alkotva a pajzsok segítségével. A nyílvesszők úgy kopogtak rajtuk, mint a jégeső.

Mindenfelől kiáltás, futó lábak zaja hallatszott. Mikor Riocard talált egy apró rést, és kinézett a sorfal mögül, kísérteties, festett arcokat, fegyverüket lóbáló kaledón harcosok egész sorát látta előbukkanni a sötétségből.

– Ne mozduljatok! Tartsátok a kört!

Riocard hallotta a körülötte álló férfiak kapkodó lélegzetvételét, érezte a belőlük áradó, várakozással teli feszültséget. Az általuk bezárt kör tökéletes volt. Látszólag áthatolhatatlan. A pajzsok pontosan illeszkedtek egymáshoz, a katonák pedig fegyelmezetten álltak egymás mellett.

Tompa puffanás jelezte, hogy az első barbár elérte a sorfalat, majd egyre több és több koppanás követte. A kaledónok rémisztő csatakiáltásai összekeveredtek Livius fülsiketítő hangon ordított parancsaival, az egymáshoz csattanó acél csörömpölésével és az elesettek halálhörgésével.

Riocard zihálva fordult körbe. A katonák keményen állták a sarat. Egyetlen kaledón sem jutott át a vonalon, amit szorosan egymáshoz feszülő válluk és a karjukban tartott pajzsuk alkotott. Pedig ő harcolni akart. Megbosszulni a családja halálát.

– Gyerünk emberek! Ne kíméljük őket!

Livius szavára az addigi védekezés ádáz ellentámadásba fordult. A sötétben csakhamar borzalmas kavarodás tört ki, a csatateret alig világították meg a falut körbevevő sáncon égő tüzek. A kör Riocard körül egyre tágult, ahogy a rómaiak visszaszorították a kaledónokat. A sorfal felbomlott, immár szabad volt az út.

Az első barbár utat tört magának hozzá. Úgy tűnt, először megzavarodott, mikor rájött, hogy nem egy rómaival került szembe. Riocard kihasználta a döbbenetét, és a kardot egyenesen a férfi torkába döfte. A vér spriccelve áramlott ki az ereiből, meleg áradattal borítva be az ő arcát és kezét is.

– Vigyázz! – kiáltott rá Konstantin.

Kirántotta a kardot az ellenfeléből, és megpördült, épp időben ahhoz, hogy az utolsó pillanatban, egy végzetes szúrással megtörje a felé rohanó ellenfél lendületét.

Az idő csakhamar elveszítette jelentőségét, miközben egyik embert a másik után ölte meg. Minden egyes csapás előtt újra látta a szeretteit, a bátyja összetört testét, az apja sebeit, az anyja halott szemét. Látta Caitriona gömbölyödő hasát, rajta vékony, fehér kezével, ahogy otthagyta a házban, a hideg földre fektetve. Ütött, rúgott és vágott, gondolkodás nélkül, bosszúvágytól hajtva, amely cseppet sem csökkent. Sőt! Csak még tovább tüzelte minden egyes győzelem.

Egy idő után azonban elfogyott az ellenség. Riocard még mindig harcra készen nézett körül. Az öldöklés cseppet sem enyhítette sem a bosszúvágyát, sem a veszteség miatti fájdalmát. Folytatni akarta az öldöklést. Újra érezni akarta, ahogy a kardja kiontja azok vérét, akik felelősek voltak a családja és a népe haláláért. Látni akarta a fájdalmat és az elmúlás bizonyosságát az arcukon, mielőtt végleg kihunyt szemükben a fény. Élvezni akarta, ahogy mind egy szálig megbűnhődnek a keze által. Gyilkolni akart, újra és újra. Elégtételre vágyott. Abban reménykedett, jobban érzi majd magát, ha bosszút áll. De nem így volt. Bármennyi ellenfelét ölte is meg, a szeretteit már semmi nem hozhatta vissza. A kard koppanva ért földet, ő pedig üres, véres markára meredt.

Egy kéz nehezedett a vállára. Megfeszültek az izmai, de végül mégsem söpörte le magáról.

– Gyere, barátom, még sok dolgunk van – ismerte fel Livius hangját. – A bosszú ideje most lejárt, nincs már kin megtorolnod a sérelmedet. Add meg a halottjaidnak a végtisztességet! Talán az elhozza a megnyugvást, amire vágysz, és amelyet a harctól hiába vársz.

Gyűlölte, hogy a hadvezérnek igaza van. Gondoskodnia kellett azok testéről, akik elmentek, hogy a lelkük végre a megfelelő helyre juthasson. Csak miután mindennel végzett, akkor fogta fel igazán, hogy többé már nincs sem családja, sem otthona.

– Mihez kezdesz most? – állt meg mellette Livius néhány nappal később.

Riocard szokás szerint a helyőrséget körbevevő cölöpfal tetején állt, és az egykori falu romjait bámulta.

– Fogalmam sincs.

Az elmúlt napokat az erődítményen belül töltötte. Nem volt más választása, még ha minden porcikája berzenkedett is ellene, hogy olyanok között legyen, akiket egykoron az ellenségének tekintett.

Tudta, a katonák sincsenek elragadtatva attól, hogy egy fedél alatt kell aludniuk egy britonnal, aki számukra semmivel sem volt kevésbé barbár, mint közös ellenségeik, a kaledónok, akik a családját lemészárolták. Látta a gyanakvó tekinteteket, hallotta a háta mögött elsuttogott véleményeket. Ó, igen. Arra azért ügyeltek, hogy meghalljon minden egyes szót. De Livius úgy gondolta, joga van ott lenni az erődben, és ezt senki sem vonhatta kétségbe. Ám attól még nem szemlélték kevesebb ellenszenvvel Riocard arcát.

– Nekem van egy ötletem. – Csodálkozva nézett fel Livius hangjára. Vajon mit javasolhat neki ez a római? – Nemsokára visszamegyek a hazámba. Új parancsnok érkezik, ő fogja majd felügyelni a fal építését, amit a császár elrendelt. Én pedig más feladatot kapok, de előtte eltöltök egy kis időt otthon. Gyere velem! Rómába. A családom gladiátor viadalokat rendez. Láttam, hogy harcolsz. Született tehetség vagy. Néhány hónap múlva nem akadna ellenfeled.

– Gladiátor? – Riocard dühösen viszonozta Livius értetlen pillantását. – Hallottam már azokról az emberekről. A rómaiak idomított kutyái, akik az ő szórakoztatásukra ölik egymást. Nem leszek önként a rabszolgád, hogy kiontsák a vérem egy körbekerített mészárszékben, miközben ezrek üdvözlik tombolva a halálom.

– Félreértesz, barátom.

– Barát? – Riocard hangja metsző volt a gúnytól, készen arra, hogy bárkit megsebezzen, aki csúfot űz belőle.

– Miért? Te talán másképp gondolod? Melletted voltam, mikor megtudtad, hogy mindenkit legyilkoltak, aki fontos volt a számodra. Segítettem neked bosszút állni, majd megadni a holtaknak a végtisztességet. Azóta is minden nap látom a fájdalmad, és figyelem, mint próbálod összeszedni magad és megtalálni a helyed.

– Ugyan, hogy lehetne bárhol is helyem ebben a fejetetejére állt világban, ahol testvér, testvér ellen fordul? És ezért ti, rómaiak vagytok felelősek!

– Előtte talán béke volt a tieid között?

Riocard szava elakadt, mikor rájött, Livius pontosan arra tapintott rá, amit előtte ő maga is felhánytorgatott az apja érvelésére válaszolva.

– Igazad van, ne haragudj! A tehetetlenség olyan vádak kimondására késztet, amikre egyáltalán nem adtál okot. De az, hogy én Rómába menjek…

– Van jobb ötleted? Nincs hová menned.

Livius hangjában nyoma sem volt gúnynak vagy fölényességnek. Egyszerűen csak tényt közölt, és Riocard tudta, hogy igaza van.

– Tudom, sokat köszönhetek neked. De akkor sem leszek a családod rabszolgája.

– Rabszolga? Erről szó sincs. Az apámnál csakis szabad gladiátorok harcolnak. Ő soha nem értett egyet azzal, hogy embereket arra kényszerítsenek, mások szórakoztatása érdekében a túlélésükért harcoljanak. – Mikor Riocard hitetlenkedve nézett rá, egy fél mosollyal folytatta. – Az én hazámban sem mindenki olyan megátalkodott. Mint ahogy a britonok sem mind nemes lelkű, szeplőtlen harcosok. Az apám jó ember.

– Ezt elhiszem, mivel a fia is az.

Livius meglepetten pislogott a kijelentés hallatán. Úgy tűnt, mintha zavarba jött volna, ami ugyancsak furcsa volt egy ilyen harcedzett katonától. Most látszott csak igazán, hogy a hadvezér valójában mennyire fiatal.

– Nos, a húgom esetében a szüleink valóban mestermunkát végeztek, ahogyan az öcsémnél is. Szeretem azt hinni, hogy nálam sem fogtak nagyon mellé – kényszeredetten felnevetett, mintha feszélyezné, hogy elfogadta Riocard véleményét, de attól sokkal egyenesebb jellem volt, hogy álszerényen tiltakozni kezdjen. – Na, mit mondasz? Velem jössz?

Csak Konstantin kísérte el őket. Úgy tűnt, ő egyszerűen elválaszthatatlan Liviustól. Soha nem beszélt, mindig két lépéssel mögöttük ügetett óriási fekete lován, amelyet rajta kívül senki nem tudott megzabolázni. Olyan volt, mint a hadvezér árnyéka. Némán követte, lehagyhatatlanul.

– Fura alak – intett fejével Riocard arra, ahol a férfi a tűz meggyújtásával foglalatoskodott, mikor este megálltak és tábort vertek. – Kicsit ijesztő.

– Igen – hagyta helyben Livius. – Hidd el, én is jobban érzem magam, hogy a mi oldalunkon áll.

– Megbízol benne?

– Még az életem is rábíznám. Ha ő védi a hátamat, akkor nem kell attól tartanom, hogy csúnya meglepetés ér.

Riocard figyelte, ahogy Livius pillantása elidőzik Konstantin arcán. A férfi borostyánszínű szeme elgondolkodva meredt a frissen gyújtott tűzbe, és ahogy visszatükrözte a narancssárga lángnyelveket, úgy tűnt, mintha maga a tekintete is szikrákat szórna.

– Tudod – folytatta elgondolkodva Livius –, fogalmam sincs, hogy került a csapatomba. Senki nem emlékszik rá, mikor és honnan jött, ő pedig nem hajlandó beszélni róla. Csak morog valami udvariatlanságot, ha megkérdezik tőle, de nem mond semmi értelmeset.

Riocard hitetlenkedve pillantott Livius borostás, kialvatlan arcába.

– Most csak viccelsz, ugye?

– Szó sincs róla.

– De, hogyhogy nem tudja senki, honnan jött?

– Fogalmam sincs, de így van. Egyszer csak itt volt, most pedig már nélkülözhetetlen. Meg sem tudnám számolni, hányszor mentette meg a bőrömet. Azt hiszem, van valami titkolnivalója. Valami a múltjában, amit nem akar mások orrára kötni.

– Úgy érted, valami törvénytelen?

Livius humortalanul felnevetett, és megdörzsölte számtalan ráncba gyűrődött homlokát.

– Az emberek szeretik azt gondolni, hogy a katonák mind tisztességesek és feddhetetlen jelleműek. De az az igazság, hogy nem mindenki a dicsőség miatt jön a hadseregbe. Érkeznek olyanok, nem is kevesen, akik menekülnek valami elől. Lehet az egy erőszakos apa, a szegénység kilátástalansága vagy a törvény. Úgy hiszem, Konstantin az utóbbi csoportba tartozik. De amíg az irányításom alatt nem tesz semmi tisztességtelent, nincs okom piszkálni a múltját.

Riocard bólintott. Egyetértett Liviusszal. Rengeteg dolog lehetett a másik férfi életében, ami indokolhatta a titkolózást, ezt pedig nekik nem feltétlenül kellett tudniuk. Konstantin valóban félelmetes volt. Megnyugtatta, hogy inkább a barátjának nevezheti, mintsem az ellenségének.

Az út Rómáig hosszú volt és kimerítő, mind ló, mind lovasa számára. Riocard úgy érezte, soha többé nem fog tudni nyeregbe ülni. Egyedül Konstantinon nem látszott fáradtságnak még csak a leghalványabb nyoma sem. Úgy tűnt, a férfi vasból van. Hajlíthatatlan és elnyűhetetlen.

Róma olyan volt, amilyet Riocard még soha életében nem látott. Tágas terekhez szokott megzabolázhatatlan szelleme bezárva érezte magát, miközben áthaladtak az épületek összezsúfolódott rengetegén, a hangyabolyként nyüzsgő tömeg között. Megkönnyebbült, mikor maguk mögött hagyták a zajt, a bűzt és a lökdösődő embereket.

Livius családjának háza, Róma hét dombjának egyikén, egy ritkábban lakott részen állt. Itt nem volt sem lárma, sem zsúfoltság. A tér tágas volt, amerre a szem ellátott. A panorámát gondozott kertek törték meg, imitt-amott Riocard számára ismeretlen terméseket növelő, alacsony cserjék állták tekintete útját. Minden zöld volt, illatos, az ég valószínűtlenül kék, alattuk a völgyben párafelhő. A ködöt ő is nagyon jól ismerte. Otthon volt benne része eleget. Méghozzá abban a fajtájában, ami képes volt hidegebbé tenni még a legnagyobb zimankót is. Az alattomos volt és gyilkos. Ráfagyott az ember hajára, sőt még a szempillájára is. Éjszaka beszivárgott az ajtók résein, bebújt a takarók alá, és egészen a csontjáig hatolt. Az a pára viszont, ami a völgyet fedte, úgy nézett ki, mint a frissen fejt tej meleg, édes habja. Gyönyörűségesen fehér volt, szinte bele lehetett harapni.

A hideg után nem bánkódott, de az, hogy az otthona eszébe jutott, honvággyal töltötte el. A sóvárgás elviselhetetlenül erős volt. Amikor pedig tudatosult benne, hogy már soha többé nem mehet oda vissza, ahol született, mert ott minden megsemmisült, mindenki meghalt – a fájdalom kis híján szétszaggatta a bensőjét.

– Nagyon szép az otthonod – nyögte ki rekedten, csakhogy elterelje a figyelmét a bánatáról.

– Igen – vigyorgott jókedvűen Livius. Riocard szíve összefacsarodott, ahogy látta a másik férfi őszinte örömét, hogy végre láthatja a házat, ahol felnőtt és a családját. Irigy volt, de igyekezett úrrá lenni rajta. Livius nem érdemelte meg, hogy önző módon féltékeny legyen rá, amiért szerencsésebben alakult az élete, mint neki. – Nagyon sok helyen jártam már életemben, de ennél szebbet soha nem láttam. Viszont van még számtalan dolog itt a környéken, amit szeretnék neked megmutatni, amikor már kicsit otthonosabban érzed magad nálunk.

Riocard halványan elmosolyodott Livius büszkesége láttán, amivel jó házigazdához mérten igyekezett fogadni újdonsült vendégét.

– Meglátod, jól fogod itt érezni magad – komolyodott el a barátja. – Tudom, nem pótolhatja semmi és senki sem, amit elveszítettél, de hidd el, én melletted állok ezután is. Mindent megteszek, hogy megtaláld a nyugalmad.

Riocard torka elszorult a szavak hallatán. Meghatotta a másik férfi törődése, és fogalma sem volt, mivel érdemelte ki ezt a jóindulatot.

– Miért foglalkozol ennyit azzal, hogy jól érezzem magam?

Livius meglepett pislogással viszonozta a kérdést.

– Mert így helyes – felelte magától értetődően. – És mert jobbat érdemelsz annál, amit kaptál.

Nem volt idő tovább beszélni, mert megérkeztek a villa elé, ami lenyűgözően, figyelemfelkeltően magasodott föléjük. Riocard azon kapta magát, hogy szájtátva bámulja az impozáns kőépületet.

Egy idősebb asszony szaladt ki a szélesre tárt kapun. Nevetett és sírt egyszerre, miközben vékony karjait Livius felé nyújtotta.

– Anyám! – ugrott le a lóról a hadvezér, felkapta az asszonyt, és körbeforgott vele.

– Hát itt vagy végre – zokogta az anyja, úgy simogatta az arcát, mintha attól tartana, hogy a látása becsapja. – Tényleg itt vagy. Hányszor álmodtam erről.

Átölelte Livius derekát, és magával húzta, be az udvarra. Némi tétovázás után Riocard is követte őket, hallotta, hogy Konstantin is közvetlenül a nyomában van. A kapun belépve azonban megtorpant. Figyelte, ahogy mindenki kiözönlik a házból Livius érkezésére. Óriási volt a zaj, mindenki egyszerre beszélt, nevetett, kérdezősködött. A ház népe – családtagok és szolgálók egyaránt –, mind egyszerre akarták megérinteni a férfit, végigsimítani a karját, meglapogatni a hátát. Riocard valahogy nem érezte helyénvalónak, hogy közelebb menjen hozzájuk és megzavarja ezt a bensőséges pillanatot.

– Menj már arrébb! – mordult fel Konstantin ingerülten. – Az istállóba kell vinnem a lovakat, de mozdulni sem tudok tőled. Elállod az utat.

Arrébb oldalgott, majd odadobta a saját lova kötőfékét is az elégedetlenül morgolódó férfinak. Mióta az eszét tudta, nem érezte még magát ennél elveszettebbnek.

Szeme sarkából mozgásra lett figyelmes. Mikor arra fordult, filigrán alakot látott meg az árnyékban, a ház bejáratától nem messze. Erőltette a szemét, hogy ki tudja venni, ki áll ott. Maga sem tudta, miért volt ez olyan fontos számára. Kíváncsiság? Megérzés? Végzet? Egyetlen, végtelennek tűnő pillanat múlva, kilépett a fénybe a leggyönyörűbb nő, akit életében látott. Vékony volt, aprócska, törékeny, mint egy virág. A bőre tejfehér, a haja szőke, művészi csigákba elrendezve a feje tetején. Finom kis kezét a mellkasára szorította, miközben valószínűtlenül kék szemét le sem vette Liviusról. Gyönyörűen ívelt szája széles mosolyra húzódott, Riocard pedig abban a pillanatban beleszeretett, holott még azt sem tudta, ki ő.