Kaitleen őrületes fejfájásra és a telefon kitartó csengésére ébredt.

Mi a fenéért nem kapcsol már be az üzenetrögzítő? – bosszankodott, legszívesebben a fülére szorított volna egy párnát, hogy ne hallja tovább a koponyarepesztő hangot. Ezt csak azért nem tette meg, mert meg kellett volna hozzá mozdítania a fejét. Erre momentán képtelen volt. Egyelőre, az is nehezére esett, hogy a szemét résnyire nyissa. Pedig a szobában nem is volt világos, nem foghatta arra a fájdalmat, hogy bántja a fény a szemét. A jótékony félhomály gyógyír volt számára. Nem emlékezett rá, hogy behúzta volna a függönyöket, de nyilvánvalóan megtette.

Egészen biztosan, agyrázkódást kaptam – töprengett.

Igen, csakis erről lehetett szó. Elesett és megsérült. Mi más indokolt volna, ilyen brutális fájdalmat.

Talán a töméntelen mennyiségű alkohol, amit tegnap megittál? – vékonyka hang piszkálódott valahol, egy rég elfeledett mélységben. Talán a lelkiismerete hangja.

A telefon továbbra is makacsul csengett. Be kell állítania a rögzítőt úgy, hogy rögtön az első csörrenés után bekapcsoljon – jegyezte fel gondolatban az első teendőt, amit elvégez, a nap folyamán.

Na, jó! Egy gyors látogatás a mosdóba talán megelőzheti – módosította a döntést.

A készülék végre feladta a harcot, és egy utolsó, megbántott nyikkanás után végleg elhallgatott. Kaitleen megkönnyebbülten sóhajtott fel. Most, hogy már nem hallotta tovább a fülsértő hangot, még a szemét is képes volt kinyitni, a tekintete pedig azonnal az éjjeliszekrényére esett. Illetve a kis elsősegély csomagra, amit ott talált. No, nem hagyományos értelemben vett elsősegély csomagra kell gondolni, hanem olyanra, ami kimondottan másnaposok számára készült. Fájdalomcsillapító és savlekötő tabletták, valamint egy nagy pohár víz.

– Gyakrabban nézek a pohár fenekére, mint hittem – nyögött fel. Rekedt hangja, furcsán visszhangzott az üres lakásban. – Már egész rutinos vagyok. Részegen is idekészítek magamnak mindent, amire csak szükségem lehet, ébredés után. Ráadásul magamban beszélek.

Négykézlábra küzdötte magát, majd óvatosan kiült az ágy szélére. Várt, míg a feje is megszokta a testhelyzet-változtatást, mikor már nem szédült olyan nagyon, mohón a vizespohár után nyúlt. Nagy kortyokban nyelte a tartalmát, és csak annyi időre hagyta abba, hogy két ibuprofén tablettát a szájába dobjon. Közben azon töprengett, mi a csuda történhetett előző éjszaka. Semmire sem emlékezett. Totális volt a filmszakadás.

Illetve, valami mégis csak rémlett neki, de úgy hitte, az inkább valamiféle látomás volt, amit az alkohol okozott. Esküdni mert volna ugyanis, hogy egy angyalt látott, aki a karjában repítette őt haza.

– Tényleg le kell állnom a piával – döntötte el –, és azzal is, hogy hangosan beszélgetek önmagammal.

De tudta, hogy nem fogja megtenni. Mármint, nem fogja abbahagyni az ivást. Nem, amíg megtörténnek vele azok a szörnyűségek. Csak akkor tudta elkerülni a képeket, ha az első jelek után, rögtön leitta magát. Mindig ugyanúgy kezdődött. Először elkezdett káprázni a szeme. Szürke és fekete foltok vibráltak előtte, tönkretéve a periférikus látását, majd beszűkítve az egész látóterét, míg már csak néhány pici ponton keresztül látta a külvilágot. Azután jött a lüktető, elviselhetetlen fejfájás és a hányinger. A végtagjai elzsibbadtak, a nyelve megdagadt a szájában, légszomj gyötörte. Mikor először jelentkeztek a tünetek, pánikba esett.

Biztos volt benne, hogy meg fog halni. A szülei orvoshoz vitték, aki neurológushoz küldte, ő pedig megállapította, hogy az egész csak egy sima migrénes roham. Az egyik ilyen rosszullét épp ott tört rá, a rendelőben. Ami azonban az első tünetek jelentkezése után következett, arra senki sem volt felkészülve. Legkevésbé az orvosok.

Kaitleen szeme előtt képek villantak fel. Másodpercekig látta őket csak, és később nagyon nehezére esett visszaemlékezni rájuk. Mikor magához tért, a hideg padlón feküdt, körülötte teljes volt a felfordulás. A szülei és az orvos aggódva hajoltak fölé. Az anyja csendesen sírdogált, de még mindig nyugodt apja is falfehér volt a rémülettől. Állítólag, hirtelen fennakadt a szeme, rángatózni kezdett, majd elvágódott, és valami földöntúli, idegen hangon arról kezdett beszélni, hogy a szülei meg fognak halni. Megöli őket néhány denevér.

Természetesen senki nem értette, mi üthetett belé. Az orvos koponya CT-re küldte, és mivel az nem mutatott semmiféle elváltozást, maradt az eredeti diagnózis: gyermekkori migrén.

Néhány hét múlva a szülei kocsiját, miközben hazafelé tartottak késő este a színházból, leszorította az útról egy motoros banda. Az autó felborult és kigyulladt. Mindketten halálra égtek. A motorosokat soha nem fogták el, de a szemtanúk szerint mindegyikük bőrdzsekijének hátára egy-egy denevér volt festve.

A következő ilyen roham, a testvére halálát előzte meg. Akkor egy óriási madárról hadart valamit. Csak a bátyja volt vele. Még évekkel később is emlékezett arra az iszonyatra, ami Christopher arcán látott, mikor feleszmélt. Mintha félt volna a saját húgától. Lázas telefonálásba kezdett, mániákusan ismételgette, amiket állítása szerint Kaitleentől hallott, majd beültette a kocsijába. Nem mondta meg, hová viszi, ő pedig, életében először, megrémült tőle.

Christopher mindig is imádta a két lányt. Kényeztette őket, és igazán gondjukat viselte. Még Kaitleen iskolájába is eljárt a szülői értekezletekre. Minden tőle telhetőt megtett, hogyha pótolni nem is tudja, de legalább megfelelően helyettesítse a szüleiket. Mindig vidám volt és kedves. Sokat játszott vele és Taylorral.

Akkor este azonban mogorva volt és kedvetlen. A vonásait eltorzította az aggodalom, és valami iszonyattal vegyes félelem. Szinte nem is nézett Kaitleenre, csak vonszolta magával, olyan durván lökte be a hátsó ülésre, hogy a lány csak úgy nyekkent. Még arra sem szólította fel, hogy kösse be az övet, pedig azt soha nem mulasztotta el korábban. Kaitleen egészen összezavarodott.

Néhány kilométert tehettek meg a sötét, kihalt országúton, mikor Christopher szitkozódva lefékezett. Mivel ő nem volt bekötve, beesett az ülések közé, de jól hallotta bátyja dühös kiabálását, amit csakhamar felváltott a rémült könyörgés. Mire sikerült kiszabadulnia szorult helyzetéből, Christophert már legyűrte támadója.

Óriási termetű férfi volt, az arcát alig tudta kivenni a sötétben, egyáltalán nem tűnt neki ismerősnek.

A fájdalmas üvöltés arra késztette a lányt, hogy ismét elbújjon. Már nem látott semmit. A szenvedés hangjai elhaltak, csend lett. Iszonyatos, halálos csend.

Tíz percbe telt, mire annyira összeszedte a bátorságát, hogy kipillantson az ülés mögül. A férfit a bátyja élettelen teste fölé magasodott. Azután lassan megmozdult, felé fordult, hosszan, merőn nézte a lányt, a tekintete égette.

Rengeteg érzelem kavargott Kaitleenben. Halkan hívta a testvérét, pedig tudta, már nem jöhet. Mérhetetlen haragot érzett az idegen iránt, aki felelős volt mindezért. Ugyanakkor borzalmasan felzaklatták az események és megrémült. Azt hitte ő is Christopher sorsára jut. Ám a férfi, miután hosszú ideig állta az ő riadt pillantását, egyszer csak sarkon fordult és eltűnt, nem is akárhogy: szó szerint a semmibe veszett. Ő pedig ott maradt egyedül, kétségbeesetten. Kisírta a szemeit, mire egy autó arra járt, és a vezetője megállt, hogy megnézze, mi történt. Állítólag végig azt ismételgette, míg a rendőrök kikönyörögték az ülés alól, hogy nem is volt ott semmiféle madár.

Ezután még többször volt Kaitleennek hasonló rohama. Általában ismeretlen emberek halálát látta. Már ez is elég szörnyű volt, de leginkább az viselte meg, mikor hozzá közelállók szenvedését kellett végignéznie. Mint például annak a nevelőcsaládnak az egyik lányáét, akinél egy ideig a húgával laktak. Az ő vesztét is megjósolta. Látta, ahogy egy férfi megerőszakolja, majd megfojtja. Látta, de nem tehetett ellene semmit. Christopher halála után soha, senkinek nem merte elmondani, milyen átokkal verte meg őt a sors. De ez volt az utolsó csepp a pohárban. Akkor elhatározta, bármibe kerüljön is, soha többé nem fogja ezt a borzalmat még egyszer átélni. Legközelebb, mikor érezte a roham közeledtét – mivel jobbat nem tudott kitalálni –, megivott egy pohárral a nevelőapja féltve őrzött, huszonöt éves, méregerős konyakjából. És csodák csodája, működött. Igaz, hogy másnap borzalmas fejfájással ébredt, de a látomás végül elmaradt. Onnantól kezdve, az első jeleket tapasztalva, azonnal a pohár után nyúlt. Megkönnyebbült. Fellélegzett, hogy sikerült megfékeznie a víziókat.

Egy darabig minden szép és jó volt. Később azonban, kezdtek kicsúszni a kezéből a dolgok. Egyre többet és többet kellett innia ahhoz, hogy elkerülje a képeket. Lassan azon kapta magát, hogy szinte minden este ki van ütve. Kirúgták a munkahelyéről, és bár sikerült új állást találnia egy postázóban, biztos volt benne, hogy ott sem sokáig maradhat. Egyre többször kellett elkéredzkednie délutánonként, mert még az estét sem tudta megvárni, hogy megihassa az első pohárral. Folyton elkésett, mert másnap nem bírt időben felkelni. Sőt, olyan is volt, hogy beteget kellett jelentenie, mert képtelen volt bemenni. Tudta, ez nem mehet így tovább, viszont nem volt ötlete, mit tehetne ellene.

Előző nap is, már délben jelentkezett az ő „kis problémája”. A látása egyik pillanatról a másikra kezdett rakoncátlankodni. Utána azonnal jelentkezett a fejfájás, és mire megitta az első korty alkoholt, már majdnem késő volt. Az első képek meg is jelentek, de kétségbeesetten igyekezett elfojtani őket, úgyhogy alig emlékezett belőlük valamire. Csak a rengeteg kiontott vért tudta felidézni.

Akkor már alig forgott a nyelve. Persze a környezetében lévők már ezt is az ital számlájára írták, és megvető tekintettel, gúnyos megjegyzéseket tettek rá. Észre sem vették, mennyire rosszul van valójában, úgyhogy, akár meg is ihatta azzal a kupicával. És onnantól kezdve alig emlékszik valamire. A többi pedig… Nos, a többi végképp homályba veszett.

Ismét megszólalt a telefon, mire nagyot ugrott ijedtében. Szitkozódva, végig a bútorokba kapaszkodva indult, hogy végleg megszüntesse az istentelen csörömpölést, amitől csillapodó fejfájása újra erőre kapott. Azt akarta, hogy a készülék elhallgasson. Örökre.

– Halló? – Meg kellett köszörülnie a torkát, hogy rekedt krákogásnál több is jöjjön ki rajta.

– Kaitleen! Te vagy az? – harsant a húga hangja a vonal túloldalán. Egy pillanatra eltartotta a fülétől a kagylót, ilyen hangerőre nem volt felkészülve.

– Miért? Nem engem hívtál?

– De, csak olyan fura a hangod. Mintha beteg lennél.

Na, tessék. Máris halálra rémítette Taylort.

Először a szüleik haltak meg, azután a bátyjuk, Christopher. Egészen, kicsi gyerekkorától kezdve, Taylor attól rettegett, hogy valami szerencsétlenség folytán, Kaitleent is elveszíti. Ami, az ő önpusztító életmódját tekintve, talán nem is volt alaptalan félelem. Előbb vagy utóbb, a mája beadja a kulcsot.

Ismét megköszörülte a torkát.

– Jól vagyok, szívem, csak kicsit fáradt vagyok. Épp most ébredtem. És veled minden rendben?

– Terhes vagyok.

Püff neki! Éhgyomorra, másnaposan, elsőre fel sem fogta a szavak értelmét.

– Mondd még egyszer!

Taylor meglehetősen nőietlen hangot adott ki.

– Ne kényszeríts rá, hogy ismét kimondjam! Épp elég volt egyszer is.

– De, hogy lehetel terhes?

– Nővérkém, veled nagyobb a baj, mint elsőre hittem. Tudod, mikor egy férfi és egy nő nagyon szereti egymást…

– Ne majomkodj! A technikai részét, természetesen tudom. De azzal is tisztában vagyok, hogy Adam teljességgel elzárkózott a gyerek-kérdéstől. Mi változott? Vagy nem tőle van?

– Te normális vagy? Ki más lenne a gyerekem apja, ha nem a férjem? Az változott, hogy terhes lettem. Adam pedig hallani sem akar róla.

Az utolsó szavakat már sírva mondta, Kaitleennek pedig összefacsarodott a szíve, mikor meghallotta a kishúga zokogását. A kishúgáét, aki nemsokára anya lesz.

Jesszusom! Mikor kezdtek az események így pörögni? Meddig is voltam kiütve?

– Akarod, hogy átmenjek? Vagy nem is. Jobb lenne, ha te jönnél át.

Nem akart most a sógorával találkozni. Idáig kedvelte Adamet. Úgy tűnt, nagyon szereti Taylort, és ez épp elég volt ahhoz, hogy megszerezze magának Kaitleen feltétel nélküli támogatását és bizalmát. Szeretnie nem neki kellett, hanem Taylornak, de nagyon is rokonszenvesnek találta, és őszintén örült kettejük boldogságának, leginkább a húga miatt. Furának találta ugyan Adam kijelentését, miszerint soha, semmilyen körülmények között nem lesznek gyerekeik, de úgy hitte, ez az elhatározás idővel mindenképp megváltozik. Nagyon úgy tűnt, hogy ebben tévedett.

– Nemsokára ott leszek – szipogta Taylor, és már bontotta is a vonalat.

Kaitleen végignézett a rendetlen lakáson. Remek. Nagyjából félórája van, hogy rendbe szedje magát és az ő kis fészkét.

Megszólalt a csengő.

– Még ez is.

Kelletlenül indult a bejárat felé, legszívesebben káromkodni kezdett volna, mikor meglátta, hogy az ajtóban Taylor áll. Tévedett. Nem volt fél órája sem.

– Huh! Ez gyors volt.

– Technika – rázta meg a mobiltelefonját magyarázatképpen a húga. – Bizonyára te is hallottál róla. Bár, ahogy elnézem, az egész elmúlt évezredet átaludtad. Szörnyen festesz.

– Kösz, hugi!

– Menj, zuhanyozz le, és ne feledd itt azt a gusztustalan kupacot sem – mutatott a padlón csúfoskodó szennyes-halom felé. – Én addig csinálok neked egy kávét. Feltéve, ha közben ki nem dobom a taccsot. Nehezen bírom a szagokat.

Meg sem várta a választ, elviharzott a konyha irányába. Kaitleen pár másodpercig még állt a nyitott ajtóban, és próbálta követni az eseményeket. Miből is gondolta, hogy az ő kezében lesz az irányítás? Taylor, minden bizonnyal már akkor úton volt, mikor először megcsörgette. Mert, hogy neki köszönhette a korábbi, kellemetlen ébresztőt, abban teljesen biztos volt. Nem csoda, hogy ilyen hamar ideért.

Bezárta az ajtót, és engedelmesen elment zuhanyozni. Úgy döntött, mindkettejüknek jobb lesz, ha hagyja, hogy Taylor dirigáljon.

A forró zuhany nagyon jólesett, de még fáradtabbnak érezte magát utána, mint előtte. Pedig nem hitte, hogy azt lehetséges fokozni. A meleg víz elzsongította, kis híján elaludt mosakodás közben. Mikor elkészült, őszintén remélte, hogy Taylor nem lett rosszul, mielőtt a kávét megfőzte. Tisztában volt vele, mennyire önző, de nagyon vágyott egy csésze forró, folyékony koffeinre. A testvérét a kis teraszon találta, és – a jó isten áldja meg érte – ott gőzölgött előtte az életmentő nedű.

Miközben közelebb ért, alaposan szemügyre vette a húga arcát. Sápadt volt és nyúzott. A szíve összeszorult, mikor meglátta rajta a szomorúság és az aggodalom nyomait. Hirtelen nagyon szerette volna, kitekerni a sógora nyakát azért, amit Taylorral művelt. Hogy képzelte, hogy elutasítja a saját gyerekét?

A testvére észre sem vette, hogy kilépett a konyhaajtón. Úgy tűnt, teljesen maga alá temették a gondolatai. A kertet nézte, de Kaitleen egyáltalán nem volt biztos abban, hogy látja is a fákat – valahol egész máshol járt.

Kaitleen szerette ezt a házat, leginkább a hozzá tartozó udvar miatt. Tulajdonképp pontosan azért vette meg.

Mikor Christopher meghalt, nagyon sok pénzt hagyott rájuk. Hogy mennyit is pontosan, csak akkor derült ki, mikor Kaitleen nagykorú lett, és átvehette az örökségük kezelését.

Az első reakciója a döbbenet volt. Ugyanakkor, egy csapásra megértette, hogy történhetett, hogy ő és Taylor továbbra is együtt maradhattak. Bár többször is új nevelőszülőkhöz kerültek az évek során, mindig jó soruk volt. A családjukat természetesen soha, senki nem pótolhatta, de gondjukat viselték, vigyáztak rájuk, törődtek velük, és ami a legfontosabb, nem szakították el őket egymástól.

Fogalma sem volt, hogy volt képes a testvérük ennyi pénzt összegyűjteni. A bátyjuk bróker volt. Kaitleen tisztában volt vele, hogy jó érzéke van az üzlethez, és tudta, hogy mindig is volt mit a tejbe aprítania. De Christopher nagyon sok pénzt gyűjtött össze. Sokkal többet, mint amennyit a fizetéséből félrerakhatott. Épp eleget a neveltetésükhöz, a tanulmányaikhoz, és ahhoz, hogyha jól gazdálkodnak, és nem költekeznek ész nélkül, megalapozhassák az életüket.

Mindketten valóra válthatták az álmukat. Taylor egyetemre ment, két diplomát szerzett. Bölcsész szakon végzett, majd azt tette, amire mindig is vágyott, újságírást tanult. Ő pedig megvette ezt a házat, a többi pénzt pedig befektette. Szerencsére, ő is nagyon jó érzékkel rendelkezett a pénzügyek terén. Szüksége is volt a nyereségre. Amilyen gyakran kirúgatta magát a munkahelyeiről, minden fillért félre kellett tennie.

Imádta a házat. De leginkább a hozzá tartozó kert nyűgözte le. Mikor először meglátta, egy valóságos dzsungel volt. Bozótos, áthatolhatatlan rengeteg, tüskés ágakkal és csalánnal. Cseppet sem volt barátságos. A ház is eléggé le volt pukkanva. Mégis, lelki szemei előtt azonnal olyannak látta, ahogy most, a felújítás után kinézett. Már akkor is arról álmodozott, milyen lesz majd az öreg tölgyfák alatt ülve meginni a reggeli kávét.

A fák leveleinek sustorgását és a madarak énekét hallgatva mindig is az a béke szállta meg, amit már nagyon régen nem érzett, de ami után folyamatosan vágyakozott. Miért nem ült ki gyakrabban ide? – töprengett. Miért nem kezdi úgy minden egyes napját, hogy ezen a csodaszép helyen feltöltekezik nyugalommal, csenddel, napfénnyel, erővel?

Kérdések, amikre sajnos tudta a választ. Azért, mert valahogy a látomásai elől való folyamatos menekülés közepette már el is felejtette, hogy van egy ilyen kis nyugalom-sziget a saját udvarán. Azért, mert annyira kétségbeesetten próbálta elkerülni a képeket, hogy ezen az igyekezetén kívül, másnak már alig maradt hely a gondolatai között. Fokozatosan kiszorultak onnan a vágyai, a tervei, az élete apró örömei. Nem maradt más, csak rémálom, rettegés és alkoholos bódulat.

– Ezt jól elcsesztem – morogta, mire Taylor zavartan felnézett.

– Ne haragudj! Mit mondtál?

A húga, nem tudott az ő szörnyűséges titkáról, és Kaitleen bízott benne, hogy ez így is marad. Végignézett a lány kedves arcán. Hogy lefogyott – facsarodott össze a szíve. Taylor mindig is vékony és apró termetű volt. Hatalmas testalkatú férje mellett úgy festett, mint egy kis kolibri. De tele volt élettel, vibrált a folyamatos tenni akarástól, az elfogyhatatlan, világmegváltó tervektől. Ezért, soha senkinek sem jutott eszébe őt törékenynek titulálni. Egészen mostanáig. Ahogy ott ült összeroskadva, Kaitleenbe belehasított a tehetetlenség fájdalma és a borzalmas harag. Adamnek vigyáznia kellett volna a húgára, nem elkeseríteni. Mikor feleségül vette, megígérte, hogy élete végéig gondját viseli. Erre tessék! Az első akadálynál megbukik, méghozzá csúfosan.

– Látom a szemeden, hogy őt hibáztatod – jegyezte meg csendesen Taylor. Mint mindig, most is pontosan tudta, hogy mi jár a nővére fejében. – Kérlek, ne tedd! Nem Adam a hunyó.

– Ugye, nem kezded el magad ostorozni és azt mondogatni, hogy mindenről te tehetsz? – hördült fel Kaitleen. – Igenis, ő a hibás. Miért nem akarja vállalni a felelősséget a saját gyerekéért?

– Nem erről van szó – futották el Taylor szemét a könnyek.

– Ne védd már mindig! Egy szemét disznó! Elérte, hogy itt sírdogálj a vállamon. Nyugalomra lenne szükséged, kényeztetésre. Hát, ki a hibás, ha nem ő?

– Nem értesz semmit – zokogott most már hangosan, Kaitleen megrémült. Fogalma sem volt, mit kezdjen a síró, terhes húgával. Végül mellé húzott egy széket, leült, átölelte a vállát, és zsebkendő után kotorászott a farmerjában.

Taylor csak sokára nyugodott meg. Mikor kezdte végre visszanyerni valamelyest az önuralmát, elhúzódott a nővérétől és nagyot sóhajtott.

– Most már jobb – suttogta. – Ne haragudj! Tudom, hogy csak aggódsz értem, én viszont a hormonjaim miatt folyton hülyét csinálok magamból.

– Nem hinném, hogy erről lenne szó – ellenkezett Kaitleen. – De most hallani akarok minden részletet. Az előbb azt mondtad, hogy semmit sem értek. Akkor rajta, magyarázd el, mi ez az egész! Tudom, hogy a férjed nem akart gyereket. Számtalanszor kijelentette. De, ha már véletlenül…

Megakadt, mikor meglátta a testvére arcán felvillanni a bűntudatot.

– Tehát, nem véletlenül.

Taylor nem válaszolt, csak lehorgasztotta a fejét.

– Tudod, hogy ő életem szerelme. Mindennél jobban akartam tőle egy gyereket – csúsztatta egyelőre még lapos hasára a kezét, mintegy védelmezően.

Kaitleen egy csapásra megértette, miért is olyan mérges Adam. Tudta, mennyire odavan a húga a férjéért, és abban is biztos volt, hogy ez kölcsönös. Soha nem értette a férfi merev, gyerekellenes álláspontját, de mindig is úgy gondolta, ennek ahhoz lehet köze, hogy nem akar osztozni a feleségén senkivel, még a saját gyerekével sem. És bár ezt ostobaságnak tartotta, ettől függetlenül biztos volt benne, hogy Taylornak, nem lett volna szabad önkényesen a kezébe venni az irányítást. Ezt a kérdést két embernek együtt kellett volna eldöntenie.

– Oké, értem – felelte Kaitleen. – És akkor most hogyan tovább? Adam véleménye nem számít? Eszi, nem eszi, nem kap mást?

– Jaj, ne akarj még nagyobb lelkifurdalást kelteni bennem! Már így is épp eléggé utálom magam, amiért ezt tettem. Nagyon mérges volt.

– Nem csodálom – morogta az orra alatt, majd hangosabban hozzátette. – Megmondom, mi legyen. Itt maradsz kicsit, lenyugszol, azután hazamész és bocsánatot kérsz a férjedtől! Ha kell, könyörögsz neki, és reménykedsz abban, hogyha megszületik ez a kis lurkó, azonnal elfelejti, miért is nem akart apa lenni.

– Ha ilyen egyszerű lenne, már rég megtettem volna – sóhajtott a másik.

– Ez ilyen egyszerű. Ennél egyszerűbb már nem is lehetne.

– Sajnos ettől sokkal bonyolultabb a helyzet – csóválta a fejét a lány.

– Miért? Mit nem tudok még? – szűkült össze gyanakvóan, a nővére szeme.

– Nem mondhatom el – remegett meg ismét Taylor szája széle, Kaitleen pedig megrémült. Fogalma sem volt, mihez kezdjen, ha ismét sírva fakad. – Ez olyan dolog, amit nem értenél meg.

– Megígérem, hogy próbálok nyitott lenni – igyekezett egy halvány mosollyal megnyugtatni. A korábbi, szigorú idősebb testvér hozzáállás nem igazán jött be. – Ki tudja, talán megkönnyebbülnél. Tudod, hogy nekem mindent elmondhatsz.

– Ezt nem – felelte Taylor. Úgy tűnt, nagyon elszánt, azután mégis megadta magát. – Na, jó! Egy-két részletet talán mégis megoszthatok veled. Hogy tudd, milyen nehéz ez, és Adam csakis az én érdekeimet nézte, mikor elzárkózott a gyerekvállalástól.

Kaitleennek már a nyelve hegyén volt, hogy megkérdezze, kit akar inkább meggyőzni a férje ártatlanságáról, őt vagy saját magát. De azután mégsem tette, ehelyett beleharapott a nyelvébe, hogy egészen biztosan csendben maradjon.

– Félt engem. És az ember a szeretteit féltve, nagy ostobaságokat képes tenni vagy mondani.

Ez talált. Kaitleen fintorgott, miközben lenyelte Taylor csípős kijelentését. A testvérének igaza volt.

– A terhesség miatt félt? – értette meg hirtelen. – Ez az oka, amiért nem akar gyereket? De mégis mi bajod történhet? Úgy értem, tudom, hogy a várandósság és a szülés nagyon megviseli egy nő szervezetét, bármit is mondjanak a férfiak, de azért ez már az új évezred, az ég szerelmére! Nem a középkorban élünk. Nem fogsz belehalni a gyerekvállalásba. Nincs igazam? Csak megrémült az az ostoba, nagyra nőtt csecsemő. Nincs más dolgunk, mint megnyugtatni. Ez egyszerű.

Kereste a megkönnyebbülés jeleit Taylor arcán. Tudta, hogy a férfiak hajlamosak pánikba esni, mikor a szülővé válás küszöbére kerülnek. A felelősség, ami onnantól a vállukra nehezedik, a változás véglegessége, amikor párból családdá válnak, sokaknak bizonyul leküzdhetetlen akadálynak. De Adam értelmes és magabiztos férfi. A húga egyedül, az ő felfokozott érzelmi állapotában nem tudta megnyugtatni, hisz neki, magának is támaszra lett volna szüksége. Majd ő beszél a fejével, és minden megoldódik.

De amit a lány arcán látott, az nem megnyugvás volt, hanem még mélyebb kétségbeesés. Rájött, hogy reményeivel ellentétben még mindig nem sikerült átlátnia teljesen, mi van a háttérben.

– Már kezdettől fogva tudtam… erről a dologról.

Rosszat sejtve kapta fel a fejét Taylor hezitálása hallatán. Mi lehet olyan titkos, hogy a testvére fél elmondani neki – töprengett?

– Mi a baj, Taylor? Mi az, amit elhallgatsz? A férjed talán embert ölt?

Viccnek szánta, de mikor a húga arca megrándult, rájött, hogy sikerült alaposan beletrafálnia a dolgokba.

– Mi? – A hangja legalább két oktávnyit csúszott felfelé. – Talán egy bűnöző? Erről van szó? Ezért nem akar gyereket?

– Az ég szerelmére, Kaitleen! – sóhajtott fel elgyötörten Taylor. – Adam nem bűnöző.

– De ölt már embert, ugye? Látom az arcodon, hogy igen.

A testvére soha nem tudott hazudni, ő pedig olyan volt, mint egy buldog. Ha egyszer ráharapott valamire, képtelen volt elengedni.

– Nem szülheted meg egy gyilkos gyermekét! – jelentette ki ellentmondást nem tűrően. – Az bűn. Nem teheted.

– Te nem teheted! – kiáltotta lángoló arccal Taylor. – Nem ítélheted el a férjem, holott nem is tudsz róla az égvilágon semmit.

– Ha tényleg embert ölt, akkor nem is akarok tudni mást. Neked itt mindig lesz helyed, de ő nem teheti be többé a lábát a lakásomba.

Súlyos csend telepedett közéjük. Taylor sötét, indigókék szeme fájdalommal telt meg a szavai hallatán. Mintha nem lett volna már idáig is eléggé elkeseredve.

Kaitleen elszégyellte magát.

– Ne haragudj! – húzta ismét magához a sovány kis testet. – Megint elragadtattam magam, pedig van egy olyan sejtésem, hogy még mindig nem tudom a teljes igazságot.

Úgy hitte, annál nagyobb szörnyűséget, mint hogy a sógora embert ölt, nem hallhat. Mindnyájuk érdekében nagyon remélte, hogy ezt valamiféle legális keretek között tette.

Jesszusom! Milyen ökörség! Legális keretek között történő gyilkolás – szörnyülködött saját gondolatai felett.

Még a gondolatától is rosszul volt. Senkinek nincs arra joga, hogy kioltsa egy másik ember életét. Sem bosszúból, sem büntetésből. Ezt mindig is így hitte, és soha, semmi nem változtathatta meg a véleményét.

Ugyanakkor tudta, hogy ez nem ilyen egyszerű. Az élet kegyetlen. Homo homini lupus. Ember, embernek farkasa – ahogy a mondás figyelmeztet. Nem volt annyira naiv, hogy azt gondolja, valaha is eljut odáig a világ, hogy az emberek ne gyilkolják egymást, valamilyen okból kifolyólag. Ha Adam mondjuk rendőrként vagy katonaként dolgozna, nem látná akadályát, hogy a húga elfogadja, vér tapad a kezéhez. Neki nem menne, de megint csak be kellett látnia, ez a kettejük ügye, az ő ellenérzései vajmi keveset számítanak.

– Tényleg nem tudsz mindent – zökkentette ki Taylor halk hangja a töprengésből. – Oka van annak, hogy Adam annyira félt. A családjában van egy ritka… Betegség.

Tévedett – megint csak –, mikor azt hitte, borzalmasabbat nem hallhat a már elhangzottaknál. Ez a beszélgetés egyre szörnyűbb lett.

– Milyen betegség? Úgy érted, valamiféle fejlődési rendellenesség?

– Olyasmi – sóhajtott Taylor, és képtelen volt állni nővére tekintetét

Kaitleen agyában egymást kergették a gondolatok, minden szörnyű kór eszébe jutott, amiről csak hallott valaha is, és ha belegondolt, hogy az unokaöccse vagy unokahúga, ezek valamelyikével jön a világra, a félelem jeges csomóba gyűrte a gyomrát.

– Jaj, kicsim! Annyira sajnálom!

– De nem csak erről van szó – sóhajtott fel ismét reszketegen a másik. – Meg van rá az esély, hogy nekem is bajom esik a szülés alatt.

Kaitleennel körbefordult a kert, most már értette Adam merev álláspontját. Sajnálta a húgát, de immár a sógorát is. Ha Taylor a fejébe vesz valamit, akkor senki sincs, aki eltántoríthatja tőle. Márpedig nagyon úgy tűnt, hogy elhatározta, világra hozza ezt a gyereket, szó szerint bármi áron.

– Nem szabad az életedet veszélyeztetned! Ez őrület! A férjednek igaza van.

– Látod, mondtam, hogy nem tudsz mindent. Egy csapásra, esküdt ellenségéből elsőszámú szövetségesévé léptél elő.

– Tudom, hogy idáig mást mondtam, de igazad volt, nem voltam tisztában a tényekkel. Az én véleményem azonban nem befolyásolja azt, hogy mit kell tenned.

– Nem mondhatod meg, mit kell tennem. Mint ahogy Adam sem – az arca megint lángolt. Apró öklét összeszorította, miközben beszélt. – Az én gyerekem és az én életem. Nem dönthettek helyettem.

– Nem veszélyeztetheted az életed egy beteg, talán életképtelen gyermek miatt! Tudom, hogy kegyetlenség ezt mondani, de akkor is ez az igazság. Szeretteid vannak, akikért szintén felelősséggel tartozol, akik szenvednének, ha bármi bajod esne.

– Egészen biztosan nem lesz életképtelen – jelentette ki Taylor határozottan. – És beteg sem lesz, csak különleges.

– Nem akartam megbántani az érzelmeidet. Hidd el, hogy bármilyen lenne is a babád, imádnám, a puszta létéért. Mert a te húsod és véred. Messze áll még tőlem ez az egész anyaság és önfeláldozás téma, de én lennék a legjobb, legodaadóbb nagynéni. Viszont az már más tészta, ha ez a szülés veszélyezteti az egészségedet, ne adj’ isten, az életed. Taylor! Jól gondold ezt át, és kérlek, hallgass Adamre!

– Ezen nincs mit meggondolni.

A húga arca merev, átláthatatlan maszkká változott. Mérges volt és csalódott, de Kaitleen tudta, most nem fog tudni a kedvében járni. Képtelen rá. Túl nagy a tét.

– Nem kell most azonnal végleges döntést hoznod – kérlelte békítően. – Senki nem várja el tőled. Beszélj a férjeddel, és menjetek el orvoshoz!

– Ez nem olyasmi, amit egy orvossal meg lehetne beszélni, azt pedig erősen kétlem, hogy lenne rá valami gyógyszer – nevetett fel keserűen.

– Miért? Mégis milyen betegségről van szó? És mióta tudsz róla egyáltalán? Ugye nem csak az után mondta el Adam, hogy összeházasodtatok? Vagy esetleg most, mikor már teherbe estél?

– Nem. Már mondtam, hogy kezdettől fogva tudtam róla.

– És mégis vállaltad a kockázatot – nem kérdés volt, megállapítás.

– Az én döntésem.

Kaitleen nem válaszolt. Hitetlenkedve nézett a húgára. Ő egy darabig állta a tekintetet, azután zavartan félrefordult.

– Nézd! Nem törvényszerű, hogy katasztrófa lesz a vége. Ötven százalék esély van rá, hogy a terhesség és a szülés problémamentes lesz.

– Hogy érted ezt?

– Az á… vagyis a betegség csak akkor öröklődik, ha fiunk lesz. Ha lány, akkor nincs semmi probléma.

Hitetlenkedve rázta a fejét. Hallott már arról, mi mindent megtesz egy nő azért, hogy gyereke legyen – vagy épp azért, hogy ne legyen –, de ekkora őrültségre az ő mindig körültekintő testvérétől nem számított.

Mielőtt azonban, tovább győzködhette volna, hogy jól gondolja át, mit tesz, megszólalt a csengő. Taylor kiegyenesedett ültében. A szája halvány mosolyra húzódott.

– Adam az.

– Honnan tudod?

– Érzem. Értem jött.

Felpattant, és mielőtt Kaitleen válaszolhatott volna, már az ajtóhoz is futott. Útközben felkapta a konyhapulton hagyott táskáját.

Kaitleen lassan követte, még csak meg sem lepődött, mikor a nyitott ajtóban tényleg a sógorát pillantotta meg.

Adam legalább annyira nyúzott volt, mint Taylor. Fekete haja kócosan hullott a homlokába, vonásai kemények voltak, szája mellett két oldalt, egy-egy keserű ránc húzódott. Szemmel láthatóan őt is megviselték az események. De mikor a feleségét meglátta, mézszínű szemében azonnal felszikráztak azok a fura, arany pöttyök, amelyekhez foghatót Kaitleen még soha nem látott azelőtt, hogy őt megismerte volna. Lehet, hogy haragudott a feleségére, de továbbra is imádta, ez biztos volt. Nyilvánvaló, hogy olyan kötelék fűzi össze őket, ami eltéphetetlen, és ennek Kaitleen örült. A húga mellett olyan férfi állt, aki nagyon szerette.

Ugyanakkor egy pici szúrást érzett a mellkasában.

Nem, nem irigység – mondogatta magának. Csak egy kis szomorúság, amiért Taylor idáig egyedül ráirányuló, feltétel nélküli szeretetén immár osztozni kényszerül.

Természetesen ő is vágyott arra, hogy valaki úgy nézzen rá, ahogy Adam nézett a testvérére, és ugyanúgy törődjön vele, mint a férfi a húgával. De soha nem volt féltékeny a boldogságukra.

Mintha csak érezné a szomorúságát, Taylor visszaszaladt hozzá, és egy gyors puszit nyomott az arcára. Adam köszönésképp biccentett felé, a következő pillanatban már ott sem voltak. Csak bámulta a csukott ajtót.

Adja az ég, hogy minden rendben legyen! – fohászkodott. Mert, ha Taylor rosszul határozott, mikor vállalt egy ilyen kockázatos terhességet, akkor mindannyian belepusztulnak a döntésébe.

– A két fiatal, akinek holttestét a népszerű klub melletti sikátorban megtalálták, valószínűleg rablótámadás áldozata lett.

Felkapta a fejét a hírolvasó érzelemmentes, tárgyilagos hangjára. Rémület száguldott végig rajta, miközben a konyhai tévé képernyőjére meredt. A készüléket valószínűleg Taylor felejtett bekapcsolva.

Két fiatal férfi mosolygós, életteli arca nézett vissza rá, miközben a bemondó tovább beszélt. Még hallotta, amint arra figyelmeztet, hogy megrázó felvételek következnek, de az információ verbális része tovább már nem jutott el az agyáig, csakis a képeket látta, amik gyors egymásutánban villantak fel.

Rengeteg vér, kicsavarodott végtagok, élettelen testek. Látta már ezeket a szörnyűségeket előző nap, mielőtt megitta az első pohár martinit. Az áldozatok arcát akkor nem tudta kivenni, és ami azt illeti, nem is nagyon igyekezett megfigyelni a részleteket. Mindenáron szabadulni akart a látomástól. Ennek ellenére felismerte a fiúkat, és ez halálra rémítette. Ugyanis nem csupán a vízióban látta őket, személyesen is találkozott velük este a klubban, amelyik mellett a holttestüket megtalálták. Nem sokra emlékezett az egészből. Az éjszaka nagy része sötétségbe veszett. De a filmszakadás előtt beszélgetett a srácokkal, ez határozottan rémlett neki. Most pedig halottak.

Le kellett ülnie egy pillanatra.