Véleményed

4.Fejezet

            Újra itthon. Nem tudom, mit kezdjek magammal. Egyszerűen nem tudok sehova menni, semmit csinálni. Minden kezd untatni, senkivel nem tudok beszélni. De valakit találnom kell, valaki kell, hogy lásson, különben mi értelme lenne, hogy itt ragadtam? Nem tudom felfogni. Éjjelente anyám mellett kuporgok, nappal pedig John-t követem. Azt hiszem, kezdek belebolondulni ebbe a tehetetlenségbe, és kezd nagyon elegem lenni. Már eljutottam arra a szintre, hogy ha nagyon dühös vagyok, képes vagyok milimétereket mozgatni tárgyakon. Nem sok, de kezdetnek elég. Valahogy legalább a környezetem tudtára adhatom, hogy itt vagyok. Megvígasztalhatnám anyám, és tehetnék végre valamit ahelyett, hogy az életet nézem körülöttem.

                                                                             ***

            Furcsa dolog történt ma. Azt hiszem talán 3-4 hete lehetek halott, de az is lehet, hogy már 2 hónapja. John ellógott az iskolából, ami még nem is lenne furcsa. Mostanában túl gyakran teszi. Féltem őt. A lényeg, hogy a parkban voltunk, ő ült a padon, és egyik cigit a másik után szívta. Próbáltam az öngyújtót elfújni, de sajnos nem sikerült. Ekkor láttam meg, hogy valaki figyel, valaki lát engem. Felnéztem, de mikor jobban szemügyre vettem volna, eltűnt. Egyszerűen felszívódott... Van remény, még lehet remény. Vannak olyanok, mint én. De ha ők is olyan elveszettek, mint én? Ha ők sem tudják a megoldást? Mit tegyek? Mire viszanéztem John-ra, a földön feküdt, zokogott, és a hasára szorította a kezét. Hihetetlenül tehetetlen voltam. Ott guggoltam mellette, néztem, ahogy szenved, néztem, ahogy sír, néztem, ahogy a cigaretta mellette elfüstölög, és azt is láttam, ahogy egy férfi telefonál, és odarohan hozzá, ahogy beszél hozzá, hallottam minden egyes szavát, és láttam, ahogy leszorítja a sebet, ahogy próbálja elállítani a vérzést. És hallottam Johnt. Hallottam, hogy az én nevemet mondja. És láttam a férfi arcán a tehetetlenséget, és a mentősöket, és az ő szavaik zúgtak a fejemben: „Biztosan egy utcagyerek... öngyilkossági kísérlet... nyílt hasi sérülés...”

            Ott ültem vele a mentőautóban, és a véres kezére tettem a kezem. Mikor ránéztem, láttam, hogy engem néz.

            -Tudtam hogy nem hagynál itt... Anne... - Nem hittem a fülemnek. Lát engem, komolyan lát engem! Éppen mondani akartam valamit, amikor az ismeretlen férfi ismét megjelent, ezúttal John másik oldalán, közvetlenül velem szemben.

            -Ne mondj semmit!-szűrte a fogai között. - Nem értettem, de nem volt időm kérdezni semmit. Megint eltűnt. Ismét John-ra néztem. Eszméleténél volt, de egyre rosszabbul nézett ki.

            -Anne... Hiányzol... Egy éve... nem vagy... szeretlek...

            A mentősök próbálták elállítani a vérzést. Ismét kitöltötte a fejemben a csendet az ő hangjuk: „Képzelődik... túl sok vért vesztett... lehet hogy nem éli túl... gyerünk fiam... ne hagyj itt minket...”

            Térdre ereszkedtem mellé, és átkaroltam. Suttogtam a fülébe, hogy ne merészeljen meghalni. Erre csak motyogott valamit, hogy én is megtettem, hogy ott hagytam őt, és hogy velem akar lenni. Ekkor megérkeztünk a kórházba. Rengeteg orvos és medika vette körül, és a hordágy végében ültem. A szemébe néztem, és ő az enyémbe. Bevitték a műtőbe, összevarrták, és az intenzívre vitték. Most itt ülök, ő alszik. A szülei az ágynál zokognak, és róla beszélnek. Engem szídnak, amiért ezt műveltem a fiúkkal. Magukat hibáztatják, mert nem figyeltek oda jobban rá. És persze azt akarják, hogy minél előbb meggyógyuljon, hogy hazavihessék. Nem érdekli őket, hogy megbüntessék. Miért is tennék. Nem is akarják, hiszen mit is érnének vele. A fiúk hasba szúrta magát, de túlélte. Szerencsések. És én is az vagyok. Beszélhettem vele...

Előző                  Következő