Véleményed

5. Fejezet

            Még alszik. A műtét óta fel sem ébredt. Éjjel nappal mellette vagyok, az ágya végében ülök, vagy mellette fekszem, az ágya mellett térdelek... imádkozom... sosem szoktam, de most igen. Nekem már mindegy, nem oszt, nem szoroz, de az ő életét még megmentheti. Bár amióta meghaltam, még nem találkoztam Istennel. Sem a kereszténnyel, sem az egyiptomi istenekkel, még a görög istenekkel sem. Elveszett vagyok ebben az elveszett világban. Sokszor eszembe jut a baba, hogy milyen lett volna. Biztos John szemeit örökölte volna, azokat az élénkzöld szemeket, és az én telt ajkaimat. Olyan orra lett volna, mint anyának, és pont úgy nevetett volna, ahogy csak ő tud, olyan bájosan. Hiányzik, pedig még nem is volt. Hiányzik John, és azt hiszem már nem is tudok vele többet beszélni. Hiányzik az anyám, meg az állandó rendmániája, a kiabálása, és hogy magához ölelt, ahogy gyógypuszit nyomott a sérüléseimre, ahogy óvott, és felnevelt. Hiányzik az apám, a közös tévézések, a család.

            Egy nő orvosi köpenyben átlépett az ajtón. Mármint... tényleg átlépett, csak úgy. Johnhoz lépett, és a kartonját nézte. Hümmögött, majd letette. John szüleire nézett, majd rám.

            - Hello, kedves.

            - Öhm. Ki maga? - a meglepődöttségtől hirtelen ennyi értelmes mondatot tudtam magamból kifacsarni.

            Felnevetett, én pedig nem értettem, min mulat, mire elmagyarázta: - Inkább ki voltam. Orvos voltam itt 10 évvel ezelőttig, amikor egy mentőautót vártunk télen a sürgősségi előtt. Megcsúszott egy jégfolton, engem pedig a falba döngölt. Azonnal meghaltam, azóta itt vagyok, és próbálok segíteni a betegeknek és az orvosoknak egyaránt. És te ki vagy? A testvére a srácnak?

            - Hogy csinálta? Hogy fogta meg kartont? Hogy emelte fel?

            - Illetlen dolog figyelmen kívül hagyni a kérdéseket drágám, főleg, mikor nem sok társaságod volt mostanáig. Jól sejtem?

            - Jól. -Szégyelltem el magam.- Anne vagyok, a volt barátnője. Miattam szúrta hasba magát. És beszéltem vele, hallott engem beszélt hozzám, és én válaszoltam.

            - Érdekes... a közel 10 év alatt egyszer tapasztaltam ilyent. A férfi kilépett a testéből már, de még a műtőasztalon feküdt. Bámulta magát, nem értette hogy mi történt. Én átkaroltam, és beszéltem hozzá, elmagyaráztam, hogy hol van. Ekkor a defiblirátorral újraélesztették. Másnap egy nőről beszélt, aki azt mondta neki, hogy meghalt. Mindenki azt hitte, hogy csak a sokktól, a fájdalomcsillapítótól és a jó képzelőerőtől van.

            - Maga ezt nem érti... Ő nem lépett ki a testéből, látott engem. Belszélt hozzám!

            - Az lehetettlen... Hiszen... - John figyelő arcára tévedt a tekintete. - Lehetetlen... Hallasz engem, fiam?

            - Nem vagyok a fia...- hallatszott az erőtlen válasz.

            - Lehetetlen...-ismételte a nő, és kiviharzott a kórteremből.

            - Anne. Hiányoztál. Ne hagyj el többet!

            - John, itt vagyok. Nem megyek sehova! Ígérem! - Mikor felfogta, amit mondtam, az arca ismét elernyedt, és tovább aludt.

Előző                        Következő