Halk pityegés… Egy aggodalmas arc… Fertőtlenítőszer szaga… Fehér falak… Újból lehunytam a szememet. Nem akartam gondolkozni. Át akartam adni magam ismét annak a sötétségnek, amely eddig jótékonyan körülvett, elzárva a külvilágtól.

- Lilly! –egy hang törte át az ólomsúlyú sötétséget. Nem akartam válaszolni.

- Lilly, hallasz?

Ez minden bizonnyal Lucy hangja. És erről eszembe jutott, hogy most tulajdonképpen otthon kellene lennem. De miért ilyen ismeretlenek a falak? És mi ez a szag?

Lucy sóhajtva elfordult, én pedig visszasüppedtem a boldog öntudatlanságba.

 

۞۞۞

 

- Pedig megmozdult! –bizonygattam.

- Ha nagyon azt akarod látni, hogy megmozduljon, becsaphat a szemed. –oktatott a nővér kedves, de türelmetlen hangon.

- De ő tényleg megmozdult.

A nővér kitessékelt a kórteremből, ahol anya várt rám. Szokás szerint egy bő, barna pulóvert, és egy sima, fekete nadrágot viselt. Soha nem törődött a külsejével, és ez néha nagyon bosszantott. Csakúgy, mint Lillyt.

- Azt mondta az orvos, hogy bármelyik pillanatban fölébredhet –szólalt meg halkan.

- Szerencsére megúszta egy enyhébb agyrázkódással –jelentette ki az orvos, aki épp akkor ért mellénk.

- Gyere, menjünk haza –ölelt át anya szorosan.

Másnap iskola után apa vitt el Lillyhez, de a testvérem még mindig kómában feküdt.

Lilly kérlek, ébredj föl! –könyörögtem neki, de semmi jelét nem mutatta, hogy megértette volna, mit akarok tőle. Rengeteg időt töltöttem vele minden nap, és megpróbáltam a gondolataim segítségével kommunikálni vele. Már egész jól tudtam az utat a kórházhoz, és amikor apa és anyu nem ért rá, egyedül mentem el. Így történt, hogy amikor Lilly végre magához tért, egyedül voltam nála.

Térj már magadhoz! -könyörögtem szokásom szerint. Mivel Lilly nem mozdult, megint elkezdtem hozzá beszélni. Fecsegtem neki Sethről, Willről és Cirmosról. Ezek voltak a titkaim előtte, de most nem zavart, ha megtudja, csak ébredjen már föl! Csak egy dolgot hagytam ki. Hogy aznap, amikor az osztály értesült Lilly balesetéről, Lilly szekrényében (amihez természetesen volt kulcsom), egy szerelmeslevelet találtam Marktól, a párhuzamos osztály nagymenőjétől. Elképesztő, hogy mennyi fiú bomlik a vad Lilly után! És most be kell vallanom, hogy tényleg féltékeny voltam rá egy kicsit. Egy nagyon picit. Elmeséltem neki, hogy az osztályban már nem engem piszkálnak, hanem Miát, aki állítólag megcsókolta Rebecca bátyját. Arról is fecsegtem neki, hogy anya nem engedett el Regina születésnapi bulijára, mert aznap rosszul feleltem, és megkaptam idén az első hármasomat. Otthon kellett maradnom tanulni.

- Fogd már be, aludni szeretnék –szólalt meg hirtelen Lilly, én pedig majdnem felsikoltottam, annyira megijedtem.

- Ébren vagy? Magadhoz tértél?

- Te még a halottakat is felébresztenéd ezzel a sok dumával –morogta barátságtalanul.

- Ó, Lilly, ha tudnád mennyire aggódtunk érted mindnyájan! Négy napja fekszel itt mozdulatlanul!

- És örülnék, ha hagynál még egy picit aludni –dünnyögte a testvérem még mindig csukott szemmel.

- Szó sem lehet róla! Most azonnal ide hívom anyáékat, hogy beszélhessenek veled.

Előkaptam a mobilomat, és azonnal felhívtam anyát.

- Elárulnád, hogy mit beszéltél Willről? Mert azt nem nagyon értettem –nyitotta ki végre a szemét.

- Visszaköltöznek ide, és járni akar veled –újságoltam.

- Micsoda?

- Nem hazudok!

- Most, hogy ott kell hagynia a kanadai barátnőjét, jó vagyok neki én is? Csak nehogy pár nélkül maradjon.

- Nem igaz. Tényleg rosszul érzi magát amiatt, amit az elutazásukkor mondtál neki.

- Attól még lehet, hogy van kanadai barátnője.

- Jaj, Lilly!

- És te honnan tudod, hogy Will találkozni akar velem?

- Személyesen mondta nekem.

- De…

- Kérlek ne fárasztd ki a beteget! –jelent meg a szigorú nővérke Lilly betegszobájának ajtajában.

- De én nem fárasztom.

A nővér nem törődött tiltakozásommal, megpróbált kitessékelni a teremből.

- Ne küldje ki az ikertestvéremet! Különben újból elájulok, és amikor magamhoz térek, elmondom az orvosnak, hogy maga miatt nem tudtam meggyógyulni! –csattant Lilly hangja.

Az ápolónő elbizonytalanodott. Tanácstalanul nézett Lillyre, de ebben a pillanatban megjelent az orvos, és végképp száműzött engem a kórteremből. Közben apa és anya is megérkezett, de engem már nem engedtek be. Céltalanul tébláboltam a folyosón, majd úgy döntöttem, hogy hazamegyek. Útközben benéztem Benni Vándorcirkuszába, és láttam Zara, a jósnő sátrát is. Előtte pedig Seth beszélgetette egy ismerős lánnyal… Nadine-nal, az új lánnyal! Eszem ágában sem volt odamenni hozzájuk, inkább beültem egy cukrászdába.

Elég későn értem haza, de anyáék még nem voltak otthon. Unalmamban leültem a tv elé, és csak akkor álltam föl onnan, amikor egy órával később az ajtó fölött lévő szélcsengő jelezte, hogy valaki bejött a házba.

Természetesen anyáék voltak. Anya, apa és… Lilly!

- Az orvos azt mondta, hogy hazajöhet, de még három napot ágyban kell töltenie –magyarázta apa.

Este, lefekvés után még akartam beszélgetni Lillyvel, de ő szinte azonnal elaludt.

Másnap reggel hatalmas fagyra ébredtünk. Mindent jég borított. Szerencsére szombat volt, és nem kellett iskolába mennünk. Egész délelőtt unatkozva tébláboltam a házban. Anya és apa dolgozott, Lilly pedig pihenni akart.

Dél körül Rebecca fölhívott, hogy lenne-e kedvem elmenni korcsolyázni vele a Feneketlen

Tóra. A város szélén lévő tó persze nem volt feneketlen, csak mi hívtuk így.

- Hova mész? –kérdezte Lilly álmosan, miközben felszaladtam a szobámba kabátért.

- Korizni Rebeccával! Anya nem akarja, hogy egyedül legyél itthon, de elengedett, mert ma korábban zár a bolt, és öt perc múlva itthon lesz. Na, szia!

 

۞۞۞

 

Hallottam, ahogy a bejárati ajtó döngve becsapódik Lucy után. Teljesen éber voltam, egészen jól éreztem magam, és totálisan unatkoztam. Tudtam, hogy anya viszont nem engedne el korcsolyázni, hiszen az a tökkelütött orvos azt mondta, hogy három napig feküdnöm kell. Öt perc múlva itthon van. Öt percem van, hogy Lucy után szökjek. Nem akartam, hogy anya aggódjon értem, ezért hagytam neki egy levelet, de a tiltott korcsolyázásról semmi pénzért nem mondtam volna le. Magamra kaptam a régi, de kényelmes sínadrágomat és a kabátomat, majd kezemben a korcsolyámat lóbálva elindultam a Feneketlen Tó felé. Közben magamban dudorásztam, annyira fellelkesültem a sikeres szökéstől. Már a tó felé vezető földúton jártam, amikor hirtelen megszédültem. Leültem az út mellé, és vártam, hogy mikor múlik el. De ahelyett, hogy enyhült volna a fájdalom, a fejem még jobban hasogatni kezdett. Szememet könnyek homályosították el, és hirtelen nem tudtam, hogy mit keresek az út mellett.

Aztán a fájdalom ahogy jött, olyan hirtelen el is múlt. Viszont továbbra is szédültem. Csak lassú tyúklépésekben tudtam haladni, és két méterenként le kellett ülnöm pihenni. Végül úgy döntöttem, hogy visszafordulok. De merre van a vissza? Minden tájékozódási képességemet elvesztettem, újból fájni kezdett a fejem, és havazni kezdett. Végül elindultam valamerre, remélve, hogy hamarosan rám talál valaki. Nem törődve az egyre sűrűbben hulló hópelyhekkel, és a lüktető fájdalommal a fejemben csak mentem tovább. Hirtelen megcsúsztam valamin. A talpam alatt jeges volt a talaj. Talán elértem a tóig? Körülnéztem, de semmit sem láttam az őrülten keringő hópelyhektől. Négykézláb csúsztam előre. Egy hirtelen szélroham elsöpörte előlem a havat, és egy pillanatra kitisztult a fejem. Láttam Lucyt, Ellát és Rebeccát Ott veszekedtek a tó közepén tudomást sem véve a készülő hóviharról. Oda kell mennem, figyelmeztetni őket.

- Lucy! –sikoltottam, de nem hallottak meg.

Felálltam és mindkét kezemmel integettem.

- Lucy!

Végre felém pillantottak. Kiáltani akartam nekik, de hirtelen minden elsötétült körülöttem.

 

۞۞۞

 

Épp időben értem Lilly mellé, hogy el tudjam kapni, mielőtt összeesik. De mit keres itt?

Ella és Rebecca döbbenten álltak mögöttem. Ellával itt találkoztunk a tónál, legalábbis Rebecca azt mondta, hogy nem ő hívta.

- Ebből hóvihar lesz –állapította meg Ella.

- Vissza kellene jutnunk a városba.

Újabb szélroham szaladt végig a tavon, és már semmit sem lehetett látni az őrülten kavargó hópelyhektől. Egyik kezemmel Lilly tartottam, a másikkal Rebeccába kapaszkodtam.

Megpróbáltunk kijutni a tóról, de a korcsolyánkban nem tudtunk rendesen haladni. Végül kénytelenek voltunk feladni. Némán ültünk egy más mellett a hóban, miközben fogalmunk sem volt, hogy hol lehetünk. Valahol azt hallottam, hogy mielőtt halálra fagynánk, már nem is érezzük a hideget. Szerencsére én még fáztam. Nagyon fáztam. Némán ültünk, elkeseredve, egymás kezét szorítva. Helyesebben Rebecca kezét szorítva, mert én nem fogtam kezet Ellával, de ahogy láttam, ő sem akart velem. Lilly ájultan feküdt az ölemben.

- Én már nem fázok –szólalt meg Rebecca, noha a keze jéghideg volt.

- Nem kellett volna föladnunk. Gyertek, álljunk föl. Muszáj tovább sétálnunk, ha nem akarunk megfagyni! –szólalt meg vacogó fogakkal Ella.

- De sétálni fárasztó –nyögte Rebecca, és én teljesen egyetértettem vele. Már alig éreztem a hideget. Miért ne üljünk kényelmesen itt, míg elvonul a vihar? Körülöttünk mindenütt fehéren kavargó hópelyhek, amiktől semmit sem láttunk.

- Eltévedtetek? –szólalt meg egy csilingelő hang.

Mindhárman felkaptuk a fejünket. Egy aranyszőke lány állt velünk szemben. Körülötte a hópelyhek nem táncoltak olyan őrülten, mint másutt, így tökéletesen lehetett látni a lányt. Mintha egy védőburok vette volna körül. Hosszú, ujjatlan, hófehér ruhát viselt, de nem csodálkoztam rajta, hogy nem fázik.

- Eltévedtetek? –ismételte mosolyogva.

Mintha földöntúli meleget sugárzott volna felénk. Melegem lett.

- Igen –felelt Ella.

Én, és Rebecca azonban a fejünket ráztuk. Örökre itt maradtunk volna, kényelmesen ülve.

- Akkor kövessetek.

Ella azonnal fölállt, de én tétováztam.

- Gyertek már –türelmetlenkedett Ella, mert a furcsa lány megfordult, és elindult egy irányba.

- Úgyis csak álmodunk. Minek mozogni? –dünnyögte Rebecca, de Ella ügyet sem vetve tiltakozására, fölhúzta a földről. Mivel nem akartam egyedül maradni, követtem őket. A lábaim könnyen engedelmeskedtek nekem, és Lillyt is könnyű volt magam után húzni. Végre kiértünk a hóviharból. Előttünk tisztán kirajzolódott a város képe.

A lány csilingelve felkacagott, majd visszafordult, és eltűnt a hópelyhek között.

Kimerülten rogytunk le a földre. Újból fáztam, és ólomsúlyúnak éreztem a végtagjaimat.

- Hol vagyunk? –motyogta Lilly.

- Megmenekültünk!

- Otthon vagyunk. Végre hazaértünk Saint Paulusba.

- És minden rendben lesz –mosolygott Rebecca.

Még egyikünk sem sejtette, hogy mekkorát tévedett az előbbi kijelentésével.