Fázósan húztam össze magamon a kabátom. A szél az arcomba fújta az öklömnyi hópelyheket, amik lassan szállingóztak a földre. Ráadásul nagyon hideg volt.

Lucy! - próbálkoztam, hátha sikerül kapcsolatot teremtenem a testvéremmel. Az iskola felé vezető úton bandukoltam egyedül. Mikor reggel felébredtem, anya közölte, hogy Lucy már elindult. Eddig minden reggel megvárt, de ma nem akart találkozni velem. Talán túl durva voltam vele tegnap.

Lucy! Általában több kilométerről is meghallottuk egymást, ha koncentráltunk. Csakhogy Lucy valószínűleg nem nagyon akar rám figyelni.

Lucy! –próbálkoztam újból. Vajon haragszik rám? Talán nem volt igazam tegnap… és talán Jenny sem mondott igazat, amikor azt állította, hogy Lucy és Roba… De miért pont Robával? Lucy tényleg ennyire ütődött lenne? Ha pedig tényleg egymásba zúgtak, akkor, miért nem tartja titokban? Bár nem ő tehet róla, hogy Jenny meglátta őket. Csak tudnám…

- Valami baj van? –törte meg Ella hangja a gondolatmenetemet.

- Tessék?

- Jól vagy, Lilly?

- Persze.

Láttam, hogy nem sikerült meggyőznöm, és némán ballagtunk egymás mellett. Csak ekkor eszméltem rá, hogy Ella nem is erre lakik. Mit keres akkor itt?

Az iskolába érve az osztály az ajtóban várt.

- Te hülye vagy, Lucy! –kiáltott rám rögtön Vanessa.

- Te meg vak vagy! –vágtam vissza. –A nevem ugyanis Lilly Peterson.

Vanessa elnémult.

- Akkor a testvéred hülye! –vette át a szót tőle Regina

- Fogd be!

- Komolyan csókolóztál Roba bátyjával? –lépett mellém ámulva Emma.

- Micsoda? –képedtem el. Az osztálytársaim egymás szavába vágva ecseteltek mindent, amit Jennytől megtudtak, így a pletyka összes variációját megismerhettem. Valakik szerint Lucy csak azért ment el Robával, mert szerelmes a bátyjába, és így akart vele találkozni. Egyesek szerint azonban Lucy és Roba már régóta járnak. Sőt, a nagyszájú Leila és a baráti köre szerint nem is Lucy volt az, hanem én. Leültem a helyemre, és csak ekkor eszméltem rá, hogy Lucy nincs a teremben, noha hamarabb elindult, mint én.

Lucy! Hol a csodában bujkálsz? Válasz azonban nem érkezett. Némán ültem a padomban, a becsöngőre várva. Komolyan aggódtam a testvérem miatt.

- Se Roba, se Lucy nem jött iskolába. –suttogott gúnyosan Vanessa, mikor Miss Clayton belépett a terembe. Jenny épp válaszolt volna, amikor kinyílt az ajtó, és Lucy lépett be rajta.

- Elnézést –motyogta Miss Claytonnak, aki egy biccentéssel a helyére küldte.

- Mi a baj, Lucy? –suttogtam, de nem válaszolt. –Bocsánat, hogy tegnap olyan undok voltam –folytattam halkan. –Nem kellett volna beleszólnom a dolgaidba.

- Nem haragszom. –suttogta. –Csak egy pár percig voltam dühös.

- Hol voltál ma reggel? –kérdeztem.

- Lilly, Lucy! –szólt ránk Miss C. – Remélem figyeltek is, miközben sutyorogtok, mert óra végén számon kérem, az anyagot!

Lucy nem válaszolt, én pedig kénytelen voltam figyelni Miss Claytonra, aki végül is nem tartotta be a fenyegetését, és egyikünktől sem kérdezte ki az anyagot. Lucy a kicsöngővel együtt viharzott ki a teremből, és csak becsöngetésre jelent meg a történelem teremben.

- Hol voltál? –kérdeztem halkan.

- A mosdóban. Vera és Vanessa épp a mellettem lévő fülkében tárgyaltak ki engem –felelte rezignáltan.

Lucy arcára pillantottam, de ő csak egykedvűen bámult maga elé.

- Úgy látom, Lilly kisasszony igencsak beszédes kedvében van. Lássuk, mit tud nekem mesélni az egységes Olaszország és Németország létrejöttéről! –szólalt meg Mr. Robson a padunk mellől. - Gyere a táblához, és meséld el nekem, hogy mikor is jött létre az egységes Olaszország?

Lassan vánszorogtam ki. Fogalmam sem volt, mit vettünk múlt órán! Otthon pedig dühösek lesznek, mert már van egykét rossz jegyem töriből.

- Nos, halljam! Ki akarta létrehozni az egységes Olaszországot?

A piemonti király. 3.Napóleon segítségével kiűzte az osztrákokat Észak-Itáliából.          

Lucyre pillantottam, aki közönyös arckifejezéssel bámulta a tankönyve lapjait.

- A piemonti király. 3.Napóleon segítségével kiűzte az osztrákokat Észak-Itáliából –feleltem.

- Kinek a nevéhez fűződik az egyesítés befejezése?

Garibaldi –hallottam meg ismét Lucy hangját a fejemben.

- Garibaldi –feleltem, és csak alig tudtam megállni, hogy el ne vigyorodjak.

- Melyik városba vonultak be a felszabadítók utoljára?

Láttam, hogy Lucy lapozgat a tankönyvében, majd egy kis idő múlva újra meghallottam a hangját.

Rómába.

- Rómába –jelentettem ki győztes mosollyal.

Mr. Robson egy ötössel küldött a helyemre. Láthatóan el volt keseredve, hogy nem sikerült rossz jegyet osztania.

Huhh. Köszi! –mosolyogtam Lucyre. Lucy visszavigyorgott.

A következő szünetben bent maradt a teremben, és közönyösen hallgatta az osztálytársaink piszkálódását. Brigitte természetesen az ő oldalán állt, és tájékoztatta arról, hogy a pletyka rosszabb variációit Ella találta ki, és terjesztette az osztályban. Meglehet, Ella utálta Lucy-t, de azt már nem tudtam elképzelni róla, hogy ilyen undok legyen. Nyíltan nem meri felvállalni, hogy utálja, csak a háttérből piszkálja?

- Min töprengsz? –Ella hangjára riadtam föl.

- Semmin –motyogtam, és arrébb húzódtam Ellától.

- Úgyis tudom. Azon, hogy miért terjesztek hazugságokat a testvéredről!

Tátott szájjal bámultam rá.

- Honnan…?

- Tehát eltaláltam –állapította meg keserű mosollyal az arcán. –És arra nem gondoltál, hogy Brigitte hazudik?

- Honnan tudod, hogy Brigitte mondta ezt nekünk?

- Megvannak a forrásaim.

Egy percig némán meredtünk egymásra, majd Ella törte meg a csendet. Végtelenül szenvtelen hangon beszélni kezdett.

- Csalódtam benned, Lilly Peterson. Azt hittem, hogy te nem vagy olyan… - hirtelen elhallgatott.

- Milyen?

Ella legyintett.

- Tudod mit? Felejtsd el ezt az egészet.

Ezzel sarkon fordult, és átballagott a terem másik felébe. A következő szünetben faggatni kezdtem, de tudomást sem vett rólam. Vajon mi változtathatta meg így a viselkedését?

Tanítás után Lucy nélkülem indult haza. Azt mondta, hogy elintéznivalója van, és én nem firtattam. Elkedvtelenedve sétáltam haza a havas úton, Rebecca társaságában. Ez a nap egyáltalán nem úgy sikerült, mint ahogy elterveztem. Vajon mi baja lehet Ellának? És hová ment Lucy? Nem akartam kíváncsiskodni, de kicsit bántott a dolog. Nekünk nem igen voltak titkaink egymás előtt, és ha Lucy azt akarta volna, hogy ne is legyenek, biztosan magával hívott volna. Merre is ment Lucy? A West Lane felé. Hirtelen irányt váltottam, és Rebeccát is magammal húzva elindultam a testvérem után. Barátnőm egy darabig némán követett, majd hirtelen megtorpant

- Minden rendben? –kérdezte aggodalmasan.

- Persze –bólintottam és Rebeccára pillantottam. Így történhetett meg, hogy nem vettem észre idejében az autót, ami a jeges úton megcsúszott, és egyenesen felénk száguldott.

 

۞۞۞

 

Lucy Peterson

 

Végigszaladtam a járdán, majd lekanyarodtam az egyik keskeny utcára. Először Cirmost kellett megetetnem, és csak utána mehettem a Gyöngyvirág vendéglőbe. Cirmos kóbor macska volt, akivel először az iskolában találkoztam. Kölykei voltak, és épp élelmet akart szerezni, amikor a fiúbanda rátalált. Miután szóltunk Mr. Brown-nak, a cicát követve rábukkantam a lakhelyére, ami egy eldugott utca végében álló, réges-régi, lerobbant lakókocsi volt. Először otthonról szállítottam nekik élelmet, de később Berta, az iskolai konyhás engedélyével az iskolából vittem nekik ennivalót. Cirmos és a kölykei megkedveltek, és minden nap az utca végében vártak. Pár hete azonban nem jöttek elém. Először azt hittem, hogy csak a hideg miatt, de később rájöttem, hogy a kölykök már megnőttek, és maguk szerzik a táplálékukat. Csak Cirmos várt rám mindig hűségesen az öreg lakókocsi ajtajában. Csak minden második nap jutottam el hozzá, és igyekeztem, hogy Lilly ne fogjon gyanút.

A lakókocsi most azonban üres volt.

- Cirmos!

Semmi zaj.

- Cccc, kiscica! –szólongattam, mire halk panaszos nyávogás jött válaszul.

- Mi a baj, Cirmos? –suttogtam, és óvatosan bemásztam a lakókocsiba. Az ismerős doh -és porszag azonnal megcsapta az orromat. Utat törtem magamnak a vezetőfülkén, ahol Cirmos berendezte az otthonát, és beléptem a hátsó részbe. A félhomályban először semmit sem láttam, csak a cica halk nyávogását hallottam. Aztán, miután a szemem megszokta a sötétet, megpillantottam Cirmost. Egy felborult szekrény előtt feküdt, és az egyik lába be volt szorulva a szekrény alá. Megpróbáltam megemelni a szekrényt, de meg sem bírtam mozdítani.

- Segítsek?

A váratlan hangra ijedten megpördültem a sarkamon. Az ajtónyíláson beszüremlő fény egy fiatal fiú sziluettjét világította meg.

- Sajnálom, nem akartalak megijeszteni.

Még mindig nem tudtam kinyögni egy szót sem. A fiú szó nélkül közelebb lépett és könnyedén felemelte a nagy szekrényt. Gyöngéden magamhoz öleltem Cirmost, és kihátráltam a vezetőfülkébe.

 - Ki vagy? –kérdeztem, noha a fülemben csengett anya egyik legfontosabb szabálya: Soha ne állj szóba idegenekkel!

 - Ezt én is kérdezhetném tőled.

Egy pillanatig farkasszemet néztünk, majd az ismeretlen halványan elmosolyodott.

- Seth vagyok, Zara fia.

Értetlenül bámultam rá.

- Anyám és én egy vándorcirkuszban dolgozunk, és ez a lakókocsi a cirkusz tulajdona, csak lerobbant és nem volt pénz megjavíttatni, úgyhogy egy éve, amikor utoljára itt jártunk, itt hagytuk. Tehát én jogosan kérdezhetem, ki vagy és mit keresel más ember lakókocsijában?

- Lucy vagyok. –feleltem, miközben azon tűnődtem, hogy vajon honnan ismerős nekem ez a fiú.

- És mit keresel itt? –Seth hangja szigorúan csengett.

- Semmi közöd hozzá.

A fiú újra elmosolyodott, és a mosolya valahonnan nagyon ismerős volt.

- Kitalálom, hogy egy Cirmos nevű macskáért jöttél, akit te mentettél ki egy banda karmai közül.

- Micsoda? –Meghökkentem.

- Nincs igazam?

- De…

- Pedig már kezdtem azt hinni, hogy csődöt mondok.

- Mi bajod van?

- Nekem semmi, de én a helyedben sietnék, mert valaki nagyon vár rád a Gyöngyvirág Vendéglőben.

- Ezt te honnan…?

- Csukd be a szád, mert még belerepül egy légy.

- Nem csukom be, és addig nem hagylak békén, amíg nem válaszolsz!

- Hát pedig nekem nem áll szándékomban válaszolni. De ha holnap délután eljössz a vándorcirkuszunkba, szívesen mesélek neked egy-két érdekes dolgot.

Hirtelen megfordultam, és kiléptem a lakókocsiból. Ki vagyok én, hogy egy irtó fura, idegen fiúval csevegek egy elhagyatott lakókocsi közepén? Anyu szívbajt kapna, ha rájönne.

- Akkor várlak holnap Zara, a jósnő sátra előtt. És ha tudni akarod, egy lány követ téged, aki hajszálpontosan úgy néz ki, mint te. –szólt utánam. Megszaporáztam a lépteimet. Vajon honnan tudja, hogy van egy ikertestvérem, aki rosszul tűri, ha titkolóznak előle?

 

Miután megbizonyosodtam arról, hogy Cirmos jól van, letettem a földre, és eléraktam néhány rúd halat, amit direkt neki kértem Bertától. Átvágtam néhány utcán és téren, majd megpillantottam a vendéglő nagy, impozáns, kék épületét. Ez a vendéglő volt a legrégebbi, és a legjobb Saint Paulus vendéglői közül. Belépve kellemes illat csapta meg az orromat.

- Lucy! –kiáltott fel valaki az egyik asztal mellől.

- Szia, Will! –intettem vissza a volt osztálytársunknak. Will és családja tavaly Kanadába költözött, de addig a fiú az osztályunkba járt. Tegnap kaptam tőle egy levelet, hogy Saint Paulusba kirándul az új osztályával, és beszélni szeretne velem a Gyöngyvirág vendéglőben. Természetesen beleegyeztem, noha csodálkoztam, miért velem akar beszélni, és nem a testvéremmel. Will és Lilly ugyanis nagyon jóban voltak tavaly, és szerintem több volt köztük egyszerű barátságnál.

- Lucy… muszáj beszélnem veled Lillyről. –bukott ki belőle, amint leültem mellé.

- Lilly-ről?

- Szóval… én csak azt szeretném tudni, hogy azóta…

- Nem, nem jár senkivel. –feleltem Will ki nem mondott kérdésére.

- És szerinted járna velem? –faggatott.

- Miért? Hiszen Kanadában élsz.

- Nem… már nem.

- Hogyhogy?

Will pillantásából azonban rájöttem, hogy nem kellett volna megkérdeznem..

- A szüleim elváltak, és nekem anyával vissza kell költöznöm ide. –felelt végül.

- Ó, ne haragudj, nem tudtam.

Will vállat vont.

- Szerinted? –tért vissza az előző témára.

- Szóval most el kell hagynod a kanadai barátnődet, ezért úgy gondolod, hogy Lilly is megteszi helyette, nehogy egyedül maradj!

- Nem, dehogyis! Szó nincs erről! –mentegetőzött egy kicsit sértődötten.

- Akkor miért nem mész egyenesen Lilly-hez?

- Egyrészt azért, mert nem tudom, van-e már barátja… másrészt viszont amikor elutaztunk, azt mondta nekem, hogy nem is akar látni többé…. Valami apróságon összevesztünk –tette hozzá, mikor meglátta értetlenkedő arckifejezésemet.

- És ezen én hogy tudok segíteni?

- Nem mondott neked semmit erről, miután elmentem?

Vállat vontam.

- Csak azt, hogy milyen jó, hogy már nincsenek olyan sokan az osztályban.

Will arca megnyúlt.

- És ezen kívül semmit?

- Semmit. De ha gondolod, kifaggathatom –vetettem föl.

- Megköszönném. Egy hét múlva költözünk. Találkozhatnánk ugyanitt jövő szombaton?

- Rendben.

Egykedvűen felálltam, búcsút intettem Willnek, és kisétáltam a vendéglőből, ami előtt épp Sethbe botlottam.

- Épp téged kereslek. A kiköpött hasonmásod bajban van!

- Mi bajod van? –bámultam értetlenül a fiúra.

- Menj a WestLane-re ott megtalálod!

- Kétkedő pillantást vetettem rá, de azért elindultam a WestLane felé. Az volt a város leghangulatosabb utcácskája, de mikor megérkeztem, nem volt időm a deresen csillogó faágak tömtelegében gyönyörködni. Az úton ugyanis Lilly hevert mozdulatlanul, mellette egy nagy, piros autó.

- Mi történt? –rohantam az autó mellett álldogáló alak felé.

 Rebecca volt az.

- Elütötte –mutatott halálraváltan a piros autó felé. – A sofőr most hívja a mentőket.

- Te jó ég! –csak ennyit voltam képes kinyögni. Vajon honnan tudta Seth, hogy baja esett? Talán csak véletlenül látta meg?