Bár már késő volt, a városi hangzavar nem akart elcsitulni. A házunk elől autódudák és tréfálkozó emberek hangja hallatszott fel a szobámba. A közelben petárdák robbantak és nem tudtam megállni, hogy ne kiabáljak bele a szoba sötétjébe.

- Utálom a szilvesztert!

Anya minket mindig korán lefektetett egy rövidke családi parti után. Irigyen gondoltam azokra az osztálytársaimra, akik lyenkor hajnalig bulizhatnak anélkül, hogy rájuk szólnának. Érthető miért nem tudtam elaludni. A plafont bámulva gondolkozni ezdtem. Miért van az, hogy valakinek a szülei engedik a gyerekeiket bulizni, törődnek a saját külsejükkel, gazdagok, divatos cuccokat vesznek maguknak, és miért van az, hogy valakinek nincsenek ilyen szülei? És én miért az utóbbi csoportba tartozok? Gyorsan elhessegettem ezeket a gondolatokat. Szerettem anyát is és apát is, de mikor hazajöttem az iskolából és láttam, hogy anya még mindig az asztal fölé görnyedve dolgozik, nem tudtam nem arra gondolni, hogy az élet nagyon igazságtalan. Más szülei feleannyit dolgoznak, mint anya és kétszer annyit keresnek. Haragudtam mindenre és utáltam mindent. Főleg Lucy-t! Lucy-t, az ikertestvéremet. Rengetegen kevernek minket, néha még anya is, pedig olyan különböző a természetünk, mint a tűznek és a víznek. Lucy mindig megérzi, ha elégedetlen vagyok a családunkkal. Ilyenkor ahelyett, hogy egyetértene velem rám szól, hogy inkább örüljek annak, hogy nem Afrikában éhezünk és vannak nálunk sokkal szegényebb gyerekek is az országban. Kész katasztrófa egy ilyen testvér, aki ráadásul még a hasonmásom is! Igaz, hogy öt perccel hamarabb született, mint én, de attól még nem kellene állandóan okoskodnia. Mégis néha azt hiszem, hogy titokban egyetért velem, de hogy mindenki kedvelje őt, muszáj játszania a jó tündérkét. Pedig e nélkül is mindenki őt, a kis angyalkát kedveli jobban. Őt, aki kitűnő az iskolában, őt, aki maga a megtestesült jóság. Hallottam szuszogását a szomszéd szobából és nagyszerű ötletem támadt. A szekrényem mélyéből előhalásztam egy ősrégi vekkert, amiről tapasztalatból tudtam, hogy nagyon hangosan és borzalmas hanggal szól. A vekkert évekkel ezelőtt nagymamánk farmján találtam és az engedélyével hoztam haza. Kilopakodtam a szobámból és benyitottam Lucy-hoz. Sosem zárta be az ajtaját és ennek most nagy hasznát vettem. Kaján vigyorral beállítottam az ébresztőórát hajnali hatra és az ágya mellett lévő éjjeliszekrényre raktam.

Elégedetten feküdtem vissza az ágyamba.

 

CSÖÖÖÖRRRRRRRRRR!

Riadtan ültem föl az ágyamban. Mi ez a zaj? A vekker hangja kíméletlenül hasított a szobám csendjébe. Hajnali hat volt. De hogy kerül az ébresztőóra a szobámba? Biztos voltam benne, hogy még éjfél előtt átvittem Lucy szobájába. Le akartam csapni, de elvétettem a mozdulatot és a vekker helyett az ágyam mellett lévő kislámpát törtem szét.

- A csudába! –motyogtam, amikor észrevettem az üvegbúra szilánkjait a takarómon. Kiráztam a takarómat, de néhány alattomos üvegszilánk a lepedőmön landolt.

- Lilly! Lucy! Mi ez a borzalmas zaj? –ez apa hangja volt.

- Nem tudom. –válaszolt a testvérem. A hangja a lépcső felől jött.

- Lilly! Azonnal állítsd le! –kiabált anya.

Kétségbeesetten matattam a kezemmel a vekker után a sötétben, de ennek az lett a vége, hogy mindkét kezemet megvágtam egy üvegdarabbal. Hallottam, hogy valaki jön felfelé a lépcsőn, és valamit kiabál. Fölkeltem, hogy megfoghassam a vekkert, de beleléptem egy földön heverő üvegszilánkra. Fájdalmas kiáltással hanyatlottam vissza az ágyamra. Vigyáztam, nehogy ráfeküdjek egyre az ágyamon lévő üvegdarabokra.

- Lilly! Mi történt? –anya, apa és Lucy állt az ajtóban. A vekker még mindig idegtépően berregett. Lucy közelebb lépett, hogy leállítsa. A lábán kutyusos mamusz volt, így egy üvegszilánk sem tudta megvágni. Amikor elég közel volt, föltápászkodtam, és vérfagyasztó komolysággal morogtam oda neki.

- Ezért még megfizetsz! Tudom, hogy te hoztad vissza a szobámba.

Lucy vállat vont.

- Te kezdted.

- Nem érdekelsz! Majd meglátod, milyen az én bosszúm!

Lucy –nek végre sikerült elhallgattatnia az ébresztőórát. A hirtelen támadt csendben csengeni kezdett a fülem.

- Te jó ég, Lilly! Mi történt a lábaddal? És a kezeddel? –anya aggodalmas arccal hajolt fölém. Mikor megláttam őszinte aggodalmát, újra megbántam, hogy más anyáról álmodoztam. Belenéztem szürkéskék szemébe, mely anya fáradt arcával ellentétben eleven csillogott. Láttam Lucy arcát, ahogy bűnbánóan bámulja sérüléseim. Árulkodni akartam, de tudtam, hogy akkor kiderül, hogy én kezdtem ezt az egészet. Anya oldalán, emelt fővel vánszorogtam el Lucy mellett.

Aznap már nem aludtam vissza. Korán indultam az iskolába. Eszem ágában sem volt Lucy –t megvárni. Szerencsére biológia volt az első óra. Ez az egyetlen, amikor nem Lucy mellett ülök. Fáradtan rogytam le a helyemre a barátnőm, Rebecca mellé.

- Minden rendben, Lilly? –hajolt hozzám közelebb. Bólintottam, de nem túl meggyőzően. Némán vártuk, hogy becsöngessenek. Hamarosan Lucy is megérkezett. Nem nézett rám, de láttam rajta, hogy sajnálja a történteket, bár tudja, hogy egyikünknek sincs igaza. Az órák csigalassúsággal vánszorogtak. Bár én igazán megpróbáltam figyelni, de nem sokat értettem. Nem úgy mint az én drága testvérkém. Egész órán szorgalmasan jegyzetelt. Láthatóan teljesen lenyűgözték Miss Clayton, a fizika tanárnő sületlenségei. Nem csoda, hogy ő volt mindenki kis kedvence. A csupa báj és kellem Lucy mellett én csak a vad, butus Lilly voltam.

- Nem érdekel. –morogtam magam elé. –Ő akkor is csak egy nyafka stréber marad!

- Valami baj van, Lilly? –szólt rám Miss C. –Már vagy egy fél perce kérdeztem valamit tőled.

Segélykérően pillantottam Lucy felé, de ő nem nézett rám.

- Azt kérdeztem, hogy mekkora a vonat sebessége, ha az ábrán látható grafikon szerint gyorsul… Bár szerintem nem fogsz tudni válaszolni, mert a grafikon a fizika tankönyvben van és nem a kémiában. Ugyanis most fizika óra van… nem tudom, föltűnt-e neked.

Elvörösödve csúsztattam vissza az iskolatáskám mélyére a kémia tankönyvet és előhúztam a fizikát. A lapjai szamárfülesek voltak. Önkéntelenül is Lucy hibátlanul tiszta, gyűrődésmentes tankönyvére pillantottam. Vajon hogy képes rendben tartani az iskolai cuccait? Vállat vontam és magpróbáltam Miss C.-re figyelni, de semmi érdekeset sem mondott.

Bocsi… bár nincs igazad! hallottam Lucy hangját a fejemben.

 Itt most álljunk meg egy pillanatra. Mielőtt azt hinnéd, hogy bolond vagyok, vagy megőrültem, el kell mondanom valamit. Van egy különleges képességem, azaz képességünk. Érzékeljük egymás gondolatait, érzelmeit és érzéseit. Régen nem tudtuk rendesen irányítani ezt a képességet, de most már akkor tárom fel Lucy előtt a gondolataimat és az érzéseimet, amikor akarom. Egyszer (elsősök lehettünk), Lucy és apa nélkülem mentek korcsolyázni és Lucy úgy esett rá a kezére, hogy eltört. Bár én nem tudtam róla, hogy mi történt vele, sajogni kezdett a karom, és csak akkor múlt el a fájdalom, amikor Lucy-ék hazaértek, és anya fájdalomcsillapítót adott a testvéremnek. Én elmondtam anyának az egészet, mire nevetve azt válaszolta, hogy ne beszéljek csacsiságokat, bár az egypetéjű ikreknél előfordul, hogy megérzik egymás fájdalmát. De hogy egymás gondolatait is hallanák! Azóta nem említettük anyáéknak, de Lucy –vel rengeteget kísérleteztünk ezzel a dologgal. Megpróbáltunk rájönni, hogy milyen messziről halljuk egymás gondolatait, és hogyan tudjuk elzárni a másik elől. Ma már szinte tökéletesen tudjuk irányítani ezt a képességet, de szerintem nem minden iker hallja az ikre gondolatait.

Nem érdekelsz! Válaszoltam összeszedve a gondolataimat.

 Ekkor újra sajogni kezdett a sérült kezem. Anya reggel bekötötte, és már nem is vérzett, de borzalmasan fájt. Kicsöngetés után megpróbáltam a másik kezemmel összepakolni, de ennek az lett a vége, hogy a tanszereim kicsúsztak a kezemből és az egyik osztálytársam, Ella lába előtt landolt. Ella magának való, csendes lány volt és Lucy-n kívül mindenkivel kedves volt. Senki nem tudta, miért nem kedveli a testvéremet, pedig Lucy többször is megpróbált barátkozni vele. Láttam, hogy alaposan szemügyre vesz, és csak azután szólalt meg.

- Lilly?

Bólintottam. Hiába voltunk egypetéjű ikrek, az osztálytársaink, akik már hét éve ismernek, könnyen meg tudnak különböztetni minket. Ella segített összeszedni a tanszereimet és átkísért a tornaterembe. A tesi volt az egyetlen dolog, amit értelmesnek találtam az iskolában. Ledobtam a cuccomat az öltöző padjára, és Ellával együtt kisiettem az udvarra. A futballpálya mellett egy csapat felsősökből álló fiú egy hetedikesnek tűnő lányt piszkált. Az osztályelső, Anne padtársa, Roba szaladt felénk. Robát senki sem kedvelte az osztályból. Talán azért, mert újként érkezett és mindig dadogott, ha egy lány szóba állt vele. Egy ilyen szégyenlős fiúval az osztályunkba járó srácok sem tudtak mit kezdeni.

- Lilly! Ööö… a… a Tom üzeni, hogy… hogy a felsősök… a... a Lucy-t piszkálják!

- Kösz, Roba, hogy szóltál, de engem most nem érdekel Lucy.

Roba elvörösödött, de nem szólt semmit. Láthatóan örült, hogy Tom, aki ezt az üzenetet küldte, beszélt hozzá és nem nézte levegőnek. Ella rám nézett.

- Összevesztetek? –kérdezte.

- Jelenleg mindketten utáljuk egymást. –bólintottam, de azért közelebb léptem a fiúbandához. Nem ez volt az első alkalom, hogy piszkálták Lucy-t. Eddig mindig a segítségére siettem, most azonban karba tett kézzel néztem, mit tesz most, hogy magára maradt. Ella vonakodva követett futballpálya túloldalára.

- Na, mi az, stréberke! –röhögött az egyik felzselézett hajú, pattanásos képű fiú. –Most is szaladsz árulkodni? Én a helyedben nem tenném.

Ekkor megértettem, hogy miért piszkálják állandóan Lucy-t. Év elején történt, hogy ugyanez a fiúbanda az udvar előtt dohányzott és közben egy macskát rugdosott. Természetesen rögtön akadtak olyan diákok, akik rohantak szólni a tanároknak és Lucy is köztük volt. Nem derült ki, hogy milyen büntetést kaptak, de az egyik fiút (a bandavezért) attól kezdve soha nem láttuk a mi iskolánkban. A banda csak Lucy arcát jegyezte meg az árulkodók közül, és ha nem volt tanár az udvaron, minden alkalmat megragadtak, hogy piszkálhassák. Többször megtörtént, hogy összetévesztettek vele engem, de simán leráztam őket. Sőt eddig majdnem minden alkalommal Lucy segítségére siettem, de most kíváncsian néztem, hogy boldogul egyedül.

- Most visszakapod! –vicsorgott az egyik fiú, akiről tudtam, hogy minden nap bokszedzésre jár. –Tudja a diri, hogy te macskákat hozol az iskolaudvarra?

- Ez nem igaz!

- Azt hiszed, hogy nem vettük észre, hogy minden szünetben azt a rühes állatot eteted?

- Majdnem halálra rugdostátok! –fakadt ki Lucy, mire a banda gúnyos vihogásban tört ki.

- Itt Lucy-t, az állatok védőszentjét láthatjátok! És azt tudja a diri, hogy a konyháról csensz neki kaját?

- Nem lopok! Én… hagyjatok békén!

Bár tényleg nem állt szándékomban segíteni neki, nem tudtam türtőztetni magam.

- És azt tudja a diri, hogy a szünetekben fiatalabb lányokat piszkáltok? –üvöltöttem rájuk.

- Nicsak, itt a szent Lucy hasonmása? –kezdte az egyik kövérkés fiú, de a hangja bizonytalanul csengett.

- Ajánlom, hogy azonnal szálljatok le a testvéremről! Különben…

- Különben mi lesz?

Nem kell beavatkoznod! hallottam Lucy durcás hangját a fejemben.

Felsóhajtottam, majd a banda felé fordultam.

- Olyan sötétek vagytok, hogy a feketelyuk hozzátok képest egy atomvillanás! –forgattam a szememet. Tudom, hogy ez a mondás nem nagyon illett ide, de pár napja hallottam a tv –ben és nagyon megtetszett.

A banda bambán bámult rám. Megragadtam Lucy kezét és kihúztam a srácok gyűrűjéből.

- Hé, állatvédő szent! Csak nem elmenekülsz?

A bokszolós tett egy lépést felénk.

- Kopj le! –mordultam rá, mire olyan mozdulatot tett, mintha be akarna húzni nekünk, de azért visszalépett a bandájához.

- Köszi… -suttogta Lucy, mikor elég távol kerültünk a futballpályától.

- Mégsem baj, hogy beavatkoztam? –kérdeztem gunyorosan, majd elmosolyodtam. -Bár ez nem azt jelentette, hogy megbocsátottam neked, ha gondolod, mégis kibékülhetünk! –vigyorogtam rá. A tesóm szeme egyetértően felcsillant.

- Bocs, hogy megzavarlak, -krákogott Ella –csak azt szeretném tudni, hogy eljössz-e velem a büfébe?

Lucy elkomorult.

- Menjetek. –dünnyögte.

- Egy pillanat, Ella, máris megyek. Újra Lucy-hez fordultam

- Igaz, hogy azt a macskát az…

Ella megköszörülte a torkát.

- Jól van, jövök már. –ezzel Ella oldalán visszasétáltam az iskola épületébe. Végig a hátamban éreztem Lucy tekintetét.

 

۞۞۞

 

 

Némán néztem távolodó ikertestvérem, Lilly után. Vajon mi ütött belé, hogy Ellával mászkál? Nem, nem voltam féltékeny csak csodálkoztam. Eddig ugyanis nem nagyon barátkoztak egymással. Megvontam a vállam és követtem őket a testnevelés terembe. Szokás szerint végigbénáztam az egész órát, míg Lilly és Ella hibátlanul teljesítettek minden gyakorlatot. Tesi után rossz hangulatban slattyogtam át a kémia tanterembe. Szerencsére ez már az utolsó óránk volt. Bár Lilly kibékült velem, egész órán Ellával levelezett és ettől furcsa és rossz bizsergést éreztem a gyomromban. Ella félénk és magának való lány volt, nyíltan nem mert ellenem kelni, pedig valamilyen oknál fogva ki nem állhatott. Elmerengve bámultam ki az ablakon, így észre sem vettem, hogy Serreman asszony, az iskola titkárnője belépett a terembe. Csak akkor kaptam fel a fejem, amikor meghallottam a nevem.

- Jó ez neked, Lucy?

Mellettem Lilly alig láthatóan rázta a fejét.

- Bocsánat, nem értettem… -motyogtam idegesen.

- Azt kérdeztem, hogy jó lesz-e neked, ha a Nadine –t melléd ültetem? Mivel jól tanulsz és segítőkész is vagy, gondolom nem jelent neked problémát.

Nadine? Ki az a Nadine?

Ekkor vettem észre a Serreman asszony mellett toporgó lányt, aki zavartan bámulta kitaposott tornacipőjét. Selymes haja előre hullott és eltakarta az arcát.

Miss Clayton egyszer beszélt egy Nadine nevű koreai lányról, aki még ebben az évben az osztálytársunk lesz. Biztosan ő az.

Serreman asszony várakozásteljesen nézett rám.

- És mi lesz Lillyvel?  

- Ella mellett van még hely. Odaülhet.

Na, ne!

Miért nem ülhet Nadine Ella mellé? Erre a kérdésre persze rögtön tudtam a választ. Mert Serreman jobban bízik bennem, mint a zárkózott Ellában. Máskor persze jólesett volna ez a bizalom, de nem most…

- Köszönöm, Lucy, hogy ilyen kedves vagy. Lilly már át is ülhet Ella mellé. –mosolygott szélesen Serreman. Már épp tiltakozni akartam, de Lilly megelőzött.

- Az én véleményem senki sem érdekel? Mert én egy árva szóval sem mondtam, hogy hajlandó vagyok elülni a testvérem mellől!

- Mert Elláról nem tudsz úgy puskázni, mint Lucy –ről. –morogta rosszindulatúan Regina. Bár igaza volt, Serreman szerencsére nem hallotta.

- Lilly, kérlek, ne cirkuszolj. –sóhajtott a titkárnő. Az új lányon látszott, hogy zavarban van, de nem szólalt meg. Serreman türelmetlenül nézett a testvéremre.

- Lennél szíves átülni Ella mellé?

- Nem. –hangzott Lilly halk, de határozott válasza.

- Elég ebből! Lilly átül Ella mellé, Nadine pedig Lucy mellett foglal helyet. Érthető? –állt föl Mr. Steven, a kémiatanár. Bár Lilly egy halk „nem” –et morgott maga elé, de fölállt és a tanszereivel együtt átcsoszogott Ella mellé.

Mielőtt még Nadine leülhetett volna, kicsengettek. Serreman asszony tanácstalanul nézett Lilly –re és rám, de nem szólt semmit.

Mivel kémia volt az utolsó óránk, Lilly rögtön hazaindult. Nekem még technika szakköröm volt, így én még maradtam. A fúró-faragó szakkör egy másik épületben volt, nem messze az iskolától. El akartam köszönni Lilly-től, de mikor megláttam, hogy Ellába karolva indul haza, inkább letettem róla.

- Siessünk, hogy jussanak nekünk rendes szerszámok. –karolt belém Brigitte, aki szintén járt a szakkörre. Ott ugyanis az volt a szabály, hogy az érkezés sorrendjében lehet szerszámokat foglalni. És az utolsóknak igencsak gyatra, életlen szerszámok jutottak.

- Nincs kedvem rohangálni. –válaszoltam.

- Persze mert neked Roba mindig foglal szerszámot. Szerintem nem kéne kihasználnod.

Elvörösödtem. Roba minden alkalommal elsőnek érkezett, és mindig nekem foglalta le a legjobb szerszámokat.

- Én mondtam neki, hogy ne csinálja, de hiába… -mentegetőztem zavartan.

- Na, persze! Lefogadom, hogy csak kihasználod Robát. –felelte gunyorosan Brigitte.

- Nem igaz. Nem…

- Ki használ ki kit? –lépett mellénk Rebecca, aki valószínűleg hallotta Brigitte utolsó mondatát.

- Lucy Robát. Neked még nem tűnt föl, hogy mindig Lucy – nek foglalja le a legjobb szerszámokat?

- Nem igaz –vett védelmébe Rebecca. –Lucy nem használna ki senkit.

- Lehet, hogy Lucy –nek is tetszik Roba… mert fordítva biztosan így van.

- Jaj, maradj már. Roba a legbénább az egész iskolában. –fordultam Brigitte –hez.

Tudom, hogy ez nem volt szép tőlem, és gondolatban bocsánatot kértem Robától, de tudtam, hogy mindenki ilyen véleménnyel van róla és nem akartam, hogy Brigitte belém kössön, mert szerintem Roba nem rosszabb a többi fiúnál.

- Tehát csak kihasználod. –jegyezte meg ismét Brigitte

- Mondtam már neki, hogy nem kell, de…

- Szerintem nem kéne ezt tenned Robával.

- Csak féltékeny vagy! –támadt Rebecca Brigitte –re.

- Roba miatt? Soha!

Ez a fajta veszekedés nem volt szokatlan közöttünk. Nem számított másnak, mint túl élénkre sikerült eszmecserének, így egy cseppet sem kellett aggódnom a barátságunk miatt. Bár, mintha Brigitte most szokatlanul sértődékenyen reagált volna mindenre. Legalábbis nekem így tűnt. Vállat vontam és beléptem a szakköri műhelybe.

- Szia, Lucy! –köszönt Roba félénken. –Fog… foglaltam le ne… neked néhány szerszámot.

- Kedves tőled, de igazán nem…

- Én megmondtam –morogta Brigitte a mögöttem álló Rebeccának. –Lucy teljesen kihasználja Robát.

Szerencsére ezt Roba nem hallotta.

- Arra gondoltam, hogy… hogy elmehetnénk a… a barkács boltba mert… mert kéne venni… kéne venni a legújabb… -Roba elhallgatott, majd újból nekifogott.

- Legközelebb bábúkat fogunk faragni és kell a ruhájuknak venni selymet.

- Roba egy egész mondatot végig tudott mondani dadogás nélkül. Ez rekord! –kiáltott fel mögöttem elragadtatást színlelve az osztály nagymenője, Regina.

Bár először le akartam rázni Robát, Regina gúnyolódása után azonban, látva a fiú céklavörös arcát úgy döntöttem, hogy igent mondok.

- Rendben. –válaszoltam. Bár magamon éreztem osztálytársaim meglepett és csodálkozó tekintetét, furamód jól éreztem magam. Szegény Roba! Mindig csúfolták és soha senki nem kelt a védelmére.

- Mondtam, hogy ő is belezúgott Robába. - súgta Brigitte Rebecca fülébe cinikusan, de nem törődtem vele. Robára mosolyogtam (életemben először), majd leültem Rebecca mellé. Jópár napig lesz miről pletykálnia az osztálynak- ebben biztos voltam

Mikor hazaértem a cukrászdából, ahová a selyemvásárlás után tértem be Robával, anya a kapuban várt. Mint mindig, most is nagyon nyúzottnak tűnt.

- Hol voltál ennyi ideig? –támadt rám aggodalmasan. Nem hibáztathattam, mert egy órát késtem. Bár a többi osztálytársamat késő délutánig is elengedték otthonról…

Dühösen vettem észre, hogy én is elégedetlenkedek, úgy, mint Lilly! Pedig ez az egyik dolog, amiért legszívesebben felpofoznám a testvéremet. Vannak nálunk sokkal rosszabb helyzetű emberek is. Például Afrikában. Inkább örüljünk, hogy van lakásunk, és nem kell éheznünk.

- Vásároltam… a szakkörre selymet. –magyarázkodtam. Azt persze nem mondtam el, hogy Robával mentem és hogy még a cukrászdába is beültünk. Ki tudja, lehet, hogy Lilly itt hallgatózik és akkor se vége se hossza nem lesz a piszkálódásainak. Nem is gondoltam volna, hogy a „gyáva, dadogós Roba” egész jó fej is tud lenni. Bár ezt senkinek se vallottam volna be és reméltem, hogy az osztálytársaim sem fogják megtudni. Így elhatároztam, hogy megpróbálom elkerülni Robát. Elindultam a szobámba,de Lilly elállta az utamat a lépcső tetején.

- Te komolyan belezúgtál abba a flúgos fiúba???- támadt rám. Kezében a mobilját lóbálta. Tehát már beindult az osztály pletykaszövetkezete. Rebecca, Brigitte, Regina, Daisy, Jenny és a többi lány az osztályban nem tudott meglenni pletykálás nélkül.

- Semmi közöd hozzá! –vágtam Lilly arcába és magpróbáltam félretolni az útból. Általában ő volt az erőszakosabb kettőnk közül, de utáltam, ha azért csúfolnak, mert nekem nem egyezik meg a véleményem a többiekével. Lilly elkapta a karomat.

- Belezúgtál Robába? Te nem vagy normális!

- Elmentünk selymet vásárolni és nem zúgtam bele senkibe és semmi közöd hozzá, hogy mit csinálok! –kiabáltam.

- Még hogy nem zúgtál bele! Haha, jó vicc. Csakhogy Jenny látott titeket a cukrászdában együtt!

- Fogd be a szádat! Semmi közöd hozzá, hogy én mit csinálok! –üvöltöttem az arcába és kirántottam a karomat Lilly vasmarkából. Láttam, hogy döbbenten néz utánam, hiszen szokatlan volt tőlem az ilyesfajta kitörés, de nem törődtem vele.

Most meg mi bajod van? kérdezte.

Vajon mi? kérdeztem vissza gunyorosan, majd becsaptam magam mögött a szobám ajtaját.

Lucy… Lucy…?

Megpróbáltam kizárni a hangját a fejemből, és hála a több évnyi gyakorlásnak, sikerült is. Holnap az egész osztály csúfolni fog! Miért is voltam olyan kedves Robával? A korábbi én-jófej-vagyok-mindenkivel-még-azzal-a-Robával-is-Lucy rég eltűnt a múltban. Most az olyan-undok-mint-egy-béka-Lucy lett belőlem, akit annyira utáltam. Már megbántam, hogy elmentem Robával… azaz hogy talán mégsem bántam meg. Hiszen olyan jól elcsevegtünk! Roba teljesen más, mint amilyennek mutatja magát. Egyszer sem dadogott. Csak tudnám, hogy az osztály előtt miért alakítja a béna és szégyenlős flúgos fiút?