Véleményed

- Természetesen! – nevetett Andi, miközben besétált a szobájába – Mi történt magával? Beleesett egy tóba?

- Nem csak eláztam Londonban! – nevetett immáron ő is – Nem tegezhetnénk egymást! Az mégis jobb volna már, ha így megismerkedtünk.

- Jó ötlet már akartam én is mondani.

- Tudom! – vigyorgott, s a lány ekkor jött rá, hogy a nő belemászott a fejébe.

- Na tessék máris benne van a fejemben! – mondta komor arccal, de ő sem tudta elrejteni, hogy mennyire viccesnek tartja ezt.

Hajnalig nyúló beszélgetésbe kezdtek. Aztán Andrea marasztalta Gilliant. Nem akarta, hogy ilyenkor vezessen. Gill nem is habozott. Maradt.

Reggel, mikor Andi felébredt alig bírta kinyitni a szemét. Várt egy kicsit, majd ismét próbálkozott. Ekkor már sikerrel járt. Megvakarta a fejét. Aznap még nem kell dolgozni, de másnap igen. Ez egy csöppet elszomorította, de legalább van még egy napja, amit az anyjával tölthet.

Kilépett a szobából, majd a nappaliba ment. Látta új barátnője, már felkelt. Besietett a konyhába, ahol meg is találta a nőt. Csodás illatok keringtek.

- Jó reggelt! – köszönt.

- Neked is! – mosolyodott el Gillian – Főztem kávét és Csináltam reggelit! Remélem, szereted az omlettet.

- Imádom! – simogatta meg a hasát lány – Az anyám felébredt már? – kérdezte.

- Még nem találkoztam vele! – hangzott a válasz.

- Megnézem! Mindjárt jövök!

Gill bólintott ő pedig elindult a vendégszoba felé, majd halkan benyitott. A sötétítő nem volt elhúzva így rálátott az ágyra, ami üres volt. Megrémült.

- Anya! – kiáltotta, miközben berohant a szobába és átkutatott mindent, mint valami őrült – Még a ruhái is eltűntek! – motyogta maga elé.

Visszament a nappaliba, ahol összefutott barátnőjével és annak kérdő tekintetével, azzal a jellegzetes kérdéssel karon öltve, hogy: „Mi történt?”

- Az anyám elment és elvitte az összes cuccát! – ereszkedett le a kanapéra – Először Peter most meg ez! Mindig is szerencsétlen voltam, mit várhatok most?

- Ne aggódj nem lesz semmi baj! Mindent rendbe hozunk! – mondta Gillian és eltűnt.

Hova ment? Mit akar elérni? Andrea nem értette a nőt, de várt türelmesen, míg visszaér, aztán majd megkérdezi tőle, hogy mire gondolt pontosabban. Ugyanakkor aggódott az anyja miatt.

***

New York

8:00

Beköszöntött a reggel New Yorkra is. Jack Porter dolgozószobája hatalmas ablakán keresztül figyelte a színes és laza öltözetüket, viselő embereket. Nyár közepe lévén mindenki nyaralni volt. Az ő kivételével. A férfi még ilyenkor is öltönyben díszelgett.

A távolba meredt és ekkor pillantotta meg a parkot. Azt a helyet, ahol élete új irányt vett, ugyanakkor, amely annyira emlékeztette őt a fájdalmas múltra. Nem akarta tovább nézni, mégsem tudta levenni róla szemeit, de már túl késő volt.

Csodás délutánnak örvendtek a város lakói akkor 2000 májusában. A park ideális helynek tűnt a szerelmesek számára. Ő egy piknikkosárral sétált az előtte lévő úton, miközben elbámészkodott. Egy fekete hajú és barna szemű hölgyet fürkészett: a szerelmét, akit az életénél is jobban imádott.

- Jack nézd! – mutatott Rose gyönyörű rózsaágyásra – Hát nem csodálatos?

- Az nem csodálatos! – mosolyodott el a férfi, mire egy kérdő pillantást kapott – Mert nekem te vagy az! – lépett oda kedveséhez és simogatta meg az arcát.

- Ugye ide telepszünk le? – kérdezte a nő, miközben a rózsákat bámulta.

- Természetesen! – nevetett Jack, majd letette a kosarat, elővett egy plédet és leterítette. Aztán kipakolt mindent, amire szükségük volt egy piknikhez – Drágám ülj le! – mosolygott, miközben Rose letépett egy szál rózsát.

- Azt hiszem, ezt meg fogom tartani! – nézett a rá élete értelmére a nő – Hiszen a nevem egyet jelent vele és azt akarom, hogy erről a randiról is legyen emlékem!

- Hidd el lesz! – ült le Jack a hölgy mellé, majd kotorászni kezdett a zsebében – Szeretnék kérdezni valamit… - kezdte, de félbeszakította Rose.

- Mi tart vissza?

- Hát szóval…izé… – habogott, miközben elővett egy kis dobozkát. Kinyitotta tartalma, pedig a virág elé tárult. Egy gyönyörű aranygyűrű, gyémántkővel – Hozzám jössz feleségül?

- Drágám…szerelmem…életem… persze, hogy hozzád megyek! – nevetett a nő, s hagyta, hogy a szeretett férfi az ujjára húzza az ékszert.

###

Ismét a park. Csupán a dátum változott: 2001 januárja volt. Hideg volt és még mindig havas. A fák „csupaszon” ácsorogtak már lehullottak a levelek, de Rose és Jack imádtak ott sétálni.

- Drágám! Mondanom kell valamit! – szólt a nő és megállította kedvesét, majd szembefordult vele.

- Hallgatlak nyuszó! – nyitotta ki a fülét a férfi és várta, hogy megtörjön a csend.

Az asszony megköszörülte a torkát. Már sokszor elismételte a fejében a hírt, de most valahogy mégsem ment neki. Nem tudta, hogyan is mondhatná el.

- Mondd már! – mosolygott Jack – Kíváncsivá tettél!

- Szóval az van, hogy hat hónap múlva apa leszel! – nyögte ki végül Rose.

A férfi kigúvadt szemekkel bámult nejére, majd hirtelenjében felkapta, és pörgetni kezdte. Számára ez a hír volt a legcsodálatosabb és soha nem érezte magát ennél boldogabbnak.

###

- Mi történik? Mi van a feleségemmel és a gyerekemmel? – ragadta karon aggódva az egyik ápolónőt Jack.

- Sajnálom Uram, de nem mondhatok semmi mást csupán azt, hogy várjon! – szólt a nő, aztán kitépte a karját a férfi kezei közül és tovább rohant.

Rose-nál a vártnál hamarabb indult be a szülés, hiszen még csak a hetedik hónapban járt. Ez pedig borzasztóan aggasztotta.

- Istenem ne vedd el tőlem őket, a mindeneimet! Nem teheted meg! – kulcsolta imára a kezét. Remélte kérése valamilyen módon teljesül.

Olykor fel-alá járkált, máskor a falnak támaszkodott háttal. Várt, de türelme lassan kezdett elfogyni. Óráknak tűnt, míg megjelent egy orvos is. Viszont attól sem kapott választ. Már azon volt, hogy berohan, de az ápolók lefogták.

- Engedjenek be! Tudni akarom, hogy mi van velük! – próbálta magát kitépni a két férfi karjából.

- Nem lehet Mr. Porter! – szólt az egyik.

- Ne aggódjon! – kezdte a másik – A neje és a gyermeke jó kezekben van! Dr. Rinna a legjobb szülész-nőgyógyász!

Bármennyire nem tetszett neki, de Jack megadta magát. Észnél kellett lennie ebben a pillanatban. Az ápolónők rohangáltak: hol kifelé, hol befelé a műtőkhöz. Hamarosan feltűnt egy női alak, amely egyenest hozzá lépett.

- Mr. Porter? – kérdezte, de nem is várta meg a választ azonnal folytatta – Sajnálom, de a felesége nagyon sok vért vesztett és már nem tudtuk megmenteni az életét – itt egy kis szünetet tartott, de csak addig, míg megköszörülte a torkát, aztán rátért a gyerekre – A kislány kritikus állapotban van. Őt inkubátorba helyeztük és megfigyeljük. Ha túléli a következő 96 órát, akkor van esély arra, hogy felgyógyul! – egy darabig figyelte a férfi arcrezdüléseit, melyek nem változtak. Végül jobbnak látta, ha magára hagyja – Engedelmével! – mondta és elsétált mellette.

- Rose meghalt? – kérdezte immáron csak magától. Könnyek szöktek szemébe. Nem is akarta megakadályozni ezt. Úgy hitte ezzel egy kicsit könnyebb lesz elfogadni a helyzetet. Nekitámaszkodott a falnak, majd úgy csusszant le, hogy leüljön. Arcát két tenyerébe temette és ekkor már zokogni kezdett.

- Uram! – zökkentette őt ki egy ismerős hang, amire megfordult.

- Mi a baj Paule?

- Csak azt szeretném megtudni, hogy ma is bemegy-e a céghez? – bámult főnökére a férfi – Tudja Lisa hiányolja.

- Sajnálom, de ma is dolgozom… - sóhajtott, majd folytatta – Viszont megígérem, hogy szánok arra időt, hogy végre együtt legyek vele.

- Erről szeretném elmondani a véleményemet! Nem érdekel, ha kirúg! – húzta ki magát a férfi – A kisasszonynak minden pillanatban szüksége van Önre! Nem lehet vele ilyen! Elhanyagolja, és nem azt kell tennie, hogy valamikor időt szán rá, hogy apja legyen, hanem mindig gondoskodik arról, hogy együtt legyenek – hadarta, s csak egy pillanatra fogta be, mikor is levegőt vett – Tudom, hogy túlságosan emlékezteti Rose-ra, de akkor is a lányáról van szó! Őt nem dobhatja el, mint egy rongybabát, ami már nem kell.

- Tudom Paul! Ebben teljes mértékig igaza van! De nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy Lisbeth ennyire hasonlít az édesanyjára.

- Maga a város miatt nem tud szabadulni ettől! El kellene költöznie! Szerintem ez a legjobb megoldás.

- Igen! Én is gondolkodtam már rajta. Csak nem tudom, hogy… – kezdte, de a szolgálója közbeszólt.

- Van egy ismerősöm Denverben, aki talán tudna ott szerezni valami birtokot. A lovasterápia a legjobb megoldás a bánatra! – nézett főnökére Paul – Persze nem kell azt tennie, amit mondok, hiszen nem én döntöm el. Ez csupán jó tanács!

- Köszönöm drága barátom, hogy ennyire aggódik értünk! Beszélje meg azzal az ismerősével, hogy odamegyünk! Sőt megveszem a birtokot! – jelentette ki.

- Komolyan mondja? – kérdezett vissza Paule – Uram, ha megengedi azonnal telefonálok!

Jack biccentett, hogy „elmehet”. Aztán nagyot sóhajtott és kilépett a dolgozószobából. Egyenest a lánya szobája felé vette az irányt. Az ajtó elé érve megigazította öltönyét, majd bekopogtatott.

- Gyere be! – hallatszott ki egy lágy hang, ami folyton megdobogtatta a férfi szívét.

Egy ücsörgött az ágyon és fényképeket bámult. Ő volt az! Elisabeth! A kislány, akit Rose a világra hozott az élete árán, akit Jack mindennél jobban szeretett és védett, mint azt a törékeny rózsát, amit egykoron még Rose szakított le a parkban.

- Te meg mit csinálsz? – kérdezte, miközben odalépett mellé és meglátta a régi fotókat – Vagy úgy! Értem én! – mosolyodott el és leült a kislány mellé.

- Mondd el milyen volt ő? Tudni akarom, és most nem térhetsz ki a válasz elől, mert nem hagyom! – nézett apjára Lisbeth.

- Gyönyörű, csodálatosan bájos, vidám, kedves, tüneményes és szeretni való! – hadarta Jack Akárcsak te!

- Én okoztam a halálát ugye? – kérdezett ismét Lisa.

- Nem! – komolyodott el az ő arca is – Egy szörnyű ember volt, aki már nem él! Megkapta méltó büntetését.

- Akkor miért vagy ilyen sokszor távol tőlem? Mit követtem el? Miért haragszol rám? – értetlenkedett a kislány.

- Nem haragszom! Csupán nehéz elfelejteni azt, ami hét évvel ezelőtt történt és túlságosan beletemetkeztem a munkámba! Én vagyok a hibás, és ezt szeretném jóvátenni – szólt, amire egy kérdő pillantást kapott ezért folytatta – Úgy döntöttem, hogy mivel itt sok az emlék és többet dolgozom, elköltözünk!

- Tessék? – nézett guvvadozó szemekkel apjára Elisbeth – Elköltözünk? Mégis hová? Ott többet fogsz velem foglalkozni?

- Denver közelébe egy farmra – hangzott a válasz – Igen! Többet leszünk együtt! Megtanítalak lovagolni! Kirándulgatunk majd valamerre! Persze, ha te nem akarod nem kötelező! – vonta meg a vállát Jack, majd felállt.

Ekkor érezte, hogy valaki átfonja a derekát. Lefelé nézett és a kislány ölelte át őt. Elmosolyodott. Tudta, hogy ez a köszönömöt jelenti.

###

Aznap hétágra sütött a nap. A limuzin lassan bedöcögött a birtokra. Elisabeth az ablakhoz tapadva bámult kifelé. Még ki sem szállt a járműből máris imádta ezt a helyet.

- Mit szólsz? – kérdezte Jack, mikor kiszálltak az autóból.

- Csodálatos! Soha többé nem akarok elmenni innét! – hangzott a válasz, aminek a férfi örült – Nézzünk körül a birtokon!

- Először még menjünk be a házba, aztán körbenézhetsz a környéken. Ha már tudsz lovagolni távolabb is, mehetünk!

- Kérlek! – nézett könyörgő szemekkel Lisa.

- Jól van, de először menjünk be, nézzünk körül, együnk valamit és kiviszlek. Rendben? – kérdezte, amire egy gyors bólogatást kapott.

A kislány megfogta apja kezét, majd magával húzta be egyenest a házba. Ott minden le volt takarva lepedővel. A férfi körbepillantott.

- Hát ezért volt ilyen drága! A töménytelen kosz miatt! – nyelt egyet.

Paul ekkor döcögött be néhány bőrönddel. A sofőr követte őt. A szakács valahonnét az emeletről került elő, a kertész szintúgy. A szobalány pedig a pince ajtaja felől lépdelt. Jack egy kicsit megilletődött, de úgy gondolta jó életük lesz, ha így folytatják tovább.

****

Denver

Andrea fel-alá járkált, miközben azon gondolkodott, hova is mehetett anyja. Aggódott érte, mégis csak az édesanyja. Olykor megállt egy pillanatra, majd leült, de nem tudott sokáig úgy maradni. Bántotta a lelkiismerete, hogy nem figyelt jobban rá.

Ebben a városban nem ismer senkit. Vajon mi lehet vele? Talán egy sikátorban kóvályog, vagy bántották! Az is lehet, hogy már nem él! – a gondolat, hogy Margaritának valami baja esett nem hagyta nyugodni.

- Elég legyen te lány! – kiabálta el magát Gillian – Először is ülj le, mert kezdek szédülni ettől az ingázástól! Másodszor pedig nem szabad ilyenekre gondolnod! Biztosan jól van csak egy kicsit felhúzta magát valamin. Nem lehet, hogy meghallott valamit…

- Nem tehetek róla! Nekem csak ő van a múltamból! Imádom, és nem élném túl, ha bármi baja történne. Te pedig ne mászkálj a fejemben! – durcizott be Andi, mint valami kislány – Peterrel arról beszéltünk, hogy nem akarja, hogy anya velünk lakjon. Talán ez az.

- Nem talán, hanem biztosan! – mutatta a nő, majd folytatta – Boszorkány vagy! Ezeket, a géneket örökölnöd kellett valakitől. Van az édesanyádnak ereje?

- Igen, de már nem használja! – hangzott a válasz.

- Nekem az is elég, ha van! – mondta és keresni kezdett – Megtaláltam! Gyere, menjünk! – nyújtotta a kezét beszélgetőpartnere felé.

- Biztos, hogy biztos ötlet ez? – kérdezte bizonytalanul, aztán eszébe jutott, hogy mégiscsak az anyjáról van szó. Megfogta Gillian kezét és hagyta, hogy teleportáljon.

Egy üres sikátorban találta magát, ahol visszhangzott, hogy valaki sír a fájdalma miatt. Andrea tudta, hogy ez az anyja. Keresni kezdte őt, majd mikor megpillantották egymást az asszony felpattant.

- Kislányom! Mit keresel itt? – kérdezte riadtan.

- Csak szeretnék veled beszélni! – kezdte, s nem is hagyta, hogy Margarita szóhoz jusson – Anya! Peter nem úgy gondolta! Csak egy kicsit váratlanul érte ez az egész! – magyarázta Andrea – Kérlek, bocsáss meg neki!

- Tudom, hogy értette, és ne magyarázkodj helyette! – bámulta a földet Margarita – Jobb lesz, ha visszamegyek Mexikóba! – sóhajtott az asszony és hátat fordított a lánynak. Azonban nagy meglepetés érte, de nem csak őt, hanem Andit is.

- Sajnálom, amit mondtam! – vágott ártatlan képet Pete – Olyan gyorsan történt minden és egy kicsit szokatlan gondolat volt, hogy más is lakjon velünk. Hiszen eddig csak ketten voltunk. Most már bánom, hogy nem fogadtam el azonnal a dolgokat. Andrea! Tőled is bocsánatot kérek! Ostoba voltam!

- Én megbocsátom az ostobaságodat! Tudod miért? Mert szeretlek! – mosolyodott el a lány – Anya látod Peter is megenyhült! Kérlek, gyere vissza hozzánk!

Az asszony sóhajtott egyet, majd biccentett. Ezzel is beleegyezett, hogy visszamenjen. Peter elkísérte az autójához leendő anyósát, majd visszament kedveséhez, akivel megbeszélték, hogy később találkoznak. A férfi otthagyta őket kettesben a másik számára ismeretlen nővel.

Ekkor megjelent Sarah Jane egy égi kíséretében. Gillian azonnal tudta, hogy sikerült őt meggyőzni. A felettese, ahogy letette a nőt, már el is tűnt.

- Üdvözlöm Sarah Jane! – lépett oda hozzá Gill – Örülök, hogy itt van! A cuccai, és a fia hol van? – nézett körbe.

- Az ön otthonában! – hangzott a válasz – Meggyőzött Ön is és az égi is, hogy itt a helyem. Bejelentettem, hogy elköltözöm, és most itt vagyok, hogy boldogítsam magát.

- Micsoda felüdülés! – nevetett a nő – Hagy, mutassam be Andrea Riverát, a másik hölgyet, a trióban.

- Jó reggelt Sarah Jane! – nyújtotta feléje a kezét – Örvendek a találkozásnak! – mosolygott ő maga is – Nem tegeződhetnénk inkább? Egyedül a főnökömet magázom a környezetemben. Mindenki mással tökéletesen jóban vagyok.

- De csak akkor, ha vele is így lehet! – nézett Gillian felé.

- Nekem teljes mértékig jó! – válaszolta a nő

- Oh hölgytalálkozó van, vagy csak én látom rosszul! – érkezett egy váratlan vendég, akit Gillian rögtön felismert.

- Alexander mit keresel itt? – kérdezte

- Nem voltál a póker partin, miközben te rendezted! – lépett elő Arat is.

- Tudom volt egy kis dolgom! – kezdte magyarázni

- Nálam volt! Én tartottam fel! – ment a férfiak elé Andrea – Pókert pedig majd játszunk még – nyomatékosította, a játszunk szót, hogy ő maga is beszáll.

Ekkor azonban Alexander felszisszent, majd összeesett

- Alex! – próbált volna odajutni az idős varázslóhoz, de ekkor őt vették célba. Azonban a védőangyala megmentette őt.

Arat a nő elé ugrott így őt érte a tűzgolyó. Gill meg akarta gyógyítani, de már túl késő volt. Úgy találták el, hogy esélye sem volt túlélni. A nőben ekkora már olyan düh volt, amit ki kellett eresztenie.

Andi felsegítette őt barátai mellől. A nő beállt a fiatal lány és Sarah közé. Így erősítették egymást. Megfogták egymás kezét, és őrült kántálásba kezdtek.

- A hármak ereje felszabadít…a hármak ereje felszabadít…a hármak ereje felszabadít…a hármak ereje felszabadít…a hármak ereje felszabadít…a hármak ereje felszabadít… - lassan valamiféle szélvihar alakult ki körülöttük és a sötét árny mely megölte a fiatal tündefiút felszisszent. Az egész lángba borult és eltűnt.

Gillian gyorsan meggyógyította Alexandert. Neki még volt esélye aztán visszament Arat, mellé megsimogatta az arcát és a homlokát.

- Sajnálom barátom! Nem tudtalak megvédeni! De ígérem, hogy a többieket nem hagyom el! – tett ígéretet, miközben Alex elhúzta őt a sráctól. A tünde teste lassan porrá lett.

- Nem csak te nem fogod hagyni, hanem mi sem! – lépett mellé Sarah Jane.

- Hiszen mi vagyunk a hármas erő! A leghatalmasabbak és retteghet tőlünk az alvilág – tette kezét Gill vállára Andrea.

A nő felemelkedett és kihúzta magát. Nem tudta, hogyan alakul a sorsuk, de legalább együtt vannak és igyekeznek megmenteni minden ártatlan ember életét. Együtt sétáltak végig a sikátorban ki a fényes utcára, ahol elbúcsúztak az idős varázslótól, majd útnak indultak. Arra amerre a sorsuk és a lábuk vitte őket.

Előző    Következő