Tina - Magic - Boszorkák ereje

Véleményed

2. rész – Rossz hold

mikor felkel, a telihold megbabonáz, saját rabszolgájává tesz, s szabadulni tőle soha többé nem tudunk, csupán engedünk a csábításnak. Romantikus, ugyanakkor félelmetes hangulatot kelt bennünk.

Ilyenkor a kutyák, mint, akik érzik, vesztüket iszonyatos vonításba kezdenek, s rémséges lények kelnek életre. A vérfarkasok, kik nem tudnak uralkodni magukon, kik előtt csak egy cél lebeg: csillapítani a vérszomjukat. Azonban mi van akkor, ha ezek már nem csak a csodás égitest kiteljesedésekor bújnak elő, hanem bármelyik éjjelen?

Aelin Aglar egy csodálatos kis falu a Kristály tó partján. Azon az éjszakán a hold a fák fölé emelkedett és beragyogta a vizet. Olyan volt az egész, mint egy horrorisztikus film kezdete. Főleg az után, hogy a fák között elsuhant valami.

Mi lehetett az? Az égi sem látta tisztán. Úgy hitte, hogy egy ember. Vagyis…nem…két lábon járt mégis olyan feje volt, mint egy kutyának...Rémisztő! Legszívesebben rögtön eltűnt volna onnan, de a kíváncsiság hajtotta, hogy megtudja: mi folyik ezen a helyen.

Körbepillantott. Egyetlen árva fáklya sem világított, így a hold által adott fény volt támpont abban, hogy lásson. Ekkor vette csak észre, hogy itt nagyon nagy a baj. A falu lakói fele hallott, míg a másik fele az igazak álmát alussza évszázadok óta.

Talán nem túlzás azt állítani, hogy ebben a helyzetben előnyösebb volna inkább futni, mint maradni. Viszont az égi a második lehetőséget választotta és elindult a házak felé. Csönd volt, túlságosan is nagy csönd: csupán a saját lépéseit hallotta. Kezdte kirázni a hideg, de még így sem menekült.

A háta mögött hallotta, amint megreccsen egy ág. Megfordult, de nem találkozott senki pillantásával. Szíve már hevesebben dobogott és kapkodta a levegőt. Nem menekülhet és ezt ő maga is tudta, viszont rettenetesen félt.

Ekkor vette észre, hogy valaki a nyakába liheg. Szemei elkerekedtek, pupillái kitágultak. Ahogy visszafordult megpillantott egy vérfarkast. Nem tudta, hogy a szörny észrevette e a rettegését, de immáron nem is leplezte.

Érezte, ahogy az állat hegyes karmait belemélyeszti a mellkasába. Felordított a fájdalomtól, miközben egy hatalmasat repült és beverte a fejét. Nem ájult el. Tökéletesen éber volt. Tudott magáról, de mozdulni nem bírt.

Ölj meg! Gyerünk! Gyilkolj! – meresztette a vérfarkasra szemeit és szótlanul próbálta arról meggyőzni, hogy minél előbb meghaljon.

Ekkor valami fény törte meg kettejük szemezését. Nem tudta pontosan mi volt az. Annyit látott, hogy a farkasember elrohan és otthagyja őt, majd emberek hajolnak fölé. Ismerős arcok. Égiek.

- Vissza kell vinnünk őt! – kiáltotta az egyik, egy nő.

- Nem lehet! – szólt egy másik, a férfi

- Ugyan már! A segítségünkre van szüksége! – fújtatott az asszony.

- Ha átváltozik mindannyiunkat megöl! Nem sodorhatjuk veszélybe saját magunkat! – tiltakozott hevesen a másik – Az is lehet, hogy már meghalt

- Nem emlékszel? Akár a háborúban! Ezt még te tanítottad: nem hagyjuk hátra a társainkat! – a nő megnézte a sebesült égi pulzusát – Még él! Kérlek Albus! Vissza kell vinnünk!

- Rendben Nora! – bólintott végül megadóan a férfi – Értesítem Amarth-ot, hogy segítségre van szükségünk! Ő tudni fogja, hogy mit kell tennie!

- Köszönöm! – ültetett egy mosolyt az arcára az asszony, majd a Leora nézett. Megsimogatta az arcát, hogy ezzel is megnyugtassa – Ne aggódj! Nem lesz semmi baj! Meggyógyítunk és olyan leszel, mint amilyen voltál.

Nem! Én már soha többé nem leszek ugyanaz! Ne akard megmenteni az életem! – gondolta, mintha eljutna a nőhöz, minden.

*

A sötét szoba plafonjára egy barna szempár meredt. Tulajdonosa nem bírt aludni. Egyszerűen minden új volt számára és még a falióra kattogása is zavarta abban a nagy csendben. Sarah Jane egyszer jobbra, másszor balra fordult, néha a hátán vagy a hasán landolt. Valahogy egyik sem volt jó pozíció. Lassan felült, de nem kelt ki az ágyból. Immáron a falat bámulta. Olykor a kezeibe temette tenyerét, másszor körbepillantott. Végül ránézett az éjjeliszekrényen heverő digitális órára.

Hajnali kettő, én pedig itt szenvedek. Mikor lesz vége? Talán az első néhány hétben ilyen rossz? – kérdezgette magától gondolatban, majd mélyet sóhajtott.

Kikelt az ágyából, felvette köntösét és a konyhába sietett. Ott felkapcsolta a villanyt, majd belekukkantott a hűtőbe. A teát még délután betették hűtésre, mostanra pedig már biztos lehetett abban, hogy jéghideg. Megtapogatta a kancsót és valóban az volt. Végül kivette és öntött magának egy pohárba. Aztán odasétált az ablakhoz.

- Telihold van! – jegyezte meg halkan magának, minta nem tudná amúgy sem.

Tekintetét nem tudta levenni az égitestről. Mintha csak irányította volna őt. Kortyolgatta a teáját, majd hirtelen…Teljes kép-és hangszakadás. Csak a hatalmas sötétség, melybe belezuhant.

- Sarah Jane…Ébredj fel…Sarah Jane – hallotta a messzi távolból az ismerős hangot. Gillian próbálta őt észhez téríteni – Ne csináld ezt kislány! Nyisd ki a szemed.

Kezdett visszatérni a valóságba, s egyre jobban hallotta a nő hangját. Érezte maga alatt a talajt. Ami felkeltette a figyelmét az volt, hogy feküdt.

- Mi történt? – kérdezte kábultan, s ahogy végignézett magán elszörnyülködött. Tiszta mocsok volt mindene – Te jó ég! Mi történt velem, hol vagyok és mennyi az idő? – bámult Gill-re.

- Először is fogalmam sincs mi történt, másodszor a konyha padlóján fekszel és harmadjára hajnali negyed öt van. Komolyan nem emlékszel mit kerestél itt már négykor?

- Negyed öt? Kettőkor jöttem ki! – kerekedett el a szeme.

- Igen már negyed órája szólongatlak! – segítette fel Sarah-t barátnője – Azt hiszem, megvan a bögre! – nyúlt be az asztal alá Gillian

- Én semmit nem értek! – lépett az asztalhoz Sarah Jane.

- Ne aggódj drágám nem vagy egyedül ezzel! – mosogatta el a bögrét Gill – Csinálok kávét, te addig nyald fel ezt a ragacsot!

- Utána mihez kezdünk? – kérdezte a nő – Elvégre ez nem rendjén való! – törölgette a követ, miközben azt figyelte, hogy barátnője bekapcsolja a kávéfőzőt.

- Pontosan erre való Amarth! – sóhajtott a másik nő, majd karba tette kezeit – Amarth! Told le a hátsód beszélnem kell veled!

A kávé illata az egész konyhát bejárta, miközben a két asszony várt, hogy történjék valami és az angyal megérkezzen végre. Azonban semmi. Minden továbbra is nyugis volt.

- Hallod, te angyalok szégyene! Ha mi nem alszunk, akkor te sem! Különben is jössz, nekem egyel! – emelte fel mutatóujját fenyegetően Gillian.

Kékes-fekete fény jelent meg a konyha másik végében, ahol Sarah állt, aki rendesen megijedt, mikor az angyal megjelent mellette.

- Rossz a lelkiismereted! – szólt Amarth, majd Gillre pillantott – Hallgatlak! – ám ekkor furcsán körbepillantott – Itt járt! – mormolta.

- Álljunk meg! Miért vagy ilyen és ki volt itt? Magyarázatot követelek! – húzta ki magát a birtok tulajdonosa és közelebb lépdelt Amarth-hoz

- Szóval ez igen bonyolult és hosszú… – kezdte ám Sarah Jane közbevágott

- Nekünk van időnk, ahogy neked is! – ültette le az angyalt az egyik székre – Nos, mondd, el szépen mit tudsz!

- Hát jól van! – adta meg magát a nő. Sóhajtott, majd lehunyta szemeit és belekezdett – Aelin Aglar volt a falu neve. Ott pihent a Kristály tó mellett egy erdő kellős közepén. Mindenki áradozott róla, hogy mennyire megnyugtató és élettel teli hely. Ez így is volt, de aztán történt valami. Valami olyan, amit szavakkal nem lehet leírni. A tó vize vérré változott, a lakók fele halott, míg a másik fele álomba mélyülve. Senki sem tudta őket visszahozni az álomvilágból. Még emlékszem Albus szavaira és Nora kérlelő tekintetére. A nő szerette Leot, de már túl veszélyes lett volna együtt maradniuk. Hiszen vérfarkas égiként ki tudja mit művelt volna az a szerencsétlen. Azt kérték tőlem vegyem el az erejét, majd zárjam be egy amolyan Kréta szigetén lévő labirintus hasonmásába. Meg is tettem, de úgy tűnik megszökött és itt is járt!

- A Kristály tó legendája! – bámult maga elé Gillian, majd ismét Amarth-ra nézett – Szóval nem mese! – az angyal szavainak súlyát még csak most kezdte felfogni így a hajnali órákban – Mi? Itt? Én nem futottam össze vele! – rázta a fejét.

- Nem! Ez a színtiszta valóság és itt járt! Képes láthatatlan maradni! Valahogy megtanulta azt a képességet – magyarázta tovább a nő – Óvatosnak kell lennetek! Bármire képes ahhoz, hogy elérje a célját!

- Köszi, a bíztatást! Mindig is tudtam, hogy imádsz bennünket! – jegyezte meg Gill – Elintézzük valahogy!

Az angyal bólintott, majd eltűnt. Sarah barátnőjét figyelte, aki ezek után egy árva szót sem szólt csupán csinálta a dolgát. Egy ideig néma csönd ült kettejük közé. Aztán kezdett elegük, lenni ebből a helyzetből.

- Na, jól van! Nekem nem megy ez a csönd! Még ebben a helyzetben sem! – törte meg a némaságot Gillian – Elegem van, hogy folyton hozzám fordulnak, ha valami nem stimmel. Természetesen én nem rontottam el semmit és mégis nekem kell rendbe hozni mindent – tette karba kezeit – Ezt gyűlölöm a legjobban! – legszívesebben felrobbant volna.

- Nem is tudom, hogy mit mondhatnék, mert sohasem voltam olyan helyzetben, mint te! – bámult a nőre Sarah Jane – Mindig is próbáltam elrejteni, megtagadni és nem használni az erőmet. Most már azonban nem tehetem ezt meg!

- Tudom! Mindannyiunkat belerángattak és nem tudunk többé kimászni belőle! Nem a mi hibánk és mégis meg kell próbálnunk vigyorogni! – nyújtózott egyet – Nos, van kedved segíteni nekem?

- A farmon? – kérdezett vissza – Természetesen! Mindig is kíváncsi voltam, hogy milyen ez!

- Akkor most megtapasztalod! – állt fel a nő – Később pedig elmegyünk Andihoz!

A nő beleegyezően bólogatott, majd elkezdődött számukra a nap. Sarah nagyon élvezte. Olyan jó volt kiszakadni a szürke és ködös mindennapokból –egyáltalán Londonból– egy ilyen csodálatos helyre.

Gill annak örült, hogy akadt segítsége és társasága egyszerre. Kezdett unalmassá válni, hogy folyton egyedül volt és egyedül kellett csinálnia mindet. Bár az még mindig bántotta, hogy nem tudott segíteni Aratnak. Azonban Alexander megnyugtatta őt, hogy a srác jó helyen van!

A nap gyorsan telt mindkettejük számára. Főleg, hogy Sarah Jane besegített barátnőjének a boltban is így megismerkedett a valódi varázsvilággal. Egy ilyen élmény után nehezére esett volna lefeküdni pedig eléggé fáradt volt már. Azonban még beszélniük kellett Andreával, aki még erről az egész ügyről nem is tudott.

Mielőtt hazamentek volna befordultak abba az utcába, ahol a lány lakott. Ezzel spóroltak időt és energiát. Miután Gillian leparkolt a tömbház előtt felmentek Andi lakásához. Bíztak benne, hogy otthon van és nem éjszakás. Az ajtóhoz érve hallgatózni kezdtek. Zene és vidámság szűrődött ki.

Egyszerre kopogtattak be, amire a pillanat választ kapták. Pár perces várakozás után lassan nyílni kezdett az ajtó és Margarita jelent meg előttük mosolyogva. Úgy tűnt most már minden rendben van közte és a fiatalok között.

- Szép estét hölgyeim! – tárta ki karjait az asszony, majd megölelte a két nőt – Örülök, hogy ismét látom Önöket! Fáradjanak beljebb! – állt el az útból így Gill és barátnője előtt szabad volt az út, hogy besuhanjanak a lakásba.

- Margarita! Nem tegezhetnénk egymást? – hozta fel a témát Gillian, amire egy bólintást kapott vissza.

Sarah Jane leült a kanapéra, Gill követte őt. Jól esett számukra a kényelmes tárgy, hiszen az egész napos bolti ülés jobban kimerítette őket, mint bármi más.

- Máris hozok valamit inni! – mosolygott Margarita, majd folytatta – Andrea mindjárt jön, csak összeszedi magát! – ekkor közelebb hajolt a két nőhöz – Kicsit másnapos! – nevetett, majd besietett a konyhába.

Ismét pár perces várakozás következett, míg végül Andi megjelent a fürdőszoba felől. Ledobta magát két barátnője közé és a kandallót kezdte bámulni.

- Lányok szörnyen fáj a fejem szóval gyorsan és kíméletesen, ha kérhetem! – szólt végül le sem véve a tekintetét a fáról, mely ott helyezkedett el a kandalló és a kis asztal között.

- Jól van Sarah Jane hagyd rám a szövegelést! Gyorsan elhadarom! – magyarázta Gillian, majd folytatta – Szóval nem tudom, mennyire ismered a Kristály tó legendáját – itt szünetet tartott. Látta, amint barátnője a kezével mutogatja, hogy igen – Szóval az nem csupán egy legenda! Az megtörtént és a vérfarkas most szabadon járkál.

- Honnan tudod? – emelte zöld tekintetét a nőre Andrea

- Beszéltem Amarth-al mivel Sarah a padlón feküdt hajnalok hajnalán! Olyan retkes volt, hogy fogalmam sincs, miképpen fogja kiszedni a hálóingjéből! Ez azonban annyira idegesített. Mármint az, hogy ő nem emlékezett semmire, - mutogatott Sarah Jane-re – csak arra, hogy kettő körül vonszolta ki magát a konyhába, én pedig négykor találtam rá!

- Ez valóban feltűnő jelenség! – húzta fel a szemöldökét Andi – Valami egyéb tünet?

- Bibis a karom! – mutatta Sarah a lányoknak

- Nekem meg a kézfejem! Anyám délben belém mélyesztette a körmét, miközben kiráncigált az ágyból, de más bajom nincs! Vagyis igen, de az most nem számít! – vett egy mély levegőt Andrea – Komolyan mondom olyankor kiállhatatlan!

- Esetleg ötlet?

-Őőő…nem tudok gondolkodni! – temette arcát kezeibe Andi – De azt hiszem az lesz a legjobb, ha visszamentek a birtokra. Én is megyek utánatok!

A két nő nem szólt csupán felálltak, kisétáltak a lakásból egyenest a ház előtt várakozó furgonig, majd elhajtottak

- Anyukám! – kiabálta Andrea, végül ő maga ment be a konyába – Ma este Gillnél alszom! Szólnál Pete-nek is. Csak jó, ha tudjátok!

Margarita jó kedve pillanatok alatt elszállt. Csak bámulta lányát, aki meglepetten nézett vissza rá, s csönd ült kettejük közé.

- Miről van szó? – kérdezte végül az asszony.

- Valami idióta vérfarkasról! Ne aggódj, elintézzük! Legalább is remélem! Viszont azt szeretném, hogy történjék bármi is te itt maradsz! Jobban szeretem, ha biztonságban vagy! – erőltetett egy mosolyt az arcára Andrea.

- Nem! Nem engedhetlek el egyedül egy ilyen veszélyes kalandra! Te magad is tudod, hogy nekem is van erőm és nem vagyok kezdő…

- …csupán elfelejtetted, amit tudtál, mert a drágalátos Senor Rivera így rendelkezett!

- Igen, mert szerettem és tudom, hogy ő is engem!

- Akkor miért bánt velünk úgy, mint valami közönséges ronggyal? Nem hiszem, hogy ezt érdemeltük volna. Nem tettünk ellene semmi rosszat! Vagy esetleg én voltam a probléma? – tette karba kezeit a lány – Nyugodtan meg lehet mondani!

- Neked fogalmad sincs arról, hogy mi történt, mikor, hol és miért! Ezt nem értheted! – ordította Marga, majd elsuhant Andi mellett egyenest be a szobába. Andrea ugyan ezt tette csupán ő a sajátjába ment. Összepakolt pár dolgot aztán a kocsijához sietett. Útja a Crane farmra vezetett és hiába volt szokásos 15 perc az út neki épp elég arra, hogy egy kicsit elgondolkodjon. Valóban nem tudta, hogy mi történt a családjukban, ami ennyire szétszakította őket. Az oldalát fúrta a kíváncsiság, de hiába is próbálta anyjából kiszedni a titkát az nem volt hajlandó semmit sem elárulni.

Feltámadt a szél. Jelezte hamarosan vihar lesz. Az arca égett így a lehúzott ablakokon keresztül olyan jól esett neki ez a kis hűvös levegő. Azonban belegondolt: anyja nem szeret egyedül lenni ilyen időben.

Vissza kellene fordulnom! Nem hagyhatom ilyen időben magára! – gondolta, de már túl késő volt – Andrea Rivera! Ostoba vagy! Peter hamarosan hazaér és vele lesz!

Mire feleszmélt már be is gurult a farmra, s automatikusan megnyomta a dudát. Kiszállt, s mire kipakolt két barátnője ott is állt mellette. Egy darabig figyelgették őt, aztán elkönyvelték: valami történt, mielőtt ideért volna.

- Várj! Kitalálom! – fogta meg a vállát Gillian – Összevesztetek Margaritával!

- Még mindig jó a gondolatolvasó képességed! – erőltetett egy mosolyt az arcára

- Szia! – köszönt egy számára ismeretlen hang a háta mögül, mire megfordult és egy tizenéves –legalábbis szerinte– sráccal találta magát szemben.

- Helló! Andrea vagyok és szólok, hogy fogsz elégszer látni ezen a birtokon! Te biztos Sarah Jane fia vagy! – hadarta a lány, amire bólogatást kapott. Akár mennyi időt is töltött el a birtokon, amióta megismerkedett a másik két hölggyel, a sráccal sosem tudott összefutni. Aztán megdörzsölte a szemeit és a nők felé fordult – Legközelebb vágjatok fejbe, ha bulizni vagy kocsmázni akarok!

- Ha a kinti fatuskó megteszi, akkor én vállalom! – nyílt ki ismét Gill.

- Megfelel! Most viszont hagy lássam, hogy kit kell korpáson dörrenteni!

- Arra még várnod kell! – nevetett Sarah Jane, majd bementek a házba.

Most először voltak csak ők hárman, mert Luke olyan messzire vonult tőlük, amennyire csak lehetett. Talán ezért történt minden, hogy jobban megismerjék egymást. A másodpercek, a percek és az órák egymást követték. A három hölgy lassan kezdett fáradni, de valaki mindig főzött kávét. Már a pókerkártyát is elővették és akármennyire is jó játékos volt Gillian Andrea mindent elnyert tőlük.

A vihart együtt vészelték át, s mikor vége lett feljött a hold. Nem volt teljes csupán csonka, de ez is elég nagy bajra adott okot. A boszorkányok meg is látták, hogy mire figyelmeztette őket Amarth még aznap reggel.

**

Jack miután lerendezte telefonügyeit kisétált a kertbe. Beleszippantott a levegőbe és érezte ez a legjobb hely arra, hogy kislánya felnőjön. A gyerek ekkor futkározni kezdett. Mosolyogva figyelte, ahogy Lisa nevetve szalad Paul elől. Ekkor igazán érezte magát büszkének, mert erre a csodás helyre költöztek.

Paule maga is vidéki volt így örült, hogy a birtokon kötöttek ki. Bár a kis hercegnője után való rohangálás rendszerint megviselte, azonban azt is észrevette: kezd hozzászokni a dologhoz. Mikor Lisbeth egy kicsit lenyugodott és ülőjáték után nézett ő odasétált főnökéhez.

- Tudja, amióta itt vagyunk sokkal jobban átvette a dadus szerepét! – szólt Jack, majd belekortyolt a hideg italába.

- Nekem is feltűnt! – válaszolt a férfi – Úgy hiszem, hogy ezért is hozott magával.

- Nem Paul! Már jó ideje nálam szolgál és Elisabeth is imádja magát! Tehát a maga jövője meg van alapozva!

- Uram kérdeznék valamit, ha megengedi! – bámulta a földet Paule.

- Csak tessék!

- Remélem nem haragszik meg! – kezdte, s mielőtt a főnöke szólhatott volna folytatta – Már jó ideje annak, hogy az asszonyom meghalt! Tudom nem könnyű dolog elfelejteni, de most hogy új életet kezdtünk egy új helyen…Nem szándékszik újra keresni valakit? A kisasszonynak jól jönne egy anyuka! – még mindig nem nézett fel.

- Nem sértődtem meg! Maga mindig kimondja az igazat! Nos, először szokjuk, meg ezt a helyet aztán jöhet az új anyuka! – mosolyodott el. Aztán összehúzta szemöldökét.

Csend volt, túlságosan nagy csend! Körbepillantott és ekkor vette csak észre, hogy kislánya sehol sincs.

- Hol van Lisbeth? – kérdezte, s felpattant. Aztán a komornyikkal berohantak a házba – Nem látta a lányomat? – bámult kétségbeesetten a szakácsnőre, aki megrázta a fejét egy nem kíséretében.

Összeszedte a birtok személyzetét és mindenkit kikérdezett, azonban egyikük sem tudott semmi bíztatót mondani. Az idegesség egyre jobban úrrá lett rajta és nem tudta, hol találja meg a gyereket.

- Uram volna egy ötletem! – jelentkezett a sofőr – Fel kellene nyergelni pár lovat és körbenézni a birtokon! Nem hinném, hogy a kisasszony kívül esne ezen a területen!

- Jól van! Jensen kérlek, nyergelj fel öt lovat! – adta ki az utasítást – Paule, Gabriel, David és te velem jöttök!

- Máris! – felelte a srác, s azzal el is hagyta a konyhát.

Mialatt a lovak elkészültek a házban egyre nagyobb lett a feszültség. Jack Paul oldalán fel-alá járkált a nappaliban. Rettentő hosszú időnek tűnt, míg a lovászfiú visszatért. Ugyanakkor a személyzet is valahogy hasonló állapotban volt. A szakácsnő imára kulcsolta kezeit és úgy figyelte az eseményeket, miközben a többi nő is hasonlóan tett.

- Uram! Van egy kis probléma! – vette le kalapját Jensen.

- Mégis micsoda? – türelmetlenkedett a birtok ura.

- Szóval…eltűnt az egyik ló! – sóhajtott a srác – Nem láttam, hogy bárki is elvitte volna! Sajnálom! Figyelmetlen voltam!

- A fenébe! Rendben megmondom, mit teszünk! – szólt Jack – Először is megkeressük, a lányomat utána gondoskodunk a lóról és a tolvajról!

Felültek a hátasokra, majd kimentek a szabad terepre. Mindannyian bíztak abban, hogy Lisbeth jól van valamint él és virul. A birtok ura nem tudta volna elviselni, ha az ő szeme fényének bármi baja is esett volna. Egész végig az járt a fejében, hogy ez a lehető legrosszabb, ami történhet vele. Először Rose most pedig…nem erre nem is akart gondolni.

Már sötétedett és ráadásul egy vihar is mutatta, hogy kitörőben van. Jack tudta, hogy Lis fél a viharoktól ezért igyekezett még gyorsabb lenni.

Elisabeth mindig is makacs kislány volt, és amit a fejébe vett azt meg is csinálta. Szeretett volna lovagolni ezért elvitt egy állatot ló nélkül. Úgy tűnt megy neki, azonban…villámlani kezdett és Lisbeth megijedt. Ilyenkor kívánta azt, hogy az édesanyja bárcsak élne még. Sajnos rá kellett jönnie, minden egyes alkalommal, hogy ő már nincs többé.

Az eső esni kezdett és a villámok egymásba értek. A dörgések még jobban megrémítették a lányt, majd hirtelen…Valami elsuhant a ló előtt, ami felágaskodott. Lisa sikoltozni kezdett

- Segítség! Segítsen valaki! Apu! Segíts!

Szerencséjére apja meghallotta, s a kereső csapat a hang irányába indult, s szemtanúi voltak annak, amint az állat ledobja magáról a gyereket.

- Elisabeth! – kiáltotta Jack.

A férfi, Paul és Jensen leszálltak a lovaikról. Az első két ember a kislányhoz, míg a lovászfiú pedig a megvadult állathoz szaladt. A birtok ura elővette a telefonját és odaadta a komornyiknak ezzel is azt jelezve, hogy hívjon gyorsan mentőt.

Óráknak tűnt, míg vártak. Azonban a helikopter gyorsabb volt, mint ahogy bárki is kimondta volna, hogy hol van már a mentő. Jack szorongatta Lisát. Nem akarta elereszteni! Nem! Ugyanezt tette kedvesével és most már ő máshol van. Távol tőle és a kislányuktól. Az élet nem lehet vele ilyen kegyetlen.

- Kicsim térj, magadhoz kérlek! – nyomott egy puszit a kislány homlokára – Édesanyád nem azért szenvedett, hogy a te életed itt és most érjen véget ráadásul, ily módon!

- Uram engedje el! – próbálta elhúzni Paule – Hagyja, hogy ellássák! Kérem! – végül csak a kezét nyújtotta a férfi felé.

- Ez a jó megoldás, ha hagyom, hogy segítsenek rajta, de nem hagyom egyedül! – rázta a fejét – Vele megyek a helikopteren!

Paul csak bólintott, miközben a többieket arra intette, hogy menjenek vissza a házhoz. Aztán a helikopter felszállt a Porter családdal. A komornyik nem ment velük csupán visszaült a lovára és ő maga követte a másik három férfit egyenest az építményig. Ott beült a limuzinba és bevitette magát a kórházig.

A kórház fehér falai sokakban félelmet ébreszt, de vannak azok, akik inkább választják ezt a munkát, mint azt, hogy valamiféle irodában üldögéljenek. Viszont még ezen a helyen is vannak, kik nem tisztességesen játszanak a rájuk ruházott hatalommal.

Egy jó orvos azonban mindent megtesz az emberekért, ha kell, túlórázik értük. Matthew Fox, a fényőr, már most látta, hogy ismét 24 órázni fog. Tudta, hogy ha nyugisabb munkát akart volna végezni nem a sürgősségit kellett volna választani munkahelyéül. Épp az orvosi szobában ücsörgött. Kollégájával az előző napi kosárlabdameccsről beszélgettek.

Az egyik pillanatban egy nővér rontott rájuk. A nő zihált látszott, hogy neki nincs megállás. Most sem erre volt ítéltetve.

- Dr. Fox! Egy kislányt hoznak! – szólt az ápolónő

- Azonnal megyek! – pattant fel a helyéről Matt – Elnézést John! – mondta aztán távozott a szobából.

Az orvos segédeivel együtt beöltözött, felmentek a tetőre és várták a helikoptert. Semmit sem tudtak a történtekről, de elég volt azt hallani, hogy egy kislányról van szó. Legyen akárhány éves mindig is szörnyű, ha egy gyerek kerül be az osztályra azzal, hogy baleset érte.

A jármű leszállt. A mentősök kiszedték Lisát és lekísérték az osztályra Jack társaságában, aki aggódva figyelte az eseményeket.

- Elisabeth Porter, 7 éves. Nyereg nélkül próbált lovagolni, az állat ledobta magáról. Azóta eszméletlen! – hadarta a mentőápoló, miközben áttették az asztalra.

- A légzése kielégítő! – jelentette ki Matt – Kérek egy koponya és mellkas CT-t valamint röntgent a végtagokról!

A kislány lassan kezdett magához térni. Érzékelte a külvilágot. Amikor meglátta az idegen embereket maga körül elkapta a sírás. Ráadásul a lába is rettenetesen fájt.

- Hol van az apukám? Az apukámat akarom! – toporzékolta, miközben az ápolónők alig bírták lefogni.

- Semmi baj! Nézd, csak ott van az apukád! – emelték fel, hogy lássa valóban nem érdemes hisztérikázni – Elisabeth most figyelj rám! – nézte meg Lisa szemeit – Fáj valamid? – érdeklődött, hogy egy kicsit biztosabb legyenek a dolgokban.

- A jobb lábam! – sírt továbbra is immáron a fájdalom miatt.

- Rendben! Fájdalomcsillapító adása és megröntgenezzük a lábát is! Lehet eltört – adta ki az utasításokat a férfi.

Eközben Mr. Portert távol tartották a kórteremtől. Még mindig rossz érzések gyötörték. Sőt! Ismét lejátszódtak benne a régi emlékek

- A kislány kritikus állapotban van. Őt inkubátorba helyeztük és megfigyeljük. Ha túléli a következő 96 órát, akkor van esély arra, hogy felgyógyul!

- Mi lesz, ha most nem lesz jobban, ha nem gyógyul fel, ha őt is elveszítem? Istenem nem lehetsz ennyire kegyetlen velem! Nem elég, hogy a feleségemet elvetted most még a lányomat is magadhoz akarod szólítani?

- Uram! – lépett mellé valaki, akinek ismerős hangja volt. Ő felnézett és megpillantotta a komornyikot – Van már valami hír a kisasszonyról? – kérdezte.

- Nem! Még semmi! Paul rettenetesen félek, hogy őt is elveszítem! – temette tenyerébe arcát. Érezte a másik férfi kezét a saját vállán.

- Ne reagálja túl talán semmi baja csak egy kis ijedtség! – próbálta nyugtatni főnökét a komornyik.

- Remélem, hogy csak annyi! Nagyon remélem!

Matthew kilépett a kezelőből és keresni kezdte Jacket, aki egy pillanat alatt termett előtt. Pislogni sem volt ideje.

- Mi van a lányommal? – kérdezte azonnal.

- Nyugi! Tudja, hogy úgyis elmondom! – emelte fel a kezét ezzel is tudatva, hogy éppenséggel arra készült – Tehát már magához tért. Kissé megijedt, de valamennyire sikerült megnyugtatnunk. Még át kell esnie pár vizsgálaton! Utána bemehet hozzá! – magyarázta – Most pedig, ha megbocsát – sétált el a férfi mellett.

- Legalább azt tudjuk, hogy visszanyerte az eszméletét! – vidult fel Paul arca.

- Igen tudom! Talán én fújtam fel túlságosan ezt az egészet! Iszunk egy kávét kedves barátom? – nézett Paulera, mire az bólintott, így belekezdett a sétába.

A hosszú folyosókon keresztül vezetett az út mire találtak egy szerencsétlen automatát. Egy ilyen rázós nap után Jacknek nem valami szívderítő volt ez a séta. Ráadásul, mikor megvette a kávét az ráömlött a zakójára.

- A fenébe! Még ez is! – szidta még azt is, amije nem volt az italnak.

- Na, mi van? Na, mi van? – kérdezte Paule, aki abban a pillanatban vette ki az övét – Esetleg kér az enyémből? – ajánlotta föl, mikor látta, hogy mi a probléma

- Nem köszönöm! A magáé túl erős hozzám képest! Inkább menjünk vissza Lisbeth-hez! Hátha szüksége van rám? – indult vissza a kórteremhez.

- Azt nem valószínűsítem, – nézett rá órájára a komornyik – még csak most vitték el a kivizsgálásra!

- Az nem fontos! Talán mégis fogni kell a kezét vagy valami ilyesmi!

- Hét éves…

- …, de nem felnőtt!

- De igen!

- Honnan tudja? Talán maga csinálta?

- Nem, de anyja helyett apja vagyok…néha! – húzta ki magát Paule

- Elismerem győzött! Csak menjünk már mielőtt még MIB-knek néznek minket a kinyalt cuccban!

 Előző                                 Következő