Vendy, Ratemer - Messze, messze otthonról

Véleményed

3. Fejezet

Másnap reggel a két lány kénytelen volt a szakadt és koszos ruhájukat felvenni, bár az első boltban rögtön lecserélték őket. A John Watson név látszólag senkinek nem szúrt szemet. Néhány eladó tett egy-egy szellemes megjegyzést, de többek között csendesen zajlott a bevásárló „körút”.
Dean rövidtávon – az első bolt után – lelépett, mondván, sürgős dolga akadt… valahol máshol. Ám ez cseppet sem zavarta a lányokat. Néha tettek egymás választására egy-egy szúrós megjegyzést, de összességében egész jól kijöttek a nap folyamán. Végül egy kávézóban kötöttek ki Sammel, ahogy végre folytathatták a beszélgetést.
- És a hotelen kívül merre laktok? Csak nem utazgattok állandóan.
- De. Ha valahol lezárult egy ügy, állunk tovább a következőhöz. Lényegében az Imapala az otthonunk.
- Sosem volt házatok, vagy barátaitok, vagy rendes állásotok? – kérdezte elképedve Karen.
- Mi így nőttünk fel – ismételte meg a tegnapi mondatot Sam vállat vonva.
- Mi a helyzet a jelekkel? Gondolkodtatok rajtuk? Minél előbb rájövünk, mikhez vagy kikhez kapcsolódik a tükör, annál gyorsabban kerültök haza.
- Egy tucat könyvet átnéztem, és kiírtam pár jelet, ami lehet, hogy rajta volt. Ha megnéznéd, akkor leszűkíthetnénk a kört – nézett komolyan Vendyre. – Ha azok nem jók, a közeli könyvtárban is utánanézhetnénk.
- Vannak ehhez kapcsolódó könyvek egy sima könyvtárban? – kérdezte meglepetten, miközben áthúzta az asztalon heverő papírokat maga elé.
- Nem konkrétan mondják ki az információkat, de művészettörténeti, történelmi könyvekben, mitológiai témájú dolgokban találni néha segítséget. Nem ismerős egyik sem? – nézte Sam is a lapokon szereplő rajzokat, de Vendy csak a fejét rázta.
- Ezeknél valamennyivel bonyolultabbak voltak.
- Bonyolultabbak – ismételte meg Sam a szót, mintha teljes erejével próbálná megérteni, mit is mond valójában a lány. Homlokán ráncok jelentek meg gondolkodás közben.
- Akkor délután elmegyünk a könyvtárba?
- Igen, hátha ott találunk valamit. Lassan ugyanis kifogyok az ötletekből.
- Megkérdezhetem eddig miket lőttél ki?
- Hogy miket lőttem ki? – nézett rá egy kissé megrökönyödve Sam. – Hát… öhm… többnyire bosszúálló szellemekkel volt dolgunk, de már találkoztunk különböző lényekkel is… - magyarázta kissé zavartan. Még sosem volt rá példa, hogy ennyire érdeklődjön valaki a „munkájukról”.
- Mint a wendigo – bólogatott Vendy észre sem véve a fiú zavarát. Ahogy hallgatta Samet előredőlt a székén, a teáját is csak szórakozottan kevergette.
- Igen. Illetve kaptunk már el vámpírokat… és…
- Nem akarok semmit megzavarni, de jó lenne a könyvtárban is utána nézni a jeleknek, vagy a tükörnek… - szólt közbe Karen. – De ha nincs olyan messze, akkor én előre megyek, rendben?
- Nincs messze, de veled megyünk – jelentette ki Sam, majd intett a pincérnek. Vendy is sietve vette fel a csészéjét, hogy eltüntesse itala maradékát.
Tényleg nem volt messze. Három sarokkal arrébb ott volt az egyszerű, de nagy épület, ami mérete ellenére olyan kihalt volt, mintha megátkozták volna. Belülről sem volt jobb a helyzet, az épület alig volt kivilágítva, a sorok közt nem lehetett egyetlen embert sem látni. A tér közepén néhány asztal állt, rajtuk kis ódivatú asztali lámpák sora.
Sam gyakorlottan elindult intézkedni: beszélni a középkorú könyvtáros nővel, az egyetlen élőlénnyel az egész helyen, míg Karen és Vendy beljebb merészkedtek.
A nő rendkívül segítőkész volt, tekintve, hogy végre akadt egy kis tennivalója, így Sam egy tucat könyvvel megpakolva tért vissza a lányokhoz, mögötte a könyvtárossal, aki szintén hozott pár régi dokumentumot.
- Köszönjük asszonyom, természetesen benne lesz a könyvben, hogy mennyire segítőkész is volt velünk – mosolygott Sam elragadóan, mire a nő megemlítette, hogy esetleg a zárolt levéltár részlegben is lehet valami érdekes, mindjárt utánanéz.
- Csodás! Ezt mind át kéne olvasni? – tette fel a kérdést szörnyülködve Karen. – Ez napokig is eltarthat!
-  Akkor lássunk neki, hogy minél gyorsabban eltűnhessünk innen – jelentette ki Vendy, és elfoglalta az egyik helyet, ahova Sam egy kisebb könyvkupacot pakolt. A férfi mellé telepedett, míg Karen egy picivel arrébb vackolódott be. Mint kiderült ő járt jobban, mert, ahogy gyűltek a könyvek, a különböző lapok, újságcikkek és jegyzetek halmai egyre nehezebb volt megállapítani, mit nézett ás Sam és mit Vendy.
Órákon keresztül kuporogtak a könyvek, papírok, folyóiratok fölött. A tagjaik a végére teljesen elgémberedtek. Sam sóhajtva dobta le az éppen kezében tartott könyvet. Fáradtan nyújtózkodni próbált, de véletlenül csak az éppen maga elé meredő Vendy könyvét sikerült lelöknie.
- Azt hiszem, mára elég volt ennyi a könyvtárból – jelentette ki, miután Vendy kétségbeesetten közölte, hogy fogalma sincs, hol tartott.
- De még nem fejeztük be…
- Én már képtelen vagyok koncentrálni, és amint látom, te sem – mérte végig a nyúzott lányt. – Ha nem pihenhetek egy kicsit és nem szabadulok ki innen, biztosan megőrülök.
- Jobb lenne egy erdőben futkározni, mi? – kérdezte mosolyogva, miközben felállt. Háta fájdalmasat roppant a megszokott testtartás felhagyásával.
- Bármi jobb lenne ennél – nézett körül a még mindig üres könyvtárban. – Menjünk innen.
- Én még maradok egy kicsit. Épp egy izgalmas részhez értem – szólt Karen közbe fel sem pillantva a könyvből.
- Te találtál érdekes részt? – nézett át a asztal fölött Vendy, de csak egy képet látott valami régi dobozkáról.
- Biztos, itt akarsz maradni? A hotel elég messze van. Vagy félórás út gyalog.
- Igen, biztos. Menjetek – intett a kezével is, majd ismét a könyvre koncentrált.
Sam vállat vont, és a kijárat felé vette az irányt. Szinte menekült a halott helyiségből.
Vendy követte a férfit. Távozáskor intettek a könyvtárosnak, majd az Impalához sétáltak. A friss levegő felélénkítette mindkettőjüket, ismét beszélgetni kezdtek, összegezték, ki mit olvasott.
- Egyébként tetszik a kocsitok – jegyezte meg Vendy, ahogy beült Sam mellé.
- Apáé volt – magyarázta Sam. – Aztán Deannek adta. Néha azon gondolkodom, a bátyámnak többet ér a kocsija, mint bármi más.
- Biztos sokat jelent, ha apátok adta neki – vonta meg a vállát mosolyogva Vendy. Valahogy beleillett a Deanről kialakított képébe az autó iránti rajongás.
- Igen, Apa sokat jelentett a számára. – Sam elfordította a kulcsot, mire felbőgött a motor, a rádióból pedig dőlni kezdett a zene. – Jaj bocs – próbálta minél gyorsabban lehalkítani vagy kikapcsolni a rockot.
- Imádom ezt a számot – csillant fel a lány szeme, de elhallgatott látva, Sam milyen elkeseredetten nézett rá.
- Ha gondolod, visszakapcsolhatom, már úgy is megszoktam – mosolygott kedvesen a lányra, de ő csak a fejét rázta.
- Ugyan, igazából már így is túl sokat hallgattam.
- Még meghallgathatod néhányszor, Dean állandóan ezeket a számokat hallgatja.
Vendy nem válaszolt. Elsápadt, ahogy rádöbbent, hogy Sam úgy beszél, mintha mostantól örökre együtt maradnának és járnák az utakat közösen vadászva. Csak nehezen tudta felvenni újból a beszélgetés szálát és csak egy halvány mosolyt volt képes kierőltetni magából.
- Beugorhatnánk valahova vacsoráért – ajánlotta fel Sam megtörve a kínos csendet. – Gondolom a többieknek nem jut majd eszükbe, én pedig éhen halok.
- Nekem nincs étvágyam, de gondolom Karen éhes lesz… Deanről nem is beszélve; szóval rendben.
Sam lekanyarodott egy élelmiszerboltnál, ahol egy kedves barnahajú nő szolgálta ki őket.
- Nézd, van igazi házi pite is. Emlékszem, Karen imádja.
- Tényleg? Dean is oda van érte. Bár nem tudom miért, én nem igazán szeretem az édeset – gondolkodott hangosan Sam, miközben bepakolt a kosarukba két méretes pite adagot.
- Én sem szeretem különösebben. De az édességgel nincs bajom úgy általában – válaszolt Vendy egy szép csokis muffinnal szemezve.
- Ne csak nézd, vedd meg – kapta fel Sam a sütit.
- Kell még valami? – nézett körül a boltban, felmérve a kosarukba rakott elemózsiákat. – Talán egy ital is jól jönne. Kezdünk kifogyni – ezzel egy rekesz hűtött sört rakott még a kosárba.
- Ezt mind meg tudjátok inni? Ha már lehet, én inkább a minőség híve vagyok, nem a mennyiségé – emelt fel egy üveg whiskeyt Vendy és Sam kezébe nyomta, aki erre a lányra mosolygott.
- Ebből van tartalék bőven, de sosem árt egy keveset hazavinni.
- A pénztárnál ülő eladó csak mosolygott a felhalmozott alkoholon és ételeken.
- Csak nem buli lesz? – tette fel a kérdést személyeskedően. – Engem is meghívhatnátok, már rég voltam társaságban.
- Sajnálom, nem rendezünk bulit.
- Kár, pedig szívesen látnálak máskor is – kacsintott Samre a boltos.
- Bocsi, már foglalt – mosolygott a lány elbűvőlően az eladó férfira, miközben hetykén belekarolt Sambe. – Mehetünk, drágám?
- Csak egy pillanat, szívem – rakta bele az utolsó kiflit a szatyorba Sam, miközben megpróbált nem figyelni a férfi egyre vörösödő arcára.
Kiérve a boltból, még az üvegajtó előtt Vendy, aki elől haladt – pontosan ügyelve arra, hogy az utánuk bámuló fazon jól lássa -, megpördült, és a dzsekije szélénél fogva közelebb húzta magát Samhez, hogy az orruk hegye majdnem összeért. Aztán nem bírta tovább, elnevette magát.
Az eladó először megrökönyödött, majd miután rájött, hogy átverték, erélyesen a kijárat felé haladt. Látszott rajta, hogy az utcán akar jelenetet rendezni, de a mozgása, és az arca is komikussá tette az egész komolynak tűnő cselekményt.
Sam és Vendy majd megpukkadt a nevetéstől, miközben az Impala felé futottak.

A könyvtár este hét órakkor zárt, így Karen kénytelen volt elhagyni az amúgy is „rettentően” izgalmas könyvsereget. A könyvtáros nő távozás előtt természetesen még emlékeztette, hogy a rövidesen megjelenő könyvből szeretne egy díszpéldányt, majd útjára bocsájtotta a lányt.
Odakint már meglehetősen sötét volt, a levegő is lehűlt kissé, így Karen gyors léptekkel indult el a motel felé. Szerencsére nagyjából egyenes volt az út odáig, és úgy tűnt nem is olyan hosszú, mint Sam állította. Karen elhaladt egy-két bolt, a posta, egy nagyobb parkoló és más épületek mellett, mikor valaki a nevét kiáltotta. Legalábbis úgy hallatszott, mintha az lenne. Először nem foglalkozott vele. Talán túl sok könyvet olvasott a különböző gyilkosságokról, de egy pillanat alatt felgyorsult a szívverése, mikor ismét hallotta a nevét, most már tisztán kivehetően és élesebben. Meggyorsította lépteit és csak az útra koncentrált.
Mikor futó léptek zaját hallotta, ő is rohanni kezdett, de egy kéz megragadta a vállát.
- Elnézést, nem akartam megijeszteni, de önhöz tartozik az ott? – kérdezte egy kis akcentussal beszélő, alacsony férfi, s ujjával az egyik kocsma ajtaja felé bökött.
- Hogy hozzám? – nézett értetlenül abba az irányba, amerre a férfi mutatta. Az ajtófélfának dőlve egy homályos alakot látott, és mikor jobban megnézte, felismerte benne a „megmentőjüket”, Deant. – Az erős túlzás. Inkább csak ismerem.
- Az nagyszerű – jelentette ki mosolyogva a férfi, majd odakiáltott valakinek a kocsmában, mire egy izmosabb férfi elkezdte a beszélgetők fel irányítani Deant. – Akkor mi magára is bíznánk. Nem akartuk kirakni csak úgy, rendes fickónak nézett ki. De így, hogy maga itt van, meg van oldva minden.
- Hát persze, mi sem természetesebb – nézett egy halálraítélt tekintetével Karen a közeledő Dean felé. – A számlát ugye nem nekem kell kifizetni…
- Nem, nem, azt még állta. Ezért kérjük mi rendelés után azonnal a pénzt. – jelentette ki büszkén a férfi, majd segített társának Dean vezetgetésében, s végül a férfi egyik karjával átkarolta Karen nyakát. – Akkor jó utat, vigyázzon rá rendesen.
- Csodálatos – morogta maga elé, miközben megpróbálta megtartani az egyensúlyát az imbolygó Dean súlyával együtt. – És én még azt hittem, ma talán sikerül találni valamit és hazamehetünk. Erre most ez – nézett a férfire, mire az egy bárgyú mosolyt eresztett meg. – Fúj de bűzlesz…
Dean egy újabb mosollyal fogadta a „bókot”, de hála az égnek valami jó hatással lehetett rá, mert kissé könnyített Karen terhein, kevésbé támaszkodott a lányra. Így végre képesek voltak megindulni a motel felé. A maradék rövidke út így több mérföld hosszúnak tűnt, és mire megérkeztek a fiúk szobája elé, Karennek már nem volt annyi türelme, hogy még kopogjon is. Minél hamarabb meg akart szabadulni az egyre rosszabban kinéző Deantől, így egyszerűen csak benyitott.
Sam összerezzent, mikor az ajtó hirtelen kinyílt, és végképp elcsodálkozott, mikor meglátta a bátyját támogató Karent. Azonnal a segítségére sietett volna, de Dean egy jellegzetes hang kíséretében előredőlt… és kiadta gyomra teljes tartalmát.
- Ó, basszus – kiáltott fel Karen, és automatikusan hátraugrott, de már későn. Az újonnan vett ruhája ismét hordhatatlan állapotba került. – Csodás! Tudod Sam, néha megnevelhetnéd a bátyádat! Mondjuk, hogy hogy viselkedünk nyilvános helyen és nők társaságában.
- Sajnálom, Karen – nézett Sam bűnbánóan a lányra, és azonnal átvette testvére támogatásának feladatát – most… elviszem és rendbe hozom kicsit. Tényleg sajnálom, már nagyon rég nem volt ilyen részeg.
- Mi folyik itt? – jelent meg az ajtóban Vendy a Deantől örökölt „hálóingben”. Ahogy összerakta a látottakat elfintorodott.
- Én most megyek, és átöltözök. Be kell áztatni ezt a ruhát is – közölte miközben gyilkos pillantásokat lövellt Vendy felé, mintha ez az egész az ő hibája lett volna.
- Segíthetek valamit? – kérdezte Vendy Samet a fürdőszoba ajtóból, remélve, hogy a válasz nem lesz.
- Ugyan, megoldom, inkább feküdjetek le. Kicsit nyugtasd meg Karent, és üzenem neki, hogy sajnálom.
- Ha adsz valamit, amivel megkínozhatom magam biztos megbocsát – mormogott a lány, miközben megfordult, hogy visszatérjen a szobájukba.
- Tessék?
- Semmi.
Karen éppen a ruhából próbálta kiszedni az amúgy nem kicsi foltot. Dean nyoma valószínűleg egy ideig még ott marad a felsőjén, hiába súrolja a hotel ajándék tusfürdőivel és szappanaival.
- Sam üzeni, hogy sajnálja – közölte, ahogy belépett a fürdőbe, majd közelebb ment, hogy megnézze, hogy áll a ruhával.
Karen nem válaszolt. A csap alá tartotta a ruhát, hogy lemossa a habot a foltról, de az még mindig ott volt, mire dühösen a mosdóra csapta.
- Nyugi, csak hagyd beáztatva estére – próbálkozott Vendy, de Karen gyilkos pillantásai egyre inkább feldühítették. – Tudod, nem én tehetek erről az egészről.
- Akkor mégis ki? – fordult felé ingerülten Karen. egy pillanatig farkasszemet néztek, majd mélyet sóhajtott és viszonylag nyugodtabb, de még így is kemény hangon folytatta.  – Egyébként találtam valamit a tükörről.
- Mondd, hogy jó hír – nézett esdeklően a másik lányra megfeledkezve a vitáról és az előbb történtekről.
A lány előbányászott pár papírdarabot a farmerja zsebéből, és Vendy kezébe nyomta.
- A szálloda eredetileg még a 18. vagy a 19. században épült. Valami angol gróf építette. Tudod, az a befolyásos ember, aki mindenütt ott van, mindenkit ismer. Mármint tényleg mindenkit. Angliában a királyi palotában koktélozik az uralkodóval, itt meg a törvényhozó testület tagja. Aztán történt egy tragédia családon belül. Pontosan nem írták, hogy mi. gondolom már akkor jól eltusolták az ügyeket. A lényeg, hogy ezután teljesen összetört és visszavonultan élt. Akkor készült ez a tükör is.
- Ebből már ki lehet indulni legalább. Lehet még tudni valamit erről a grófról? Esetleg az utódairól? Hátha ki tudnánk deríteni mi volt a tragédia, vagy pontosan mi történt az öreggel.
- Ha engem kérdezel, a fazon tudott valamit ezekről a természetfeletti dolgokról – Karen kivette a papírköteget Vendy kezéből és kutatni kezdett. Nemsokára egy lapot emelt fel, amin egy festmény másolata volt. Egy előkelő férfi állt középen, körülötte megannyi átlátszó alakkal és különös szemekkel. – Azt mondják, hogy az élete végéig kísérték a családjának szellemei.
- Nem csodálom, hogy elzárkózott a világtól – vette át a képet Karentől, hogy közelebbről is megszemlélhesse. Az egyik szellem a gróf felé fordult, mintha súgna neki valamit. Hátborzongató volt az egész. A kép alatti fülszöveg arról árulkodott, hogy a gróf állapota egyre romlott, a végén már teljesen elveszett saját „paranoiás tévképzeteiben”.
- Ha ő készítette a tükröt, akkor valami jegyzetet, vagy valamit hagyhatott maga után, ami alapján rájöhetünk, mi is ez, nem?
- Használati utasítás a teleportáló tükörhöz. Első pont: ne érintsd meg a lapját. Második pont: kövesd az elsőt. – forgatta a szemeit Vendy – Nem hinném…
- Akkor mégis hogy kerülünk vissza a „saját valóságunkba”? – rajzolt macskakörmöt a levegőben Karen. – Mert eddig nem látok kiutat.
- Nem tudom. Fogalmam sincs – fakadt ki először dühösen, majd elkeseredetten. – Az biztos, hogy nem maradhatunk itt. Minden lehetséges információt fel kell kutatnunk, hogy minél előbb eltűnhessünk innen.
- A szálló tulaja! – kiáltott fel hirtelen Karen. – Ő biztos tud valamit arról a tükörről! Azonnal beszélnünk kell vele – ezzel a hévvel a szobába készített telefonért nyúlt.
Karen már a füléhez tartotta a kagylót, amikor tárcsázó keze megállt a mozdulat közepén.
- Te tudod a számukat?
- Te dolgoztál ott. Várj, ne mondd, hogy nem tudod a telefonszámot! – kiáltott fel Vendy felháborodottan, mintha ez lenne a legfőbb bűn a földön.
- Benne volt a telefonomba, minek jegyezzem meg? – védekezett azonnal, majd Vendy felé nyújtotta a kagylót. – Te foglaltál szobát, neked is tudnod kéne!
- Nekem egyetlenegyszer kellett tárcsáznom azt a számot. Miért tudnám fejből? – kérdezte, miközben eltolta megától a kagylót. – viszont a honlapjukról szereztem meg a számot. Ott biztos megtaláljuk most is.Hacsak nem tűnt el a hotel is, ahogy az ismerőseink emlékei.
- Csodás ötlet! És mégis mivel akarod megnézni? Vagy hordasz a zsebedben egy miniszámítógépet internet kapcsolattal? – tette fel a kérdéseket csípősen, miközben letette a telefont. – Éjjel van, ilyenkor az internetkávézók is zárva vannak, szóval, ha nincs jobb ötleted, akkor akár itt is maradhatunk!
- Majd holnap intézkedünk. Ma már úgyis késő van – válaszolt a lány, és az ágyára nézett. – nem tudom, mi vár holnap minket, de szerintem jobb, ha nem leszünk teljesen használhatatlanok a fáradtságtól.
Az éjszaka borzalmasan telt. Karen egész éjjel forgolódott, felriadt, majd ismét visszaaludt. Álmában tovább kísértették az erdőben történtek és a szörny. Másnap reggel mindkét lány fáradtan és kialvatlanul ébredt. Az első dolguk az volt, hogy a kinti automatához indulnak kávéért, de mikor a fiúk szobája előtt elhaladtak, a nevüket hallották kiszűrődni.
- Nem történhet meg megint. Meg kell akadályoznunk.
- Tudom, Sammy, de az akkor sem segít semmin, ha elmondod nekik, és bepánikolnak.
- Jó értem, akkor nem mondjuk el. De milyen ürüggyel tartjuk őket magunk mellett? Nem engedhetjük el őket, ha ez tényleg be fog következni!
- Tudom. Egyébként szükségünk lesz egyáltalán indokra? Ez a tükrös sztori a jelekkel, amik egy könyvben sincsenek benne…
- Igen, ez a történet is elég érdekes. Már abban sem vagyok biztos, hogy egyáltalán igaz-e az egész… Tükrök, amik eltűntetik az ember múltját… Dean, ez még nekünk is sok.
- Pontosan. És most a sárgaszemű is képbe kerül. Mit akarhat tőlük? Nem úgy néznek ki, mint akik kulcsfontosságúak lennének bármiben.
- Pedig nagyon úgy tűnik, hogy mégis azok. Láttam, mennyire akarja őket.
- Azt nem tudod, miért? Vagy, hogy mikor fog történni?
- Csak annyit láttam, amennyit az előbb elmondtam.
Karen itt elégelte meg a dolgokat, és csakúgy, mint előző este, kopogás nélkül berontott a szobába. Sam az ágyon ült, míg Dean a kisasztalt támasztva bámult a belépőkre.
- Csak hogy tudjátok, nem mi akartunk idekerülni, és amit mondtunk mind igaz. Mi nyitott kártyákkal játszottunk, jó lenne, ha ti is!
Sam ösztönösen felállt, ahogy a lányok bejöttek. Most próbált békítő hangnemet megütni.
- Figyeljetek, mi igyekszünk minél jobban megbízni bennetek és segíteni nektek, hogy kiderítsük, mi történt.
- Persze, de elég nehéz együtt dolgozni, ha csak akkor értesülhetünk valamiről, ha sikerül kihallgatnunk titeket. Szeretnénk végre tisztán látni. Mit jelentsen az, hogy itt akartok minket?
- Ez egy kicsit bonyolult dolog. Csak vissza akarunk titeket juttatni oda, ahonnan jöttetek. Ehhez viszont a ti segítségetekre van szükségünk – próbált Sam kitérő választ adni.
- Ja igen, a „tükrös sztori” elég, hogy itt tartsatok, mi? – fakadt ki egyre idegesebben Karen. – Tudni akarjuk, mi folyik itt, és nem érdekelnek a mellébeszélések!
- Legyen elég annyi, hogy mi vagyunk azok, akik segíteni akarnak.
- Bocsi, de ez már régen nem elég. Ki az, aki minket akar? És mi fog történni?
- Ezt tényleg bonyolult lenne elmondani. És nem hiszem, hogy bármi haszna lenne.
- Azt hiszem a napokban épp elég „bonyolult” dolgot értettünk meg, szóval ez is menni fog.
- Azt hisszük, egy démon vadászik rátok – jelentette ki Dean megunva a vitát és Sam védekező hangnemét. A szobában egy másodperc alatt elnémult minden zaj. A lányok döbbenten meredtek a férfira, csakúgy, mint öccse.
- És… ezt mégis miből gondoljátok? – törte meg a csendet immár halk hangon Karen, mire Sam és Dean ismét összenéztek.
- Néha látok… egy-két dolgot. Például álmomban. És néha ezek az álmok… nos, megtörténnek… - próbálta Sam minél összetettebben elmagyarázni.
- Mit láttál? – kérdezte Vendy Karenhez hasonlatos hangszínnel.
- Eleget ahhoz, hogy tudjam, keresni fog titeket. Szerintem mára eleget hallottatok.
- Sam, el kell mondanod. Tudnunk kell, mi történik… vagyis mi fog történni velünk… A mi életünkről van szó.
- Álmomban… a démon elkapott titeket. Vendyt a falnak taszította, téged pedig… a plafonhoz lökött – magyarázta Sam, miközben Deanre vetett egy pillantást.
Karen nem értette, vagy legalábbis nem akarta érteni, mit mond Sam.
- A plafonhoz? – ismételte meg sután.
- Megölt.
A hallottak mindkét lány elhallgatott. Csak maguk elé meredtek és saját gondolataikkal foglalkoztak.
- De ez nem jelenti azt, hogy meg kell történnie mindennek. Volt már, hogy megváltoztattuk a dolgokat. Meg fogunk védeni titeket.
- De mégis hogyan és miért? – kérdezte kétségbeesetten Karen. – Mondtatok valamit… mikor még nem voltunk bent… ismeritek, nem? Ezt az… izét.
- Igen, már volt dolgunk vele – imerte el egy sóhaj után Sam.
- Akkor miért nem öltétek meg?
- Ez a démon, a Sárgaszemű elég erős. Nehéz őt elkapni és kiszámítani, hol van.
- De ha már megtaláltátok, ha ott volt… miért nem kaptátok el? Ennyi fegyverrel ez nem okozhatott gondot. Mégis mi történt akkor?
- Figyeljetek! Mindent megteszünk, hogy megöljük azt a dögöt, de nem találjuk sehol. Ő ölte meg az anyánkat és apánkat is! Nem hagyjuk, hogy titeket is megöljön, értitek? – Dean miközben beszélt ellökte magát az asztaltól, és elindult feléjük. – Nem hagyom még egyszer kifutni a kezeim közül!
A lányok számára most először látszott, mennyire eltökélt is Dean. Most érezték leginkább azt, hogy amíg a fiúk mellett maradnak, biztonságban vannak. És most először voltak benne biztosak, hogy ők is eleget tudnak a körülöttük zajló eseményekről.
- Ha… rájövünk, hogy kerülhettünk ide, akkor ez sem fog megtörténni, igaz? – kérdezte egy hosszabb csend után Karen.
- Nem tudom… de addig velünk kell maradnotok, amíg nem tudjuk biztosan, hogy minden rendben lesz – szögezte le Sam.
- Ez mit jelent? Mikor tudhatjuk biztosan, hogy hazamehetünk? Ha megkérdeztétek ezt a… démont? Nem várhatjátok el, hogy csak itt üljünk és várjunk… mi lesz a családunkkal?
- Sajnálom, tudom, hogy ezt most nehéz elfogadni, de az életetekről van szó.
- Azt hiszem, nekem ez egy kicsit sok – fordult meg Karen és elindult ki a szobából.
- Várj, most hova mész?
- Hova? Levegőzni! Gondoljátok, most rögtön visszamegyek Kanadába? – Karen hátra sem fordult.
Vendy egy pillanatig állt a fiúk előtt és a távozó Karent nézte. Nem akart a szobában maradni, nem akart tovább beszélgetni, legszívesebben eltűnt volna mindenki elől. Ahogy elindult, hogy visszatérjen saját szobájukba, meglátta az asztal szélén Sam laptopját.
- Nem baj, ha kölcsönveszem, ugye?
- Vidd csak – mondta a férfi, bár furcsán tekintett a látszólag higgadt lányra.
Vendy a szobájukba, majd a fürdőbe ment, melynek az ajtaját azonnal magára is zárta. Hátát nekivetve ült a földre, ölében a géppel.
Felment annak a hotelnek honlapjára, ahol még nemrég egy gyönyörű vakációt készült eltölteni. Most olyan messzinek tűnt az előző élete. Pedig csak pár nap telt el azóta.
Megkereste a telefonszámot és tárcsázott. A túloldalt szinte azonnal felvették.
- Jó napot kívánok, ez itt a Chrurchill Kastély, miben segíthetek? – kérdezte a nő pont úgy, mint amikor szobát foglalt.
- Üdv. Anna Hampton vagyok, újságíró. Szeretnék írni egy cikket az önök szállodájáról, de lenne néhány kérdésem az igazgatóhoz. Lenne szíves adni őt?
- Mr. Wheellel egyeztetett már? – tette fel a kérdést ugyanolyan mézes hangon, mint eddig.
- Természetesen – vágta rá Vendy határozott hangon, és csak reménykedni tudott benne, hogy Mr. Wheel feledékeny fickó.
- Egy pillanat és értesítem, addig kérem tartsa – A vonal túloldalán erre megszólalt egy rövid dallam, amit percente ismételt, egészen addig, míg egy rekedt, férfi hang meg nem szólalt.
- Miss Hampton? Miben segíthetek?
- Üdvözlöm. Anna Hampton vagyok. Szeretnék írni egy cikket az ön intézményéről. Elsősorban a kastély története és az esetleges antikvitások érdekelnének, de természetesen szólnék a szálloda előnyeiről is. Remélem, feltehetek néhány kérdést a kastély múltjáról.
- Természetesen, megpróbálok mindenre válaszolni – a tulaj hangjában érződött a büszkeség, és mintha mosolygott is volna telefonálás közben. Mindesetre megpróbált minél szívélyesebb hangot megütni.
- Nos, a szálló történetéről elég kevés információt találtam. Pontosan hogyan funkcionált az átalakítása előtt? – kérdezte Vendy. Érezte, sikerült elérnie, hogy megkapja a szükséges válaszokat.
- Sir Edward Greyjoy építette még 1800-as évek végén. Az angol királynő adta ajándékba, miután több csatában is nyert a franciák ellen. Eleinte kevés időt töltött a családjával, inkább csak nyarat töltötték itt. A tragédia után, gondolom ön is hallott már róla, ide vonult vissza, és itt is lelte a halál.
- Vannak olyan tárgyak, melyek a korszakból maradtak meg? Úgy hallottam Sir Greyjoy több festményt is készíttetett, illetve rengeteg antik bútort szerzett be. Ezek még megtalálhatók a szállodában?
- A legtöbbet restauráltuk és az elnöki lakosztályban helyeztük el őket, de volt pár olyan tárgy is, ami nem illett a szállodánk kényelméhez és néhány ember szépségérzetét is bántották, így azokat egy külön fenntartott raktárban tároljuk.
Vendy majdnem megjegyezte, milyen klassz lenne egy szellemes festményekkel telepakolt falú szobában lakni, de visszafojtotta a véleményét.
- Pontosan milyen tárgyak ezek?
- Többnyire furcsa festményekről van szó, és különös formájú tárgyakról, mint például egy szekrény sátánista jelekkel, vagy egy különös lábazatú dohányzóasztal.
- Ez igazán érdekesnek hangzik. – ismerte el a lány – És egyéb használati tárgyakat nem helyeztek el a szobákban? Tükröket például. Vagy… egyes szekrényeket?
- Nem, a legtöbbjük festmény, mint már említettem – válaszolt készségesen az igazgató.
- A raktárban sincsenek esetleg tükrök? – kérdezte kétségbeesetten, teljesen megfeledkezve arról, hogy nem tehetne fel ilyen nyílt kérdéseket. – Vagy egy üresen hagyott szobában?
- Egyetlen tükröt sem találtunk… - gondolkodott hangosan. – Várjon csak, talán mégis van itt valami… Igen, egyetlen tükör, egy viszonylag kis méretű, dísztelen borotválkozó tükör. Semmi több. Miért érdekli ennyire?
- Egy vendégük mesélte, hogy talált egy üresen álló szobát. Csak egy tükör volt benn.
- Ezt biztosan tagadhatom. Szerencsére a szálloda forgalma nem engedi, hogy üres szobát fölöslegesen tartsunk fenn – magyarázta az igazgató elégedetten.
- Van esetleg az épületnek olyan része, ami nem lett felújítva? – tett még egy elkeseredett kísérletet Vendy.
- Nem, esetleg a volt cselédszállót, de mára már oda is bevezettük az áramot, a vezetékes vizet és a csatornázást is kiépítettük.
- Rendben van, köszönöm a beszélgetést. – adta fel a dolgot. Miután elbúcsúzott, letette a telefont és ismét a gép felé fordult. Először ki akarta kapcsolni, de úgy döntött, legalább utánanéz azoknak a dolgoknak, amiket az elmúlt napokban megismert. Nem tudta, hogy is kezdje, csak össze-vissza írta be a kulcsszavakat és olvasta el a megjelenő oldalak tartalmát. Olvasott a démonokról, szellemekről, különböző lényekről, alakváltókról, wendigókról. Aztán, bár nem hitte, hogy valami is kijön, beírta a sárgaszemű nevét.
A kulcsszóra kijött a sárgaszemű pingvinről minden információ. Vendy megtudta, hogy ezek a pingvinek az új-zélandi sziget déli részén honosak és rendkívül ritka állatfaj. Már éppen elmerült a szaporodásuk olvasásában, amikor a szobából ajtócsapódás hallatszott.
Vicces és egyben rémisztő, hogy pár nap alatt mennyire megváltozhat egy ember. Vendy sosem volt ijedős, de lassan a kisebb zajokra is összerezdült. Feltápászkodott és kizárta a fürdő ajtaját.
- Beszéltem a hotellel. Rossz hír.
- Csak azt ne mondd, hogy tényleg csak képzeltük az egészet, és a tükör sem létezik… - próbálta viccel elütni a dolog élét Karen, de Vendy arcát látva elkomolyodott. – Mi történt?
- Nincs tükör, nincs üres szoba. A tárgyak egy raktárban vannak, semmit nem tettek ki a vendégek szobáiban, csak az elnöki lakosztályban. – sorolta a lényeges információkat komoran.
- Ez egyre jobb! – huppant le az ágya szélére, miközben előbányászta a szatyorból a beszerzett ételeket. – Még szerencse, hogy találtam valamit… - kezdte, miközben elővett egy villát és belekezdett a pitébe.
- Mit? – kapta fel azonnal a fejét Vendy. Az eddigi üldögélés helyett most kihasználta a teret, és sétálni kezdett a szobában.
- Találtam egy hirdetést, amin egy hasonló tükör látható, mint amit mi is találtunk. Gondoltam megnézhetnénk – mutatott rá egy papírra az ágyán. – Azt írja, hogy egy raktárban tárolja a város szélén.
- Remek, végre valami. Karen, király vagy! – lelkesedett azonnal – mikor megyünk megnézni?
- Miután ezt megettem – válaszolt két falat között. – Persze csak akkor, ha a fiúk nem tiltják meg, hogy akárhova is elmenjünk – folytatta kissé ironikusan. – Bár lehet, hogy jobb lenne este, mikor senki nincs ott. Amúgy is profi vagy a zárak feltörésében.
- Szerintem is jobb lenne titokban megnézni azt a tükröt. De messze nem vagyok elég jó zártörő ehhez. Mi van, ha a raktár be van riasztózva? Nem akarok magyarázkodni a rendőröknek, hogy honnan jöttünk és kik vagyunk.
- Akkor magyarázkodjunk inkább a fiúknak, hogy miért akarunk elmenni a város másik végébe nélkülük? Vagy a tulajnak, hogy miért tapogatjuk mindenhol a tükrét? Szerintem akkor célszerűbb lenne este.
- Oké, igazad van. Már ezer éve nem törtem fel zárakat, persze, hogy ideges vagyok. – mentegetőzött továbbra is folyamatosan járkálva. – Olyan, mintha megint gyerek lennék. Ha nem akarsz engedélyt kérni, szökj ki éjjel…
- Látom érted a lényeget – bólogatott Karen. – Addig pedig próbáljuk meg elfelejteni, hogy egy… mi is… egy démon üldöz minket, és meg akar ölni – próbált meg könnyed lenni, több kevesebb sikerrel.
- Persze, mi sem egyszerűbb – mosolygott keserűen Vendy – egyébként kicsit utánuk olvastam. Mármint a szörnyek démonok és hasonlók után. Sosem hittem volna, hogy ennyi oldal foglalkozik velük, és ennyi információ van róluk. Sokan tényleg hisznek bennük.
- És ezek az oldalak megbízhatóak? Mármint, rengetegen csak hiszik, hogy van. Nekem is van egy unokaöcsém, aki szentül hiszi, hogy a szellemek kizárólag a kórházakban kísértenek.
- Igyekeztem „kontrolnak” a wendigót használni. Azt vetettem össze, amit arról írtak, és amit mi tudunk. Ha az jó volt, akkor megnéztem a többit is. És elég érdekes dolgokat írtak itt-ott. Írtak a szellemekről, démonokról, arról, hogyan lehet őket megölni. És volt, ahol részletesen le volt írva egy szertartás, hogy lehet alkut kötni egy démonnal. Komolyan! Egy kereszteződésben el kell ásni egy kis dobozt különböző dolgokkal benne… rémisztő…
- Amúgy is, ki akarna alkut kötni egy démonnal? Azok nem gonoszak? Mármint a kereszténység eléggé az emberbe sulykolta, hogy ez rossz dolog, ahhoz, hogy ne csinálják…
- Ne már, én tuti kipróbáltam volna fiatalabb koromban. Te komolyan nem? Már csak azért is mert azt nem szabad… de főleg kíváncsiságból.
- Nem tudom, akkor nem igazán tudtam ilyenekről, sőt… egyáltalán nem érdekeltek, mert nem is hittem bennük. Szóval nem, nem próbáltam volna ki.
- Jó, én sem, de ha tudtam volna… mindenesetre tényleg ijesztő, mik vannak fent az interneten. – zárta le a lány az egészet – Kíváncsi vagyok, működik-e.
- Az alku? Miért?
- Nem tudom… érdekes lehet. Gondolj bele, mennyi mindent megkaphatna az ember. Bár azt az oldal nem írta, milyen határok közt kívánhatsz, mi az, amit egy démon megtehet. – Vendy teljesen elmerült saját gondolataiban. Abbahagyta a járkálást, és leült az ágyára.
- Oké, de arról még nem beszéltél, mit akar egy démon. Csak annyit mondtál, mit kaphat egy ember, de mit kell cserébe adnia?
- Jó kérdés. Az oldal csak annyit írt, hogy nagyon végső esetben, teljes eltökéltség mellett ajánlott. De ugyan, mit akarhat bárki egy embertől?
- Nem tudom…
Az ajtón ekkor kopogtattak, és mikor Vendy kiszólt, hogy szabad, Sam lépett be óvatosan a szobába.
- Csak hoztam pár könyvet különböző jelekről, hátha felismeritek az egyiket – adott át egy kötegnyit Vendynek.
- És ellenőrzöl, hogy még élünk-e?
- Figyelj Karen, nem mi vagyunk az ellenség, oké? Az a célunk, hogy mielőbb biztonságba kerüljetek. Itt vannak a könyvek, majd szóljatok, ha találtok valamit.
Sam nem akart sokat időzni a szobában, így rögtön el is ment, amint átadta a könyveket.
- Hogy megyünk el, ha ők folyamatosan itt őrködnek?
- Te sosem szöktél meg sehonnan? – kérdezte őszinte csodálattal Vendy – Egyszerűen elaltatjuk őket. Csak valami szer kellene… valamilyen erős altató.
- Nálunk nem kellett altató, nem őrizték a szobám ajtaját. De ha te olyan tapasztalt vagy, hogy adjuk be nekik az altatót? Megkínáljuk őket sörrel, vagy mi?
- Alkohollal? Dehogy. Valami kajába csempésszük, úgyis mi vagyunk a lányok, nekünk kell összedobni valamit enni. A sarkon volt egy bolt, elszaladunk, megveszünk mindent 10 perc alatt. Aztán összemorzsoljuk, és beletesszük, mondjuk egy szendvicsbe.
- Rendben – sóhajtott fel Karen.

Az éjszakai kihalt város utcáin bolyongva akaratlanul is eszébe jut az embernek, mi van, ha mögötte valaki követi, és a tökéletes pillanatot várja, hogy lecsapjon rá. A lányoknak is valami hasonló gondolat járt a fejükben annak ellenére, hogy egy-két számukra is használható fegyvert kölcsönöztek az Impalából.
Állandóan a hátuk mögé pillantottak és minden egyes autó zajára összerezzentek.
- Itt nincs is plafon, nem tudom, mitől tartunk ennyire – jelentette ki Vendy, miután majdnem az út közepéig ugrott egy szemetesről leugró macska zajától.
- Én nem félek – jelentette ki, mikor egy részeg ember nagy robajjal a kukáknak dőlt. Karen erre vagy fél métert ugrott hátra.
Amikor végre odaértek a raktárépülethez, mindketten fellélegeztek, pedig csak innentől kezdett nehezedni a dolog. Úgy tűnt nincs beriasztózva a terület, még kamerát sem láttak sehol, mégis, Vendynek meg kellett küzdenie a vaskos zárral, amely nem akart engedni a módszerének.
- Komolyan, kezdem sajnálni, hogy sosem tanultam meg rendesen zárakat feltörni. – jegyezte meg, miközben kiropogtatta a lakat előtt görnyedéstől merev hátát.
A lakat feltörése után egyszerű volt a járás. Az épület termeiben dobozok és lepellel letakart bútorok tömkelege állt, ám egy viszonylag széles, járható utat meghagytak.
- Hogy találjuk itt meg a tükröt? – suttogta Karen, bár rajtuk kívül senki nem volt házban.
- A jobb oldali részt te nézed át, a balt én – suttogott vissza Vendy, majd elindult az egyik bizonytalan alakú rakás felé.
Karen a dobozokban főként régiségeket, lámpákat, tányérkészleteket, könyveket talált. A leplek alatt pedig csak ruhásszekrény, dohányzóasztal, vagy íróasztal bújt meg. Vendy sem járt sokkal több szerencsével. Az egyik lepedő megemelésével majdnem lelökött egy régi, döbbenetesen giccses vázát, aztán, ahogy gyorsan elhátrált az eset színhelyétől megbotlott egy faragott asztal lábában. Örült, amikor végzett a saját részével.
- Nézzük meg az emeleten – ajánlotta fel Karen és elindult a dobozokkal kijelölt ösvényen.
Fent csupán egyetlen hatalmas terem volt, hasonló „berendezéssel”, mint a földszinten.
- Váltunk oldalt? – kérdezte egy mosollyal Vendy, aki igyekezett élénknek tűnni ebben a helyzetben.
- Tiéd a jobb, enyém a bal – bólintott a lány.
A teremben néma csönd volt, még az utcáról sem hallatszott fel az autók zaja. Bár abban sem voltak biztosak, hogy egyáltalán járnak még ilyenkor az utcákon az emberek. Csupán a leplek finom suhogása jelezte, hogy a két lány töretlenül végzi a dolgát.
Vendy azonnal felkapta a fejét, mikor – nagyjából a terem közepének átvizsgálásakor - hallotta, hogy Karen halkan a nevén szólítja. A lány egy erőteljes mozdulattal lehúzta a lepedőt egy teljes alakos tükörről. Pont olyan volt, mint a kanadai.
Lélegzete egy pillanatra elállt, amint a lenyűgöző tükör megjelent teljes egészében. Pontosan olyan volt, mint amit akkor találtak a szállodában. Kissé közelebb merészkedett, de ügyelt arra, hogy még véletlenül se érjen hozzá. Az alakja, a mérete… minden pont olyan volt, amilyennek kellett. A kereten különböző jelek díszelegtek. Vendy ezeket kezdte tanulmányozni, míg Karen óvatosan körbejárta a bútort. Szinte egyszerre pillantottak a tükör lapjára. Mintha azt várták volna, hogy meglátják benne a kihalt szobát, vagy a szállodát, de legalább egy másik tájat. Ehelyett azonban önmagukat és a szoba sötétjét látták tükröződni.
- Talán le kéne jegyezni a jeleket – ajánlotta alig hallhatóan Karen, miközben elővett egy jegyzetfüzetet és egy tollat, majd átnyújtotta Vendynek.
- Igazad van. Jó, hogy gondoltál erre. Úgy látszik nem túl jó a memóriám ilyen téren. – tette hozzá, miközben másolni kezdte a jeleket szép sorban.
- Hogy érted ezt?
- Nem ilyen jelekre emlékszem. Sőt, ezek közül szinte egyik sem hasonlít azokra, amiket…nos, látni véltem, a kereten.
- Más… - gondolkodott hangosan Karen. – Hát persze! Lehetséges, hogy ez egy másik tükör más jelekkel? Lehetséges, hogy kettő van belőle? Talán azért kerültünk pont ide… mert itt volt ez a másik.
Vendy kezében megállt a toll. A füzetet is letette az ölébe és Karen felé fordult.
- Szóval azt mondod, hogy több tükör van és ezek összeköttetésben állnak?
- Igen. Talán. Nem is tudom… - bizonytalanodott el hirtelen. – Igazad van, ez hülyeség. Miért lenne több? Semmi értelme… - cáfolta meg önmagát.
- Figyelj, szerintem… mi volt ez? – hagyta abba a beszédet, mikor egy erőteljes hang törte meg a környezet csendjét. Olyan volt, mintha valamelyik bútor eldőlt volna odalent.
Karen egy pillanat alatt lekapcsolta a magukkal hozott zseblámpát és figyelt. Lentről újabb nesz hallatszott. Kemény léptek zaja, majd mintha felrúgtak volna egy dobozt. Már hallották a lépcső nyikorgását a súlyos léptek alatt, amikor az ablakok üvegei rezegni kezdtek, egészen addig, míg ki nem szabadultak a keretükből és apró darabokra nem törtek.
A lányok egy pillanatig mindenről megfeledkezve, dermedten álltak és a földszint felé vezető lépcsőt nézték, majd Karen felkiáltott.
- Futás!
Elindultak a kijárat felé, de az a lépcsőhöz vezetett, így azonnal megtorpantak. Körbenéztek, másik ajtó után kutatva, de ne láttak semmi menekülési útvonalat. Ekkor Karen hirtelen megragadta Vendy karját.
- Ki kell ugranunk az ablakon – közölte azonnal, és a mögöttük lévő üres keretet méregette. – Nem vagyunk olyan magasan...
Vendy az ablakhoz rohant és kihajolt, de azonnal hátra is ugrott.
- Neked mi lenne a magas? Egy felhőkarcoló? Ha innen leugrunk, biztos, hogy ott is maradunk.
Vendy kétségbeesetten kutatott más megoldás után, de Karen már ugrott is, így követnie kellett a példáját. Mielőtt ellendült az ablaktól behunyta a szemét és összehúzta magát. Az érkezés nem olyan volt mint várta. Sokkal rosszabb. Nem volt olyan erős az ütés, ami érte, de a felület egyenetlen volt; valami fém az oldalába fúródott, a lába valamilyen csúszós dologhoz ért, az egyik kezét felhorzsolta valami. De legalább kijutottak a raktárból.
- El kell tűnnünk innen! – suttogta Karen, és segített Vendynek kimászni a kukából. – Gyerünk!
A lányok elkezdtek arra rohanni, amerről jöttek, de ösztönösen hátrafordultak, hogy lássák, követik-e őket. Az ablaknál, ahonnan nemrég még ők méregették a mélységet állt egy alak. A fény nem világította meg pontosan, csak azt láthatták, ahogy valaki követi őket a tekintetével.
Csak pár utcával arrébb lassítottak le, és álltak meg végül. Térdükre támaszkodva kapkodtak levegő után, miközben hátra-hátrasandítottak még, de csak a kihalt város nézett vissza rájuk.
- Túléltük – lihegte egy halvány mosollyal Karen.
- Nem hiszem el, hogy ennyivel megúsztuk – tekintett körbe a kihalt utcán ismét, de sehol nem tapasztalt mozgást – ölni tudnék azért, ha lenne egy kis forgalom, az megnyugtatna kicsit.
A két lány még állt pár percig, igyekeztek lelassítani heves szívdobogásukat és légzésüket.
- Megcsináltuk… - ismételte maga elé Karen, majd vigyorogva Vendy felé fordult. – Itt vagyunk! Sikerült! - Karen majdnem ugrált örömében, majd egy pillanat múlva elfintorodott. – Miért kell nekünk mindig koszosnak és büdösnek lennünk? – tette fel a kérdést, miközben levett Vendy válláról egy soklyukú zoknit.
- Inkább szedegetem a halszálkákat a hajadból, minthogy azzal az alakkal maradjak a raktárban tisztán – jegyezte meg, miközben valóban elkezdte megszabadítani a lány haját a különböző szennyeződésektől. - Azért… ez eszméletlen volt. Az az ablak vagy két emelet magasan volt.
- Ugye? – kérdezett vissza vigyorogva. – Tisztára, mint egy Bruce Willis-es akciófilmben! Hihetetlen volt!
- Jó ötlet volt kiugrani. Még, ha őrültség is volt, de azért jó volt. Legalábbis muszáj. Jó, hogy ilyen gyorsan reagáltál. Én azt hiszem, csak szépen megvártam volna, míg megjelenik a lépcsőn.
- Ki volt ez a fazon? – tette fel a kérdést Karen, miközben újból visszanézett. – Talán a démon?
- Nem hinném, hogy a kedves öreg portás bácsi… - válaszolt elkomorodva – Nem állítom, hogy a sárgaszemű volt, de, hogy nem is azért jött, mert betörtünk, az biztos. Szóval igen, talán egy démon volt.
- Akkor miért nem követett, vagy üldözött vagy valami? Nem mintha nem örülnék neki, de ha tényleg egy démon volt, és meg akart volna ölni minket, akkor ennyivel nem úsztuk volna meg.
- Fogalmam sincs, azt sem tudom, miért vadászna rám egy démon – vont vállat.
- De legalább a füzet megvan – törölte le az oldalairól a ráragadt koszt. – Most már van mi alapján elindulnunk – nézett körül határozottan. – Csak azt kéne tudni, merre menjünk.
- Balra – jelentette ki Vendy, de néhány határozott lépés után egyre inkább elbizonytalanodott. – legalábbis azt hiszem… mintha az a ház ismerős lenne.
- Induljunk el arra – mutatott a ház felé, amit Vendy említett. – Az talán a megfelelő irány, de ha nem, akkor is visszafordulhatunk. Csak ne menjünk a raktár felé.
Az utca végéig sétáltak, ahol meg kellett állapítaniuk, egyik lehetséges irány sem ismerős nekik. Az utcák változatlanul csendesek és kihaltak voltak, senkitől sem tudtak tanácsot kérni.
Néma csendben sétáltak egymást, és az utcák névtábláit fürkészték, hátha ismerős számukra az egyik.
- Tudod… - kezdte lassan Karen, mikor elhaladtak a Napkelte utca mellett. – Örülök, hogy nem egyedül kerültem ebbe a helyzetbe.
- Én is. Tudod, azt hiszem, ezerszer jobban kezelem a történéseket így, hogy van egy „sorstársam”. Sőt, ha egyedül lennék, szerintem már valahol egy wendigo vagy démon vagy sárkány gyomrában pihennék.
- Ahhoz képest, hogy két napja még úgy éreztem, bármelyik pillanatban meg tudnálak fojtani – nevette el magát, mikor valahonnan messziről egy autó zúgása hallatszott. A két lány egymásra nézett, majd a hang irányába kezdett sietni.

Előző        Következő