Vendy, Ratemer - Messze, messze otthonról

Véleményed

2. Fejezet

Mikor kiértek az erdő szélére, a mentők már ott várták őket. Azok a szerencsés táborlakók, akik el tudtak menekülni, hívtak segítséget.
Az orvosok azonnal Karen ellátásába kezdtek. Kitisztították a lány sebét, és vastagon bekötözték.
- Nem tudom, mit csináltatok, de azt javaslom, maradjatok inkább a tengerparti nyaralásoknál – mosolygott az egyik mentős a lányra - Kész is vagy. Biztos ne vigyünk be a kórházba?
- Nem, nem szükséges. Köszönöm – csak fél füllel figyelt az ápoló szavaira. Szemével a távolban várakozó Samet és Deant figyelte. Muszáj volt megtudnia, mi történik körülöttük, és biztos volt benne, hogy nekik kell megadniuk a választ a kérdéseire.
Ahogy befejezték a vizsgálatát felállt és a két férfi felé indult, akik azonnal felé fordultak. Szemükön látszott, hogy ők is tartogatnak néhány kérdést Karen számára.
Vendy is ott állt a társaságukban, de a lány nem foglalkozott vele.
- Most már tartoztok annyival, hogy elmondjátok mi a fene folyik itt? Na és hogy hogyan kerültem ide!
- Igen, ez egy nagyon jó kérdés, engem is érdekelne.
- Szóval nem tudjátok, hogy kerültetek az erdő közepére?
- Akkor nem kérdezném! – válaszolt kissé csípősen Karen. – Bent voltunk abban a furcsa szobában, aztán meg ott veletek az erdő közepén.
- Milyen szoba?
- A hotelben, ahol lakom.
- A környéken van?
- Úgy kerültünk ide, hogy nem hagytuk el az épületet… egyszer csak itt voltunk. Nem eltévedtünk vagy ilyesmi. Értitek?
- Várjatok. Csak úgy a semmiből idekerültetek? Mint valami hülye bűvész? – szólt közbe most Dean.
- Csak mi nem lebegünk a levegőben – bólintott rá Karen.
- Ez szép kis történet – jegyezte meg Sam szkeptikusan.
- Mit jelent az, hogy történet? Szerinted szórakozásból nyári ruhában mászkálunk ilyen időben egy erdőben?
- Mellesleg hol is vagyunk?
- Colorado – válaszolt Sam.
- Colorado? – kérdezte Karen hitetlenül, miközben visszanézett az erdőre. – Amerikában?
- Miért… mit hittél? – vonta fel a szemöldökét Sam.
- Félve merem megkérdezni, de milyen dátumot írunk? - nézett egyre ijedtebben és értetlenebbül Vendy.
- 2008. november. – Sam egyre értetlenebb és zavartabb lett.
- Az legalább nem változott… - sóhajtott fel Karen. – Tudnátok adni egy telefont? – kérdezte kissé idegesen.
- Persze, de előtte szeretnénk, ha megtennétek néhány dolgot – jelentette ki Sam és előhúzott egy kis üveget a zsebéből.
- Nem tudom, neked mit tanítottak, de nekem mindig azt mondták, ne fogadjak el fura idegenektől semmilyen ismeretlen eredetű italt… - vetett ellen Vendy, azonban nem fejezhette be a gondolatot, mert Sam azzal a lendülettel, ahogy elővette az üvegcsét, lefröcskölte a két lányt a tartalmával.
- Mi a…?  - lépett hátra Karen felháborodva. – Te megőrültél?
- Bocs, csak ellenőriznünk kellett.
- Mégis mit? Hogy vízállóak vagyunk-e?
Dean elnyomta a nevetést látva a lányok felháborodását, majd átnyújtotta a mobilját Karennek.
- Nem telefonálni akartál először?
- De – kapta ki a férfi kezéből a tárgyat, majd egy „még számolunk” nézéssel elfordult és pár lépéssel arrébb tárcsázott.
- Kicsengett és pár pillanat múlva egy kellemes női hang szólt bele a telefonba.
- Vancouveri Idősek Otthona, miben segíthetek?
- Elnézést, téves – csapta le a telefont, majd még egyszer megpróbálta, ugyanannyi sikerrel.
- Nagyi nincs otthon? Akkor add ide azt a telefont – sietett Karenhez Vendy, és átvette a mobilt. Egy pillanatig gondolkodott, kit is hívjon, majd tárcsázta egyik legjobb barátja számát. Egy előre felvett hang közölte, hogy ilyen előfizető nem található. Második próbálkozásnál egy ismerőse anyja vette fel, aki – bár elismerte, hogy van egy lánya, és a neve is megegyezik azzal, amit Vendy állít -, de váltig állította, hogy sem ő, sem a lánya nem ismer egyetlen Vendyt sem.
- Oké, akkor most már tényleg nem értek semmit. Mi a fészkes fene folyik itt? – fordult számonkérően Karen ismét a fiúk felé. – Nektek tudnotok kell. Ti végeztetek azzal az izével az erdőben is! Egyáltalán mi volt az?
- Ezt beszéljük meg nyugodtabb körülmények között – nézett körül Sam, mikor az egyik mentős elhaladt néhány méterrel arrébb.
- Nem tudom, miért kellene veletek mennünk bárhova.
- Talán mert épp most jöttetek rá, hogy az életeteket valaki eltörölte a föld színéről? Vagy mert tudni akarjátok, mi ez az egész – fordult meg Dean, és egy fekete Chevy Impala felé vette az irányt.
- Csak ne lenne ilyen elégedett magával – morgott dühösen Karen, miközben követte a férfit.
- Karen várj – kapta el a lány csuklóját - és ha ők csinálták? Ha ők szórakoznak? Lehet hogy valahogy átalakították a telefont, hogy ne tudjuk elérni azokat, akiket hívtunk…
- Honnan tudták volna, hogy kit hívunk fel? Vagy azt akarod mondani, hogy ők varázsoltak erre az átkozott helyre minket? - nézett vissza az autóhoz igyekvő férfiakra.
- Nem néznek ki túl elvetemülteknek. És mellesleg ők hoztak ki az erdőből is.
Vendy nagyot sóhajtott, de beleegyezett, hogy a két fiúval tartsanak. A két lány hátul ült, a tájat figyelték, és gondolkodtak. Dean egy motel mellett parkolta le az autót, ami nem messze az erdőtől egy kisváros szélén állt.
Mikor bekísérték őket a szobájukba, Karen komolyan elgondolkodott, hogy tényleg olyan jó ötlet volt-e velük jönni. A falakon újságkivágások halottakról és eltűntekről, akik mind abban az erdőben vesztek oda. Talán tényleg sorozatgyilkosok lehetnek.
A küszöb előtt megtorpant, és bizonytalanul Vendyre nézett. A lány arcán is félelem tükröződött.
- Be kell hívjunk titeket, hogy átléphessétek a küszöböt? – kiáltott ki türelmetlenül Dean.
A két lány még néhány pillanatig álldogált, de mivel nem tehettek mást, beléptek. Sam ezek után megeresztett feléjük egy barátságosabb mosolyt, és hellyel kínálta a lányokat.
- Amit most mondani fogunk, biztosan őrültségnek fog hangzani, de azok után, ami az erdőben láttatok, talán megértitek.
- Szóval én Sam Winchester vagyok, ő pedig a bátyám Dean. – Sam itt tartott egy pici szünetet jelezve, hogy most a lányok jönnek a bemutatkozással.
- Karen… Karen Smith – felelte kissé vonakodva Karen, majd a mellette ülő lány felé nézett.
- Vendy Hopkins – sóhajtott nehézkesen.
- Szóval… mi volt az az erdőben? – tette fel a kérdést Karen, miután Sam továbbra is hallgatott. – Úgy nézett ki, mint valami mutáns majom.
- Egy wendigo volt – közölte kertelés nélkül Dean.
- Egy wendigo – ismételte Vendy a szót ízlelgetve – ez már csak természetes, hogy is nem jöttünk rá magunktól? Igazi magyarázatot kérünk!
- Ez itt a valóság. A bátyám és én ebbe születtünk bele, ilyen lényekkel találkozunk. A világ tele van szörnyekkel és az emberek még csak tudomást sem vesznek róla. Szellemek, démonok, átkok és vérszomjas lények. Akárcsak ez a szörny is.
A két lány látta Sam arcán, hogy őszintén beszél, akármilyen hihetetlennek is tűntek a szavai. Néhány másodperc csend után Vendy egy erőltetett mosollyal megszólalt.
- Szép kis gyerekkor… közös szellemirtás az öreggel baseballmeccs helyett…
- Nem volt habostorta – ismerte el Dean egy félmosollyal. – Szóval azt akarjátok mondani, hogy egy hotelszobából kerültetek csak úgy ide? Ez hogy lehetséges?
- Hogy lehetséges, hogy szörnyek rohangálnak a világban?
- Nyertél. Szóval fogalmatok sincs, ugye?
- Nincs… egyik pillanatban itt, a másikban ott…
- Nem ártana megtudni, hogy milyen tükrök képesek teleportálni.
- Nem volt semmi különös érzésetek előtte. Esetleg hirtelen hideg, vagy kén szagot nem éreztetek?
- Nem, de az egész szobában nem volt más, csak egy óriási tükör – válaszolt Karen. – Abban láttam az erdőt és az embereket menekülni. Aztán már mi is ott voltunk.
- Biztos nem hűlt le a levegő hirtelen, vagy nem volt baj az elektromos kütyükkel? – kérdezte komoly, elemző arccal Sam.
- Nem. Mik vagytok ti? Villanyszerelők?
- Amúgy sem volt ott semmilyen elektromos kütyü. Amúgy is, mik ezek a hülye kérdések? Tisztára mint a Szellemirtókban…
- Csak próbáljuk tisztázni, hogy mi hozott ide titeket. – válaszolt nyugtatva a lányokat – és egyben egyre idegesebb bátyját – Sam.
- Azok alapján, amit mondtatok, nem szellem vagy démon.
- Lehet, hogy egy angyal – jegyezte meg mosolyogva Vendy.
- Na, ők az egyetlen mesebeli lények, vagyis ők és a sárkányok, akikkel még nem találkoztunk. Nem hinném, hogy egyáltalán léteznek.
- Tiszta sor. A gonosz létezik, a jó nem – ingatta a fejét Karen. – De ha nem a… szellemek, vagy a démonok… akkor mi? – kérdezte kissé szkeptikusan.
- Nem tudom… Talán a tükör nem volt hétköznapi. Tudjátok, mint az elátkozott tárgyak. Lehet, hogy valaki felturbózta a tükröt.
- Ez egyre jobb lesz…
- Oké, gondolkodjatok. Volt valami a tükrön, ami alapján elindulhatunk? Egy jellegzetesség, vagy megkülönböztető jel – jött lázba Sam.
- Nem tudom, én nem emlékszem semmi különlegesre – vonta meg a vállát Karen.
- A szélén. A kerete nem volt teljesen sima, valamilyen jelek voltak belekarcolva. Karen, nem emlékszel? Bár az is lehet, hogy csak díszítésnek szánták.
- Ezen a nyomon már elindulhatunk – lelkesedett azonnal Sam, meg sem várva Karen válaszát – emlékszel, milyen jelek voltak?
- Bevallom, nem azt néztem… talán.  Egy részére.
- Ez nagyszerű, le tudnád rajzolni őket?
- Annyira azért nem rémlik – visszakozott Vendy ijedten.
- Muszáj látnunk legalább egy-két jelet, lehet, hogy azokkal sikerül hazaküldeni titeket.
- Ha látnád, felismernéd őket? – kérdezte Sam, és már elő is vett egy barna, bőrkötéses könyvecskét, és nekilátott lapozgatni. Az egyik telerajzolt oldalnál megállt és a lány elé tartotta. - Hasonlít valamelyik azokhoz a jelekhez? Vagy csak egy része, legalább.
Vendy percekig nézegette a lapot, minden erejével igyekezett felidézni a jeleket, de minden erőfeszítése fölöslegesnek bizonyult. Félt, hogy ő nem nézte meg a tükör szélét eléggé, de hiába – azok a szimbólumok valahogy másként néztek ki. Semmire sem hasonlítottak, amit valaha látott. Lehangoltan nyújtotta vissza a könyvet Samnek a fejét rázva.
- Biztos vagy benne, hogy egyik sincs benne a könyvben?
- Nem teljesen, de…
- Talán megnézhetnénk a neten, vagy valamilyen könyvben – ajánlotta fel Karen is, mire Dean csak a fejét rázta.
- Már késő van és amúgy is, nemrég jöttünk ki abból az erdőből. Megérdemlünk egy kevéske pihenést, nem? Kivesszük nektek a mellettünk lévő szobát. Azt hiszem, nektek is van mit átgondolnotok.
Sam elment intézkedni a szállás ügyében, majd átnyújtott a lányoknak néhány ruhadarabot és törölközőt, hogy levehessék a menekülés miatt koszos és átizzadt, helyenként szakadt ruhákat. Vendnek csak a saját szobájukban tűnt fel, mennyi seb és karcolás keletkezett a lábán.
Karen miután letusolt a szélső ágyat foglalta el. Hátát nekivetette a falnak, és bekötött kezét maga mellett tartva bámulta a szemközti falon lógó képet. Egy vidéki kunyhót ábrázolt idilli környezetben. A ház körül fenyőerdő, mögötte hegyek, mellette egy aprócska patakkal. Sosem értette, az emberek hogyan képesek ilyen giccses festményeket szépnek látni. A szüleinek a háza is tele volt ilyen festményekkel. Mindig is irritálta, de most, valahogy megnyugtatta a látvány.
Vendy sokáig maradt a fürdőben. Nem akart visszamenni a szobába, nem akart arra gondolni, hogy előtte való nap még azt tervezte, egy remek nyaralás alatt végre lebarnulhat és kipihenheti magát. Ehhez képes most egy lepukkant motelben állt, maga köré csavart törölközőben, vizes hajjal, sebekkel borítva és Dean egyik pólóját bámulta, amiben aludnia kellene. Hol van az ő kedvenc lila hálóinge? Hogy került ebbe a helyzetbe? Miért pont neki kell belekeveredni egy ilyen szituációba?
Nehezére esett erőt venni magán és visszatérni Karenhez, aki látszólag teljesen kikapcsolt – üres tekintettel bámulta a falat az ágyából. Vendy így a másik ágyra telepedett le, megtörölte vizes haját, és elkezdett morfondírozni, mit csináljon saját ruháival.
Összerezzent, mikor Karen megszólalt.
- Mégis mi a fene történt? Ez annyira… képtelenség! Ilyen is csak a filmekben van! – fakadt ki hirtelen, minden visszafojtott haragját és értetlenségét a jelenlévő Vendyre zúdítva. – Wendigo, meg varázslatos tükör, ami tönkreteszi az életed! Mintha a Harry Potterből szedték volna. És ha ezek is valamilyen őrültek és mikor mi már alszunk idejönnek, és elvágják a torkunkat? Hisz ott voltak azok az újságkivágások a falon!
- Jé, mintha én is ezt mondtam volna nemrég – csattant fel Vendy, és fel-alá kezdett járkálni a szobában. Néhány méter után azonban megállt. – gondolkodjunk logikusan. Már rég elkaphattak volna minket, ha az lett volna a céljuk. És szerintem elég meggyőzőek. Mármint vagy zseniális színészek, vagy tényleg komolyan gondolták mindazt, amit mondtak.
- És azt mégis mivel magyarázod, hogy teljesen eltűnt az előző életünk? Az ismerőseink nem ismernek minket és egyszercsak idekerültünk a határ másik oldalára. Még vízumunk sincs! Illegaláis bevándorlók lehetünk és kitoloncolnak!
- Fogalmam sincs, oké? Miért gondolod, hogy nekem tudnom kéne a válaszokat? Eleve, minek mentél oda ahhoz a tükörhöz?
- Azt mondod az én hibám?! Mielőtt megjelentél abban az átkozott hotelban, minden rendben zajlott. De nem, neked az erkélyre kellett az az ital…
- Ja, ha nem tudnád, titokban én raboltalak el – vágott vissza dühödten a lány – talán fel kéne hívnunk a rendőrséget. Inkább toloncoljanak ki, és juttassanak haza, minthogy itt legyünk…
- Haza? Azt sem tudják, hogy létezünk! Akkor mégis hova visznek vissza? Nem tudom, hogy mennyire veszélyes ez a két fazon, de az biztos, hogy ők válaszolhatják meg, mi is történt igazából.
- Hogy? Nem úgy néznek ki, mint akik bármit is tudnak. Hányan haltak meg abban az erdőben? Te is megsérültél!
- Tudom, hülyeség bízni bennük, de… ők hoztak ki, és ők ölték meg azt a szörnyet. Ez azért mindenképpen plusz pont a számukra. De te nyugodtan hívd a rendőrséget, megnézem, hogyan magyarázod el nekik, hogy egy tükrön keresztül érkeztünk az országukba.
- Tudod, hogy négy mondattal ezelőtt még azt mondtad, nem kéne bíznunk bennük, és el akarják vágni a torkunkat éjjel?
- Igen tudom – csattant fel hirtelen. Igazából maga sem tudta, hogy mit gondol. Még túl zavaros volt neki ez az egész helyzet és az, hogy Vendy még számonkéri, egyáltalán nem hiányzott neki.
- Oké, azt hiszem, mindketten elég nagyok vagyunk, hogy döntsünk, mit akarunk csinálni – jelentette ki higgadtságot erőltetve hangjára - Maradunk vagy megyünk. Nem vagyunk összenőve.
- Rendben, de azt tudnod kell, hogy én nem vállalom a felelősséget semmiért. Szóval ha elmész és kitoloncolnak, akkor nem ismerlek és te sem ismersz – szögezte le azonnal.
- Megbeszéltük. Úgyis szívesebben tagadnálak le magam előtt is – vetett a lányra egy bűbájos mosolyt, majd visszaült az ágyára.
Karen még felmordult, majd magára húzva a takarót a fal felé fordult. Próbált pihenni, de túlságosan is ideges volt ahhoz, hogy aludjon. Mozognia kellett, el akart innen menni. Képtelen volt abban a pillanatban egy levegőt szívni Vendyvel, így felpattant az ágyról. Magára kapta a farmerját és kivágtatott az ajtón.
Vendy a szobában maradt, de gyorsan az éjjeliszekrényéhez készített egy önvédelemre is használható tárgyat, bár nehéz volt ilyet keríteni a szobájuk szerény felszerelése közül. Hallotta Karen lépteit, és a szomszéd szobával közös falhoz dőlve azt is, hogy a túloldalt még nem feküdtek le a fiúk.
Az idő csípős volt odakint, de ez észhez térítette. Miért kellett ennek történnie? Igaz, hogy nem volt izgalmas élete, de sosem gondolta, hogy a kaland ilyen hirtelen bekövetkezik. Egyáltalán ezt nevezheti kalandnak? Hisz két vadidegennel vannak, akik előállnak ezzel a szörny dumával. A szobájukban pedig Vendy várja, aki itt akarja hagyni ebben a káoszban. Mégis hogy képzeli?
A parkolóban járt, amikor meglátta a fekete járgánynál Samet. A csomagtartóban kutatott, nem vette észre a gondolataiba merülő Karent. Egy nagy táskába pakolt. Valami fém lehetett. A lány megpróbált közelebb kerülni, hogy jobban lásson, de ekkor becsapta a csomagtartó tetejét.
Karen gondolkodás nélkül az egyik autó mögé ugrott és várt, amíg Sam a táskával együtt visszatért a motelba. Nem tudta, mit fog csinálni, de még nem akart visszamenni a szobájukba.
Ehelyett az autóhoz rohant és megpróbálta kinyitni a csomagtartót. Valaminek kell itt lennie, ami bizonyítja, hogy megbízhatóak, vagy sem.
A zár azonban nem engedett, hiába próbálkozott. Karen rengetegszer látta a filmekben, ahogy emberek hajtűkkel vagy egyéb eszközökkel zárakat törnek fel. Nála miért nincs hajtű? Hátha neki is sikerülne.
- Te meg mit csinálsz itt?
Karen ijedten fordult hátra, de csak Vendy állt mögötte.
- Mi van? Most már követsz is? – kérdezte csípősen, és ismét a zár felé fordult.
- Igen, nem emlékszel? Én raboltalak el – jegyezte meg epésen Vendy, majd közelebb hajolt a csomagtartóhoz – Szóval mit csinálsz?
- Sam, tudod, az a magas srác, egy csomó fémes izét pakolt bele egy táskába. Meg akartam nézni, mi van benne, de zárva van, és nem gyakoroltam a zárak feltörését – magyarázta, miközben újból a csomagtartó kinyitásával bajlódott.
- Szerintem fegyvereket pakolt be  - jelentette ki, mintha misem lenne ennél normálisabb – gondolj bele, ha igaz, amit mondanak, akkor meg kell védeniük magukat valahogy.
- Minek pakolnának ki fegyvereket, ha már megölték a szörnyet. Ennyire paranoiások? Vagy minket akarnak kinyírni? – tette fel a kérdéseket inkább magának, mint Vendynek. – Tudni akarom, mi van benne!
- Engedj oda! – hajolt Karen elé a lány, és a zárhoz hajolt. Alig egy perc múlva elégedetten egyenesedett fel, és egy mozdulattal felnyitotta a csomagtartót.
- Ezt hol tanultad?
- Ki sem néznéd belőlem, mi?
- Tényleg nem. Ezt nekem is meg kell tanítanod. – Karen annyira csodálkozott, hogy még azt is elfelejtette, hogy Vendyvel beszél. Csak akkor tért vissza a „valóságba”, mikor a lány a csomagtartó fölé hajolt.
Ránézésre a csomagtartó teljesen átlagos volt, legalábbis ami a belsejét illeti. A csomagtartó belsejének tetején azonban különböző jelek voltak felfestve. Olyan szimbólumok, mint amiket Vendy látott Sam könyvében.
- Oké, most már komolyan érdekel, mit jelentenek ezek.
- Most vagy komolyan elhiszik ezeket a baromságokat, amiket mondtak, vagy tényleg igaz. De mégis mit pakolt ennyit abba a táskába? Nem volt elég ruhájuk?
- Nem hinném, hogy ilyeneken problémáznának. És azt sem, hogy fémes csillogású ruháik vannak. Kell itt lennie még valaminek. Vendy beljebb hajolt a csomagtartóba, melynek hátuljában egy elsősegélydoboz lapult. Azonban a lánynak csalódnia kellett, csak néhány sebtapasz és a szokásos felszerelés volt benne – Oké, lehet, hogy tévedünk.
- Várj, nézd! – mutatott egy vékony résre az oldalfal és a padlózat között. Ujjaival óvatosan benyúlt, és sikerült felemelnie a fedelet. A látvány, ami eléjük tárult, mindent megmagyarázott. Vagy inkább még több kérdést fogalmazott meg.
Az autó rejtett részében egy egész fegyverraktár helyezkedett el. Mindenhol puskák, kézifegyverek, bozótvágó kések, kihegyezett karók. Ami furcsa volt, hogy a sok fegyver mellett volt pár flakon és rózsafüzér is.
- Oké, már tuti, hogy nem teljesen komplettek. Vagy itt halunk meg, vagy mi vagyunk a világon a legnagyobb biztonságban – nyögte ki Vendy nehezen, ahogy végignézett az arzenálon. Aztán a szeme megakadt egy dobozkán az autó bal oldalában egy üveg szenteltvíz mellett. A legfölső tárgy benne egy FBI igazolvány volt, Axel Green névre… Dean fotójával. Alatta volt egy Sam képével, szintén álnévvel, majd vagy húsz másik különböző szervekhez, különböző névvel.
- Sorozatgyilkosok. Biztos vagyok benne – jelentette ki Karen. – Vagy bankot raboltak, és azért ez a sok igazolvány. Lehet, hogy tényleg szólni kéne a rendőrségnek?
- És a jelek a kocsiban? Nem hiszem, hogy hazudnak. Őrültség, amit mondanak, de nem színészkednek előttünk.
- Mi van, most te kezdted el védeni őket? – nézett a lányra egy félmosollyal, majd rögtön elkomorult. – Én már nem értek itt semmit. Ha igaz ez a szörnyes mese, akkor mi miért nem tudtunk eddig róla? Ha a világ tele van ilyen szörnyekkel, akkor valahol biztosan értesítik erről az embereket. Vagy nem? – csukta be a csomagtartót.
- Én örülök, hogy eddig nem tudtam róla. Most sem igazán akarnám tudni, ha rajtam múlna. Talán ezzel védik meg az embereket. Rosszabb lehet félelemben élni, mint tudatlanul.
- És velünk most mi lesz? Ez a világ eltörölte az életünket, nincs hova visszamennünk. És ha megtaláljuk a tükröt, akkor vissza tudják majd csinálni? Nem úgy néznek ki, mint a varázslók.
- Nem úgy néznek ki, mint akik a kezükben tartják a dolgokat. De bízhatunk bárki másban? Tehetünk bármi mást? Ők mentettek meg, ők hoztak ki abból az átkozott erdőből. Miért nem beszélünk velük. Biztos ismernek valakit. Akitől ők is tanultak esetleg?
- Az vicces látogatás lesz. Sziasztok, láttuk azt a sok fegyvert a csomagtartóban, mert feltörtük a zárat. Szóval akkor ti igaziak vagytok?
- A saját fegyvereikkel? – nézett Vendryre kétkedően, majd ő is kivett egy kisebb, könnyen elrejthető kést. - Akkor… mire várunk még? – sóhajtott fel, és miután lecsukta a csomagtartót határozottnak szánt lépéssel elindult a motel felé. Végigsétált a folyosón, és megállt a tizenötös számú szoba előtt. Felemelte a karját, egy pillanatra megtorpant, majd határozottan bekopogott.
Választ nem várva nyitottak be a szobába. Sam odabent ült az asztalnál, a Karen által látott táska a lábánál hevert. Az asztal megpakolva könyvekkel, az egyik kupac tetjén egy revolver hevert. Deant nem látták bent.
- Öhm… segíthetek? – állt fel tettre készen Sam, miközben a lányok kissé riadt, de eltökélt arcát vizsgálta.
- Reméljük, igen. Van néhány kérdésünk.
A túloldalt hirtelen kinyílt az ajtó. Dean jött ki rajta láthatóan jókedvűen egy fürdő után. Haja még vizes volt, ahogy arca és mellkasa is. A törölköző a dereka köré volt csavarva.
- Tudod, Sam… - kezdte a mondatot, mikor meglátta a két megszeppent lányt – azt hiszem én visszamegyek …
Felkapta az ágyon heverő ruhát és már vissza is tért a fürdőbe. A szobára néma csend ereszkedett. A két lány szinte el is felejtette, hogy miért jött, annyira zavarba hozta a történés. Sam figyelemfelkeltően köhintett.
- Szóval, milyen kérdés?
- Kicsit többet szeretnénk látni… tudni a dolgokról, amik körülöttetek folynak. Kik vagytok ti pontosan, és mit csináltok és legfőképp, miért? – kezdett bele egy kis zavart habogás után Vendy.
- Nos, mint már említettük, mi ebben nőttünk fel. Apa anyánk halála után kezdett bele a vadászatba. Mindenre megtanított: hogyan lássuk meg a hírek mögött megbújó információt, hogyan pusztítsunk el egy szellemet, hogy öntsünk golyót… Egyszóval mindent.
- De miért? És honnan tudtok ezekről a dolgokról? A többi ember miért nem hall ezekről a…lényekről? – makacskodott tovább a lány kérdéseivel.
- Az emberek többsége nem áll készen erre az információra, vagy csak egyszerűen letagadja a létezését. De olyanok is vannak, akik megpróbálják irányítani mindezt, és ölnek vele.
- Tehát akkor vannak mások is, akik tudnak erről. Mármint többen, nem? – kérdezett most közbe Karen.
- Persze. Jók és rosszak egyaránt. Mi vadászok vagyunk. Megkeressük ezeket a lényeket, és elpusztítjuk őket.
- Azért, ahogy látom annyira nem vagytok sikeresek… az erdőben nem álltatok a helyzet magaslatán.
- Nem vagyunk profik, de megtesszük, amit kell – válaszolt Sam kissé keményebben, mikor Dean ismét előkerült a fürdőből, ezúttal teljes öltözékben.
- Azt még mindig nem tudjuk, miért csináljátok mindezt – jegyezte meg Vendy, mire Sam és Dean összenézett. A lányok érezték, hogy olyan témához értek, amely során csak kitérő válaszokat fognak kapni a fiúkól.
- Ez az életünk – vont vállat könnyednek szánt mozdulattal Dean. – Máshoz nem igazán értünk. Azt tesszük, amikben jók vagyunk.
- De nem akartok más életet? Normális életet? Mert nem hinném, hogy ez az álom állás. Nem fizethet túl jól.
Sam elővette a pénztárcáját – örült, hogy másról beszélhet – és kivett néhány bankkártyát.
- Azért ezek sokat segítenek.
- Karen elvette az egyik kártyát, amin a John Watson név állt.
- John Watson? És Sherlock hol marad? – nézett rá kétkedve. – Nem mondjátok komolyan, hogy ez működik.
- Holnap ki is próbálhatjátok… hacsak nem a mi ruháinkban akartok mászkálni… - mosolygott Sam kedvesen a lányra.
- Igen, majd holnap. Ma már elég volt az estimese

Előző         Következő