Vendy, Ratemer - Messze, messze otthonról
Véleményed
1. Fejezet
Karen egy, a hotel logójával ellátott tálcával egyensúlyozott végig a folyosón egészen az egyik legszebb kilátással rendelkező emeleti lakosztályig. Kopogott, majd belépett a szobába. Először nem látta a vendéget, csak a hangját hallotta. Valahonnan ismerős volt neki, de nem foglalkozott vele. Arra koncentrált, hogy ez az utolsó szobája, és utána végre elszabadulhat erről a helyről. Befordult a konyha felé, hogy lerakhassa a tálcát és az azon lévő italt, amikor a vendég hangja megállította.
- Az erkélyre hozza, kérem!
Karen követte az utasítást. Odakint azonban szembetalálkozott egy olyan emberrel, akit legszívesebben soha többé nem látott volna. Vendy egy kék nyári ruhában kint ült az egyik napozóágy szélén. Mikor a két lány egymás szemébe nézett, mintha minden más megszűnt volna. Szinte szikrát szórt mindkettejük tekintete, pedig vagy három éve nem találkoztak.
- Nem tudtam, hogy ez a szálloda mindenféle jöttmentet alkalmaz – nézett végig Vendy Karenen.
- Nem is alkalmaznak – vágta le a tálcát a napágy mellett álló kis asztalra. - A vendégkörük viszont jócskán romlott. Kellemes időtöltést a szállodában.
Megpróbált minél kevesebb időt Vendy társaságában tölteni, így megfordult és az ajtó felé vette az irányt, de egy hirtelen széllökés az orra előtt csapta be azt. Vendy várta, hogy ellensége távozzon, de az csak állt az ajtóval szemben, és nem mozdult.
- Mi van? Nem tudod használni az ajtót? Vagy esetleg akarsz még valamit? Borravalót talán?
- Nem kell tőled semmi, de amint látod, az ajtó ezen oldalán nincs kilincs. Csak belülről nyitható – magyarázta türelmetlenül, majd Vendy felé fordult. - Vagy van nálad valami szerszám, hogy kinyithassam?
- Úgy nézek én ki, mint egy szerelő?
Karen erre nem válaszolt, csak a szemét forgatta. Mélyet sóhajtott és az erkély széléhez sétált, majd felállt a korlátra. Vendy erre felugrott ülő helyzetéből.
- Te megőrültél? Most meg mi a fenét csinálsz?
- Valahogy ki kell innen jutnunk és nem akarok órákig veled raboskodni. - ezzel elkezdett mászni az egyik szomszéd erkély felé.
- És ha leesel? - aggodalmaskodott Vendy – Bár, így belegondolva nem lenne az olyan rossz. Menj csak nyugodtan.
Azonban rájött, hogy ő ettől még ugyanúgy be lesz zárva, így mikor Karen sikeresen átért a túloldalra, utána kiáltott.
- Ha kijutottál, gyere át és nyisd ki az ajtót!
Karen az órájára nézett, majd vállat vont.
- Lejárt a munkaidőm – és a nyitott ajtón keresztül besétált a szomszédos szobába.
Vendy az erkélyen maradt és a túloldalt figyelte, hátha Karen csak viccel, bár erre elég kevés esélyt adott. Tétován az erkély széléhez ment és lenézett mélybe, felmérve, mekkorát eshet, ha ő is megpróbál kiszabadulni. Nem tűnt olyan vészesnek és a távolság sem volt nagy a másik korlátig. A lehető legóvatosabb mozdulatokkal lépett fel a korlátra. Mikor átért, a szíve hevesen vert, majd’ kiugrott helyéről.
Karen dühösen konstatálta, hogy ellensége is átjutott.
A szoba egyáltalán nem hasonlított a többihez. Nem voltak benne bútorok, sem szőnyeg, vagy függöny az ablakokon. A tapéta fekete volt a kosztól és a penésztől, néhol már le is mállott, felfedve a mocskos, sárga falat. Egyedül csak egy kopott, öreg tükör állt a helyiség kellős közepén.
A lányok nem nagyon törődtek a szoba állapotával, elsődlegesen az érdekelte őket, hogy kijussanak ebből a helyzetből, és elmehessenek egymás közeléből. Mikor látták, hogy az erkély ajtó nyitva van, Vendy a kijárat felé indult, de azzal a lendülettel vissza is fordult, ugyanis itt már nem volt ekkora szerencséjük.
Karen ezalatt a tükörhöz sétált, mely tökéletesen passzolt a szobához: több év pora rakódott az amúgy igen szép, vésetekkel díszített keretre.
- Akkor nem mászunk tovább?
Vendy kérdése nem ért el Karen tudatáig. A lány megbabonázva nézte a tükör sima lapját, mely nem a szoba fekete falait tükrözte vissza, hanem mintha egy horrorfilm kezdett volna kibontakozni benne. Egy sötét erdő jelent meg, ahol egy csapat túrázó menekült valami elől. Nem látták az üldözőjüket, de az emberek sorra tűntek el, egyik percről a másikra.
Karennek az a gyanúja támadt, hogy ez a „tükör” valójában inkább egy televízió képernyője. Ezt be is akarta bizonyítani, így először a kereten simított végig, majd a lapon, de ekkor egy rántást érzett, mely mintha minden egyes porcikáját vonzotta volna. Aztán hirtelen fázni kezdett, és fenyőillat csapta meg az orrát. Már nem a szobában állt, hanem abban az erdőben, amit a tükörben látott. Az emberek körülötte menekültek, az egyik pedig az ő karját is megragadta, s magával húzta.
Vendy néhány pillanatig egyedül állt a szobában. Aztán meglátta, hogy a tükör lapján az ismeretlen emberek között Karen rohan az életéért. Vendy automatikusan a kép felé nyúlt, mire a tükör hirtelen rántott a lányon, mintha magába akarná szippantani. Egy pillanattal később már ő is az erdőben állt és része lett a képen játszódó horrorfilmnek.
A menekülő csapat egészen a táborig futott, ahol az eltűnések abbamaradtak, de még mindenki a környező fákat kémlelte, hátha mégis előbukkan a szörny. Az egyik menekülő, aki Karent is magával húzta igyekezett nyugalmat teremteni a kétségbeesett emberek között. Mikor végigmérte a csapatot, tekintete megakadt a két lányon. Vendy és Karen idegesen nézett körbe, akárcsak a többiek, de az ő szemükben felismerhető volt a zavarodottság és kételkedés. Mindkettejük fejében ugyanaz a kérdéssorozat játszódott le: Hol vannak? Miért vannak itt? Hogy kerültek ide? Hogyan jutnak vissza? Kik ezek az emberek? Mi elől menekültek?
- Figyeljenek ide, emberek! – szólalt meg egy másik menekülő, aki még nem figyelt fel a két oda nem illő öltözetű lányra. – Minden rendben lesz, de egyelőre itt kell maradniuk a táborban. Mi – és itt a Karen mellett álló pasas felé intett – megvédjük magukat.
- Figyelj, Dean! – húzta félre az említett férfi a másikat. – Itt valami nem stimmel. Kettővel többen vagyunk, azt eltűnteket leszámítva – bökött a tétlenül ácsorgó lányok felé.
Vendy idegesen húzgálni kezdte a szoknyája szélét. Nem tetszett neki, ahogy a két alak méregette őket. Ahogy az egész helyzet sem. Azt pedig egyenesen ijesztőnek találta, ahogy elindult feléjük ez a két idegen.
- Válthatnánk pár szót? – kérdezte a magasabbik, mire Vendy automatikusan bólintott.
Az egyik távolabbi fához mentek, hallótávolságon kívül a csapat nagy részétől. Karen gyanakodva követte őket, majd amint megálltak, feltette az első kérdést, ami eszébe jutott.
- Mi történik itt?
- Hogy kerültetek ide? – mérte végig furcsa öltözetüket a férfi.
- Ez egy nagyon jó kérdés... inkább azt mondjátok meg, hol vagyunk? - hárított Karen.
Még folytatták volna a sort, ha az egyik táborozó nem kiált fel. Dean azonnal a hang iránya felé rohant, és még láthatta, ahogy egy barna kabátos srác eltűnik a fák közt, csak egy vércsíkot, és egy szövetdarabot hagyva maga után az egyik fatörzsön.
- Stuart! – kiáltott fel egy lány a csapatból és az erdő felé lépett, majd rögtön megtorpant. Félt kilépni a védelmet jelentő körből, még akkor is, ha akár az egyik barátja élete is múlt rajta. Helyette segítségkérően Dean felé nézett, aki egy puskával felszerelkezve a sűrűt pásztázta.
- Átkozottul gyors ez a dög – állt a magasabb férfi Dean mellé, kezében egy hasonló fegyverrel – Ki kell vinnünk innen a civileket, mielőtt még nagyobb baj történik…
- Ez a te feladatod lesz, Sammy, én addig utána megyek.
Sam bólintott és a megrettent táborozók felé fordult, míg Dean lassan, de annál nagyobb zajt csapva eltűnt az erdő fái között.
- Rendben, akkor szépen csendben elindulunk, jó? Maradjatok közel egymáshoz és épségben kijutunk innen.
- Mi a fene folyik itt? – kérdezte halkan Vendy, s zavarában igyekezett minél lejjebb húzni a szoknyáját. Igazából az idegességtől nem vette észre, milyen hideg is van körülötte, csak mikor az egyik lány átnyújtott neki egy vastagabb pulóvert.
Miután összepakoltak pár hátizsákot, elindultak a sűrűbe elég időt hagyva Deannek és a szörnynek, hogy megfelelő távolságba kerüljenek. Lassan és óvatosan haladtak Sam vezetésével. A fiú minden apró neszre felfigyelt és a puskáját a hang irányába fordította.
Vendy valahol középen lépdelt, mellette egy remegő kezű férfi szorongatott egy vadászpuskát. Idegesen jártatta végig tekintetét a környező fákon. Elnézve őt, a lány fejében megfordult a gondolat, hogy elveszi a férfitől a fegyvert, mielőtt az valamelyik társát lövi le. Samen kívül egyetlen viszonylagos határozottságot árasztó embert volt a menekülők csapatában. A lány, aki Karen mellett haladt Samtől kapott egy fegyvert. Ezt kezében tartva zárta a sort.
Szorosan egymás mellett haladtak, amikor a fák lombjai közt zörejt hallottak. Sam megálljt intett a csapatnak, mire mindenki megdermedt és a magast kémlelte. Mintha madár szállt volna, de az árnyak kétszer akkora volt, mint egy átlagos madáré. A fák közt cikázott, miközben folyamatosan feléjük közeledett. Olyan gyors volt, hogy szabad szemmel is alig tudták követni.
- Futás! – kiáltotta el magát Sam és intett a kezével a félelemtől megdermedt csapatnak. – Gyerünk, gyerünk, gyerünk.
Az emberek meglódultak, mintha most ébredtek volna valamilyen varázslat hatása alól. A puskás férfi még a fegyvert is elhajította, mely magától elsült, ahogy földet ért. Mindenki, ha csak egy pillanatra is, de arra figyelt, a szörnyeteg pedig máris lecsapott. Vér fröccsent és csonttörés hangja hallatszott. A csapat végleg szétszóródott. Senki sem figyelte, merre megy, csak rohant, el minél messzebb.
Vendy futásnak eredt. Fogalma sem volt, merre megy vagy hogy a többiek merre indultak el. Az egyetlen célja az volt, hogy épségben kijusson ebből az átkozott erdőből. Csak rohant, maga mögött hagyva a sikolyokat, az ágak reccsenéseit és a halált. El akart bújni és erre a legmegfelelőbb helynek egy barlang szája tűnt. Sötét volt, és nem vehette észre a szörny, merre van. Befutott és a hátát a nyirkos falnak vetette. Még levegőt is alig mert venni. Csak el akart tűnni, elmenekülni innen, vissza a hotelba. Vagy haza. Vagy akárhova máshova.
A barlang fala jéghideg volt, a pulóveren át is érezte, hogy sugárzik felé a hideg. Nem akart mozogni, félt, hogy felhívja magára a figyelmet, de mégis úgy döntött, helyzetet változtat. Kissé beljebb húzódott a barlang szájától, de nem fordult el tőle. Hallgatta a távolban botorkáló embereket és a levelek suhogását. Mintha minden egyre csak halkulna körülötte. Ő csak hátrált, óvatosan, amikor bentről valami zaj szűrődött ki. Egy pillanat alatt megfordult és a sötétségbe meredt. Mintha valami mozogna bent. Először el akart futni, ki a barlangból, hátha a szörny megelőzte és ott vár rá. De győzött a józan esze, és csak állt a falnak támaszkodva.
A szeme fokozatosan hozzászokott a sötéthez, de a barlangban nem látott semmi különöset. A falak egyenetlen felülete fekete árnyakat vetett, melyek Vendyt mély karmolásokra emlékeztették. Nem szívesen merészkedett beljebb, de a vélt mozgás mellé halk motoszkálás is párosult. Vendy óvatosan beljebb osont, akár egy menekülésre kész kisegér. A járat elkanyarodott jobbra és a lány megtorpant előtte, majd újból hallgatózott. A motoszkálás megszűnt és barlang némaságba burkolózott. Vendy már azt hitte, csak képzelődött, amikor egy árny hirtelen előtte termett.
Egy harmincas évei végén járó férfi állt Vendy előtt. Fél arcát vér borította, bal vállán egy seb tátongott, amelyből még most is szivárgott valamennyi vér. Pedig a terepszínű kabátja már így is feketéllett az eddig rászáradt mennyiségtől. A lány hátratántorodott ijedtében. A látványtól felkavarodott a gyomra és megszédült.
A férfi tett egy bizonytalan lépést előre. Valószínűleg sok vért vesztett és már alig volt képes megállni a lábán. Bal karjával a falnak támaszkodott, hogy megtartsa egyensúlyát.
- A többiek – fojtott, rekedt hangon szólalt meg – bent vannak. Segítség kell, mielőtt visszajön.
Megragadta Vendy kezét és a barlang belseje felé próbálta irányítani. A lány elrohanhatott volna, hátra sem kellett volna néznie, a férfi nem tudta volna visszatartani. Mindez meg is fordult a fejében, de képtelen volt elmenekülni. Hiszen azok az emberek mind ártatlanok, védtelenek odabent. Segítenie kell a túlélőkön... ha vannak.
A férfi bevezette a barlang mélyébe, ahol a sötétség miatt már alig látott valamit. Valahonnan a mégis beszűrődött annyi fény, hogy felmérhesse a környezetet. A falak tövében végig csontok hevertek, míg a plafonra az áldozatok voltak felkötve, akár a húsvétra szánt sonkák. Vendy nem tudta megállapítani, melyikük van életben, vagy hogy egyáltalán él e még valaki közülük.
Mindez olyan volt, mintha egy horrorfilm díszletei közt sétálna. Annyi különbséggel, hogy minden igazi volt. Érezte a szagokat, a párás, vérszagú levegő súlyát, ahogy előre haladt belerúgott egy kisebb csontba.
Kényszerítenie kellett magát, hogy arra koncentráljon, hogyan szedhetné le az áldozatokat. Bizonytalan léptekkel haladt körbe. Az egyik nagyobb kő mellett egy férfi hevert holtan. Vendy felismerte benne az egyik táborozó arcát, akit akkor kaptak el, mikor belecsöppent ebbe a rettenetes rémmesébe. A férfi egyik zsebében egy kést talált. Ezzel már kezdhetett valamit.
Az emberek a karjuknál fogva lógtak le. A lábuk nem ért a földig. Vendy tétovázott, melyikhez is menjen oda, ki ájult, és ki halott. Aztán észrevett valakit, aki félig kinyitotta a szemét. Nála próbálkozott először.
A nő alig reagált, de legalább életben volt. Vendy megpróbálta elérni a kötelet, de túl alacsonynak bizonyult. Csupán a csuklójáig ért el, de szerencsére az áldozatban volt annyi lélekerő, hogy elvegye a kést, és megpróbálja maga elvágni.
Néhány erőtlen próbálkozás után a nő elejtette a kést. Vendy gyorsan visszaadta neki, és igyekezett segíteni a munkában. Nagy nehezen, pár, órának tűnő perc alatt sikerült kiszabadítani. A hirtelen esés miatt a nő összecsuklott, így Vendy leültette, amíg sikerül összeszednie magát, és hozzálátott egy másik ember kiszabadításához.
Éppen az egyik férfit próbálták meg leszedni, amikor hangok szűrődtek be a helyiségbe. Csoszogás és sípoló tüdő, majd egy hörgésszerű hang. A bentiek elnémultak és a rettegve a bejárat felé néztek. Vendy tisztában volt vele, hogy azonnal el kell tűnniük, de a páni félelem kezdett eluralkodni rajta és képtelen volt gondolkodni. Csak egyetlen menekvési lehetőségük volt, de hangok onnan közeledtek.
A kiszabadított nő a földön egyre hátrébb csúszott, szeméből könnyek folytak, egész testében remegett. Vendy kézbe vette a kést, bár ez csak csekély védelmet biztosított, főleg, hogy a lány életében nem volt még olyan helyzetben, hogy meg kellet védenie magát. Keze remegett, lassan hátrált a bejárat felől. A léptek pedig egyre közeledtek.
Most már tisztán kivehető volt, hogy a szörny érkezett meg, és a hangok alapján valamit húzott magával. Már a helyiség bejáratánál járt, amikor kintről fém csikorgása hallatszódott. A szörny megállt, és otthagyva frissen elfogott zsákmányát a bejárat felé indult olyan gyorsan, hogy a bentiek még fel sem foghatták, hogy eltűnt.
Vendy ereje eddig tartott. Összecsuklott, mintha a láthatatlan fonalak, melyek eddig állva tartották, hirtelen elszakadtak volna. A kés még mindig a kezében volt, de szorítása gyenge volt, úgy érezte, megemelni is képtelen lenne.
A kinti hangok térítették észhez. A zsákmány tehát még életben van. A szörnyeteg azonban bármikor visszajöhet. El kell tűnniük innen, de azonnal.
Szinte egyszerre indultak el a bejárat felé, ahol a földön heverő zsákmány megpróbált feltápászkodni. Vendy nem is figyelt rá, elég volt annyi, hogy életben van és mozog, de mikor a sötétben jobban kivette az arcát, felismerte Deant a táborból. A férfi megviselt volt, arcára a vér és a sár furcsa maszkja ragadt, de tekintete tiszta volt és élénk.
Azonnal leguggolt hozzá, hogy megnézze, mi történt vele, mennyire sérült meg. Hiába ült éppen véresen, sárosan a földön, Vendy benne látta a lehetséges megmentőt, hiszen ő irányított a táborban is. Neki tudnia kell, mit tegyenek.
Dean igyekezett felállni. Ez sikerült is neki, bár az egyik lábára sántított. Dean nem törődött ilyen részletekkel, helyette végigmérte a menekülőket.
- Ők az egyedüli túlélők?
- Azt hiszem... - Vendy tétován bólintott, mire Dean a túlélők elé állt.
- Jól van. Mindenki kövessen. Kimegyünk innen.
- A férfi a lehető leghalkabban indult el, minden érzékszervével a feladatra koncentrálva: élve kijutni ebből a barlangból és az erdőből.
A csapat követte Deant, némán, minden egyes rezdülésre összerezzenve. Tudták, a szörny nem mehetett messzire, folyamatosan veszélyben forog az életük. Vendy még mindig kezében szorongatta a kést, amikor megfordult a fejében, hogy talán jobb, ha valaki olyannál van, aki képes is valamit kezdeni vele. Felzárkózott a férfi mellé, és felé nyújtotta.
- Maradjon nálad – hárította el a felajánlott fegyvert és előhúzott a zsebéből egy jelzőpisztolyt.
Vendy nem értette, miért lenne hasznosabb egy olyan pisztoly, ami csak arra jó, hogy felfedje helyzetüket, de nem ellenkezett. Erre nem volt alkalmas az idő.
A haladás nehezen ment. Az emberek fáradtak, gyengék voltak, és rettegtek. De a lény legalább nem került elő, semmi sem utalt arra, hogy veszély fenyegetné őket. Dean úgy tippelte, még 3 mérföld lehet hátra, míg biztonságba tudja helyezni őket. Ez már egyáltalán nem tűnt soknak.
Az erdő felől ágak reccsentek meg, mire Dean egy pillanat ereje alatt odakapta a fegyvert. A fák között kibontakozó árny azonban nem a szörny volt, hanem a kissé megviselt Sam futott a csapat felé.
A két férfi sietős megbeszélést tartott, majd kialakították a formációt: Sam ment elől, Dean volt a sereghajtó. A túlélők közel maradtak egymáshoz és egyre a környezetet fürkészték haladás közben.
Már az erdő szélén jártak, mikor éles sikoly hasította át beállt csendet. A két férfi a hang irányába fordult, és Sam rögtön arra kezdett szaladni. Dean Vendy kezébe nyomott egy jelzőpisztolyt, mielőtt még elindult volna.
- Bánj vele óvatosan.
Ezzel a hang irányába vetették magukat, és eltűntek a fák között, maguk mögött hagyva a menekültek kis csapatát. A sikoly nem ismétlődött meg, de dulakodás hangjait hallották a közelből. Egy tisztáson találtak a szörnyetegre, és Karenre, aki éppen teljes erejével rohant a fák felé.
Sam, aki előbb ért oda, biztonságos távolból a szörnyre lőtt, de az gyorsan a fák közé vetette magát, újabb áldozatát üldözve. A wendigo Karenre vetette magát, mire a lány végigterült a földön.
Karen karjaival védte magát, és igyekezett hátrébb kúszni vagy lelökni magáról a lényt. A bal karja valamiért zsabbadni kezdett, és meleget érzett lecsorogni a bőrén, amikor eszébe jutott valami. A zsebéhez kapott, és kirántott egy – szintén a munkahelyének logójával ellátott – dugóhúzót, melyet teljes erejéből a wendigo testébe döfött.
A szörny felüvöltött és újabb erővel támadt volna, ha Sam nem éri utol őket és lövi belé az utolsó töltényt. A találat körül a wendigo teste perzselődni kezdett és pillanatok alatt lángra kapott. Karent megragadta valaki hátulról, és elrántotta az égő bestia közeléből, mielőtt a tűz őt is elérte volna.
A lény rettenetes ordítására mindenki összerezzent. Vendy remegő kézzel a zaj irányába fordította a fegyvert. Aztán figyelte a mozgó ágakat, leveleket. Már szinte elhatározta, hogy nem vár tovább, lőni fog, mikor meglátta Deant, és mellette Karent. A férfi óvatosan vezette a lányt, akinek egyik karja szinte nem is látszott a vértől és a kosztól.
- Menjünk innen – indítványozta a megérkező Sam a tétova csapatot szemlélve. – Be kell vinnünk titeket a kórházba, hogy ellássanak.
Következő
|