Kapitány Felőlem aztán nyugodtan simi-sumizhatnak, meg piszi- puszizhatnak… oda se figyelek! Vanderberg úr meg (felé mutat) fel se néz az újságja mögül… Nézzék csak, mennyire mélyen tanulmányozza az írottakat… mintha magát az etnikai kódexet olvasná… (nevet)

Hanna (kuncog) Közben meg olyan képet vág, mintha temetésen lenne… csak tudnám, mért emlegeti folyton azt az ördögöt…

A kapitány megelégelte az ácsorgást, leül. A kezében a levelet szorongatja. Aztán előhúz egy papírost, írni kezd. Többször átolvassa, s egyre türelmetlenebb. Egyszer-egyszer az órájára pillant. George és Hanna is leülnek, a háttérben halkan sustorognak.

Hirtelen a pincérlány ront be, zilált arca izgatottságról árulkodik. Vanderberghez szalad.

Rose Jaj uram… jaj, uram…

Vanderberg (felnéz) No… mi ütött magába, Rose? Olyan, mint aki kísértetet lát…

Rose (összecsapja a kezét) Jaj, uram… jön a nagyságos asszony… a plébános feleségével! Az ablakból láttam…

Vanderberg (felugrik, újságra röpül) Hogy az ördög vinné el… Egyszerre két asszony? Sok lesz ez nekem… (Rose-hoz) Ha keresnének, mondja meg nekik, hogy elmentem és nem tudja, mikor jövök! És azt se hogy hová… megértette?

Rose bólogat.

Kintről hangos csevej hallatszik, ami egyre jobban közeledik. Vanderberg eltűnik a jobboldali ajtóban, ám ugyanebben a pillanatban a másik, bejárati ajtónál megjelenik a két hölgy. A fiatalabbik nő, a plébános felesége, fekete-fehérkockás taft ruhát visel, kezében retikül, nyakában stóla. Az idősebbik hölgy, ő Vanderbergné. Hosszú, szinte bokáig érő kék szoknyát visel, fehér köténnyel, kezében kosárka mely telis teli van élelemmel-zöldségekkel.

Belépnek az ajtón, közben szüntelenül csevegnek.

Vanderbergné Képzelje kedveském, ebben az üzletben nagyon finom a házi süteményük, majdnem olyan jó mintha én sütöttem volna. És ez a sonka is nagyon olcsó volt (veszi elő a kosarából) igaz, kicsit rágós a húsa, de ha tovább főzzük, mint amennyit kellene… akkor egészen ehető.

Plébánosné (legyint, flegma) Ugyan… ugyan… szerencsére nekem nincs effélére gondom… megcsinálja helyettem a cseléd! (körbenéz) Na… itt is vagyunk! (leülnek)

Rose odasompolyog melléjük, szívélyes. Mit hozhatok a nagyságáknak? Kávét, teát… esetleg capuccinót?

Vanderbergné Nem kérünk semmit, Rose! Eredj… hívd ide az uraságot! (kezével int)

Rose A nagyságos úr már nincs itt! Nem tudom hová ment és nem tudom, mikor jön! (rendületlenül)

Vanderbergné (felhúzza szemöldökét, hetykén) Nocsak… de magabiztos a kisasszony! (szünet) Aztán mikor ment el az úr?

Rose Hát… úgy öt perccel azelőtt, hogy a nagyságáék jöttek!

Vanderbergné (gyanúsan) Úgy? Szóval öt perce…

Rose (bólogat) Bizony ám! És azt is mondta… nagyon siet!

Vanderbergné (egyre dühösebb, az asztalra csap) Szóval siet, mi? És a hátsó ajtón át menekült? A gazember! A vén kujon… na, majd meglátjuk, otthonról is ilyen gyorsan fog eliszkolni! (szünet) Az átkozottja!  

A Plébánosné buzgón dobálja maga előtt a kereszteket.

Plébánosné Jaj, kedveském… ne beszéljen, így mert még a végén a pokolra kerül! És nem nyer megváltást az Úrtól! Sőt még az én férjem uram sem adhat bűnbocsánatot! 

Vanderbergné (szemlátomást zavarba jött) Ó… miket is beszélek… (nevet) csak fecsegek itt össze-vissza! Ne is figyeljen rám, Plébánosné… az uram is mindig mondja, hogy ne fecsegjek annyit, mert az idegeire megyek! A múltkor is úgy rám ijesztett a drága… már azt hittem, tényleg végem! (elkezd mesélni) Kint voltunk a kertben, én teregettem a mosott ruháimat, ő pedig a kedvenc függőágyán terpeszkedett. És szívta azt a bűzös szivart. (fintorog) olyan gyönyörű időnk volt, kedvem lett volna táncra perdülni, énekelni… aztán dúdolgattam is! Na, mi se kellett több… Az én drága, feldühödött vaddisznóm felugrott, s rohan befelé… fogalmam se volt hová ilyen sietős… Gondoltam, biztos dolga akadt… (kuncog) de nem… pár perc múlva kirohan a vadászpuskájával a kezében, és nekem ront, hogy hagyjam abba! (sértődötten folytatja) mert, hogy zavarom a délutáni sziesztáját! Úgyhogy több se kellett… azóta csak akkor teregetek, ha az én vaddisznóm a közelben sincs! (mosolyog)

Rose (hüledezve) Nahát… a nagyságos úrral aztán vigyázni kell!

Plébánosné Na… erre inni kell! Hozzon ide egy kis kupica bort… mert… (zene)

Plébánosné

Én úgy szeretek részeg lenni,
Mert akkor nekem nem fáj semmi,
De semmi, de semmi se fáj.

Én kerülöm a józanságot,
Mert keresek egy szebb világot,
Egy jobbat hol csendes a táj.

Nem tudok élni én itt józanul,
Szívemre száz bánat borul,
S csalfa itt minden és hazug a szó,
Részegnek lenni, de jó.

Én úgy szeretek részeg lenni,
Mert akkor nekem nem fáj semmi,
De semmi, de semmi se fáj.

Rose Bort, nagyság… Mi nem tartunk bort…

Vanderbergné Mit gondol kedveském… nem kocsma ez!

Plébánosné Tudom… tudom… de hát a múltkor is olyan finom borral kínált a Vanderberg úr! Még egy kicsit be is csiccsentettem… (elpirul) szégyelltem is magam, mert az uraságnak kellett hazavinnie! (Látja, hogy Vanderbergné milyen szemekkel mered rá, zavarba jön) Jaj, kedveském… nem kell mindjárt rosszra gondolni! Az uraság csak kedves akart lenni hozzám! (megpaskolja Vanderbergné kezét, halkan) Ha arra gondol… nyugodjon meg, nem történt semmi! Legalábbis… nem emlékszem. Arra azonban tisztán, hogy miután levetkőztetett és ágyba dugott, ő még egy kicsit mintha motoszkált volna… de mire a plébános úr hazaért, hetedhét határon is túljárt! (szünet) Legalábbis… ezt mondta!

Rose (vigyorog) Na persze… nagysága! Én is ezt mondanám!

Plébánosné Hogy beszélsz velem, te lány! (ujjával fenyegető mozdulatot tesz) Vigyázz… mert a bűnös lelkekre a Mindenható nem gondoskodik, és te is… akárcsak a többi mihaszna és haszonleső, a poklok poklára kerül (hangja egyre hangosabb) ahonnan aztán nincs visszaút! Nincs bűnbocsánat! Sem áldás és béke, sem könyörület! Főni fogsz Lucifer bugyrában és iszonytatos fájdalmad közepette kéred az uradat, hogy segítsen!

Rose nem válaszol, lehajtott fejjel hallgatja a Plébánosné szónoklatát. Oldalról Hannáék felé figyel, akik minden szót tisztán értenek.

Vanderbergné Ne ijesztgesse ezt a szegény kislányt, Plébánosné! Higgye el, nem olyan rossz teremtés! Kicsit szeleburdi, kicsit nagy a szája… de kedves lány… helyén a szíve!

Rose (hálásan) Ugyan már… asszonyom… még a végén elbízom itt magam! A nagyságos úr is mindig azt mondja… hogy helyén a szívem… (töprengve) de érdekes… az eszemre sose mondja ezt!

Plébánosné (nevet) Sejtem én… hogy vajon mért is nem…

Vanderbergné (megunja az ostoba játékot, keményen) Na… jól van! Elég! Hozzon nekünk Rose valami itókát! Egy jó forró kávét!

Rose bólogat, el. A kapitány még mindig türelmetlen, odasomfordál Hannáék asztalához.

Kapitány (Hannához) Kisasszonyka… nekem nemsoká el kell mennem… ha nem jönne addig Maryke, átadná neki ezt a levelet?

George Mit képzel a kapitány, mi? Nem írogathat csak úgy a jegyesemnek! Ezt ki kérem magamnak! Ez felháborító, ez abszurdum! Ha most… (zavarba jön) ha most férfi lennék… párbajra hívnám!

Kapitány (kacag) Ez jó! Hallották? (a többiek felé fordul) Saját maga is beismeri, hogy mennyire férfi! (lenéző) hahaha… Micsoda egy ostoba maga, George! Hogy lehet ennyire pipogya… (közben körülötte járkál) ennyire anyámasszony-katonája… Bezzeg, ha a hadseregnél szolgálna, megtudná milyen is az igazi férfi! (megáll mellette, katonásan) Az igazi férfi bátor, nem fél még a saját árnyékától sem! Az igazi férfi erős, elbír egy egész hadsereggel…

Hanna… és szenvedélyes!

Kapitány Úgy van, helyes! És szenvedélyes… aki még a spanyol hercegnét is képes meghódítani! (kis szünet) Ezzel szemben maga… maga mit tud? Semmit! (megveregeti a vállát) na de ne is foglalkozzon ezzel, George! Csakúgy… mint ezzel a levéllel! (zsebre teszi)

George (félszeg) Nagyon téved a kapitány úr! Igenis tudok… tudok szaladni! Olyan gyorsan futok (kezével mutatja milyen nyílegyenesen) hogy még a plébános úr kutyája sem ér utol!

Kapitány (legyint) Tudom… van nyúlcipője!

George (boldogan) Van ám! És fogadni mernék… hogy még a kapitány úr sem olyan gyors, mint én!

Kapitány Úgy… szóval fogadna? Próbáljuk ki, majd meglátjuk! Fussunk versenyt! Majd a kisasszonyka eldönti, melyikünk a leggyorsabb!

Hanna Jaj, Georgika… ezt nem kéne… a kapitány úr biztos nyerő!

George tanácstalan, nem tudja, mit tegyen.

Kapitány (fölényes) Na mi van, George… berezeltünk? Nem bírja a vereséget, ugye? Attól fél, hogy még erre is alkalmatlan, igaz? Gyerünk, vallja csak be!

George (kihúzza magát) Én ugyan nem félek, kapitány úr! Akár még Carlos Lopes-zel is versenybe szállnék!

Kapitány Ez már beszéd! Rajta… gyerünk! (hosszú léptekkel a színpad túloldalára siet, ahol a tapétaajtó nyílik. Fejét vakarja) A teremburáját!

Hanna és George utána ered.

Hanna Valami baj van?

Kapitány Ez a két hölgy az asztalnál útban vannak, elállják a rajtot! (benézi magának az útvonalat, Hannának is mutatja) Látja? És az a hátsó asztal is rossz helyen áll. (megragadja George-t, maga után húzza a színpad túloldalára) Gyerünk… csináljunk helyet. Fogja meg ott az asztal sarkát, és vigyük oda. (megfogják az asztalt, odébb teszik. A kapitány visszasiet Hanna mellé, ismét a terepet nézi) Nem lesz ez így jó!

Vanderbergné és vendége minden mozdulatukat figyelik.

Vanderbergné Mit művel maga? Tudhatná… ez magánlaksértés… nem a maga tulajdona hogy csak így hurcolászza a berendezésünket! Felháborító!

Kapitány (parancsoló) Csend legyen, asszonyság! Különben is… mindjárt az önök asztala következik! (visszamegy George-hoz) Na… fogja meg… emeljük még odébb! Nem jó… (irányítja) még egy kicsit balra… még egy kicsit jobbra! Ez az, itt jó lesz! (leteszik, George zsebkendőt vesz elő, megtörli homlokát)

George Hu… a mindenit… ez nem is olyan könnyű!

Kapitány Nincs idő sopánkodni… jöjjön, tegyük odébb a másik asztalt is! (Vanderbergnéhez)  No… álljanak fel, útban van az asztaluk!

Vanderbergné Nem tanították jó modorra, fiacskám? Talán mondja úgy… kérem!

Kapitány (George szorosan mögötte áll) A fenét! Nem fogok én senkinek rimánkodni! (szünet) Felállnak maguktól… vagy segítség kell!

Plébánosné Hogy beszél velünk, mi… Azt hiszi, maga itt a jóisten! Ahhoz magasabban kellene állnia!

Kapitány Csend! (ismét Vanderbergnéhez fordul) Meddig várjunk? Még a végén elmegy a kedvünk a versenytől! Na de, nem hagyjuk magunkat… igaz, George? (hátranéz)

George (zavartan bújik) Úgy van… úgy van…

Azonban a két hölgy meg se mozdul. A kapitány megragadja Vanderbergné székét, s kihúzza alóla, aki aztán nagy koppanással a földre huppan.

Vanderbergné Jaj… jaj… maga gazfickó! Csirkefogó! (sajgó hátsóját tapogatja, az asztalba kapaszkodva feláll) ezt még nagyon megkeserüli! Majd az uram… majd az uram ezt nem hagyja annyiban! Még azt is megbánja… hogy a világra jött! (derekát tapogatja) Jaj… szegény csontom… szegény öreg csontom!

Kapitány (keményen) Csend… vagy elhallgattatom! (a Plébánosnéhez fordul) No… kegyednek is kell egy kis segítség?

Plébánosné Nem szükséges! (feláll, Vanderbergné mellé áll) 

Kapitány Helyes! (George-hoz) Nosza… munkára! Tegyük az asztalt oda a sarokba! (mutatja, felkapják, s a sarokba viszik.)

A kapitány nem veszi észre, hogy elhagyja a levelét, s a földre pottyan. A Plébánosné odarobog, felveszi. Hangosan olvasni kezdi:

„Drága Maryke. Stop. Itt ülök a kávéházban és magácskát várom. Stop. Reménytelen ez a várakozás, reménytelen ez a szerelem. Stop. (ahogy olvassa, egyre jobban kikerekedik a szeme, egyre lázasabb) A csókja után vágyom, mely csillapítaná szomjúságomat. Stop.

Vanderbergné (a Plébánosné mellé áll, együtt olvasnak) Érintésére vágyom, mely megnyugtatná háborgó lelkemet. Stop. Fáj ez az űr ami kettőnk közt tátong. Stop. Még ma látnom kell, még ma felkeresem. Stop. Szerető kapitányod: Kázmér”

Plébánosné (keresztet vet maga előtt) Szent Johanna és Szűz Mária! S a Mindenható fenn az égben ki vigyáz reánk! Gyógyítsd meg bűnös lelküket, mert nem tudják, miket cselekszenek!

Vanderbergné Ne legyen ennyire érzéketlen… hiszen csak szerelmesek! (mosolyog)

Plébánosné Maga nem tudja? A levél címzettje a Mary kisasszonyka, a Virágosvölgyből! Annak a szerencsétlen flótásnak a jegyese! (George felé mutat, aki a kapitánnyal oly serényen igazgatják az asztalokat)

Vanderbergné (ő is keresztet vet) Te jóságos ég! Micsoda emberek vannak! És ilyen nyíltan csinálni! Bezzeg a mi időnkben… az ilyen szoknyapecért felakasztották a téren, ha csak egy ujjal is hozzáért más tulajdonához! Lehetett egyenruhás vagy akár koldus… nem volt kegyelem!

Plébánosné Úgy van, kedveském… nincs kegyelem senkinek!

Hanna (odalép hozzájuk) Hát a nagyságák… mit sugdolóznak? (meglátja a Plébánosné kezében a levelet, ki akarja tépni) Nini… a levél! Hogy került magához? Azonnal adja vissza!

Plébánosné (átadja) Tessék, fogja! Úgyis rontás van rajta! Gonosz lélek írta… (megtörli szoknyájában a kezét)

Hanna (nevet) Még hogy gonosz? Ugyan…

Kapitány (odalép hozzájuk, George mögötte) Na… készen is vagyunk! Először is húzzunk egy vonalat! (elővesz egy krétát s csíkot húz a padlóra) Ez lesz a rajt. Aztán a túloldalra is húzzunk, az lesz a cél. (nyújtja George-nak a krétát) Menjen… húzzon egy csíkot!

George félve nyúl érte.

Kapitány (türelmetlen) Na… fogja! Csak tud egy vonalat rajzolni?

George (szemüvegén igazít) Azt tudok! (fogja a krétát, s a túlsó oldalra bandukol. Lehajol, hogy vonalat húzzon, de szemüvege leesik, mindkét kezével utána kap, feláll. Odakiált) Meghúztam a vonalat, kapitány!

Kapitány Helyes! Akkor jöjjön vissza! (kezdi kigombolni a kabátját, leveti, s a székre dobja. George-hoz) Maga is vetkőzzön neki, melege lesz így… (végignéz öltözékén)

George (szégyenlősen összehúzza magán a kabátját) Hát… én inkább magamon hagynám… még a végén lába kél!

Kapitány (kacag) Ne nevettessen, kérem… ugyan kinek kellene a maga ócska kabátja…

George Kikérem ezt magamnak! Honnan… honnan veszi, hogy ócska… mi? Tessék… nézze csak meg (leveti a kabátot és a címkéjét mutatja) egyenesen Párizsból! Igaz… már van tíz éve is hogy a mamától kaptam… de akkor is! Valódi Chanel! (akcentussal)

Kapitány (tolja el magától a kabátot, mire George felkapja) Vigye innen! Még a végén fertőzést kapok!

Hanna (szemrehányó) Hogy mondhat ilyet Georgikára? Nem leprás vagy koszos! Maga… maga… goromba fráter!

Kapitány (hangosan) Csend! (George-hoz) Na gyerünk… kezdődjék a verseny! Maga kisasszony… lesz a bíró! De aztán nem csalni… mert ugye tudja, mi jár a hazugnak? Bitó! (megfogja a kezét, s a színpad közepére állítja) Innen figyelje ki ér elsőként a célba… Megértette?

Hanna Igenis, kapitány!

Kapitány Helyes! Maguk pedig (Vanderbergnét és a Plébánosnét a sarokba állítja) maradjanak itt, remélhetőleg nem lesznek útban!

A két nő alig érthetően morog, de a kapitány nem törődik ezzel.

Kapitány (George-hoz) Jöjjön… álljon ide mellém a vonalra! (George odaáll, aztán Hannához) Kisasszony… számoljon háromig!

Hanna (hangosan) Egy… kettő… három!

A két férfi futásnak ered. A kapitány már régen célba ért, míg George megbotlik, elhasal, mindenki kacag. Csak Hanna nem. Odasiet hozzá, felsegíti, kezébe nyomja elrepült szemüvegét. Felállnak, George a ruháját porolja.

Hanna (a kapitányhoz, mérgesen) Nem szép dolog kinevetni a gyengébbet! Különben is… én, mint bíró… úgy láttam, hogy a Kapitány úr csalt! Szándékosan elgáncsolta szegény Georgikát!

Kapitány (felháborodottan) Na de kisasszony! Én… csalni? Soha életemben! Még esküt is tettem a londoni hadseregnél ’45-ben! Én, aki világ életemben becsületes voltam, soha egy rossz szó nem volt rám! Tessék csak utána járni, az én szavam szent!

A két nő a sarokban még mindig nevet, figyelik szerencsétlen George minden csetlő-botló mozdulatát.

Ebben a pillanatban megjelenik Vanderberg úr a bejáratnál. Kívülről a hold ezüstös ragyogása világítja meg zömök alakját. Kabátot és sapkát visel. Meglátja a sarokban ácsorgó, kuncogó nőket, rájuk ripakodik.

Vanderberg Mi ez a lárma, asszonyok? Nem kocsma ez! (végigvonul a színen, megáll középen, körbenéz) És maguk meg mit művelnek? (végignéz George-on, aki szerencsétlenül álldogál Hanna mellett, aztán a kapitányon, s odamegy hozzá) Hogy néz ki maga, mi? Százados létére így nekivetkőzni! Látom… nincs szégyenérzete… (megvetően méregeti) Öltözzön fel, ez nem bordélyház!

A kapitány szót fogad, felveszi kabátját.

Vanderberg Gyerünk… tegyenek rendet! Hamarosan zárunk!

A kapitány és George helyére rakják az asztalokat.

Vanderbergné (a Plébánosnéhez) Menjünk kedveském… záróra! (észrevétlenül kisurrannak az ajtón)

Hanna George-t támogatja, belekarol.

Hanna Menjünk mi is Georgika… már igencsak későre jár… (kacarásznak, míg el nem tűnnek)

Vanderberg (a kapitányhoz) Maga még marad? (választ nem is vár, megindul a tapétaajtó felé) No… nyugodalmas éjszakát, kapitány! (el)

Kapitány (egyedül marad a színen, hangosan, a közönség felé) Nem mondom… fura egy társaság, nem igaz? A Vanderberg úr a házsártos nejével… különös házasság az övék. És itt ez a Plébánosné… (közelebb megy a közönséghez, úgy súgja) Azt hiszik, nem vettem észre… (nevet) Dehogyisnem! Sőt, a fél város is róluk beszél, hogy ez a vén róka és a pap felesége… hahaha… a Plébánosné csak ne vesse itt a kereszteket, ő is ugyanolyan vétkes (egyre hangosabban) mint maguk, vagy én! Ugyanúgy elköveti azt a botlást legalább egyszer az életben! Ugyanúgy nem tud ellenállni az ördög csábításának, mint mi! (szünet) és ugye itt van Hanna… ez a kedves és bájos kisasszonyka… Mindig mosolyog és olyan elragadó! Nem is értem mit keres ennek az ügyefogyott George-nak az oldalán! Na, igen… George. A szerencsétlen flótás! (megvakarja feje búbját) Fura egy figura, annyi szent! Még vitatkozni sem tud! Csak futni… na de majd én… megtanítom kesztyűbe dudálni! (aztán legyint) Anyámasszony katonája! (sóhajt) És itt van még Mary… a kisasszonykám! Mindig megvárakoztat! De megbocsájtok neki… mert ő az én védőangyalkám! A galambocskám! (sóhajt) És ugye ott van még mellette George, a málészájú… (legyint) Reménytelen eset… reménytelen eset… (megfordul, felteszi sisakját, majd kivonul)

FÜGGÖNY!

Vége az első felvonásnak

Előző      Második felvonás

Véleményed