Véleményed
VIII. fejezet
Daniel még nem tért vissza a vízzel, s addig letettem a könyvet, és visszafeküdtem egy kicsit. Bár már egy cseppet sem voltam álmos, de nagyon kényelmes volt a puha, meleg takaró alatt pihenni.
Ekkor megpillantottam egy kicsi szúnyogot, amint átrepül két levél között a függönyön át. Kicsit elszomorodtam, hogy az ajtó ilyenre sikerült, hogy a rovarok simán bejönnek rajta. Eszembe jutott a kivehető ajtó, amire még házépítésnél gondoltam. Ha készítünk Daniellel nádból egy könnyű, de „szúnyogoktól szigetelő” ajtót, akkor egyszerűen kizárhatjuk őket a házból.
Közben a szúnyogocska egyre közelebb repült felém, persze én nem ijedtem meg tőle, bár mindig is undorodtam a repülő rovaroktól. Pehely súlyával rászállt a karomra, és már készítette aprócska fullánkját a vérszíváshoz, mikor egy jól irányzott mozdulattal lesújtottam rá másik kezemmel. Nem kellett több neki, egyszeriben szétlapult, s szépen lepöcköltem a miniatűr holttestet a kezemről.
- Belőlem csak ne próbálj meg vért szívni! – jelentettem ki büszkén, kissé idegesen. Már kisgyerekkorom óta ki nem állhattam a szúnyogokat.
- Ki akar itt vért szívni? – kérdezte Daniel, mikor belépett a levélfüggönyt elhúzva.
- Csak egy szúnyog volt, de megöltem – feleltem morcosan.
- Értem. Már azt hittem rám gondoltál – mosolygott.
Kezembe adta az üveget, s én jó nagyokat kortyoltam belőle. Egyszerre megittam a palack egész tartalmát, és Daniel tágra nyitott szemekkel nézte, ahogy benyeltem fél liter vizet.
- Nagyon szomjas lehettél – jelentette ki meglepetten.
- Nem voltam az – mondtam komoly képet vágva -, csak még mindig éreztem a mérgező gyümölcs utóízét.
Daniel sóhajtott egyet, majd hozzátette:
- Szerencséd, hogy nem olyan növény termését etted meg, ami tényleges mérgező lett volna. Egyes gyümölcsöknek csupán a megkóstolásától is szörnyethalhattál volna. Egy kis eszméletvesztéssel megúsztad.
Meg persze a hányással, ami felért egy gyomormosással, de ezt inkább nem említettem Dannek.
- Hogy nézett ki a gyümölcs? – kérdezte érdeklődve.
- Mangószerű kinézete volt, narancsszínű kívül, citromsárga belül, és alma ízű, kissé kesernyés utóízzel – feleltem, bár nem tudtam, ez miért érdekelte.
- Egy nagy fán találtad?
- Igen – feleltem meglepődve, mert erre az apró részletre Daniel rájött anélkül, hogy én elmondtam volna neki. – Talán ismered?
- Lehet, hogy igen.
* * * *
Később, mikor már teljesen kipihentem magam és a betegséget, elvezettem Danielt a nagy fához, ahonnan a gyümölcsöt szedtem. Felnézett rá, és leszakított egyet. Közel emelte az orrához, kicsit megszagolta, majd hirtelen elhajította.
- Ez büdös! – szólalt meg kissé nyávogós hangon, savanyú képet vágva.
- Mi vagy te, kislány? – kérdeztem gúnyosan és fejemet előrehajtottam – Éhes voltam, akármit megettem volna! Nem törődtem azzal, milyen szaga volt! – tiltakoztam és közben a vállamat húzogattam.
- Rájöhettél volna, hogy nem szabad megenni! A bűz általában azt jelzi, hogy az étel romlott vagy mérgező – s ekkor a halott bogarakra mutatott a földön. – Ők is megkóstolták! – bólogatott önelégült mosollyal.
Még a lélegzetem is elállt, annyira meglepett, hogy Daniel milyen jól informált volt. Már bántam, hogy kicsúfoltam. Igaza volt, én tévedtem, és talán bocsánatot kellett volna kérnem, de rombolta volna a méltóságomat. Irigy voltam rá, és nem akartam megalázkodni előtte, inkább csak szégyenlősen félrenéztem, míg ő a földet pásztázta.
- Mehetünk már? – kérdeztem karba tett kézzel, mint akinek sürgős dolga van, de igazából csak nem bírtam elviselni, ahogy okoskodott. Vissza akartam menni a házunkhoz, és pihenni. Eseménytelen volt az egész, csak állni a nagy fát bámuló Daniel mellett.
- Egy pillanat - intett egy karlegyintéssel, mellyel azt jelezte, hogy hagyjam békén. Nem is kellett több, apró, csendes léptekkel elindultam, a növényeket szemlélve.
Mikor visszaértem, Daniel valószínűleg még mindig ott volt, ahol hagytam. A magas, mérgező gyümölcsű fát vizslatta, s mivel én már valami új eseményre vágytam, eldöntöttem, hogy feldíszítem a házat a halott utasok holmijával. Elvégre halottaktól nem volt bűn lopni. Már úgysem vették hasznát a cuccaiknak, ellentétben velünk, élőkkel. S mivel ezen a szigeten csak mi éltünk, nem hittem, hogy bármi kárt okoztam volna valakiben.
Elindultam a darabokra tört repülőroncshoz, s egyenesen a csomagtérbe sétáltam be. Jókora lábemeléssel és óvatos mozdulatokkal bepréseltem magam a maradványokon keletkezett repedésen, s undorító, rothadó hullák szaga csapta meg az orromat. Apró porszemcse áradat szállott a levegőben, s a kinti, hűs és tiszta légtérhez képest sokkal kellemetlenebb érzés volt levegőt szívni. Csak úgy terjengett a többnapos hullák orrfacsaró bűze. Bent nem igazán cserélődött, míg a roncsokon kívül, a dzsungel közepén, a növények megszűrték és friss oxigént juttattak a párás levegőbe.
Egy-két bőrönd ki volt nyitva, úgy feküdt a földön, magányosan, s biztos voltam benne, hogy Daniel keze mozdította el őket, mikor a fényképezőt találta. Körbefordultam és végigméregettem az összes csomagot, szemeimmel átfutottam az összes hátizsákon, bőröndön és aktatáskán. S ekkor megakadtam egy nagy, sötétkék útitáskán, melyen se kódzár, se lakat, se egy ócska kulcslyuk nem volt, mindössze egy aprócska zipzár. Rögtön közelebb léptem hozzá, felállítottam, megszemléltem minden oldalról, majd mikor egy zárat sem fedeztem fel rajta, csak egy papírdarab lógott le róla, melyen a tulajdonos neve és címe állt.
- Jessica Whitney… Mulberry Walk, Chelsea, London SW3 – olvastam fel suttogva a címkén álló szavakat. S ekkor rádöbbentem valamire –, ez nagyon ismerős, hiszen én már jártam ott! – suttogtam elmerengve a gondolataimban. – Mulberry Walk – ismételtem meg az utcanevet. Eszembe jutottak a házak a Mulberry Walkon. Azok a csodálatos családi házak, vörösesbarna téglából, fehérkeretes ablakokkal és lapos tetővel. Mélyen elmerültem az emlékeimben, s képzeletben végigsétáltam a nem túl hosszú utcán. Az üres járdák mellett autók parkoltak, s bár a házak eléggé hasonlóak voltak, mégis mindegyik egy kicsit másmilyen volt.
Visszadöntöttem a hosszabbik oldalára, és kétfelé húztam rajta a zipzárt.
Először csak ruhahalmok tárultak elém. Kék és piros blúzok, s egy-két fekete szoknya volt a legtetején. Jobb oldalt egy hajszárító volt, melynek nem sok hasznát vettem volna a dzsungel közepén, s a bőrönd bal szélére begyűrve találtam egy esőkabátot.
Nyomban be is gyömöszöltem kicsi zsebembe, s tovább kutattam hasznos tárgyakért. Kicsit fura helyzetnek tűnt, mintha hajléktalan lettem volna, és éhesen kajáért matattam volna egy számomra idegen nő csomagjában. Viszont ez nem zavart, mert tudtam, hogy ezért senki nem büntethet meg, és ez nem London, ahol mindenem megvolt, hanem egy lakatlan sziget, ahol a túlélésért küzdöttem egy olyan emberrel együtt, akit még nem kimondottan ismertem elég jól.
Kissé hosszú körmeimmel a ruhák alá próbáltam benyúlni, hátha valami törékeny tárgyat rejtett oda a bőrönd régi tulajdonosa. Egy misztikus favázát húztam elő a selymes szoknyák közül, s el is mosolyogtam a szerencsémen. Gyönyörűen faragott, lecsiszolt külsejű, gömbölyded vázácska volt, belekarcolva egy bambusz szárával és a belőle kinövő levelével. Bár nem nagyon értettem, egyesek miért szeretnek emléktárgyakat hurcolni magukkal egyik országból a másikba, de aztán eszembe jutott, hogy én is ezt tettem, mikor magammal hoztam az elefántszobrocskámat.
Hiába túrtam össze az egész táska tartalmát, csak azt az egyetlenegy vázát találtam, aminek hasznát venném, meg azon kívül egy bontatlan csomagú szappant és egy pár karkötőt. Nem voltam valami elégedett, így újabb és újabb bőröndöket nyitogattam ki és kutattam tovább.
Amelyik tárgyaknál úgy éreztem, hogy még hasznát vehetem, egy kupacba gyűjtöttem a csomagtér közepén. Egyre csak gyűltek a díszek, tisztasági holmik, ékszerek, kések és más eszközök, és mellette pár ruhadarab is. Mígnem végül elérkeztem egy felettébb különös táskához. Eleinte teljesen átlagosnak tűnt. Pár fekete nadrág és póló volt benne, tusfürdő, strandpapucs és hasonlók. Pont úgy, mint bármelyik másik bőröndben. Egyet kivéve… észrevettem, hogy a táska aljában el van rejtve valami, így megfogtam az egyik késemet, és felhasítottam a csomag alját. Egy pár apró fehér porszem hullott a textil bélésre, s mikor másik kezemmel megtapogattam és leszakítottam az anyagdarabot, rájöttem, hogy nem csak a bőrönd alját vágtam szét, hanem vele együtt egy zacskót is. Tele fehér porral…
* * * *
Megijedtem, és hirtelen felpattantam a guggolásból. Nagyokat nyeltem, mert biztos voltam benne, hogy amit találtam az nem egyszerű finomliszt volt. Lehajoltam, és csippentettem egy keveset a fehér porból. Épphogy került valami a két ujjam közé, mikor összeszorítottam, s nagyon óvatosan a nyelvem hegyére helyeztem belőle.
Édeskés íze volt, és ekkor már biztos voltam benne, hogy amit ez a feltehetően fiatal utas a táskájába rejtett, az kábítószer volt. Hogy-hogy a repülőtéren nem vették észre? Az összes poggyászt átkutatták, és kábítószer kiszagoló kutyákkal is átvizsgálták! Fogalmam sem volt róla, hogyan volt lehetséges, hogy az a pasi megúszta.
Nem tudtam, mihez kezdjek vele. Kipróbáljam-e, vagy csak hagyjam itt, nehogy Daniel megtalálja, és meg akarja kóstolni? Nem akartam, hogy Dan rászokjon. Akkor aztán már végképp pácban lettem volna.
Sok minden átfutott az agyamon, de végül úgy döntöttem, hogy visszazárom a bőröndöt, és itt hagyom a csomagtérben. Elhatároztam, hogy nem szólok róla Danielnek, és csak egyszerűen úgy teszek, mintha nem is találtam volna meg.
Ezek után még pár táskát átkutattam, találtam még egy üveg bort, elemlámpát, elemeket, pár jó könyvet, ruhákat, parfümöt, dezodort, szappant, tusfürdőt, sampont, balzsamot és még sok mást, aminek hasznát vehettük.
Egy nagy lepedőbe szedtem össze és csomagoltam be a tárgyakat, és mint egy nagy batyut, úgy cipeltem ki a hátamra csapva a hatalmas zsákot. Nagy nehezen visszabaktattam a házunkhoz, és ledobtam a földre a csomagot. Közben Daniel is megérkezett.
- Mik azok? – kérdezte csodálkozó tekintettel a nagy batyumra nézve.
- A repülőgépen találtam ezeket. A bőröndökben – jelentettem ki örömittasan, pont úgy, ahogyan ő akkor, mikor lefényképezett. Kinyitottam a csomagot, előbújtatva a sok holmit, ami benne rejlett.
Dan csak elmosolyodott látván a tárgyakat, s láttam, hogy a borosüvegen megakadt a szeme.
- Nem bontjuk ki? – kérdezte a csomagomhoz közelítve, s már hajolt is, hogy kivegye a palackot.
- Ha még nincs túl korán hozzá – feleltem viszonozva a mosolyát.
- Hát… már hat óra van. – S csak ekkor vettem észre, hogy egy fém karóra van a jobb csuklóján.
- Akkor láss hozzá! – szóltam kedves arccal, s közben felkaptam a vázát, még pár dísztárgyat, és elvittem őket a szobámba. Bár polcom és asztalom még mindig nem volt, amire tehettem volna őket, ezért inkább visszaraktam a lepedőbe a többi holmi közé, és úgy vittem be a házba az egész batyut.
Letettem a földre, a fal mellé, s bekötöztem a tetejét. Mikor kiléptem a házból, Daniel már ki is nyitotta a fehérboros üveget, egy jókora kortyot gurított le a torkán.
- Ó, látom, ízlik! – mondtam kissé gúnyosan.
- Jaj, bocsáss meg! Tessék! – nyújtotta át a palackot kedvesen, bár nem túl udvariasan, hiszen elfelejtett megkínálni.
Nem foglalkoztam vele, csak meghúztam az üveget, s ahogy az ízletes, savanykás ízű folyadék folyt le a torkomon, Daniel közelíteni kezdett felém.
Két szemem közé nézett, mire én lenyeltem még egy kortyot, majd kihúztam az üveg végét a számból. Mikor visszaadtam Danielnek, letette a földre, mintha elég lett volna neki az a pár korty.
- Gyere! – megragadta a kezemet, s finoman húzott végig maga után a parthoz vezető ösvényen. Én csak követtem, hiszen nem is nagyon tudtam volna mást tenni. Erős ujjaival mégis gyengén fonta át csuklómat, majd mikor elérkeztünk a tengerhez, s a talpunk alatt már a finom homokot éreztük, ujjait az enyéimmel összekulcsolta, közelebb lépett. – Valamit el kell mondanom – szólalt meg újra, az idefele vezető úton való hosszú hallgatás után.
- Hallgatlak – mondtam kissé hóbortosan, valószínűleg félig már a bor hatása alatt voltam.
Mélyen a szemembe nézett, egyikről a másikra, s egy ideig nem mondott semmit, csak nagyokat nyelt. Közel voltunk egymáshoz. Legalább olyan közel, mint mikor a zuhanástól számított harmadik napon lebegtünk a víz tetején egymás karjaiban. Csak álltunk a homokban, fejünk mellett összekulcsolt kézzel, s vártam, hogy mit fog tenni.
- Nem tudom, hogy hogyan mondjam el neked, Angela. – Miközben ezt mondta, fejét ingatta, s én megértően néztem rá, de mikor sóhajtott egyet, már nem bírtam tovább, és megpróbáltam segíteni neki.
- Daniel, vagyis Dan! –mosolyogtam -, tudom, mit akarsz mondani. Nem kell többet beszélned! – nyugtattam meg, s mikor egymás szemébe néztünk, minden olyan egyszerűnek tűnt. Mintha egy lélek lettünk volna, megértettük egymást szavak nélkül is, s arcunkkal egymás felé kezdtünk közelíteni.
Hallani lehetett a pár méterre tőlünk hullámzó tenger habjainak partra vetődését, s ez megnyugtatott, de mégis úgy vert a szívem, mintha futottam volna.
- Csókolj meg! – suttogtam halkan a füléhez hajolva, mert féltem, hogyha nem mondom ki, ő sohasem teszi meg. Igazi úriember volt, s a végsőkig kitartott, nem csókolt meg, amíg nem érezte, hogy mindketten fel vagyunk rá készülve. S akkor eljött az a pillanat, melyre oly régóta vártam.
Sóhajtott, majd nyelt egyet, s fejét jobbra döntve tapasztotta ajkait az enyémhez. Ujjait szétnyitva elengedte a kezemet, s hátamra téve átkarolt izmos testéhez simítva. Gyengéden ölelt, míg én jobb kezemmel haját simogattam. Csukott szemmel élveztem mennyei ajkai cirógatását, s vagy tíz percen keresztül csak álltunk a homokban, csókolóztunk, mint egy igazi szerelmes pár. Kezdtem egyre biztosabb lenni abban, hogy szeretjük egymást.
Mikor elengedett, s ajkaink eltávolodtak egymástól, végignyalta a száját, majd ledobta a felsőjét, s befutott a tengerbe.
- Nem jössz? – kérdezte mosolyogva, de én csak távolról figyeltem, hogyan úszik el a félhomályban. Egyre csak sötétedett az égbolt, s mikor végre újra erőt éreztem a lábaimban a hosszas csók után, visszasétáltam a házhoz, hogy átvegyem a bikinimet. Kissé untam már összevizezni a tiszta ruháimat, mert mindig ki kellett teregetni őket, és másnapra érezni lehetett rajtuk a megszáradt sót.
Mikor újra a tengerparton voltam, - immáron fürdőruhában -, Daniel már jóval messzebb volt a parttól, mint mikor elmentem. Hamar becsobbantam a hűs vízbe, s utána úsztam. Meglátta, hogy közeledek felé, ezért visszafele kezdett haladni, s félúton összetalálkozva újra a karjai közt találtam magamat.
Nem is kellett több a lágy, simogatóan hullámzó tengervíznél és a lemenő napnál. Szorosan átöleltük egymást, s újabb, kicsit sem korán véget érő csók következett.
Előző Következő |
AJÁNLOM AZ OLDALT
