Véleményed
IX. fejezet
Azt hittem annál a napnál már nem lehet csodálatosabb. Tévedtem, ugyanis másnap Daniel többször is megcsókolt, bár ez még csak a kezdet volt.
Úgy tűnt, megjött az önbizalma a csókolózáshoz. Valamilyen módon közelebb kerültünk egymáshoz. A tegnapi nap valami különös fordulópontot jelentett mindkettőnk számára a kapcsolatunkban. Sokszor rám mosolygott, és egyre jobban olyan érzésem volt, hogy belém szeretett.
Együtt reggeliztünk, s miközben a már kissé állott ízű szendvicsfalatokat tömtem a számba, Daniel végig a szemembe nézett. Kezdett idegesíteni, de tetszett is, hogy folyton rajtam legeltette a szemét. Egyre többször beszélgettünk egymással, sokkal többet tudtam meg róla pár perc alatt, mint amennyit az egész út alatt elmondott. Nem is értettem, hogyan volt lehetséges, hogy egyszeriben így megnyíljon előttem. Olyan volt, mintha pofonvágták volna álmában, s ráeszmélt volna arra, hogy nincs idő várni, cselekedni kell, s csak ennek a hatására csókolt volna meg és öntötte ki volna nekem a lelkét. Ez a pofon, szerintem az a pillanat volt, mikor arra kértem, hogy csókoljon meg. Azóta ilyen nyitott és úgy látom szabadabbnak is érzi magát.
Rájöttem, hogy már egy hete éltünk együtt a szigeten Dannel. Az éléskamránk tartalma már maximum csak egy hétre volt elegendő, ezért spórolni kezdtünk a maradék kajával. Egyre kevesebbet fogyasztottunk el, így fáradékonyabbak lettünk, de vízből sem volt már elég, ezért a kiürült palackokba kezdtük el gyűjteni az esővizet a levelekről. Bár a jókedvünket imádtuk borral megünnepelni, mégis miután ráeszméltünk, hogy életünk akár azon az egy üveg boron is múlhat, tartalékolni kezdtük a megmaradt szeszes italokat is. Szerencsére a csomagtérben találtunk még egy-két bőröndben eldugott rágcsálnivalókat, de még azokkal sem lettünk volna el három napnál tovább.
* * * *
Reggeli után, már majdnem dél lehetett, mikor úgy döntöttem, hogy lemegyek a partra fürödni. Össze is pakoltam pár holmit az egyik kistáskámba, s lebaktattam a tengerhez. Azonban épphogy letettem a táskám és mentem volna be a vízbe, hatalmas mennydörgés ijesztett meg. Az egész sziget zengett a mély hangtól, s én nyomban fel is kaptam a cuccaimat, és rohantam be a dzsungelbe, nehogy megázzak. Elővettem a strandtörülközőmet a táskámból, majd fejem fölé tartva szedtem a lábamat a kis, zöld színű strandpapucsomban. Szerencse, hogy akkor még nem vettem át a bikinimet, mert különben csúnyán megfáztam volna.
Mikor visszaértem a házhoz, Danielt nem láttam a közelben, ezért bementem a szobájába, hátha ott megtalálom. Ekkor még épphogy csak cseperegni kezdett az eső. Befutottam a szobába, és lám, ott feküdt teljesen szárazon és gondtalanul az ágyán Daniel.
- Fürödni indultál? – kérdezte, egy könyvet tartva a kezében, melyet addig még nemigen láttam.
- Igen – feleltem morcosan, majd a strandtörülközőt visszagyömöszöltem a vállamon lógó táskámba.
Kint szakadt az eső, a mennydörgést egyre többször lehetett hallani. A levélfüzéren bámultam át, s figyeltem a tóba potyogó esőcseppeket.
- Nem ülsz le? – kérdezte, miközben lábait ledobta az ágy végéről, a könyvet pedig becsukta, s letette az egyik bőröndje tetejére.
- De, köszi. – Mosolyogva leültem az ágya szélére, s egy ideig hosszas csend uralkodott, kint pedig tombolt a vihar.
- Már akkor szürke volt az ég, mikor elindultál – mondta gúnyosan megtörve a csendet, elégedett mosollyal az arcán.
- Szólhattál volna, ha ilyen jól láttad!
- Gondoltam úgyis rájössz, ha majd leértél a partra.
- Te csak ki akartál velem szúrni! – vádoltam meg oldalba bökve.
- Dehogyis! – vigyorgott, de annyira hogy le sem lehetett volna róla vakarni.
- Tudtad, hogy majd lebaktatok, aztán jól jöhetek vissza! Ugye? – Ekkor már önszántamból csiklandozni kezdtem az oldalát, de ő még mindig letagadta.
- Nem, én tényleg nem akartam rosszat! Csak mikor szólni akartam, már nem voltál sehol, esküszöm!
- Aha, hiszi a piszi!
- Ne, kérlek! – jajgatott -, Bevallom, tényleg így volt –alig lehetett kivenni, hogy mit mondott. A nevetéstől még beszélni sem tudott.
- Mit mondtál?
- Igazad van! Tényleg ki akartam szúrni veled! – kiáltotta jó hangosan, majd mikor sikerült szóra bírnom, nem csiklandoztam többet.
Felpattant az ágyról, mert azt hitte folytatni fogom.
- Nyugi! Huppanj le ide! – Ütögettem a mellettem lévő helyet.
- Na, jó, de ezt többet ne csináld! – figyelmeztetett a mutatóujját felemelve, majd leült mellém.
- Úgy látszik jól megértjük egymást – mosolyogtam.
- Ezt hogy érted? – kérdezte a szemöldökét felhúzva, s gyönyörű, kék szemeivel rám pillantott.
- Úgy, hogy csak addig kell csiklandoznunk egymást, amíg igazunk nem lesz – nevettem, s erre ő is kuncogni kezdett.
Ekkor egymás szemébe néztünk, s lassan átfontuk egymást karjainkkal. Ajkaink épphogy egymáshoz értek, mikor egy újabb mennydörgés hallatszott. Annyira váratlanul jött, hogy nyomban erősen egymásnak feszültünk, majd ledőltünk az ágyára, és így folytattuk a nyelves puszit.
Kintről az esőcseppek csordogálása szűrődött be, ami nagyon megnyugtató volt. A hirtelen jött mennydörgéseket egy idő után megszoktuk, bár kissé féltem attól, hogy történik valami. Mégis vele, a házban, egészen biztonságban éreztem magam.
Legalább fél órán keresztül csókolóztunk az ágyán hemperegve, amikor egy hihetetlen nagy erejű villám csapódott be. Örültünk volna, ha csak egy fába csap be. Még akkor is, ha a közvetlenül mellettünk lévő forrás vizébe. Azonban nem volt szerencsénk és a villám hatalmas erejével… egyenesen a házunkba nyilallt.
* * * *
Abban a percben még fel sem fogtuk, hogy mi történik. Mindössze annyit láttunk, hogy a tetőszerkezet egyre csak közelít felénk. Recsegve-ropogva omlottak le belőle a felgyulladt fadarabok, s mikor ráeszméltünk, hogy a ház le fog dőlni, egymás szemébe néztünk, majd azon nyomban összekaptuk magunkat. Egyre erősebben hallottuk a reccsenéseket, majd mire kiértünk, s megfordultunk, már csak egy nagy romhalmazt láttunk az egészből.
Rettenetes volt nézni, ahogy a deszkák és faágak, melyeket egyenként szedtünk és csomóztuk össze, melyeket két kezünkkel tettük a helyükre, pár másodperc alatt kettétörnek, a lángok elnyelik őket, majd az egész szerkezet összeomlik, akár egy kártyavár. Az otthonunk, melyet alig két nap alatt felépítettünk és csaknem egy hétig laktunk benne, egyszerűen összeroskad, és a természet elpusztítja.
A vérvörösen izzó parázs és hamu felett hatalmas lángcsóvák keletkeztek, s ahogy a bent lévő holmiijainkat is elérte a tűz, kisebb pattogásokkal és robbanásokkal égtek odabent.
Vajon miért nem akarta a világ, hogy a szigeten lakjunk? Vajon miért akarta, hogy új otthont kelljen építenünk magunknak? S vajon miért büntetett minket ilyen rettenetes módon az isten? Ezekre a kérdésekre több évvel ezután sem kaptunk választ. Azonban még ne ugorjunk ennyire előre!
Hangos zúgás és iszonyatos szélfúvás kísérte a temetést. Újabb mennydörgések jöttek, s mi csak álltunk egymásba kapaszkodva és vártuk, hogy minden elcsendesedjen.
Egy órán keresztül álltunk az összeomlott ház előtt. Daniel szemében az elkeseredés és a düh egyaránt csillogott. Nem tudtam, hogy mit tegyek. Csak finoman simogattam a karját és egy ártatlan puszit nyomtam az arcára.
A hatalmas pusztítás után, mikor a ház már romokban hevert, bár még mindig izzottak rajta a parázsdarabok, s az ég teljesen kitisztult, Daniel és én még mindig nem mozdultunk a helyünkről. Majd Daniel arcán egy aprócska könnycsepp gurult le, mire elfordult, és elindult a tengerpart irányába. Lábait oly erőteljesen nyomta bele a földbe, mintha akarattal taposta volna el a növényeket, pedig szerintem csak a végtelen düh fortyogott benne.
Nem követtem, inkább hagytam, hogy elvonuljon. Csak utánanéztem, majd óvatosan megpróbáltam a romokhoz merészkedni, bízva abban, hogy a bent hagyott tárgyak egy része még ép maradt és meg lehet menteni.
Ebben azonban hiába bíztam, ugyanis az összes bent hagyott tárgy finom, szürke porrá és hamuvá égett.
* * * *
Mikor már több órája nem láttam Danielt, egy kicsit aggódni kezdtem. Féltem, hogy elveszíti a fejét, és kárt tesz magában. Elindultam hát, hogy megkeressem, és megvigasztaljam. A táskámból kivettem a fürdéshez szükséges holmikat, s túrához valókra cseréltem őket.
Határozottan indultam neki a nagy útnak, de nem ész nélkül. Mivel a sziget hatalmas volt, s mi csak kis részét használtuk ki, - ahol laktunk-, figyelembe kellett vennem azt is, hogy Daniel talán a sziget legtávolabbi pontján csücsül, s mire odaérek, ő már újra a házunk romjainál lesz majd.
Ezért elhatároztam, hogy a sziget közepén, a dzsungelben kezdem a kutatást, és hangos kiáltásokkal próbálom majd Daniel figyelmét felkelteni. Elindultam hát a kis oldaltáskámmal a vállamon, benne pár szendviccsel és egy kis üveg vízzel, hogy megkeressem valószínűleg az egyetlen személyt, akivel még leélhetem életem utolsó éveit.
* * * *
Már vagy egy órája barangoltam céltalanul a nyirkos növények ölelésében, hangszálaim már erősen megfeszültek a torkomban, mégsem hagytam abba a keresést. Megfordult a fejemben, hogy Daniel nem is jelezne vissza, még ha meg is hallja a hangomat, hiszen lehetséges, hogy egyedül akar lenni, és nem akarja, hogy megtaláljam. Nem tudtam, hogy érdemes-e hangosan kiabálni Danielnek, de mikor már egyre unalmasabbnak éreztem egyetlen nevet egymás után százszor harsogni, helyette inkább énekelni kezdtem.
Egy-egy növény felsértette a karomon a bőrt, mikor félretoltam magamtól, de nem álltam meg egyenként mindegyikre sebtapaszt ragasztani, csak hagytam, hogy a kibuggyanó vércseppek megalvadjanak. Lábaim egyre gyengébbek lettek, az éhségtől fájni kezdett a fejem, ezért elmajszoltam az egyik szendvicset, amit magammal vittem. Egy percre sem álltam meg, úgy baktattam végig a dzsungel keskeny ösvényein, mintha egy labirintusban kerestem volna a kijáratot.
Még egy óra elteltével sem találtam rá Danielre, akármilyen pontossággal is kutattam át a zeg-zugokat. Minden nagyobb bokor alá benéztem, a bemélyedésekbe és a barlangszerű kövek alá is mindenhol bepillantottam, de sehol sem leltem rá.
Mikor újra mennydörgéseket hallottam, s újra egy kiadós zápornak néztem elébe, már egészen sötét volt. Kezdtem félni, ezért egyre jobban szedtem a lábaimat. S ahogy egy kidőlt fához érkeztem, a felette keletkezett nagy lyukon feltekintettem az égre, már csak sötétszürke homályosan gomolygó esőfelhőket láttam. A napsugaraknak pedig már nyomuk sem volt.
Nem volt már elég erő a hangszalagjaimban a kiáltásokhoz, de félelmemet dalolással próbáltam elűzni. Hiányzott Daniel, s mikor újra felidéztem az együtt töltött perceket, az Earth song jutott eszembe, ezért azt kezdtem el dúdolgatni. Közben eleredt az eső, dörgött az ég, én pedig csak futottam egyre gyorsabban, bár szerencsére a fák levelei egészen jól levédték a vízcseppeket, így nem áztam el nagyon. Csak a madarak keltette növényzörgések ijesztettek meg percről percre.
Mikor lelkesedésemnek már csaknem nyoma veszett, s kezdtem feladni, meghallottam, hogy éneklésem visszhangként jön vissza. Nem tudtam, hogy vajon egy hatalmas barlanggal találom-e majd szemben magam, és az veri-e vissza hangomat, vagy azzal, akit már több mint két órája teljesen hiába keresek. Nem gondoltam volna, hogy ennyi hiábavaló kutatás eredménye mégis sikeres lesz. Reccsenéseket, és növények zörgését hallottam, majd egy perc elteltével már Daniel komor arcával néztem farkasszemet, ahogyan mindkettőnk kedvenc dalát énekli.
Nyomban odafutottam hozzá, s a nyakába ugorva felkiáltottam:
- Daniel! Hála istennek, hogy élsz! Már azt hittem… - S ekkor inkább félbehagytam a mondatot.
Ő egy mukkot sem szólt, s ahogy letámadtam a dalolása hirtelen véget ért. Nem ölelt vissza, csak állt, mint egy fa, melynek gyökerei mélyen a földbe hálóznak. Megéreztem, hogy nem viszonozza örömömet, s ezért egy kicsit eltávolodtam tőle. Kezeimet hátán pihentettem egy darabig, s csak bámultam a szemébe, de ő rám sem pillantott. Távolba meredő tekintettel, kőkemény testtel olyan volt, mint egy robot, kinek nincsenek érzései, csak egy beprogramozott klón, ki még sohasem látott engem.
- Kérlek, Daniel, mondj valamit! – Így próbáltam egy szót kifacsarni belőle, de a ház összedőlése hatalmas lelki trauma volt számára, amit nagyon nehezen tudott csak kiheverni. Persze hiába mondtam is neki bármit. Nem szólt vissza, nem mosolygott, nem ölelt meg, s hiába is vártam volna, hogy megcsókoljon.
Mellé álltam, s próbáltam kideríteni, hogy mit figyelt oly nagyon. De akármerre néztem, én nem láttam semmi furcsát, csak növényeket mindenütt, amik körülvettek minket, s ha ez nem is volt mondható szokatlannak, mégis úgy éreztem magam, mint egy börtönben.
Jobb karomat levettem hátáról, s újra szembe fordultam vele.
- Megijesztesz, Daniel! Kérlek, nézz rám! – kértem elkeseredetten, s kezeimet arcára téve megpróbáltam magam felé fordítani a fejét. Ugyan rám pillantott egy másodpercre, de hamar elfordította fejét, mintha nem mert volna a szemembe nézni. Ekkor levettem ujjaimat selymes arcáról, majd hátat fordítottam neki.
Pár lépést tettem előre, de még mielőtt távolabb kerültem volna tőle, visszanéztem rá, s a tanácstalanságtól könnybe lábadtak a szemeim. Még ekkor sem volt hajlandó a szemembe nézni, ezért inkább előrefordultam, s elindultam. Célom immáron nem az volt, hogy közelebb kerüljek hozzá, hanem az, hogy minél messzebb.
Cipőm alatt ropogtak a faágak és a levelek, szememből pedig hullottak a könnyek. S ahogy a reményvesztettség kezdte lelkemet felőrölni, egyre gyorsabban lépdeltem, szívem pedig egyre hevesebben is vert.
A teljes sötétségben már szinte semmit sem láttam, s kezdtem feladni a reményt, hogy megtalálom a romokat. Végtagjaim elgyengültek, szédülni kezdtem, alig bírtam már megállni a lábaimon a levertség miatt. Viszont éreztem, hogy egyre közelebb kerülök a tengerhez, s már szinte éreztem az illatát. Mikor meghallottam a hullámok partra vetődésének csobogó hangját, a hatalmas leveleket félretolva kiléptem a partra, s ott egyszerűen elgyengültem, s több év után már csak arra emlékszem, hogy elaléltan csuklottam össze, arcom pedig a homokba süllyedt.
Mindez nem történt volna meg, ha nem hibásodik meg a repülőgép, nem zuhanunk le ezen a szigeten, nem építünk házat, az a villám nem csap bele, és az nem dől össze, Daniel nem barangol el messzire és én nem indulok el utána. Talán ha az a repülő nem romlik el, én ahelyett, hogy egy lakatlan szigeten feküdtem volna a homokban az éjszaka közepén elájulva, San Franciscóban lettem volna a nagynénémmel.
Viszont arra bizony még nem is gondoltam, hogy mi történt volna, ha az a repülő egy órával előbb zuhan le. Talán az óceán közepén vesztettük volna életünket, s még szerencsésnek is érezhettem magamat, hogy azon a mesés, ámde veszélyes szigeten találtam magamat Daniellel.
Azonban a világ nem ilyen egyszerű, és a történetem, - ahogyan az életem is - ezzel még mindig nem ért véget.
Előző Következő |
AJÁNLOM AZ OLDALT
