Véleményed

VI. fejezet

Miután tegnap elvégeztem az esti teendőimet (fogat mostam, megfürödtem és hasonlók), kimentem a tengerpartra, ahol Daniel már javában aludt. Még nem voltam álmos, ezért elhatároztam, hogy sétálok egyet. S még mielőtt elindultam volna, visszaszaladtam a házba a kardigánomért. Miután visszatértem a partra, Danieltől jobbra vettem az irányt, s lassan jó messzire elmászkáltam tőle. Mikor észhez tértem, már nagyon messze jártam. Visszapillantottam, de ő már látóhatáron kívül volt. 

  Az ég már sötétkékben pompázott, a szürke hold váltotta fel a fényes napot, s az ezüst holdfényben csodálatosat sétáltam. Bár testem már fáradt volt, elmém még mindig nem tudta volna nyugalomba helyezni magát, hiszen annyi minden ment keresztül az agyamon, hogy szinte meg sem tudtam számolni. Csak futottak át a gondolatok, főleg Daniel kérdésén gondolkodtam, meg persze a válaszomon.

  Tényleg vele akarom leélni az életemet? – kérdeztem magamtól, de a válasz egyértelmű volt számomra, de mégis egy újabb kérdést vetett fel: Kivel mással tenném, ha ő az egyetlen élő ember ezen a szigeten rajtam kívül?

  Zsebre tett kézzel kószáltam a semmi és a valami között, a szárazföld és a tenger határán, és egy már megválaszolt kérdésen gondolkoztam. Ennek nem volt semmi értelme, de mégis olyan jó volt arra gondolni, hogy ez a férfi már örökké az enyém lesz.

Barangoltam a festői tájon, mintha csak egy filmben lettem volna, de egy idő után egyre fáradtabbnak éreztem magam, és visszafordultam.

  Mikor elérkeztem a kiindulási pontra (ami mellékesen egy alvó tinédzserfiú volt), csak lassan elengedtem a lábaimat, mire azok összecsuklottak, mint két szalmaszál, s miután térdre zuhantam, belevetettem magam a homokba, s Daniel felé fordulva elszunyókáltam.

                                   *                      *                      *                      *

Éreztem, hogy a nap sugarai simogatják barnuló arcbőrömet, de mikor kinyitottam egyik szememet, nem találtam Danielt magam mellett. Nem lepett meg a dolog, hisz én sokkal tovább fent maradtam, mint ő, s így ő kelt fel előbb.

  Megfordultam, át a hátamra. A tűző nap sugarai szúrták a szememet, ezért kezeimmel próbáltam levédeni a napfényt. Nem nagyon bírtam így sokáig, ezért inkább elhatároztam, hogy felkelek. Szemeimet törölgetve és pislogva ballagtam az ösvényen, mely a házunkhoz vezetett. Ott találtam Danielt, s már egészen bele is merült a munkába, hisz mikor köszöntem neki, nem köszönt vissza.

- Szia! – szóltam, de nem vette észre. Síri csönd, majd közelebb léptem hozzá, s úgy láttam, hogy valami nagy dolgot fabrikál fából. – Mi az? – kérdeztem, majd mikor ezt végre észrevette, felnézett félig csukott szemmel és elmosolyodott.

- Jó reggelt, Angie! Hogy aludtál?

- Köszi, jól, de min dolgozol ilyen korán? – kérdeztem, mire elnevette magát.

- Tizenegy óra is elmúlt, nincs már korán! – mosolygott, s közben halkan kacarászott, folytatva a barkácsolást. – Jó sokat aludtál – jegyezte meg halkan.

- Tegnap még sétáltam egyet – tettem hozzá, majd még közelebbről megszemléltem a hatalmas fatörzset, ami az ölében volt, összecsomózva több, kisebb faággal, hasonló módszerrel, ahogy a ház szerkezetét készítettük. – Szóval… mi az?

- Ezen fogunk aludni, úgyhogy szerezhetnél valami puhát, ha magadhoz tértél! – javasolta, én pedig talán félreértettem, de egyből vissza is kérdeztem, hogy biztos jól értettem-e.

- Ezen fogunk aludni? Mi? Vagyis ketten, együtt? – kérdeztem meglepetten, s szemeim üveggolyó nagyságúra nőhettek.

- Úgy értem… ez lesz a tied, de magamnak is készítek majd egy ilyen ágyat – javította ki magát, s ekkor megnyugodtam, bár nem is lenne rossz egy ágyban aludni vele. Hiszen a földön, a piszkos homokban, a parton is egymás mellett aludtunk, de az talán egy kicsit más volt.

- Mit is mondtál, mit csináljak? – kérdeztem, mert közben ki is ment a fejemből, hogy előtte mit mondott.

- Szerezz valami puhát, ami a szivacsot helyettesíthetné az ágyban! – utasított végtelen nyugalommal.

- Rendben – feleltem, majd elkezdtem gondolkodni, s közben besétáltam a házba, a szobámba. A bőröndöm a földön hevert kinyitva, belőle összehajtogatott ruhadarabok tornyosultak ki. Átszaladt a fejemen a gondolat, hogy ruhákkal kéne az ágykeretet kibélelni, de ez hamar el is szállt, hisz a ruhák viselésre kellenek.

  Aztán eszembe jutott. Egy egész bőröndöm tele van pokrócokkal, mert anya attól félt, hogy fázni fogok. Persze San Franciscóban nagyon meleg van, de anyu mindenért aggódott. Ezért is hoztam magammal ennyi ruhát és takarót. Hamar ki is nyitottam a nagy, sötétkék táskámat, lehajtottam a tetejét, és büszkén végigpásztáztam a színes paplanokon. Kivettem a legfelsőt, amely csodálatos, égkék színben pompázott. Összehajtogatva vittem oda megmutatni Danielnek.

- Találtam! – kiáltottam fel boldogan, s észrevettem, hogy már majdnem készen van az ágy készítésével. Kezdett egy ágykeretre hasonlítani, de lábai még nem voltak. Olyan fából készíthette, amilyenből a házszerkezetet építettük. Sötétbarna színe volt, vastag ágai, erős törzse, s ebből lett az ágy kerete. A belülre rögzített léceket vékonyabb, világosbarna gallyakból faragta ki. Gyönyörűen megmunkálta, úgy láttam, mintha ezen finomabban dolgozna, mint a házon. Még le is csiszolta a kiálló szálkákat, s az a kurta gondolat fordult meg a fejemben, hogy az ágy sokkal jobban érdekli, mint a ház. Érzékenyebb rá, talán azért, mert egy ágynak nagyon kényelmesnek kell lennie. A ház akármilyen lehet, a lényeg, hogy legyen tető a fejünk fölött.

Mikor meghallotta a hangomat, felnézett és elmosolyodott.

– Mit dolgozik az apukád? – kérdeztem jó szándékkal.

- Bútorokkal kereskedik – felelte, s visszaterelte tekintetét rólam az ágykeretre.

- Akkor te jártas vagy az ilyesmiben, igaz?

- Hát… egy kicsit – válaszolta bizonytalanul, de mégis megcsillant a szemében az a büszkeség, melyet ekkor érezhetett.

Kedves arca, finom vonásai, ívelt álla olyan volt, mint egy jól megmunkált szoboré. Ahogy néztem, hogyan dolgozik, teljesen elnémultam. Nem szólaltam meg, csak miután visszakérdezett.

- Nem hoznál egy kis vizet? – kérdezte, de hirtelen eszébe jutott és felállt – Jaj, bocsáss meg, elfelejtettem. Majd én hozok, te addig… - pár pillanatig csak állt és gondolkozott, aztán folytatta – vagyis… kérsz te is?

- Igen, köszönöm – feleltem nyugodtan. Mikor elindult, közelebb léptem az még eléggé kezdetleges ágyhoz és végigsimítottam rajta az ujjamat.

                                   *                      *                      *                      *

Besétáltam a házba, rádobtam a takarót a bőröndöm tetejére és kimentem onnan. Épphogy kiléptem és kezemmel eltoltam magam elől a levélfüzérből készült függönyszerűséget, hirtelen egy nagy villanás következtében megszédültem egy kicsit, és pislogni kezdtem.

- Mi volt ez? – kérdeztem, és hallottam, hogy Daniel halkan kuncog, de nem láttam nagyon.

Mikor végre visszatért a látásom, egy fényképezőgépet pillantottam meg Dan kezében.

- Te lefotóztál? – kérdeztem meglepetten és megsértve, de ő csak a képernyőt vizslatta és egyre hangosabban nevetett. – Min röhögsz? – kérdeztem, de csak azután tudtam meg a választ, miután közelebb baktattam hozzá, és a kis képernyő felé hajoltam. – De hiszen ez szörnyű! – visítottam fel, s megpróbáltam kitépni a kezéből a gépet. – Add ide! – kértem nyavalyogva.

- Aki kapja, marja – mondta vigasztalásképpen, de ez rajtam nem segített. – Gyönyörű vagy ezen a képen! – folytatta, s ez már jobban tetszett, mint az előző kijelentés, de valahogy nem tűnt túl őszintének. Elengedtem, mert azt hittem valóban így gondolja.

- Tényleg? – álltam le a marakodással, és ártatlan szemekkel bámultam őt.

- Nem, csak vicceltem, de ez olyan vicces! – nevetett gúnyos mosollyal az arcán, s ezen teljesen felhúztam magamat.

- Daniel, ne csináld ezt! Töröld ki! – Ráugrottam hátulról, és úgy próbáltam kikapni a kezei közül a fényképezőt. Erre még erősebben szorította a gépet, ezért esélyem sem volt elvenni tőle, s végül feladtam. Kicsit messzebb lépdelt, s nem is érdekelte, hogy mit mondok neki. Csak bámulta a kis képernyőn lévő képet, arcára levakarhatatlan mosoly ült.

- Ez a kép marhajó lett! – kuncogott, majd mikor végre képes volt abbahagyni, felnézett rám vigyorogva, s én csípőre tett kézzel álltam vele szemben, pár méterrel odébb, és fejem oldalra biccentésével, valamint komoly arckifejezésemmel próbáltam rávezetni arra, hogy mit szeretnék.

- Add ide a gépet! – parancsoltam szigorúan, kinyújtva felé a kezemet.

- Dehogy adom – szólt makacsul. Olyan volt, mintha én lettem volna a tanár, ő pedig a rossz kisgyerek. Nagyon furán éreztem magam. Kissé talán túl komolyan vettem, hogy lefotózott, de végül is nem lett volna belőle nagyobb baj, hiszen nem láthatta volna meg már senki, ugyanis volt egy olyan érzésem, hogy mi már örökké ott maradunk a szigeten.

- Amúgy is… honnan szerezted? A tied?

- Nem, az egyik utasé. A bőröndjében találtam. – Ezen majd leesett az állam.

- Loptad? Te elloptál egy halottól egy fényképezőgépet? – kérdeztem meglepetten és vádoló tekintettel.

- Igen. Már úgyis halott! Nem hiszem, hogy még szüksége lenne rá – nevetett, s ezzel engem is jobb kedvre derített. Együtt hahotáztunk, majd közelebbről is megszemléltem a képet. Hangosan kinevettük az egészet, és végül beleegyeztem, hogy megtartsuk. Amióta itt lakunk a szigeten, ez az első fotónk.

                                    *                      *                      *                      *

Miután kivihorásztuk magunkat, Daniel újra hozzáfogott az ágykészítéshez. Háromnegyed órán belül el is készült az ágyammal. Segítettem neki bevinni a szobámba, majd arra buzdított, hogy próbáljam ki. Eleinte féltem tőle, mint akkor, mikor azt kérte tőlem, hogy másszak fel a ház tetejére. Végül nem esett össze alattam, sőt! Egészen stabil lett és erős. Kicsit nyekergett, amikor forgolódtam rajta, de ez engem nem zavart. Az otthoni ágyam is hasonlóan nyikorgott. Kibéleltem egy barna pokróccal, a végére tettem egy puha párnát, majd miután belefeküdtem, pár percen belül elszundítottam.

  Talán egy fél órát aludhattam, majd miután felébredtem, kiballagtam a szobámból, visszapillantottam a remekműre, s ezután kisétáltam Danielhez, aki már a saját alvóhelyén dolgozott.

- Látom, tetszik! – szólt Dan, és elmosolyodott.

- Annyira, hogy el is bóbiskoltam benne! – tettem hozzá, majd ő helyeslően bólintott.

- Tudom, jól aludtál? – kérdezte, s láttam, ahogy kezét éppen felsértette a bicskájával, miközben az egyik lécet faragta. – Arghh… - húzta szét a száját, majd egyből odasiettem. Már készült is kiszívni a kezéből  a vért, mikor odasúgtam neki:

- Várj, had segítsek! - Felemeltem a kezét, hogy közelebbről megszemlélhessem a nyílt sebet. – Csak egy perc! – mondtam, majd befutottam a szobámba. Kutatni kezdtem a kistáskámban, s hamar elő is túrtam a kis elsősegélydobozomat, mely mindössze tíz centis lehetett, de pár kötszer azért belefért. Előhúztam belőle egy gézlapot, egy kis üvegecskében fertőtlenítőt, majd egy kicsit ráöntöttem belőle a lapra. Megtisztítgattam a vágás körüli észt, majd egy újabb steril mull lapot vettem elő, melyet kibontottam, és a sérülés helyére, a vérző sebre helyeztem óvatosan. Kicsit rászorítottam a hüvelykujjammal, majd egy fehér gyorskötöző pólyával körültekertem az egész kézfejét és a csuklóját.

- Ez fáj! – suttogta, de én törődtem vele. Mikor végeztem, egy darabka ragtapasszal a végét körbetekertem, hogy ne jöjjön szét a kötés, majd határozottan és büszkén kijelentettem:

- Kész!

Ez volt az első olyan alkalom, hogy egyedül, valódi sérülést elláttam, ráadásul egészen gyorsan végeztem vele és szerintem tökéletesen jártam el. Szerencsére nem voltam képzetlen, régebben jártam elsősegélynyújtó szakkörre, ahol mindent megtanítottak. Nem csak elmélet volt, hanem gyakorlat is, és minden órán egymáson is elkészítettük az újonnan tanult kötéseket.

- Köszönöm – mondta udvariasan Daniel, a szemembe nézve. Ez nagyon jól esett. Még több órával ezután is csak erre tudtam gondolni, és hihetetlenül büszke voltam magamra.

                                   *                      *                      *                      *

Később megebédeltünk, majd míg Daniel az új ágyát barkácsolgatta, elhatároztam, hogy lemegyek a tengerpartra fürödni. Pár órával később, már sötétedni kezdett, mikor vígan úszkálgattam a sötétzöld, fekete, virágos bikinimben, s megérkezett Dan is, egy szál fürdőnadrágban, és bár még sosem láttam ilyen kevés ruhában, de nagyon jól nézett ki. Izmos lábai és karjai voltak. Kidülledt, kockás hasáról folyt le a víz, napbarnított bőre olyan volt, mintha megfürdött volna egy kád folyékony karamellben. Szinte már világító, kék szemei akár egy macskáé is lehettek volna.

  Mosolyogva futott utánam a tengerbe, és mellúszásban közelített oda hozzám. Kivételesen nem mentem olyan mélyre, még leért a lábam.

- Kész van az én ágyam is – jelentette ki önelégülten, s azt várta, hogy megdicsérjem.

- Ügyes vagy, és… köszönöm.

Csak elmosolyodott, majd elúszott egy kicsit a parttal párhuzamosan, s a víz alá merült. Pár másodperc múlva feljött, s mindkét kezével végigsimított vizes haján.

- Mihez kezdesz, ha egyszer még visszatérsz haza?

- Haza? – nézett rám meglepetten és rendkívül szokatlan ábrázattal.

- Igen, haza. Londonba, ahol régen laktunk.

Komoly képet vágott és tekintetével az egyre szürkülő égbe bámult. Tekintetével nem vándorolt vissza szemeimhez, csak az égboltra meredt és gondolkozott.

- Valójában… még én sem tudom – válaszolta, de még nem fejezte be. – Ha a repülő nem zuhant volna le itt, gimnázium után egyetemre mentem volna. Mérnök akartam lenni. Nem tudom, hazatérünk-e még. Itt éljük le az életünket és itt halunk-e meg, vagy egyszer eljönnek értünk, és visszacsöppenünk a való világba. Nem tudom – jelentette ki újra, teljesen komoly arccal -, ha ez tényleg megtörténne, nem hiszem, hogy le tudnám élni az életem újra ott. Mikor felébredtem a repülőn, s egy sebet sem találtam magamon, áldottam a jó istent, hogy nem esett bajom, de mikor ráeszméltem, hogy egy lakatlan szigetre kerültem, kiborultam. Ezért is voltam olyan veled az első találkozásunkkor. Nem is emlékszem már, mit éreztem akkor. Dühöt és csalódást talán. Azt kívántam, bárcsak meghaltam volna a balesetben.

Ez a rész teljesen lehangolt. Csak hallgattam, ahogy meséli a történetét, az érzéseit, és szinte én is átéreztem azt, amiről ő beszélt. Nagyon jól esett, hogy végre kiöntötte nekem a szívét.

-… de az után, hogy megismertelek, rájöttem, hogy van miért érdemes élnem, és nem akarok meghalni. S rájöttem, hogy nem tudnék újra beilleszkedni a régi életembe úgy, hogy közben azzal a tudattal élnék, hogy engem egy lakatlan szigetre vetett a sors. Talán egy idő után meggondolnám magamat, és beleőrülnék abba, hogy nem ott vagyok, ahová isten rendelt engem. Vissza akarnék jönni, de az anyám nem engedne, és akkor… valószínűleg belehalnék.

Gyönyörűen hangzott, amit elmondott. Annyira meghatott, hogy már majdnem sírni kezdtem, de próbáltam visszatartani a könnyeimet.

Előző          Következő