Véleményed

V. fejezet

Egy kemény párnán ébredtem, s mikor megtapogattam, rájöttem, hogy Daniel acélos testén aludtam el tegnap este. Nem emlékeztem már sok mindenre, csak arra, hogy leittuk magunkat, és a tengerben fürödtünk. Borzasztóan hasogatott a fejem, s mikor felültem, hogy körbenézzek, a tengerparton találtam magamat. Daniel még javában aludt, de nem akartam felébreszteni, ezért felálltam és hagytam szundikálni.

  Elindultam be a dzsungelbe, a tóhoz, hogy igyak belőle egy kicsit. Egyből meg is éheztem, de egyedül még mindig nem mertem volna bemenni a repülőbe kajáért, sőt, szerintem Daniellel sem. Kénytelen voltam megvárni, míg felébred. Belekortyoltam a hűs, tiszta forrásvízbe, és csodásan esett. Mivel más lehetőségem nem ugyan volt, leültem a kialudt tűz melletti sziklára, és folytattam a tegnap elkezdett munkát. Egyenként fűztem fel a faleveleket, s éreztem, hogy egyre jobban korog a gyomrom, de csak tűrtem, hisz nem tehettem mást. Kivéve, hogy egyedül bemerészkedtem volna a hullák tanyájába, ahol ott ült Rosa is holtan, és talán már a legyek ott köröztek a feje fölött, s ha megláttam volna, szerintem szívrohamot kaptam volna. Ráadásul még a földön feküdt az öngyilkos nő is, hacsak Dan azóta el nem mozdította, és be nem hurcolta volna a WC-be, ami nem valószínű – gondoltam és ezután csak az evésen járt az eszem.

  Próbáltam munkával elterelni figyelmemet a nyomasztó éhségről, s csaknem úgy éreztem már magam, mintha az összes ételünk elfogyott volna, pedig valójában még tele volt a repülőgépen lévő hűtőszekrény.

Több óra elteltével már nem bírtam tovább, s letettem a levélfüzért a sziklára. Bemegyek – gondoltam, s nagy bátorsággal és egy mély lélegzettel bemásztam a repülőgépen keletkezett szakadáson, ami az utastérhez vezetett.

- Majd nem nézek balra – suttogtam, s bal kezemet a szemem mellé téve takartam az utasok felőli részt, de az iszonyatos szag nem esett valami jól, ezért csak kicsiket lélegeztem, azt is inkább a számon keresztül. Hamar a pilótafülke felé vettem az irányt, s elhúztam a függönyt, ahol a hűtőgép állt. Nem volt valami nagy, de mikor kinyitottam, majdnem kiesett belőle egy doboz készétel, de gyorsan reagáltam, s hihetetlen reflexemmel elkaptam azt. Mintha fel lettem volna rá készülve – gondoltam, s visszatettem a helyére.

  Végigmértem a hűtő tartalmát és úgy döntöttem elviszek magammal egy doboz salátát. Nagyon gusztusos volt, meg sem látszott rajta, hogy már több napja itt állt ebben a szekrényben. Feltehetően azért nem volt még elfonnyadva, mert légmentesen lezárták egy dobozban, bár nem tudom, ezt hogyan tudták ilyen jól megoldani. Bár nem is nagyon érdekelt, csak az, hogy végre felfalhassam. Kivettem a dobozt, a hónom alá csaptam és bezártam a hűtőajtót.

  Kiléptem a kis helyiségből, visszahúztam a függönyt, majd mikor visszamentem az utastérbe, elfelejtettem a kezemet a szemem elé tenni. Ezután szinte halálra ijedtem a látványtól…

                                   *                      *                      *                      *

Mikor megpillantottam az öngyilkos nőt, aki a földön feküdt, hasában egy késsel, szinte elállt a lélegzetem. Pár pillanatig nem vettem levegőt, de mikor már nem bírtam ki, hirtelen beszippantottam egy nagyot, és újra erős vérszag csapta meg orromat. Köhögni kezdtem, majd újabb halottakat fedeztem fel. Egy férfi szintén a talajon elnyúlva egy gyógyszeres dobozkát tartott a kezében, kilógó nyelvén fehér tabletták voltak. Ekkor már majdnem elhánytam magam, de valahogy nem tudtam szabadulni. Mindez pár másodperc alatt történt, de legalább egy órának tűnt. Rosa irányába már meg sem mertem mozdítani a fejem, ellenben egy idős férfire tévedt a szemem. Teste csupa vér volt mindenütt, fejét üthette be valamibe zuhanáskor, mert olyan volt, mintha onnan folyt volna le egészen a cipőéig, eláztatva fehér ingjét és sötétzöld nadrágját.

  Először visítottam egy nagyot, a salátásdobozt elejtettem ijedtemben, majd Danielnek próbáltam ordítani:

- Daniel! – kiáltottam torkom szakadtából. Először semmi válasz, majd miután még egyszer elüvöltöttem nevét, hallottam, mintha az én nevemet harsogná valaki. Csakis Daniel lehetett az.

- Angela! – Ekkor már tisztán kivehető volt, s mikor már nagy nehezen magamhoz tértem, gyorsan kimásztam a résen, s minden erőmet bevetve loholni kezdtem. Ki a dzsungelből.

  Félúton tartottam, szemeimből folytak le a könnyek, mikor messziről hallottam a növények reccsenését, és megpillantottam Danielt a bokrok és fák között. Egy pillanatra sem álltam meg, csak futottam, és mire a sírástól végre újra ki tudtam nyitni a szememet, már Daniel erőteljes karjai közt találtam magamat.

- Mi a baj? – kérdezte aggódó tekintettel. S ahogy meglátta, hogy sírok, neki is könnybe lábadt a szeme. Az a gyönyörű, tengerkék szeme.

Csak nyelni tudtam, nyelni a könnyeim, és nem bírtam megszólalni. Nem tudtam mélyeket lélegezni sem, s szívem majd kiugrott a helyéről, úgy dobogott.

- Angela, nyugodj meg! – suttogta kedves arccal, de nem néztem a szemébe, csak jó szorosan átöleltem, mintha rémeket láttam volna, és szerintem azt láttam.

- Én… nem kellett volna nélküled bemennem – próbáltam kinyögni, de még lélegezni is alig bírtam, nemhogy szavakat alkotni. Rettenetes látvány lehettem számára. Szememből csurgott a könny, arcom sápadt, bőröm kiszáradt lehetett. Már nem nagyon emlékszem mi történt, csak arra az érzésre, amit akkor éreztem, amikor átölelt. Erősen fogott, tartott, nehogy elájuljak, és a földön végezzem, ahogy azok ez emberek a repülőn.

  Nem használta ki a helyzetet, hogy megcsókolhasson, pedig megtehette volna. Nem bántam volna, ha abban a romantikus pillanatban ajkait az enyémekhez érintette volna, miközben sírtam. Sőt, talán még jól is esett volna, hisz egy csók megnyugtató és talán hamarabb elfelejtettem volna, amit a roncsok közt láttam.

  Csak szorított erőteljes mellkasa előtt, a fehér, ujjatlan felsőjében, s én azt figyeltem, hogyan próbál majd lenyugtatni. Próbáltam pár szót kiköhögni, de lecsitított. Arcomba hulló hajszálaimat a fülem mögé simította, fejemet pedig szép gyengéden vállára tette.

- Előbb nyugodj meg, ne beszélj! – suttogta, s én hirtelen, gyors lélegzetvételemmel alig bírtam abbahagyni a sírást. Még erősebben odaszorítottam magam hozzá, meleg teste megnyugvást kölcsönzött.

                                   *                      *                      *                      *

Később, mikor már újra önmagam voltam, Daniel azt javasolta, hogy folytassuk a ház építését. Békésen fűzögettem fel a leveleket, míg Dan szorgalmasan vágta ki egyenként a fákat, s mindegyiket hozzáerősítette az oszlopokhoz, melyek a többi, kis ág megtartására szolgáltak. Néha rápillantott a tervre, amit együtt rajzoltunk, s ahogy telt az idő, a faváz kezdett egyre házszerűbb lenni.

  A legalább 20 méteres falevélfüzért ugyanakkora darabokra téptem, becsomóztam a végeket, és befedtem velük a már elkészült falakat. Vízből, homokból és valamelyik fa kérgéből szerzett gyantából egy fa kéregdarabján betonkeverékszerűséget próbáltam előállítani, kevés sikerrel. A massza nem lett túlságosan jó hőszigetelő, de valami kellett, amivel betömjük a faágak közti hézagokat. Gusztustalan színe elvette a kedvemet a munkától, de az illata egész finomnak mondható volt. Hamar megszáradt, ezért gyorsan kellett dolgoznom, és minden fal után újabb adagot kellett kikevernem.

  Daniel vitathatatlanul jó munkaerő volt. Egész órákat végigdolgozott, egy percre sem hagyta abba a munkát. Ötpercenként felajánlottam neki, hogy segítek fát vágni, de folyton visszautasított. Csak az első fa volt az, aminél segítenem kellett, de azt még tegnap vágta ki. Kezei már ki voltak száradva, ezért elmentem a bőröndömhöz kézkrémért.

  Mikor visszaértem, kezemben egy krémcseppel, odamentem hozzá, és dolgos kezein végigkentem a hidratáló hatású kenőcsöt.

- Köszi, de ezt most nem kellett volna. – Mosolygott. - Hogy fogom így meg újra a bicskát? Ki fog csúszni a kezemből! – Nevetett.

- De legalább már nincs kiszáradva – mentegetőztem -, nem örülsz?

Ezen már csak nevetett, és szemeit forgatta:

- Ezek a nők! – suttogta, de én tisztán hallottam, hogy ezt mondta, s nem bírtam megállni, hogy ne nevessem l magam.

- Hé, csak jót akartam! – ekkor már mindketten nevetésben törtünk ki, majd mikor már az erőnk is elszállt a jókedvünkkel együtt, próbáltuk újra hozzászoktatni magunkat a munkához.

                                   *                      *                      *                      *

Egész nap keményen dolgoztunk. Órákon át csak a ház építésével foglalkoztunk, és ki is ment a fejemből, hogy mikor reggel bemásztam a gépbe, ételért mentem be, méghozzá salátáért, amit aztán ijedtemben elhajítottam. Azt hiszem, a sírástól annyira eltereltem a testem figyelmét az éhségről, hogy közben pár órára el is ment az étvágyam. Azóta még megebédelni sem volt időnk, de mikor már újra vagy egy órája korgott a gyomrom, megelégeltem a várakozást.

- Daniel, nem hozol kaját? Megdöglök, olyan éhes vagyok – jelentettem ki kicsit sem romantikusan, de nem nagyon érdekelt. A romantikán már túl voltunk és már majdnem elájultam, annyit koplaltam.

- Csak egy pillanat – szólalt meg fogait összeszorítva, mert éppen nagy erővel dolgozott egy vastag faág levágásán.

Körülbelül öt perccel később el is ment a roncsok közé ételért és italért, ezúttal két dobozzal tért vissza, és nem fóliába csomagolt szendvicsekkel. Az egyik műanyag dobozt át is nyújtotta, s egy jókora csirkecomb volt benne, mellette rizottóval. Nem volt egy nehezen elkészíthető étel, de nagyon finom volt, és ennyi várakozás és munka után jócskán megérdemeltük mi már ezt. Az ő dobozában is ugyanaz volt, s mikor kibontottuk, mindketten egyből megmarkoltuk a húst a végénél fogva, és jókorát haraptunk bele. Evőeszközt persze elfelejtett hozni, de nem is volt baj, és nem is vártam már volna rá. Befaltam az egészet pár perc alatt kés és villa nélkül is.

- Ízlik? – kérdezte.

- Mit számít már az? – nevettem. Erre ő is nevetni kezdett, hisz tudtam, ő is nagyon éhes volt már, de jobban hajtotta a vágy, hogy újra otthona legyen, minthogy elfecsérelte volna a drága időt holmi étkezésre.

- Hogy hívják a szüleidet? – kérdezte mosolyogva.

- Cheryl és George Nence – válaszoltam. – Neked nem hiányoznak?

- Nekem már születésem óta hiányoznak – válaszolta szája szélét húzogatva.

- Tessék? Árva vagy? - Nem felelt, csak bólogatott. Nem is tűnt szomorúnak, csak úgy viselkedett, mintha ez teljesen természetes volna. Lehajtottam a fejem, együttérzést mutatva.

- Hány évesek? – kérdezte úgy, mintha én nem is kérdeztem volna.

- Negyvenkettő – mondtam, mire ő elmosolyodott, és folytatta.

- Vannak testvéreid?

- Nincsenek.

- Háziállatod?

- Az sincs – feleltem és így nézve ez is szomorúnak tűnt.

- Melyik suliba jársz? – kérdezte, miközben újabb falat ment le a torkán.

- Henrietta Barnett – feleltem, mire ő is elárulta, hova járt:

- Kelmscott.

Pár percig csönd uralkodott köztünk. Csak hangosan rágcsáltuk a falatokat, s mikor végre lenyeltünk, újra beszélgetni kezdtünk.

- Komolyan gondoltad? – kérdezte, de úgy tűnt, mintha nem fejezte volna be a mondatot. Nagyon meglepődtem, de egyben féltem is attól, hogy mit fog kérdezni.

- Mit?

- Komolyan gondoltad, amit tegnap mondtál? Este. – Kérdően bámultam rá, s szerintem egyből leesett neki, hogy nem értettem, mire gondolt. – Tudod, arról, hogy velem szeretnéd leélni az életedet.

Fejem jobbra-balra mozgatásánál valószínűleg egyből elszomorodott, mert azt gondolta, ez nemet jelent, pedig csak épp egy húsdarabot haraptam le a combról.

- Részegek voltunk, nem gondolkodtunk – kezdtem, de mivel láttam, ez elkeserítette, egyből folytattam -, de én akkor is mindent komolyan gondolok, mikor illuminált vagyok. Főleg, ha ilyen dologról van szó. A válaszom igen, komolyan gondoltam.

Tengerkék szemei felcsillantak, fejét oldalra biccentette, s elmosolyodott.

- Kivel, mással élném le? – kérdeztem -, Hiszen már csak te maradtál nekem! – szomorodtam el. – Ez nekem így csodálatos, ahogy van. Most… - Miután mélyen belemerültem a gondolataimba, megpróbáltam magamhoz térni. – Most már folytatni kéne a házat! Így sosem lesz kész, ha mindig csak eszünk – viccelődtem, s ő elnevette magát. Felállt, kezébe adtam a kiürült dobozt, mire elvitte egy messzebb lévő gödörbe, ahová „kijelölte” a mi személyes szemétlerakó helyünket.

Mielőtt még viszontláttam volna, már elkezdtem a falak erősítését, majd a tetőszerkezet összecsomózását, s éreztem, hogy már nem sok kell, hogy elkészüljön az új otthonunk.

                                   *                      *                      *                      *

Kezdett besötétedni, s ahogy a nap egyre lejjebb süllyedt az égbolton, úgy gyorsítottunk a tempón Daniellel, mert még ma be akartuk fejezni a házat. Bár ez nem nagyon volt háznak mondható, inkább bungalónak, hisz mindössze négy igazi falat építettük, meg persze a tetőt, de belülre csak a maradék levélfüzéreket alakítottuk át függönyökké, és erősítettük fel benti választófalaknak.

  Nagyon szép munkát végeztünk. A kis faház egész masszív lett, még a tetejére is felmászhattam, s nem dőlt össze alattam. Amennyire primitív kinézete volt kívülről, annyira otthonos lett belülről. Sötét volt, de így legalább belül hűvösebb lett, mint a kinti hőségben. Bár nagyon huzatosra sikeredett, de nem is volt baj, hiszen így nem kellett külön ablakokat kialakítanunk, de egy kivehető ajtóval egyszerűen meg tudtuk oldani a szellőztetést.

  Együtt, összekarolva csodáltuk az új otthonunkat Daniellel, s szinte nem is hittünk a szemünknek, hogy ezt két kezünkkel (meg persze egy bicskával) építettük fel, egymagunk. Pár percig csak álltunk, és bámultunk a művünket. Felejthetetlen pillanat volt. Egymás szemébe néztünk, majd újra a házra.

  Később elindultunk a partra a bőröndökért, majd bevittük a házba, és berendezkedtünk. Bár egyelőre még mindig nem volt hol aludnunk, s a házikó sem volt lakható, a csomagokat már bevittük, hogy mégis tető alatt legyenek, nehogy elázzanak, ha elered az eső. Persze aznap éjjel nem esett, de így legalább nem volt rossz megint kint aludni.

  Szinte hihetetlennek véltem, hogy két fiatal, két nap alatt felépítsen egy ekkora házat, de nekünk mégis sikerült. Hisz egész nap keményen dolgoztunk és végre megérdemeltük a pihenést, de másnap újra folytathattuk a munkát. Ugyanis ágy, asztal, polcok, tálak és egyéb fontos, a házat lakhatóvá tévő tárgyaink még mindig nem voltak.

Előző         Következő