Véleményed

IV. fejezet

Mikor Daniel visszatért a bicskájával a kezében, én már tudtam is melyik fából van a legtöbb, ami ráadásul kemény és erős, de vékony törzse van.

- Ezt nézd meg! – szóltam oda neki, s a kiszemelt fára mutattam.

Felfelé nézett, végigmérte az egész törzset szemével. Szerencsére a fa nem volt magas, de még így is sok időbe tellett, mire Dan egyáltalán a feléig eljutott. – Gyere, segíts! – szólt oda hozzám, míg én a leveleket kötözgettem egy füzérbe. Egymás mellé álltunk, és együtt próbáltuk a fát kidönteni. Teljes súlyunkkal és erőnkkel toltunk a fát el magunktól, s pár perc alatt a fa egy nagyot reccsent, majd szét is tört. Elégedett mosollyal folytattam, amit elkezdtem.

Egész gyors tempóban haladtunk, én már legalább harminc levelet felfűztem egy hosszú zsinórra, s ez ment a tetőszerkezetre. Dan a kivágott fákból hatalmas oszlopokat állított a földbe, melyekre vékonyabb, gyengébb ágakat erősített vízszintesen.

  Iszonyúan kemény munka volt, főleg Danielnek. Szinte patakokban folyt róla a víz. Megsajnáltam, s munka közben homlokát törölgettem, vízzel itattam. Persze nekem lényegesen könnyebb munkám volt, de nekem is megvolt a magam baja. Kezemet percenkét felsértette a levél vékony, éles széle, zsebkendőkkel itattam fel kiszáradt bőrömön keletkezett sebekből a vért. Nyilvánvaló volt, hogy mi nem voltunk hozzászokva az efféle munkához, sohasem tanítottak nekünk Londonban házépítést, de ennyit meg kellett tennünk a túlélés érdekében.

  London egészen más hely volt, hiszen ott sohasem kényszerültünk saját magunknak otthont teremteni, nyugalmas életünk már-már unalmas volt. Az élet itt olyan vidám és végre úgy érzem, teszek valamit.

                                   *                      *                      *                      *

Nem bírtam tovább. Megragadtam Dan kezét, és elkezdtem futni, ki a dzsungelből.

- Mit csinálsz? Hova viszel? – kérdezte értetlenkedve.

- Csak gyere – húztam tovább és rohantunk a kifelé vezető ösvényen.

Kiértünk a partra, ahol belelöktem a homokba, és befutottam a vízbe.

- Hé! Ezért még kapsz! – ordított utánam én pedig boldogan vágtáztam be a hideg vizű tengerbe.

- Kapj el, ha tudsz! – kiáltottam visszafelé fordulva, majd elmerültem a tiszta vízben.

Mikor kidugtam a fejemet, éreztem, hogy már nem ér le a lábam. Mosolyogva integettem Dannek, aki már félúton járt, de még így is messze volt tőlem. Mikor utolért, elkezdett fröcskölni.

- Ne! – Nevettem jó hangosan, mert elkezdett csiklandozni. – Jaj, ne! Hagyd abba!

- Tessék? Mit mondtál? – viccelődött.

- Hagyd abba, kérlek! – visítoztam. – Bocsáss meg! – hangoztattam, hátha befejezi.

- Hogy mondtad? Nem értettem pontosan?

- Bocsi, bocsánat! – Nevetgéltem, s nem bírtam abbahagyni.

  S ekkor abbahagyta a csiklandozást. Egymás karjaiban lebegtünk a víz tetején, legalább 3 méteres mélységben. Eddig egész életemben rettegtem a cápáktól, de most, hogy egy izmos fiú karjaiban voltam, teljesen biztonságban éreztem magam. Végigsimogattam nedves hátát, de ez már túl gyorsnak tűnt nekem. Mindketten ki voltunk fulladva, s bár nagyon jót játszottunk, úgy éreztem ennyi elég volt. Lassan elengedtem vizes karjait, s kiúsztam a partra. Fél szemmel úgy láttam, ő még ottmaradt, s valószínűleg engem bámult hátulról.

  Mikor kiértem a vízből, elázott ruháimra vettem egy törülközőt, s úgy öltöztem át száraz, tiszta hacukákba. Egy katonai mintás, zöld felsőt és egy barna, bő, vászonnadrágot húztam magamra. Öltözékem alapján úgy éreztem magam, mint egy amazon.

                                   *                      *                      *                      *

Visszasétáltam a tóhoz, ahol már egy faváz állt. Rendkívül furcsa kinézete volt. Egyáltalán nem olyan, mint a nagyi nyaralója, ahová minden második évben meghív magához egy hétre. Inkább olyan volt, mint egy kezdetleges sátor. Még csak a legprimitívebb alapok voltak készen. Pár faoszlop, rajta csiszolatlan deszkák, a teteje még sehol sem tartott, de mégis nagy örömmel néztem rá, mer Dan kitartó munkája volt benne, s ha a tetőszerkezet is kész lesz, már egyben az én kezem munkáját is magába foglalja majd.

  Ekkor hirtelen fülsüketítő mennydörgés zavarta meg gondolataimat, mire elkezdtem visszafutni a bőröndökhöz, hogy hamar fel tudjam magamra kapni az esőkabátomat. Dan is ott állt, s mire észrevette, hogy elkezdett esni az eső, én is megérkeztem. Hihetetlen gyorsasággal kutatni kezdtem a táskáimban, de egyikben sem találtam. Pedig még emlékeztem is, hogy mikor tettem be. Eszembe jutott, hogy kivettem, mert nem fért bele, s mikorra nagy nehezen szorítottam neki egy kis helyet, addigra elfelejtettem visszatenni.

- Pech! – szólaltam fel, s Dan egyből odakapta a fejét.

- Micsoda? – kérdezte beráncolt homlokkal.

- Nem hoztam esőkabátot! -

- Itt egy vastag pulcsi, tessék – nyújtotta át bolyhos, sötétkék pulóverét.

- Köszönöm – mondtam szép halkan, de mégis kedvesen.

Felhúzta a cipzárt fekete, meleg dzsekijén, majd leült a homokba. Leheveredtem mellé és együtt figyeltük a tenger hulámait.

- Ugye milyen bámulatos? – kérdezte.

- Hm. – Annyira el voltam bűvölve, hogy szinte megszólalni sem tudtam.

Ránéztem arcára, melyről vízcseppek folytak le. Ahogy a zápor esőcseppjei a növények levelein landoltak, varázslatos hangulatot adtak nyugtató hangjukkal. Leperegtek a fák lombjairól és mi csak figyeltük, ahogyan álomba ejtő zenét játszik a természet. A homokba potyogó parányi vízcseppeket egyenként meg tudtuk volna számolni.

  Nem szóltunk egymáshoz, mert azzal megzavartuk volna a lenyűgöző, új otthonunk üdvözlő énekét. Úgy éreztem, mintha a természet ezzel köszöntött volna minket, s ezzel befogadott apró világába, erre az elhagyott, érintetlen szigetre. Csak egymás szemébe pillantottunk és mosolyogva hallgattuk saját, pompázatos dalunkat.

Mikor elállt a zivatar, felkeltünk a homokból, levetettük vastag pulcsinkat, s kiakasztottuk őket egy vastag faágra száradni. Visszacammogtunk a tóhoz, ahol már várt minket a ház alapja. Szerencsére egy cseppet sem ártott neki a felhőszakadás, ezért egyből folytathattuk a munkát. Leültem törökülésbe a földre, és felvettem a levélfüzért. Óvatosan átfűztem a zsineget egy újabb levélen, majd még egyen, és így haladtam eszméletlen gyorsasággal. Közben néha rápillantottam szemem sarkából Danielre, aki a fákat vagdosta. Nehéz dolga volt, hiszen egy bicskával nem könnyű fát vágni, de kellő önbizalommal minden sikerült neki.

                                   *                      *                      *                      *

Több órával később, mikor már hullafáradtak voltunk, Dan elment pihenni a partra. Én még folytattam a munkát egy darabig, de én sem bírtam sokáig. Egy fél óra múlva én is letettem a levélfüzért, ahogy Dan a bicskát, felkaptam egy szendvicset, amit meghagytunk még reggelinél, és amit Daniel félretett egy sziklára. Majd elindultam a tengerhez, ki a dzsungelből.

  Mikor kiértem, a növények közül láttam, hogy Dan éppen átöltözik. Nem bírtam megállni, hogy ne nézzek oda, és elkezdtem bámulni, miközben szendvicsemet dézsmáltam. Kockás hasa eszméletlenül dögösen nézett ki, izmos karjai csak úgy dagadtak az erőtől, férfias arcával együtt tökéletes teste volt. Barna hajáról csöpögött a víz, úgy gondoltam, bizosan úszott egyet. Megtörölte arcát egy törölközővel és felvett egy tiszta, fehér, ujjatlan izompólót. Nem hittem a valóságnak. Egy ilyen hihetetlenül jól összerakott emberrel vagyok egy lakatlan szigeten, és még mindig nem vetette rám magát. Vajon ő nekem az igazi? Vajon tényleg rendes és nem csak azért nem ugrott rám, mert lehet, hogy a férfiakat szereti?

  Miközben acélos mellkasát kukkoltam, rájöttem, hogy ő azt hiszi, hogy én még mindig a tónál vagyok. Talán megvárom, míg felöltözik – gondoltam, s mikor láttam, hogy a gatyáját is leveszi, elfordultam.

- Na hát, ez már sok – suttogtam magam elé, s addig nem fordultam vissza, míg meg nem hallottam, hogy behúzta a cipzárt a bőröndjén. Ekkor előugrottam a növények közül és boldogan köszöntöttem:

- Szia!

- Szia – köszönt vissza mosolyogva.

- Arra gondoltam, hogy ezen az éjszakán ébren maradhatnánk – szóltam mosolyogva, de csak már mire kimondtam, akkorra esett le, hogy milyen cikis dolgot mondtam.

- Tessék?

- Úgy értem… rakhatnánk tüzet és süthetnénk valamit! - javasoltam. Elmosolyodott, mert valami másra gondolt. Mikor megértette, hogy igazából mit szerettem volna, bólogatni kezdett.

Nem vártam meg, míg ténylegesen reagál is valamit, csak elővettem egy nagy strandtörülközőt, leterítettem a homokba, és kifeküdtem a napra, mintha nem is beszélgettünk volna.

                                   *                      *                      *                      *

Beesteledett, mikor a nap már majdnem teljesen eltűnt, s az egész szigeten egyre jobban besötétedett, Dan elindult tüzifát keresni, én pedig addig kövekkel kiraktam egy kört, ahol később Dan meggyújtotta a tüzet. Két nagy követ tettem a kis kör mellé széknek.

- Mesélj a családodról! – szólt Dan mikor előbukkant a repülő felőli ösvényről egy üveg pezsgővel a kezeiben.

- Hűha! – szólaltam fel, elengedve fülem mellett a kérdést. – Pezsgő?

- Az ám! Felbontjuk? Ihatnánk az új otthonunk épülésének első napjára.

- Jól hangzik!

Míg ő kibontotta az üveget, én leültem az egyik sziklára, és a tűzzel játszadoztam. Hirtelen nagy durranás, s a pezsgő már folyt is ki a palack nyakán habosra rázva. Odanyújtotta felém az üveget, mire jó nagyot kortyoltam belőle. Visszaadtam neki, és egymás után, felváltva hörpintettünk a palackból.

- Miért mentél volna San Franciscóba? – kérdeztem.

- Nyaralni. Tudod… néhány régi haverom ott lakik, és náluk laktam volna pár hétig, amíg jól érezzük magunkat. Persze, ez már a múlté, hisz itt ragadtam. Veled. – Itt megállt egy pillanara, mintha még valami mást akart volna mondani, ehelyett gyorsan visszakérdezett. - És te?

- Én… nagynénémhez mentem volna látogatóba, vagyis nyaralni, mint te – tettem hozzá, s újra nálam volt a pezsgősüveg, amibe megint beleittam. – Hogy-hogy te túlélted? Úgy értem… hisz az összes többi utas meghalt! Én is csak azért nem haltam meg, mert a WC-ben voltam.

- A többi utas eléggé elvesztette a hidegvérét – nevetett -, én tudtam, hogy ilyen esetben egy biztonságos helyet kell keresni, ahol a földre kell feküdni és a fejünket védeni. A többiek ezt nem tudták. Az ülések alá feküdtem be.

- Értem. – Átadtam neki az üveget.

- Mesélj magadról! – kérte udvariasan, miután meghúzta a pezsgősüveget.

- Átlagos, londoni lány vagyok. Szeretek énekelni, táncolni… - még be sem fejeztem, de ő már közbevágott:

- Énekelni? Imádok énekelni! Melyik a kedvenc dalod?

- Earth song. – Miután kimondtam a címét, már el is kezdtem énekelni. - What about sunrise, what about rain – és már itt bekapcsolódott Dan. - What about all the things that you said we were to gain. What about killing fields, is there a time, what about all the things that you said was yours and mine... Did you ever stop to notice, all the blood we've shed before. Did you ever stop to notice the crying Earth, the weeping shores?

- Michael Jackson egy isten – jelentette ki Dan, s együtt énekeltük tovább ezt a gyönyörű dalt. Hangunkra papagájok és ismeretlen madarak kezdtek el rikácsolni, valószínűleg nem tetszett neki az előadásunk. Mi Dannel csak mosolyogtunk rajtunk és nem törődve velük, hangosan daloltuk kettőnk szívéből jövő melódiáját. Mikor a dal véget ért, együtt elnevettük magunkat. Bár a dal maga szomorú volt, ahogy mi előadtuk, az nagyon vicces volt. Dan viszont rátért egy kevésbé humoros témára, amin mindketten elkomorodtunk.

- Próbáltál már felhívni valakit? – kérdezte.

- Nem.

- Egyszer sem? Nem próbáltál segítséget hívni?

- Tudod… én jól érzem magam itt, és nem akarok innen elmenni. - Ehhez nem tudom mit fűzött hozzá, talán csak sóhajtozott. – Minden ember először ezzel próbálkozna – folytattam -, de nekem eszem ágában sem volt. És azt kérdezed, miért? Tulajdonképpen én sem tudom, de ha mondanom kellene valamit, akkor azt mondanám, hogy az élet sokkal könnyebb itt. Megszabadultam a régi emlékeimtől, az osztálytársaimtól, a régi életemtől.

- És a barátaid? – kérdezte kétségbeesett arccal.

- Nincsenek barátaim – feleltem -, sosem volt. Mindig kiközösítettek engem, és sosem voltam boldog. Mióta itt vagyok, veled… jobban érzem magam, s azt hiszem megtaláltam azt a helyet, ahol és a személyt, akivel örökké lenni szeretnék.

Mesés pillanat volt. Mellettem ült, s mikor közelebb hajolt, azt hittem meg akar csókolni, de nem tette. Még egy jó pont! Még mindig nem akar rám mászni, s ez megnyugtatott. Nem egy bájgúnárral volt dolgom, és ennek nagyon örültem. Ő maga volt a tökély, és szívem azt súgta, ő az igazi.

- Várj egy percet! – súgta a fülembe, s elindult a repülőgép irányába, majd körülbelül egy perc múlva egy üveg borral tért vissza a kezében.

  Pár perc múlva kinyitottunk, és tovább szórakoztunk. Először az egész testemet leöntötte borral (amit mindketten tudtuk, hogy nem szabadott volna, de mivel már félig mámorosak voltunk, ezért nem voltunk magunknál). Ezután berohantunk a tengerbe, és kitaláltunk egy új játékot: a felszín alatt úszkálva lehúztuk egymást a lábunknál fogva a víz alá, s mikor a másik felúszott a tetejére, egyből lefröcsköltük az arcát. Varázslatos éjszaka volt, s újra gyereknek éreztem magam mellette. Már hajnalodott, de mi még mindig a tengerben úszkáltunk és eszméletlenül jó kedvünk volt. Összeborzoltuk egymás haját, s mikor kikecmeregtünk a hideg tengerből, a homokba löktük egymást.

  Eszünkbe sem jutott, hogy már rég aludnunk kellett volna. Fiatalok voltunk és jókedvűek, és ez volt az első éjszakánk, amit együtt töltöttünk. Csodálatosan telt az a néhány óra, és azt kívántam, bárcsak az egész életem ilyen lehetne ezután.

Miután teljesen lefárasztottuk egymást, lefeküdtünk a homokba, és együtt néztük végig a napfelkeltét. Karjai közt kuporogtam, akár egy kiskutya, és immáron nem féltem semmitől, mert Daniel ott volt mellettem. Izmos hasára fektettem a fejemet és oldalra fordulva a két szeme közé néztem. A napsugaraktól úgy csillogtak, akár két gyöngyszem, és én csak figyeltem, hogyan bámulja a felkelő napot.

  S ahogy a nap felkelt, úgy aludtam én el edzett, kemény hasán. Utolsó megmaradt emlékem, hogy a elkezdte a hajamat simogatni.

Előző        Következő