Véleményed

II. fejezet

Ugyanott tértem magamhoz, ahol bevertem a fejemet. A mosdó padlóján fekve ébredtem fel, s éles, szúró fájdalmat éreztem a testem minden pontján. Arcomon ragacsos, maszkszerű anyagot éreztem, s nem tudtam mi az. Kezeimmel kinyújtóztam, megpróbáltam elérni a mosdókagyló szélét. Szemhéjam alatt alig láttam ki, mert a titokzatos maszktól nem nagyon tudtam kinyitni a szemem. Nagy nehezen feltápászkodtam, lábaim rogyadoztak, s remegtek a fájdalomtól.

  Kinyitottam magam előtt a fehér ajtót, mely kívülről be volt horpadva. Kiléptem az üvegszilánkokkal teli helyiségből, s ekkor egy csípős, nyilalló hasogatás alatt megcsuklott a jobb lábam. Csak iszonyatos erőfeszítések árán voltam képes felállni újra. Ahogy egyik lábamat a másik után helyezve császkáltam az üléssorok között Rosa felé, mindenfelé csak elszórt holttestek maradványait találtam. Vérben úszó, kínhalált halt emberek között úgy éreztem magam, mintha mindet én öltem volna meg.

- Rosa! – kiáltottam. Könnybe lábadó szemekkel tipegtem előre. – Rosa! – üvöltöttem újra. Egyre gyorsabban lépdeltem, s pár méterről már láttam is Rosa őszes haját hátulról, ahogy a székében ül. Tudtam, hogy a zuhanás alatt ő nem mozdulhatott helyéről. Nem tudom honnan, de tudtam.

  Még közelebb lődörögtem, s ahogy megfordultam, megláttam őt az ülésében ülve, holtan.

- Rosa! – jajveszékeltem. – Ne, Rosa, ne! Ez nem történhet meg! – Szemeimen egyre nehezebben láttam ki, körülöttem minden elhomályosodott. – Miért teszed ezt velem? – néztem a plafon felé, s azt vettem észre, hogy a gép teteje teljesen ketté van szakadva. – Miért? – ordítottam, s kitört belőlem a hangos zokogás.

  Leguggoltam, megfogtam a kezét, és két tenyerem közé szorítottam. Könnyeim egymás után potyogtak, de mit sem törődve velük, ráhajtottam fejemet a kezére. Borzalmas érzés volt. Az egyetlen, akivel megismerkedtem utazásom során. Az egyetlen barátom volt és az egyetlen, aki megértette az érzéseimet és most elveszítettem őt. Kimondhatatlanul haragudtam magamra. Mindenért magamat okoltam, s úgy éreztem, csakis én voltam a hibás. Rosa elég nyugodtnak látszott és csak remélni tudtam, hogy legalább békében halt meg.

  Mikor elengedtem kezeit, vérfoltokat találtam rajta, amiket előtte nem vettem észre. Rájöttem, hogy nem az ő vére volt, hanem az enyém. Felálltam, majd lassan, a hullákat kikerülgetve próbáltam kikászálódni valahogy a roncsból, s a gép elejénél egy nagy hasadást fedeztem fel. Ott ki tudtam mászni.

                                   *                      *                      *                      *

Gyönyörű világ tárult elém. Csiripelő madarak, bozótos növényzet, zöld fák és hatalmas ágaikon gyümölcsfélék lógtak. Elragadó volt ez a világ, és valahogy olyan érzésem volt, mintha erre vágytam volna mindvégig. Színekre, pompázatos növényzetre, friss levegőre és egy új életre.

  Elindultam, s csak mentem a fejem után. Szúrós, tövises ágak közt törtem előre a sűrű dzsungelben. Olyan növényeket láttam, melyeket még soha. Kék és rózsaszín szirmú, kis, zöld levelű, erős illatú virággal és sárga, kerek, rücskös felületű gyümölcsökkel, és nagy, sötétzöld levelekkel megáldott fa mellett ballagtam el. A festői tájnak fenséges illata volt, a tenger, a növények és virágillat terjengett a levegőben. Lassú léptekkel közelítettem befele, a dzsungel sűrűjébe. Magam mögött hagyva a repülőgép megmaradt roncshalmait. Kezdett melegem lenni. Levettem a kardigánomat, s folytattam utamat. Egy hatalmas fát kikerülve mentem tovább, míg két óriási levél közül kilépve egy kis tóhoz értem. Forrás lehetett, olyan volt, mint egy apró vízesés. A víz fentről csobogott le habosra változtatva a tükörsima vizet. Álomszép, kék színe volt, mintha maga a tenger lett volna. 
  Közelebb cammogtam, s leguggoltam a széléhez. Óvatosan közelíteni kezdtem felé véres ujjaimmal, majd hirtelen felálltam megijedtem. Megláttam magam a víz felszínén, arcom tiszta vér volt. Megtapogattam, s éreztem, hogy alvadt vér fedte egész arcomat, fejem pedig erősen hasogatott. Leültem a tó partjára, s újra belekukucskáltam a vízbe. Nem nagyon mertem, de már nagyon rossz érzés volt, ezért merítettem egy maroknyi vizet, s arcomhoz súroltam. Cseppekben folyt le róla a vér. Becsuktam szemeimet, s ezúttal már két tenyeremmel merítettem, s közelebb hajoltam a vízhez. Nagyon jó érzés volt lemosni a fájdalmat az arcbőrömről, de a homlokom fölött még mindig eszméletlenül fájt valami, s tudtam is, hogy mi. Mikor a repülőn elvesztettem az egyensúlyom, beütöttem a tükörbe a fejem, s az szilánkjaira repedt, s darabjai a földön landoltak.

  Míg a vércsöppek a tiszta vízben elsüllyedtek, s eltűntek, mint a kámfor, egyre simábbnak éreztem az arcbőrömet. Kezdett eltűnni a vérmaszk. Kinyitottam szemeimet, és mire újra rápillantottam a víztükörre, már újra a sápadt, fehér arcú Angela meredt rám nagy, barna, őzike szemeivel.

  Felegyenesedtem, pár lépéssel arrébb álltam, nehogy a véres vízből kortyoljak. Újra merítettem, és belekóstoltam a tiszta forrás vízébe. Nem volt teljesen olyan, mint az otthoni csapvíz. Sőt! Teljesen más volt. Tisztábbnak, frissebbnek éreztem, de nem sós volt, mint a tenger, hanem édes. A meleg időjárás ellenére elég hideg volt, mert a dzsungel sűrűje felülről befedte az egészet, így a napsütésből nem sok szűrődött be a forrásig.

  Folytattam utamat a dzsungel sűrűjébe. Eszembe jutott, hogy a táskámat - melyben ott van a mobilom -, otthagytam a gépen. Nem mentem vissza érte. Sokkal jobban foglalkoztatott az, hogy most hol vagyok. Csak a szívemre hallgattam, és mentem tovább. Kisebb-nagyobb sebeket ejtve magamon mendegéltem tovább, s nem is gondoltam arra, hogy segítséget kérjek. Bár eléggé nyugtalanított, hogy valószínűleg egyedül én vagyok, aki él ezen a helyen, s nem is mertem abba belegondolni, hogy mi van akkor, ha az egy sziget. Pedig lett volna rá okom, hisz nem tudtam, mennyit utazhattunk a zuhanásig. Nem tudtam, hogy elértük e-már legalább New Yorkot, vagy az Atlanti-óceán egyik szigetére pottyantunk el le.

  Csak barangoltam a sűrű bozótosban, mit sem törődve a tényekkel és a lehetőségekkel. Én ezt választottam: felfedezem a helyet, ahová rendelt a sors, és soha nem tartottam semmit véletlennek.

                                   *                      *                      *                      *

Kijutottam a rengetegből. Egy csodálatos, fehér tájra érkeztem, mindenfelé csak homok és víz. Tengerpart – gondoltam magamban, de meg akartam bizonyosodni róla, hogy nem egy nagy tó áll-e előttem. Közelebb vándoroltam a hatalmas kékséghez, és beledugtam az ujjamat. Megnyaltam az ujjam hegyét. Sós volt, tehát tenger – állapítottam meg, s ezután már csak egy kérdés maradt megválaszolatlan: ez egy sziget, vagy nem?

  Muszáj volt kiderítenem. Féltem az igazságtól és szerintem a legtöbb ember rettegett volna attól, hogy kideríti, mert akkor azzal akár megpecsételődhet is a sorsa és lehet, hogy akkor már nem is tud tiszta fejjel gondolkozni. Bennem is megvolt a szorongás, de vele harcban állt a szabadság büszke érzése, és ha egy lakatlan szigetre is vetődtem, akkor én azt nem börtönnek, hanem magának a mennyországnak gondolnám. Elindultam tehát egy annál is hosszabb útra, mire Londonból indultam. Sosem gondoltam volna, hogy a tengerparton egyes-egyedül fogok sétálni méghozzá San Franciscótól nagyon messze, mert biztos voltam benne, hogy ez nem San Francisco.

  Meleg volt már ide a csizma, s mivel már kiértem a növények közül, a homok már puha volt, s így levetettem a cipőmet. Otthagytam, mert úgy éreztem, már nem nagyon lesz rá szükségem. Simogatta talpamat a finom homok, de néha szúrós növényeket éreztem magam alatt, melyek valószínűleg fel is sértették a bőrömet, de jobban hajtott a kíváncsiság, minthogy egy kis fájdalom az útjába állt volna. A fejemen lévő seb kínszenvedés volt. Hasogatott, mintha egy tükörszilánk állt volna ki belőle. Nem mertem belenyúlni, s nem is gondoltam, hogy helyes lenne. Csak andalogva haladtam tovább, víz és szárazföld között.

  Délfelé járhatott, mert egyre melegebb lett, a nap már az ég közepén sütött. Közelíteni kezdtem a vízhez, mert lábamat már égette a forró homok. Jó érzés volt, ahogy a homokszemek között beszivárgó tengervíz lehűti a bőrömet, s ahogy a hullámok egymás után jöttek, úgy kezdett el elázni trapézgatyám alja. Itt bizonyára még jó sokáig meleg lesz – gondoltam, ezért úgy döntöttem leszakítom nadrágom alsó részét, melyet még talán egy éve varrt hozzá anyám, mikor már kinőttem. Leültem a homokba, s egy erőteljes rántással letéptem a hozzávarrott részeket. Így amúgy is sokkal jobban nézett ki, bár itt most az volt a lényeg, hogy praktikus legyen.

  Nagyon sokáig barangoltam a tengerparton. Unatkoztam, s mikor megláttam egy szépséges, narancssárgán fénylő kagylót a homokban, felvettem és elhatároztam, közben gyűjtök párat. Abból a „pár” kagylóból öt lett, majd tíz, húsz s egyre növekedett a számuk. Már kezdett megfájdulni a hátam a sok hajolgatástól, de legalább elterelte a figyelmemet a fejemről. Hófehér bőrömet égette a nap, s úgy döntöttem újra felveszem a kardigánomat, melyet eddig a kezemben hurcoltam, benne a kagylókkal. Nem baj, ha melegem lesz, csak nehogy leégjek – gondoltam, s mint mikor anya ereszti el kicsinyeit, úgy ömlesztettem ki a kagylókat a homokba egy kupacra.

  Fullasztóan meleg volt. A nap tüzesen vetette rám égő sugarait, mintha az isten szórná rám villámait. A kapucni alatt a hajam tűzforró lett, s a tenger csak úgy hívogatott magához hűsítő hullámaival. Féltem, hogy bent cápák is lehetnek, ezért nem mentem mélyre. A sekély vízben letérdeltem, s úgy dőltem hátra, hogy fejem is lehűtse. Gyöngéd kezeivel mintha a mama simogatott volna, s mivel a fülem is a víz alatt volt, csak a tenger morajlását hallottam. Kezeimmel lassan evezgettem testem mellett, nehogy elsüllyedjek. Jobbra-balra ringatott a tenger hullámbölcsője, úgy éreztem, mintha a gyermeke volnék.

  Még egy ideig ringatóztam a vízfelszínen, majd kikecmeregtem a partra, levettem a kardigánomat, visszaszedegettem a kagylókat, s a szárazföldön bandukoltam tovább. Vizes talpamra ráragadtak a homokszemek, de a nap már nem is tűnt annyira égetőnek, mint azelőtt.

  Órákig gyalogoltam a homokban, a végtelen tenger és dzsungel között. Még mindig ugyanolyan világos volt, de kezdett hűvösödni, a nap is ereszkedett már az égen. Fehér, vakító színe naranccsá változott, de én csak mentem, mentem tovább.

  A távolban két egymás mellett lévő tárgyat pillantottam meg, nem tudtam, mik lehetnek. A homokban feküdtek, de nem hittem, hogy emberek lettek volna. A kíváncsiság egyre jobban hajtott a tárgyak felé. Távolodni kezdtem a víztől, egyre gyorsabb léptekkel cammogtam az ismeretlen tárgyak felé. Minél közelebb értem, annál jobban kirajzolódtak a körvonalai. Ekkor már egész pontosan láttam őket. Fekete színűek voltak, és már tudtam is, hogy mik azok. A meglepődéstől összerogytak a lábaim, ugyanis azok… a cipőim voltak.

                                   *                      *                      *                      *

Nem tudtam, mihez kezdjek. Boldognak kéne lennem, vagy elkeseredettnek? Itt vagyok, egymagam, egy nagy valószínűséggel lakatlan szigeten és nem tudom, mit tegyek. Szabad lennék vagy fogva tartott? Ki tudok jutni innen, vagy örökre itt maradok? Kérdések százai gyötörték megterhelt lelkemet. Nem sírtam, mert úgy éreztem, már eleget keseregtem. Az nem vezet semmire.

  Pár méterre a cipőimtől térdeltem a homokban, nagy erőt vettem, hogy fel tudjak állni. Azt hittem nem fogok ennyire összeomlani, ha rájövök, hogy ez tényleg egy sziget. Most már legalább tudom az igazságot – gondoltam, és elszántam magam, hogy visszamegyek a repülőhöz a táskáimért.

  A cipőmet otthagytam a homokban, így legalább megjegyeztem, hogy ez lesz az én táborhelyem, és mindig ide jövök majd vissza. Megkezdtem tehát harmadik utamat is, vissza a gép roncsaihoz. Pár pillanat alatt már bent is voltam a dzsungelben, s mivel tudtam, a géptől kifele menet itt lyukadtam ki először (a cipőimnél), ezért csak az ösvényen kell haladnom, melyen errefele kijöttem. Elmentem tehát ugyanazok a fák és növények mellett, melyek mellett már egyszer elhaladtam, de még mindig nem tűnt semmi ismerősnek. Hamar eljutottam a forrásig, ahol lemostam a vért az arcomról. Itt már elmosolyodtam, mert ez volt az egyetlen, amit végre felismertem.
  Továbbmentem, sőt innen már futottam. Vigyorogva siettem vissza a roncshoz, s úgy örültem, hogy végre megtaláltam. Bár nem mertem újra bemenni az utastérbe, mert akkor újra meglátom a halott embereket (köztük Rosát is), és tudtam, hogy akkor nem maradok sokáig boldog. Ezért inkább messze elkerültem a rést, ahol onnan kijöttem, s nem tudtam, hol lehet, de végül megtaláltam a csomagteret. A repülőn keletkezett lyukon tudtam oda bemászni, s a temérdek poggyász között alig találtam meg az enyéimet. Sok ugyanolyan táska is volt, ezért csak a rajtuk fityegő címkéről tudtam megállapítani, melyik az enyém.

  Kicibáltam az apró repedésen a hatalmas bőröndjeimet, s a kivezető ösvényen húztam őket végig a kerekeiken. Megjegyzem, nagy erőkifejtésembe tellett, hogy elvigyem őket a partra, de saját döntésem volt, hogy így tegyek, szóval nem panaszkodhatok. Mire kiértem a partra, már hullafáradt voltam. Lassan elkezdett besötétedni, de még mindig elég világos volt. Az ilyen mediterrán helyeken nagyon sokáig még világos van – gondoltam, majd leültem a homokba, és elengedtem magam, hogy a felső testem is a puha talajba huppanjon.

                                   *                      *                      *                      *

Egyenként szedegettem ki a ruháimat a bőröndből, s kupacokba raktam őket összehajtogatva, hogy ne az összes ruha legyen homokos, csak a legalsó érintse a talajt. Melegem volt már a hosszú ujjú felsőmben, és gondoltam átcserélem egy rövid ujjúra. Elő is kerestem a virágmintás, narancssárga színű, vidám felsőmet. Felálltam, s levetettem a fekete, unalmas és meleg hosszú pólómat. Ekkor megláttam, hogy nem messze tőlem mozog egy növény. Gondoltam csak valami állat lehet, mikor hirtelen előbukkant egy férfi feje a bozótok közül. Gyorsan felkaptam magamra a narancsszínű topomat, de ekkorra már mire visszapillantottam, nem láttam senkit a növények közt.

  Biztos csak képzelődtem – gondoltam -, de azért nem ártana utána járni. Nagyon jó lenne, ha kiderülne más is él még rajtam kívül ezen a szigeten. Ezért elindultam a pár perce még mozgó növény irányába. Fejemet oldalra hajtottam, hátha többet meglátok. A növényeket eltolva magamtól léptem be a növények közé, s újabb mozgó növényekre bukkantam. Ekkor már tudtam, valaki járt itt, és most már teljesen biztos, hogy nem képzelődtem.

- Várj! Nem bántalak! – kiáltottam jó hangosan, hátha meghallja.

Elkezdtem futni. Rohantam az ösvényen, melyen valószínűleg előlem szaladt egy ember. Elsuhantam a tó, majd a gép roncsai mellett. Teljes életerőmet bevetve vágtattam, de hiába. Gyorsabb volt nálam, és lehagyott.

  Tüdőmet majd kiköptem, úgy kifáradtam, ezért sétálva mentem vissza a bőröndjeimhez a partra. Nem akartam az összes holmimat kipakolni, ezért csak a legszükségesebbeket vettem elő, ami estére, majd éjszakára kellett. Egy elemlámpát, egy kispárnát és egy pokrócot. Úgy döntöttem az éjszakát a parton töltöm, mert bent a dzsungelben halálra rémülnék. Vizes hajam száradás közben begöndörödött, s gondoltam, amíg teljesen be nem sötétedik, addig olvasni fogok. Csak a kedvenc regényemet hoztam el, egy szerelmes történetet. A címe ez volt: Létezés a halál után. Arról szólt, hogy egy nő rájött, hogy fel kell keresnie ex férjét, akit annak idején dobott. Ugyanis a klinikai halál állapotában azt álmodta, hogy majdnem leesett egy szakadékról, de az egykori férje felhúzta, és ezzel megmentette az életét. Nagyon romantikus, de felettébb szomorú is volt ez a regény, ezért is szerettem annyira.

  Később, mikor már teljesen besötétedett, elraktam a könyvet, s nyakig betakaróztam. Baloldalra fordultam, ott volt a bőröndöm, s így nem féltem annyira. Alvás közben a kiselefánt szobrocskámat szorongattam, és vártam, hogy mi fog történni. Féltem, hogy alvás közben újra előjön az ismeretlen ember, akit elüldöztem, és rettegtem attól, hogy álmomban megtámad, de nem tehettem mást, minthogy behunyom a szemem és, hogy mély álomba merülök.

Előző       Következő