Véleményed

I. fejezet

„A nevem Angela Nence. Elmesélek egy történetet, mely még 10 évvel ezelőtt kezdődött, 2000

-ben. Akkor még szinte gyerek voltam, alig lettem tizenhat éves, mikor anyukám megelégelte, hogy állandóan csak otthon ücsörgök, és elküldött két hétre San Franciscoba. Mivel én Londonban születtem, és ott éltem a családommal, nem tudtam sokat erről a városról. Mindössze annyit, hogy nagyon messze van, és, hogy egy rég nem látott nagynéném odaköltözött, mikor férjhez ment.”

Még egyszer körbenéztem tökéletesen rendben tartott szobámon. A kis, rózsaszín, fátyolba borított ágyam csakúgy hívogatott magához. Nem bírtam megállni, hogy ne üljek le utoljára egy percre a hosszú utazás előtt. Kilestem az ablakon. Bár borús volt az idő, szerencsére nem esett, de láttam, ahogy az ablak előtt álló nagy fűzfa ágait lengeti a szél. Kezdtem megunni a ködös, őszi szeleket, a szürke hangulatot, s először éreztem úgy, hogy valami újra vágyok. Valahová messzire, San Franciscóba.

- Ne húzd az időt, kicsim! Sietnünk kell! – kiáltotta fel anyukám a földszintről.

- Pillanat, anya! – kiáltottam vissza, s felálltam az ágy széléről.

  Összeszedtem az utolsó holmikat, melyeket már tegnap az asztalomra készítettem. Sok-sok dísztárgy is a bőröndömbe került. Nem bírtam tőlük elszakadni. Egy barna, fából kifaragott kiselefánt szobrot is bepakoltam, melyet még óvodáskoromban kaptam a legjobb barátnőmtől születésnapomra. Minden hosszabb utazásra magammal vittem. Milyen szép emlékek fűződtek is hozzá.

- Siess már! – szólt újra anya. – Mi tart ilyen sokáig?

- Csak elbúcsúzom – suttogtam. Nem is szerettem volna, hogy meghallja, elég volt, ha én tudom, hogy nehéz nekem az elválás az otthonomtól. – Viszlát! – köszöntem el a szobámtól, felkaptam a bőröndöket és betettem magam mögött az ajtót.

  Lassú, óvatos léptekkel közelítettem a lépcsőn a földszinthez, mert a táskáim annyira nehezek voltak, hogy féltem, hogy leejtem őket. Amikor leértem, szinte majdnem összerogytam a sok poggyász alatt.

- Várj kicsim, majd segítek! – szólt apa, s azonnal ott termett mellettem. Könnyedén felkapta a táskáimat, mintha csak tollpihék lennének, s én büszkén sétáltam mögötte az autóig.

- Köszi, apa! – mondtam fülig érő mosollyal, majd visszarohantam a kabátomért. Csak gyorsan felkaptam, s már siettem is vissza. Anyu már bent is ült a kocsiban.

- Mehetünk? – kérdezte, mire én csak bólintottam egyet.

                                   *                      *                      *                      *

- Ne félj, anya, vigyázok majd magamra – súgtam a fülébe, miközben megöleltem. Gyöngéd ujjaimmal finoman végigsimogattam hátát, s hajába mélyen beleszagoltam. Illata olyan volt, mint a gyönge szellő egy téli hajnalon. Sokszor éreztem már ezt a szagot, emlékeztetett London sötét, esős utcáira.

  S bár már a repülőtéren álltunk, nem éreztem félelmet. Tudtam, hogy az majd csak a gépen tör majd elő belőlem.

- Telefonod megvan? – kérdezte riadtan anya - hangosítsd fel, hogy halljad, ha hívlak!

  Egy percre sem állt meg, hogy levegőt vegyen. Éreztem, hogy nagyon aggódik értem, mégis csak a szavakkal fejezte ki magát, nem kezdett el sírni vagy ilyesmi, de nem is akartam, hogy sírjon. Mindig ezt teszi, mikor valahová elutazok. Bár ennyire messze még sosem voltam a családomtól és barátaimtól, mint ahová most megyek.

- Jól van, tudom – mondtam, s ezalatt belenyúltam a kicsi, világoskék táskámba. Zsebkendőért kezdtem matatni benne.

- Még mindig piros az orrod – mondta aggódó tekintettel anya –, ugye elraktad az Aspirint, amit adtam?

- Anya! – Valójában nagyon jól esett, hogy így figyel rám, és félt engem, de mégis kínos volt a reptéren állva hallgatni, ahogy anya kikérdez. Az az érzésem támadt, hogy mindenki engem bámul.

- Na jó, menjél, mielőtt lekésed a gépet! – Anya szemrebbenés nélkül nézte, ahogy lassan eltávolodok tőle. – Ne izgulj! Csak két hét, és újra találkozunk! Jól fogod magad érezni! A nagynénéd jóember! – Bíztatott, majd, mikor már messze jártam tőle, kisétált a zsúfolt, emberek állandó csacsogásától zajos térről, s elhajtott autójával. Legalábbis azt hiszem, hogy így tette.

Kissé nehézkesen vonszoltam magam után a tömött útitáskáimat, s ahogy a hangosbemondón meghallottam, hogy a gépem pár percen belül felszáll, határozottan felkaptam csomagjaimat, s a repülő felé vezető ajtóhoz igyekeztem.

  Több csoport is arrafele vette az irányt, így nem volt nehéz dolgom, csak követnem kellett a nyomuló tömeget. Eközben észrevettem egy magas fiút, nem messze onnan, ahol én álltam. Arcvonásai tökéletesek voltak, pont úgy nézett ki, ahogy egy mesében én azt elképzeltem volna. Gesztenyebarna haja szélfútta volt, füle és orra ki volt pirulva, akárcsak nekem. Égkék szeme és mályvaszínű ajkai úgy csillogtak, akár egy vízcsepp egy vízi liliom rózsaszín szirmán.

  Sokáig figyeltem, de a srác észre sem vett, bár miért is vett volna? Szépen meg voltam fésülködve, fogaim úgy néztek ki, akár egy gyöngysor, porcelánbaba arcbőröm hófehér volt és sima, mégsem voltam egy szőke bombázó, s egy férfi sem bámult meg úgy, ahogy az osztálytársaimat. Ócska, sötétszürke, kibolyhosodott kabátom volt, kinőtt trapézgatyám, ami úgy lógott rajtam, mint ősszel egy fáról a levél, és egy teljesen átlagos fekete csizmát viseltem a lábamon. Semmi színes nem volt rajtam, unalmasnak és elhasználtnak éreztem magam. Talán úgy, mintha egy hal lettem volna a tengerben. Nem voltam különleges, sem szép, sem okos. Egy csepp önbizalom sem szorult belém. Körmeim agyonrágottak voltak, a sok, jólöltözött fiatal között olyan voltam, mint egy vén nagymama. Egyszóval utáltam magamat.

  A sor meglehetősen gyorsan haladt. Hamar felszálltam a gépre, s nyugodtan elhelyezkedtem a jegyen szereplő, előre lefoglalt ülőhelyemen. A repülő belülről csodálatos volt. Még sosem láttam ilyet. Minden tiszta modern, elegáns és fényűző volt, fehér és kék színű. Az ülések puhák és kényelmesek voltak, az ablakok tisztán csillogtak.

   Minden bőröndöm már a repülő csomagterében volt, egyedül a kis, kék válltáskámat szorongattam ölemben, s kezeimet békésen ráfektetve bámultam ki az ablakon.

  Pár perccel később egy idős hölgy ült le mellém, haja őszes volt már, szeme alatti karikák azt mutatták, mintha nem aludt volna eleget. Barna, hosszú, köpenyszerű kabátot viselt, fehér harisnyája kilátszott alóla. Meg sem mukkant, csak elmosolyodott, nem akart megzavarni, bár nem is foglalkoztam éppen semmivel, csak néztem ki az ablakon, és gondolkoztam. Visszamosolyogtam, s ő szép csendesen helyet foglalt a mellettem lévő ülésen, s bár a gép még fel sem szállt, már elővette a könyvét kocka alakú, fekete útitáskájából, s olvasni kezdett. Valami háborús regény lehetett, Ágyúszó és szerelem volt a címe. Pihentettem rajta egy kicsit a szememet, majd újra a tiszta, tökéletes ablaküveg felé fordultam.

                                   *                      *                      *                      *

Hirtelen egy hatalmas rázkódás ment végig a gépen. Mindenki felsóhajtott, a stewardess azonnal a helyének elfoglalására, és az övének becsatolására utasította az utasokat. Az állandó, halk zúgást egyszer csak már nem lehetett hallani. Mikor kinéztem az ablakon, azt vettem észre, hogy mindkét hajtómű leállt.

- A hajtóművek leálltak! – kiáltottam az utasoknak, mire jókora pánik tört ki.

  Az emberek felálltak székeikből, visítozni, ordítozni kezdtek. Elfordultam az ablaktól, s egy nő felé néztem, aki előhúzott egy hosszú, éles konyhakést a csizmájából. Valamit mormolt magában, nem értettem pontosan, mert iszonyú hangzavar volt. Egy váratlanul jött pillanatban maga elé tartotta, majd egy mozdulattal beledöfte a kést a hasába. Megannyi csepp vér zúdult ki rögtön a sebből, de én csak tehetetlenül néztem, ahogy a nő lábai behajlanak és összerogynak. Egy pillanat alatt összeesett, de senki nem rohant oda segíteni. Arca félelmetes volt. Szemei kidülledtek, nyelve félig kilógott a szájából, a bőre pedig kifehéredett. Nem bírtam tovább nézni.
  Esztelenül berobogtam a pilótafülkébe, ahol minden csupa vér volt. A repülő műszerei kifogástalannak látszottak, csak egy volt a baj: a pilóták és a stewardessek holtan feküdtek a földön, s mindegyikőjüknek egy-egy kés állt ki a hátából.

  Bemásztam a kormány mögé, s megpróbáltam a lefele zuhanó repülőt felfelé irányítani.

- Gyerünk… gyerünk már! Mi lesz? – hajtogattam, s a kormányt magam felé húztam. – Emelkedj! – kiabáltam. – Á! – visítottam, s már annyira közel voltunk a földhöz, hogy tudtam, nincs menekvés. Fölpattantam az ülésből, és a farok felé kezdtem szaladni. Úgy szedtem a lábaimat, ahogy még soha, de hirtelen megbotlottam valamiben. Visszapillantottam, és a halott, öngyilkos nő volt az. Keresztben feküdt a földön, és nem tudtam kikerülni. Csak siettem tovább, és éreztem, hogy átfut rajtam a borzongás, és ekkor… felébredtem.

- Csak álom volt – suttogtam -, csak álom volt!

  Mélyeket lélegezve vettem észre, hogy mindenki alszik. Sötét van. Csönd, s csak egy-egy középkorú férfi horkolását lehetett hallani. A homlokomra tettem a tenyerem, s egy hatalmas könnycsepp gurult végig meleg arcomon. Nem kaptam levegőt. Felkeltem a finom, puha ülésről, levettem a kabátomat, s elindultam a repülő másik irányába, a farok felé. Egy kis tábla jelezte, hogy ott a mosdó.

  Bementem egy szűk, kis ajtón, s egyből egy tükröt pillantottam meg magam előtt. Egy fikarcnyit meg is ijedtem, mert egy ilyen álom után az ember nem valami nyugodt. Felkapcsoltam a lámpát, becsuktam magam mögött az ajtót, persze némán, nehogy az utasok felébredjenek. Két szemem fehérje tűzpirosan izzott, arcom teljesen vörös volt, akár a rózsa, s homlokomról izzadtságcseppek folytak le. Megeresztettem a vizet, megmostam az arcomat hideg vízzel, és megpróbáltam lenyugodni.

- Nincs semmi baj – suttogtam.

Mélyeket lélegeztem, szívem hevesen dobogott, szinte majd kiesett a helyéről. Lehajtottam a WC deszkát, ráültem és tenyerembe hajtottam fejemet. Eszembe jutott anya és apa. Minden hirtelen előtört belőlem, mint a láva egy tűzhányóból. Előjöttek a régi emlékek, amikor a nagymamámnál voltunk, a hibáim, amiket elkövettem, a jócselekedeteim, a bűneim, a boldogság, a szomorúság és a barátság. Felidéztem mindazt, ami eddig megtörtént velem, de nem tudtam, miért álmodtam ezt. Féltem, iszonyúan féltem. Sőt, rettegtem! Lelógó fejjel kezdtem el sírni. Ez volt a második könnycsepp, mely már valóságos volt azután, miután az álomban sírni kezdtem. A földre esett. Egy színtiszta, ártatlan könnycsepp, mely a szomorúság egyértelmű jelképe, s talán az érzelmeink legcsodálatosabb, leggyönyörűbb szimbóluma, s ez most a koszos, jelentéktelen talajra esett. Nem jelentett sokat, hisz csak egy könnycsepp volt, de mintha hozta volna magával a barátait, úgy jöttek egymás után az újabb cseppek, s végül zokogásban törtem ki.

  Nemsokára sikerült megbékélnem a gondolattal, hogy egy repülőn utazok, pedig már réges régóta szorongok még csak a gondolattól is. Kezdtem elfelejteni az álmot. Újra megmosakodtam, majd összefogtam a hajamat.

  Visszalopakodtam a helyemre. Lecsücsültem az ülésre, közben végig a mellettem ülő hölgyet figyeltem, s attól tartottam, hogy felébresztem. Nagyon csendben elővettem a mobilomat, s játszani kezdtem rajta egy logikai játékkal. Valamivel el kellett terelnem a figyelmemet arról a szörnyű álomról. Csak az járt a fejemben, hogy mi lesz, ha lezuhanunk. Még sosem ültem repülőgépen. Nem tudom, mit kell tenni, ha egyszer csak a stewardess bejelenti, hogy kényszerleszállást kell végrehajtaniuk. Ennyire még sosem féltem. Talán eddig nagyon nem is voltam tisztában azzal, mi a félelem.

                                   *                      *                      *                      *

Később, mikor már hajnalodni kezdett, s a repülőn is egyre világosabb lett, észrevettem, hogy páran már fel is ébredtek, s velük együtt a pár perce még mellettem szundító öregasszony. Eleinte nagyokat ásítozott, felült a székében, majd felhúzta egyik karján a ruhája gyűrött ujját, s kis aranyórájára pillantott.

- Hogy aludt? – kérdeztem csöndesen, s mert illedelmes próbáltam lenni.

- Köszönöm, jól – mosolygott -, de maga elég rosszul néz ki, kisasszony! – ekkor arca elkomorodott – csak nincs valami baj?

Sajnáltam, hogy egy ilyen bőgőmasina mellett kell szegény nőnek utaznia, akit persze majd egész út alatt vigasztalnia kell. Gondolom, észrevette, hogy a szemem vöröslik és az arcom sem megnyugtató színű. Nem akartam neki hazudni, de azt sem vártam el tőle, hogy megsajnáljon.

- Csak… lehet, hogy gyáván hangzik, de… félek, hogy lezuhanunk – motyogtam, majd elkezdtem turkálni a kis kézitáskámban, hátha találok egy cukrot, amit elszopogathatok, mert időközben a torkom is megfájdult.

- Ó! – suttogta meglepett arccal, s megéreztem, hogy most valami hosszú történet következik majd, amit el fog nekem mesélni. – Régen én is féltem… sőt rettegtem a repüléstől! – Már nem is a szemembe nézett. Valószínűleg már rég az elméjében kajtatott, hogy megtalálja a már majdnem feledésbe merült emlékeit a repülésről. Kicsit hunyorgott, mintha valamit nem látna tisztán.

- Tényleg? – kérdeztem vissza. Reméltem, hogy majd valami olyan emlékét fogja felidézni, ami majd megnyugtat engem, és többé nem reszketek majd.

- Harminc éves korom körül ültem először repülőgépen. Sosem mertem volna kipróbálni. Már szinte nem is gondoltam rá, hogy egyszer tényleg meg fogom tenni. A férjem buzdított, hogy győzzem le a félelmeimet. – Nagyokat sóhajtozott, s már azt hittem vége a történetnek, ezért rákérdeztem:

- És hogy történt?

- Egyszerűen be akartam magamnak és másoknak bizonyítani, hogy igenis meg tudom tenni! – Bólogatott. - A férjem végig mellettem volt, és bíztatott. Sokat segített. Felültünk a repülőre, és elutaztunk Mexikóba. Csodálatos nyaralás volt. A tenger csobogása azóta is zúg a fülemben. A fehér bárányfelhők sorakozása, a napsütés és a finom homok! Az volt maga a mennyország! Megváltoztatta az életemet, hogy szembeszálltam a szorongással. Azóta szívesen ülök repülőgépen.

- Szép történet. Köszönöm.

- Mit köszönsz? Hisz nem is adtam semmit! – viccelődött komoly arccal. Szeméből boldogság, és meleg kedvesség sugárzott. Nem bírtam ki, hogy ne mosolyogjak.

- Még be sem mutatkoztam – dadogtam -, Angela Nence vagyok – nyújtottam kezemet.

- Rosa Cromwell. – Kezet fogtunk. – Miért mész San Franciscóba?

- A nagynéném ott lakik. Még sosem találkoztam vele, de végül is, ha nála fogom tölteni az elkövetkezendő két hetet, jobb lesz, ha már az elején összebarátkozom vele. – Erre elmosolyogta magát. – És maga?

- Visszamegyek a lányomhoz. Csak vakációzásként jöttem Angliába.

- Pont ide, Londonba? Miért? Miért nem Görög- vagy Olaszországba?

- Idehúznak a régi szép emlékek, mikor még gyermekkoromban itt éltem a családommal. Bámulatos évek voltak azok, bizony.

- Szóval maga londoni? – Meglepődtem, pedig nem kellett volna.

- Eredetileg igen, de már nagyon régóta Amerikában élek.

- Értem. És hol jobb élni, itt vagy San Franciscóban?

  Mélyen elgondolkodott. Hümmögött párat, majd hosszú mesélésbe kezdett.

- San Francisco lenyűgöző. A varázslatos tengerpartok egyszerűen elbűvölők voltak. London egészen más. Csöndes, nyugalmas, de sokkal lehangolóbb. Félek, hogy azt kell mondanom, hogy San Francisco.

  Ezután már nem is nagyon figyeltem arra, hogy mit mond. Egy káprázatos dallam zúgott a fejemben, s ahogy testem jobbra-balra lengett, Rosa felkapta a fejét, és mire észrevettem, hogy nem hallom ékesen csengő, lágy hangját, ő már olvasott.

                                   *                      *                      *                      *

Fogalmam sem volt, mióta utazhattunk. Ránéztem Rosára, de eszem ágában sem volt megzavarni olvasás közben, mert láttam, hogy már keze szinte egybeforrt a borítóval. Magamra maradtam. Elindultam a mosdó irányába. Ismerős volt már, mert az álom után egyből itt kötöttem ki. Most viszont már nem voltam olyan gyászos hangulatban, mint akkor, sőt egészen jól éreztem magam a bőrömben. Vígan figyeltem a körülöttem lévő emberek sorait, mindenki mással foglalta el magát. Némelyik ember zenét hallgatott, mások csak egymással beszélgettek. Szépen, nőies léptekkel haladtam visszafelé, a gép másik végébe. Rákacsintottam a zöld táblácskára, s beléptem a fehér ajtón. Déjavu érzés fogott el, mikor bepillantottam a tükörbe. Ugyanazt az embert láttam benne, akit legutóbb, és ez elszomorított. Hullámos barna hajam össze volt gumizva, de a szemem már nem vöröslött, ahogy akkor.

  Miután elvégeztem a dolgomat, kezet mostam, s azt éreztem, hogy a gép egyszer csak elkezd rázkódni. Belekapaszkodtam a mosdókagyló feletti fehér polcba, de a rengés egyre erősödött. Kezem, lábam görcsbeállt, behunytam a szemem és csak arra tudtam gondolni, hogy a tengerparton, a homokban ülve a bámulom a naplementét, dús, erőteljes, vastag szálú hajamat lobogtatja a szél.

  Kintről sikoltások hallatszottak, én viszont ügyet sem vetve rájuk próbáltam higgadt maradni. A polcról kisebb tárgyak estek le, nem tudtam mik azok, mert szememet nehezen ugyan, de csukva tartottam. Szemhéjam alól könnycseppek gurultak ki.

  Hallottam, ahogy a stewardess ordít valamit teli torkából, de az ajtón nem jöttek át teljesen a szavak, bár nem is érdekelt. Csak keményen összeszorítottam vékony ujjaimat, s próbáltam talpon maradni. Rosára gondoltam. Mi lehet vele? Kimenjek hozzá? Vagy már úgyis mindegyikőnknek vége? Sok-sok kérdés kavargott fejemben, nem tudtam, mit tegyek. Ezért csak vártam. Vártam, hogy valami történjen, és akkor úgyis eldől majd, hogy mi lesz a sorsunk. Élünk még vagy meghalunk?

  Mély, hangos zúgás szűrődött be, s biztos voltam benne, hogy a zuhanás hangját hallom. Közelítünk a halál felé. Magamban imákat hadartam, anyámért, apámért, de legfőképpen Rosáért és magamért imádkoztam. Éreztem, hogy közel a vég, s behunyt szemmel vártam a vég eljövetelét. És ekkor… teljesen váratlanul jött, amire senki sem számított. A gép nekiment valaminek, amiből mi csak egy hatalmas rázkódást éreztünk. Minek mehettünk neki? Hol vagyunk? – kérdezgettem magamtól, de nem tudtam a választ. Az orbitális erejű zökkenés rosszabb volt, mintha csak egyszerűen remegett volna a talpam alatt a föld. Villámcsapásként jött megmozdulástól elvesztettem az egyensúlyomat. Nem sokra emlékszem, csak arra, hogy kezeimmel már nem tudtam tartani magamat. Talpaim megcsúsztak a talajon, s egyenesen a tükörbe vágtam a fejemet. Nyakam kiugrott a helyéről, s hatalmasat vetődtem hátra egy újabb rezgés múltán.

Következő