Barbi

Atlantisz

Az intézmény hosszú folyosóján egy férfi és egy nő haladt végig, mind a ketten fehér öltözéket viseltek, a hölgy kezében kartonok voltak. A gang végén egy ajtó húzódott, mely nyikorogva nyílt ki a doktor és az ápolónő előtt. A helységbe belépve egy ágyon kuporgó nő alakja rajzolódott ki. Ahogy a szakemberek beléptek a szobába rémülten húzta össze magát, és a nővérkét kezdte figyelni, miközben előre-hátra dőlve ringatózott. Mellette állt egy fehér ruhás betegápoló, aki szánakozva tekintett rá, majd az érkezőkre pillantott, miután a páciens motyogni kezdett valamit.

- Mit mond? – kérdezte az orvos mély baritonján. – Mondja hangosabban.

- Küldje ki! – mantrázta a nő egyre sűrűbben. Az orvos a mellette álló roma származású harminc éves asszonyra nézett. Az ápolónő értetlenül megvonta a vállát, mire a pszichiáter a kezeltjéhez fordult és a szemüvegét megigazítva felelt neki.

- Nézze, Kim, ez jelenleg nem lehetséges! – az ágytól néhány lépésnyire lévő széket közelebb húzta, majd helyet foglalt. - Emily, kérem, adja ide a kartont! – intézte kérését a kolléganőjéhez. Kimberly maga elé meredt, levéve a tekintetét a nővérkéről.

- Igenis, doktor úr! – adta át az irathalmazt az ápolónő. A harmincas évei végén járó orvos fellapozta a dokumentumot, és összeráncolt homlokkal rázni kezdte a fejét, majd az ágyon ülőre tekintett.

Kimberly arca sápadt volt, mélykék szeme alatt fekete karikák ültek, a szája kicserepesedett, hosszú vörös tincsei kócosan, zsírosan tapadtak koponyájára. Fehér hálóinge összegyűrődött több helyen, csuklóin és bokáin a szíjak okozta lilás horzsolások éktelenkedtek. Kim izmai megfeszültek, ahogy felidézte a történteket, ismét lopva az ápolónőre nézett, majd újra átélte azt az élményt, mely a pszichiátriára jutatta őt és társait.

A 2000-es évek századfordulójára egy amerikai kutatócsoport felfedezte az elveszett, Platón által leírt ókori Atlantiszt, mely a tenger fenekére süllyedt egy természeti katasztrófa következtében. Legalább is évezredeken át erről tanúskodtak a feljegyzések addig, amíg fény nem derült az igazságra. Az eltűnt birodalom nem európai szigeten virágzott egykoron, így nem a Földközi-tenger hullámai jelentették neki a sírt, mert az egykori civilizáció az Atlanti-óceán fenekén nyugodott. A felfedezést néhány, az óceán mélyén készült fénykép eredményezte. A fotókon jól látszott egy díszes oszlop, mely kiemelkedett a víz alatti környezetből. A huszonnyolc esztendős, még pályakezdő régész, Kimberly Roberts fedezte fel az építményt egy antropológus társával, Philip Green-nel. A szenzációnak számító romok felkutatására létrehoztak egy csapatot, melynek az Atlantasz100 fedőnevet adták.

A tíz fős csoport egy tengeralattjárón lemerült 2100. május 4.-én az óceán mélyére, hogy dokumentálják a lent látottakat, és több információt kapjanak az évezredek óta oly titkos szigetről. Kim és a kis csapata nem azt találták, amire számítottak. Amikor kitekintettek a tengeralattjáró ablakán, elállt a lélegzetünk és sápadtan egymásra pillantottak. Az archeológus megdörzsölte a szemét, és ismét kitekintett. A kétezer méteres mélységben nem leomlott tornyokat és ledőlt falakat találtak, hanem egy teljes birodalmat, melyet védőburok vett körül. Az egyik társuk így szólt Kimhez.

- Ez valami tréfa, Kim?

- Nem – rázta a fejét a régész. – Magam sem tudom mi ez, itt vannak a bizonyítékok, a fotók kétezer méter mélyen készültek arról a díszes oszlopról, mely kiemelkedett az iszapból – nézte meg a fényképet. – Látod! – bökött a képre.

- Ha nem tudnám, azt hinném, hogy hallucinálok – jegyezte meg epésen Mark.

- Nem tetszik ez nekem! – csattant fel Philip asszisztensnője.

A tengeralattjáró irányíthatatlanná vált, és egyenesen elindult a víz alatti birodalom felé. Kim Markra tekintett, aki idegesen támaszkodott a falnak, miután jelentették a csapattársaik, hogy a jármű neki ütközik az energiapajzsnak, mely védi a rejtélyes építmény komplexumot. Kimberly kitekintett az ablakon, és ámulva látta, hogy egy rés képződik a burkon, akárcsak az ózonrétegen. Mire észbe kaptak, már bent voltak a védőrétegen belül. A sós víz szintje hirtelen lecsökkent, és a tengeralattjáró úgy ringatózott a vízen, akár egy kis csónak. Kimberly utasításba adta, hogy nyissák ki a tengeralattjáró fedelét. Elsőként nézett ki, miközben a szemel elé tárult a megmagyarázhatatlan okokból épségben maradt világ. Meglepődve tapasztalta, hogy friss oxigén van a burok alatti világban, akárcsak a felszínen. Az épületek homokszínűek voltak, az írásjelekkel díszített oszlopok több méter magasra emelkedtek. Gazdag, ismeretlen növényekkel teli kert tárult a szemük elé. Atlantisz palotájának lépcsőjén egy kreol bőrű, fekete hajú, sötét szemű nő lépkedett le, és egyenesen az idegenek felé tartott. Kimberly jelezte a társainak a helyzetet, mire a tengeralattjáró neki ütközött a kiépített padkának, mely a város szélének határát jelölte. Az idegen nő kedvesen mosolygott a régészre. A kezét nyújtotta neki, a nő elfogadta, és kilépett a vízi járműből. A társai követték, és egyszerűen nem tudták szavakba önteni a látványt. Mark összeráncolta a homlokát, ahogy feltekintett egy barlangot vélt felfedezni a város felett, amely közepén egy hatalmas szakadék tátongott, így beeresztve a napfényt. Kim a füle mögé tűrt egy tincset izgalmában, és megkérte Philt, hogy a kézi kamerájával vegye fel a látottakat.

- Érti a nyelvünket szerinted? – kérdezte Marcy, Philip munkatársa. Valamennyien megvonták a vállukat.

- A nevem Inzana Alunar – szólt az atlantiszi.

- Kimberly Roberts a nevem, ő a társam, Philip Green – húzta közelebb a kamerázó férfit, aki a jobb kezét felemelve üdvözölte Inzanát. – Ő itt Marcy Morgan… - intett a szőke hajú lány felé, aki karba fonta a kezét, és elhúzva a száját, oldalra biccentette a fejét. Kim bemutatta a többieket Inzanának.

Ezt követően az atlantiszi körbevezette a vendégeket a letűnt birodalomban. Phil mindent rögzített a kézi kameráján.

Kimberly visszaemlékezését az orvos szavai szakították félbe. A nő szűkre húzta a szemét, és rátekintett a férfire, aki újabb pillantást vetett a vizsgálat eredményeire és a kezeltje vallomására.

- Kim, kérem, mondja el ismét, hogy mi történt… De az igazat szeretném hallani. Ha nem működik együtt, akkor kénytelen leszek a rendőrséget is bevonni az ügybe, ami az ön körülményeit tekintve nem lenne túl jó ötlet.

- Az a nő – kezdte a mondandóját. – Ő volt az, aki Atlantiszban fogadott minket… Inzana néven mutatkozott be, és most Emilynek szólítják – az ápolónő elmosolyodott.

- Doktor úr, kérem, ne haragudjon meg, de ennek a nőnek elment az esze – Kimberly maga elé révedt, és mesélni kezdte a történteket sokadik alkalommal.

- Miután körbe vezetett minket elszállásolt bennünket a palotában. Markkal beszélgetni kezdtünk, egyszerűen hihetetlennek tűnt az egész. Egy víz alatti romvárost láttunk a fényképeken, és mikor elértük az óceán fenekét, egy virágzó kultúrával találtuk szembe magunkat, melyet furcsamód egy erőpajzs védett. Mark szerint nem látott az óceán fenekén barlangot, amikor megláttuk Atlantiszt, de mikor a burok belsejébe értünk, hirtelen előtűnt. Marcy nyugtalan volt, ahogy mi beszélgettünk. Egyre furcsábban kezdett viselkedni, szinte kivetkőzött önmagából. Odament a falhoz, és teljes erőből elkezdte beleverni a fejét, mígnem betört a homloka.

- Hölgyem, Marcy azt mondta, hogy maga bántotta!

- Azután vallotta ezt, miután maguk lenyugtatózták és két napra gumiszobába csukták – felelte a nő. – Nem ment el az eszem! – szedte össze magát Kimberly. – Mindannyian megváltoztunk, amíg Atlantiszban voltunk, tudom, hogy ott jártunk – kezdett el zokogni. – Ő mindent tud, csak nem mondja el! – sziszegte dühösen a foga között utalva az ápolónőre. – Felesleges bármit is mondanom, úgysem hisz nekem, akármit is vallok! – szólt dacosan Miss Roberts.

- Értse meg az én álláspontomat, hölgyem. Az Atlanti-óceán partján találtak magukra, többük testén súlyos sérülésekkel, és úgy viselkedtek, amik nem egészséges személyiségekre vallanak. Csak lássa be, hogy az egész történetet kitalálták, és hallucinogén anyagot használtak, akkor az ügyüket áttereljük más mederbe. Néhány hétig tartó elvonó programon vesznek részt, és az életük ott folytatódhat, ahol abba maradt.

- Értse meg, doktor, hogy az igazat mondom! – a betegápoló lemondóan megrázta a fejét. – Három napot voltunk az óceáni birodalomban.

- A múzeum, ahol állást kapott, egy hónapról beszélt, bejelentették az eltűnésüket… - az ápolónő elmosolyodott hallva a mondottakat.

- Az a nő, aki velünk volt lent a birodalomban, mindent elmondott miután én is kezdtem megváltozni.

- Hogy érti? A kábítószer hatására?

- Nem, kábítószer nem volt – suttogta. – Csak azok a hangok, az emberek sikolyai és jajveszékelései, mintha megőrültek volna – magyarázta. – Teljesen kivetkőztem önmagamból, mintha nem lettem volna ura a személyiségemnek. Teljesen megváltoztam… Láttam azt a nőt Philip mellett, és tudom, hogy nem hisz nekem, de az az igazság, hogy ez nem ember… - az orvos levette a szemüvegét és megdörzsölte a szemeit.

- Nem tudok magának segíteni, ha nem működik együtt!

- Az igazat mondom. Inzana valamiféle nem evilági lény volt, aki az egész ókori birodalom bukását okozta, olyasmi, mint ami a későbbi szent szövegekben olvasható a bukott angyalokról és a démonokról, akik megbabonázták az embereket. Atlantisz pusztulását nem természeti katasztrófa okozta, hanem az a nő – nézett a nővérre. – Az atlantisziakat is az őrületbe kergette, hogy eldobják az életüket, és sikerült a terve. A haláluk után elsüllyesztette a királyságot, hogy soha senki ne tudja meg, miféle lény okozta a birodalom vesztét – pattant fel. – Mondd meg neki, te szuka! Most mutasd meg, ki vagy valójában! Láttam az igazi arcod! – üvöltötte. A betegápoló lefogta Kimet, majd az ágyhoz szíjazták, és jó adag nyugtatót jutattak a szervezetébe. A nő elkábult és elaludt.

A doktor felállt és elhagyta a 101-es számmal ellátott szobát, de miután kilépett a folyosóra visszatekintett, és a barna kartonra pillantott.

Kim korábbi vallomásában az állt, hogy hirtelen különös rosszullét fogta el, majd elájult. Később magához tért, de akkor már a parton feküdtek, nem sokkal később ismét elvesztette az eszméletét és semmire nem emlékezett, akárcsak a társai. Egy halász talált rájuk, és ő értesítette a mentőket. Először kórházba szállították a kutatócsoport résztvevőit, majd átszállították őket az elmegyógyintézetbe, miután személyiségzavaros, deviáns magatartást mutattak. Sokszor kihallgatták mindegyikőjüket, de mindenki másként számolt be az élményekről, mintha nem is egy helyen jártak volna. Kim volt az egyetlen, akivel sikerült kommunikálni. A többieknél a kezelések sem hatottak, így újra és újra az archeológustól próbálták megtudni a teljes igazságot. A pszichiáter a múzeum vezetőjével, és Kim felettesével is felvette a kapcsolatot. A két férfi nyilatkozata szerint a merülés után néhány órára megszűnt a rádiós összeköttetés, és nem hallottak felőlük. Néhány nappal később bejelentették az eltűnésüket, majd egy hónappal később találtak rájuk. Korábban mentőcsapatok próbáltak a nyomukra bukkanni, eredménytelenül. A doktor nem hitte el egyetlen szavát sem a páciensének, mert a vallomásai során ellentmondásba keveredett, és úgy gondolta, hogy ez egy történet, amit annyiszor élt át a képzeletében, hogy ő maga is elhitte és a rabjává vált.

Amikor Kimberly magához tért, egyedül volt a szobában, legalább is azt hitte, de hirtelen a sötétből előlépett Emily, az ápolónő. A régész sikoltott, könyörgött, de nem hallotta senki sem a jajveszékelését.

Másnap az újságok szalagcímén szerepelt, hogy az Atlantisz-szindrómában szenvedő személyiségzavaros kutatócsoport tíz tagja brutális öngyilkosságot követett el egy elmegyógyintézetben, és közben egy ápolónő is eltűnt.

Feladat: Egyes - Cigányasszony - Az óceán feneke - személyiséglopás

A zsűri értékelése

Greeny|A novellád amellett, hogy remekül lett megírva, valami hihetetlen módon beletalált az ízlésembe. Atlantisz, elmegyógyintézet, keretbe foglalt visszaemlékezés, elszánt női archeológus, veszélyes emberfeletti nőalak? Minden stimmel. A legnagyobb gondom az írásoddal az, hogy nem regény, és nem tudtam olvashattam több ideig. Akadtak azért apróbb helyesírási hibák (Greennel, nem Green-nel –én már csak tudom :D–; viszont Emily-nek, nem Emilynek –a kötőjel attól függ, magyar helyesírás alapján ejtjük-e ki az utolsó betűt vagy sem–), illetve valószínűleg átolvasatlan mondatok ("és úgy viselkedtek, amik nem egészséges személyiségre vallanak"), de semmi komoly.
Amin még javíthatnál, azok a párbeszédeid. Néha frappánsak és életszerűek, néha viszont belassulnak és monotonná válnak. Amikor Kim különösen hosszan beszél, beszúrhattál volna egy-két szünetet, amikor hirtelen összezavarodik és elfelejti, mit is akart mondani. (Ez is utalhatott volna arra, mennyire megviselte pszichikailag a látogatás Atlantiszban és az elmegyógyintézet "terápiája".) Próbáld meg tehát jobban figyelembe venni a szereplőid személyiségét írás közben. Egyébként nagyon jó úton haladsz, kíváncsi vagyok a további írásaidra is.

Audrey| Most kicsit magunk ellen fogok beszélni, de a novelládon azt éreztem leginkább, hogy nem volt túl szerencsés olyan dolgokról írni, amiket nem ismersz igazán. Az első és legalapvetőbb, hogy nagyjából 100 év alatt semmi sem változott az egészségügyi ellátásban. Sőt, kicsit középkoriasabb is, mint amilyen az manapság. A szereplők viselkedése sem mindig illeszkedik a szakmájukhoz, a valósághoz. Néhány mondat furcsa volt, például ez:„Az Atlanti-óceán partján találtak magukra, többük testén súlyos sérülésekkel, és úgy viselkedtek, amik nem egészséges személyiségekre vallanak.”. A helyedben ezen próbálnék dolgozni, és a karakterek viselkedését mozgató mögöttes célokra, motivációkra, érzésekre figyelnék jobban.

Holly| Először a szerkesztésére térnék ki, hisz ezt látja meg azonnal az ember, amint megnyitja a történeted. Ami rögtön feltűnt, hogy hol van az elejéről a cím? Én itt a Novusra kiírtam, hogy azonosítani tudjuk, de abban a fájlban, amit küldtél nem volt benne. Célszerű rögtön az elejére kiírni, hogy mindenki tisztában legyen, mit is olvas éppen. Ezzel sokszor a történet hangulatát is előre tudod vetíteni. A másik, ami jó ha tudod, hogy próbáld meg kikapcsolni a Wordben az automatikus felsorolást, hogy a gondolatjelek tényleg gondolatjelek legyenek, és ne tegye ennyire be az egész bekezdést, felsorolásként érzékelve azokat.
De akkor a külcsínről térjünk át a belső dolgokra. A karakterek számomra nem voltak hitelesek. Nem voltak hús-vér emberek, nem voltak eléggé kidolgozva. Ahogyan Audrey írta, próbáld meg kidolgozni a mögöttes célokat is. Sokat segíthet, ha például megírod a szereplők rövid életrajzát. Mit csinált eddig, milyen kapcsolatai vannak, mi történt a családjával, ők hol vannak stb. Azonban az információcsepegtetés jóra sikeredett, szépen bontakoztattad ki a történetet, ami kreatív és érdekes volt. 
A helyesírásra figyeljoda. Jó, ha van valaki, aki átolvassa, mielőtt elküldöd. Gyakran kevered az egyes és többesszámot, valamint az olyan szavakat, mint a „körbevezetett” vagy „nekiütközött” egybe szokás írni. Greeny már tett említést a külföldi nevek ragozásáról, ehhez csak egy linket küldenék, ahol szépen ki van fejtve, hogyan is kell használni ezeket.
Amit nem éreztem még odavalónak, hogy bár a cigányasszony volt megadva a feladatban, mégsem éreztem eléggé indokoltnak, hogy az asszisztens szerepben tüntetted fel. Valahogy nem éreztem, hogy azzal, hogy ő cigány, adtál volna neki egy plusz árnyalatot. 
Összességében van még mit fejlődni, de jó úton haladsz. Gratulálok a novellához! :)

Súgó 1 hozzászólás

Új hozzászólás Frissítés

1

2016.04.20. 10:20 Barbi Sziasztok! Nagyon szépen köszönöm a kritikát, jobban odafogok figyelni a helyesírásra, és a részlet kérdésre is. A lehetőséget is köszönöm, hogy jelentkezhettem, hiszen így tanul az ember, és fejlődik! Üdv: Barbi