Molnár Zsófia

Mind halottak

Kis asztal, kis szoba.

A plafonról lelógó petróleumlámpa haldokló fénye ráesik az arcokra, bekúszik a bőrök sápatag sírjai alá, mintha le akarná tépni a csontokról a húst. Egyre mélyebb rétegek alá kúszik, megvilágítja az érzéseket valahol a vonások alatt, fájdalmas görcsbe rántja az izmokat, és mar, úgy mar akár az éhség.

Öt ember, kis asztal, kis szoba.

A falon ócska óra kattog, megfáradva, mint aki a zajtalanság űrjébe kapaszkodva próbál levegőt kapni az enyészet alatt. A beázott tető gerendái között rácsöpögött a víz, és rothadásnak indult a fája, nemsokára meghajlik a szög, ami a falon tartja, és darabokra törik, ahogy a földre ér. Azok után már csak fűtenek vele, de most még kattog, kitartóan, mert a senkinek mutatja az időt. Öt ember, és csak az óra kattogását hallani, néznek egymásra, és esznek.

Öt ember, kis asztal, kis szoba. Krumplit esznek.

Lélek nélkül mozog a kezük, fáradt inak végső, elkeseredett próbálkozásaival. Fájdalomtól megduzzadt női ujjak, kimarta őket a lúgos szappan, felszakadó bőrüket húzza minden mozdulat, ma is ruhát mostak. Egyikőjük kezében kanna van, sápadt folyadékot töltöget, kávéhoz hasonlít, de mégsem az, arra nem telik. Karján vörösen kidagadnak az erek, melyek felfutva az alkarján eltűnnek a ruha alatt, egy mozdulattal rántja vissza csuklójára a dohos anyagot, hogy ne lássák. Az ilyen kéz, annak a látványa fáj. A férfi, ő a krumplit ásta, hogy legyen mit enni, még ott a körme alatt a sár, a kését markolva rávetül a lámpafény. Halvány derengésével fénykörbe vonja őket, árnyékukat a falra festve, száműzve az asztaltól a lelkeket. Remeg a keze, fáradt, mégis csak a hideg rázza őket, mozdulatai kemények, már nem érzi a fáradtságot. Megtanulta tűrni, és csak szeli a krumplit úgy, ahogy kiásta, fejében egy munkadal ritmusa szól. Úgy koccan a kés a tányérhoz, ritmusban, úgy mindig könnyebb a munka. De most a gyomornak enni kell.

Öt ember. Krumplit esznek.

Egyikük halkan dúdolni kezd. Szenvedő tüdejéből rekedten tör elő a hang, de a dallamot felismerni. A ritmushoz tartozik, a földmunkások dala, azoké, akik a hidegben krumplit ásnak. Nemsokára jön a tél, holott nincs mivel fűteni, és ott állnak majd kint a sárban, ássák a krumplit. Hogy utána kapjanak belőle annyit, amennyit öten megesznek, csak annyit, hogy éhen ne haljanak, és bírják a munkát. Dúdolgatás közben köhögőroham fogja el, arcát a ruhájába temeti, és vért öklendez úgy, hogy senki se lássa. Neki sincs már sok ideje, mert a gyárban dolgozik, a városban, ahol sok a füst, és az megöli a tüdőt. Alig kap levegőt, nem tud már énekelni sem. A nő, kezében a kannával, folytatja a dalt, aztán lassan mindenki bekapcsolódik, csak halkan, hogy ne zavarják a legyet, ami zümmögve döglődik az asztalon, de senki sem csapja le.

Öt ember. Krumplit esznek, senki sem beszél. Csak énekelnek.

Az ablak üvegtáblái között fél lábbal belógó hajnali ég színe a feketéből egyre világosabbá vált, halk kopogás az ajtón. A férfi felnéz, miközben a szájába emel egy falatot, de nem mozdul, úgy tűnik, mintha azon gondolkodna vajon ki áll az ajtóban, ilyenkor? Lassan mozdul meg, mintha a sok éves munka elcsigázta volna hátralévő élete minden mozdulatát, lelketlen robotként mozog. Csoszogó léptei egybevágnak az óra vánszorgó kattanásaival, egy évezrednek tűnik, mire elér az ajtóig. Mintha lelassult volna az idő, és az egész világ valami nehéz, sűrű masszában mozogna. Az asztaltól senki még csak fel sem néz, dúdolnak tovább és esznek, nem szalasztanak el egy pillanatot sem, hátha a következőben már nem lesz rá lakalom.

Két ember, egymás előtt. Nyitott ajtó. Várnak.

A férfi, aki felállt az asztaltól, élő csontvázként görnyed, miközben kimered a külvilágra. Hajlott vállából mintha kiállna a csont, lába remeg az erőfeszítéstől, alig áll. Időnként nyögések szakadnak ki belőle, miközben az ajtófélfába kapaszkodik, már nem tudja megtartani a testét. Már megszokták a szenvedés hangjait, nyögések, sírások, zörgő csontok, csoszogás. Lassú enyészetként áll az ajtóban, vézna kezére pergamenként száradt rá a bőr, ráncokban, ahogy kapaszkodik, a szálkás fa felsérti, de nem vérzik. Odakint a szélnek olyan hangja van, mint a keserves csecsemősírásnak. Két napja esett le az első hó, azóta csak ezt a folyamatos sírást hallani. Keserves.

Az ajtóban egy másik férfi áll, szinte tükörképe a másiknak, alig egy kicsivel torzabb: hatalmas vágás fut végig a szemétől az állig, arca jobb oldala szinte lelóg a koponyáról. Errefelé a sebeket senki

sem varrja össze, csak úgy maguktól gyógyulnak be. Az ajtót nyitó hangos, reccsenő hanggal dönti oldalra fejét, néma kérdésnek szánva. Az odakint állón foszlott kabát van, a hatalmas lukakon átfúj a szél, de még így is több a semminél. Hallani, ahogy reszket, az izmai üvöltenek a fájdalomtól, már nem bírják tovább erővel ezt az őrült vacogást. Fáj a hideg, de egy hangot sem ad, némán szenved a lassú halál alatt. Másnapra valószínűleg már nem kel ki az ágyból.

Két ember, nyitott ajtó. Szavak.

A hang, ami az érkező torkából előtör olyan, akárcsak a döglődő légy zümmögése. Nehézkes, rekedt és karcol, mintha hosszú körmökkel szántana végig a hallójáratokon. „A hídon.”

A férfi erre megfordul, visszanéz a házban ülőkre. Ők csak esznek, és merednek maguk elé, a halk dallam meg-megüti a fülét. Átlépi a küszöböt, és behúzza maga mögött az ajtót. A hideg kalapácsütésként éri a testét, térde megroggyan, ő mégis ugyanúgy követi a fekete kabátos férfit, mintha mi sem történt volna. Zörgő, csoszogó léptekkel a megfagyott földúton, amit belepett a hó és a jég. Visszanézve a kis ház rogyadozó rom volt a puszta közepén apró koszfolt. A hullaszínű, színtelen ég egybeolvadt a szürkés hóréteggel, vákuumszerű semmibe foglalva az élettelen épületet.

Három ember. Ketten állnak. Márványszobrok.

A feje nehezen fordult el, hogy lenézhessen a hídról. A szél süvítése minden más hangot elnyomott, a folyó vize volt az egyetlen, ami mozdult. Két csontváz állt egymás mellett a fehér semmivé vált világban, a puszta közepére épített ház halottan figyelte őket a tátongó űrből. Rémálomszerű mozdulatlanság és síri csend.

Három ember. Két csontváz. Egy halott.

A mellette álló férfi reszkető keze lassan kinyúlik, és a híd lába melletti fagyott földnyelvecskére mutat, amit lassú mozgással mos a folyó vize. Nem hallani a csobogását. Még a saját lélegzetét sem hallja, ahogy a kék, felpuffadt holttestet nézi, amit partra vetett a folyó. Merev tagjait neki- nekicsapja a híd lábának, de a puffanást sem hallani. Ütemes, mint az óra kattogása.

- Kihúzzuk?

- Ne. – morogja a sebhelyes, szinte hallani, ahogy testében a csontok zörögnek. – Estére továbbsodorja a víz.

Állnak, és néznek lefelé, mindketten reszketve, csontjuk zörög a szélben. Összefonják maguk előtt a kezüket, és csak merednek a vízre, miközben a szél visítása olyan, mintha kaszát éleznének valahol a távolban. Állnak, és gondolatokat keresnek reszketés közben.

Három ember. Mind halottak.

A zsűri értékelése:

Tekla | A történet elgondolása tetszett, viszont hiányérzetem van a megvalósítással kapcsolatosan. Számomra ez a kettő oldal kevés, szívesen olvastam volna egy kicsit jobban kibontva, részletesebben, mert így fejben tudom, hogy mit hivatott bemutatni a novella, de olvasás közben a szívemben nem érzem ugyan ezt.

Deszy | Rövid, de húsbavágó.
A történet a festmény jelenetével indul, de rövidsége ellenére is képes túllépni rajta. Mégis végig egységes egész marad, a festmény hangulata, az induló jelenet visszaköszön. Ahogy a sorok is visszaköszönnek újra meg újra, szépen lassan döfve szíven az olvasót. Ez nagyon tetszett, kifejezetten hatásos volt, a novella végén pedig így a négy szócska elég volt, hogy nagyot üssön. Ezzel az érzéssel szeretek novellákat abbahagyni – megvolt a csattanó, amit akartam.
De ez az egész írásra érvényes: kemény szavak a kemény élethez, a stílus jól passzolt a történethez. Nagyon tetszett.

Holly | Nagyon drámai a kezdés, akárcsak a befejezés is. Nagyon érzékletesen írsz, remekül bánsz a hasonlatokkal. A képeket akarva-akaratlanul látom magam előtt. A csendes szenvedés, a halál kecsegtető és baráti ígérete az egész novellát körbelengi. Nagyon szépen osztottad szakaszokra a történetet a tőmondatokkal. Mindegyik éles késként hasít az olvasó tudatába.
Ha belegondolunk nem sok minden történik a novellában, inkább egyfajta helyzetjelentés, mégis mindent megtudunk a földművesek világáról, a szegénységről és a túlélésről. A dúdolás kifejezetten tetszett, ahogyan megszakítottad a némaságot egy ilyen kísérteties hanggal, ami olyan halk, hogy a haldokló légy zümmögését is hallani mellette.
A vége is épp elég drámai, hűen követi a novella előző hangulatát. Ott ér véget, ahol kell és ott kezdődik, ahol kell. A festményhez tökéletesen illik, úgyhogy nem is igazán tudok semmi rosszat mondani róla. De ami szemet szúrt: Bár nem alkalmaztál sok párbeszédet, az ott használt írásjelek használata helytelen. Erről többet a könyvtárban olvashatsz. Néhol találtam elgépeléseket, de ezek könnyen kiküszöbölhetőek egy újraolvasással. Amit én hiányoltam, a cím a novella elején. Bár a dokumentum nevében benne állt, mégis jó látni kezdésként, így a letisztázott. Illetve ha már kötözködök, akkor egy sorkizárt is szépen mutatna.
Összességében gratulálok, egy remek művet olvashattunk tőled. 

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés