Molnár Zsófia

Megjelöltek

A hangokkal kezdődik, először pár házzal arrébb. Eliza lázas álmából kipattant szemmel ül fel az ágyon, egy fiatal nő szaggatott zokogására. Egészen addig csendes volt minden, de ahogy a lány meghallja az első sikolyt, úgy pattan ki az ágyból mintha megégették volna. Zilált, szőke tincsei izzadságtól átázva hullnak az arcába, de nem törődik vele, úgy ahogy van, mezítláb, vékony fehér hálóingében tépi fel a szobája ajtaját. Az először felhangzott sikolyhoz most még több társul, félelemtől terhes nők zokogásával és kiabálással együtt. Nem messze üvöltő férfihangot hall, középkorú mentora indulattól fűtött káromkodását. Még sosem hallotta a férfi hangját így, ilyen formában, de most nincs ideje vele törődni. Keresztülrohan a szegényes, már-már omladozó kis házon, ahol laknak, és anyja épp abban a pillanatban lép ki a szobájából, mikor Eliza kirobban az utcára. A nő utána néz, fásultan próbálja felfogni az eseményeket, de akkor kisebbik lánya, Eliza csecsemő húga nyivákoló hangokat hallatva felordít, és a nő lassan becsukja tíz éves lánya után az ajtót. Eliza csak annyi időre néz vissza, hogy lássa: a Begyűjtők alig pár házzal vannak mögötte, vagy tucatnyian menetlenek hátborzongató, éjfekete köpenyükben, fáklyával a kezükben. Az egyik, magas csuklyás alak úgy rúgja be a szomszéd ház ajtaját, hogy az elkorhadt fa panaszos reccsenéssel törik ketté, majd a lány hallja a szomszéd asszony üvöltését. Levegőért kapkodva meggyorsítja a lépteit, a koszos, töredezett macskaköves utca minden lépésnél belenyilall a talpába, de nem törődik vele. Mögötte a csuklyás alakok egyre csak jönnek, ütemesen egyszerre lépve, mintha pár centivel a talaj fölött lebegnének. A lányban megfagy a vér, ahogy meghallja a dobokat, egyre gyorsabban és gyorsabban próbál futni. Tüdeje ég a légszomjtól, alig kap levegőt, miközben a házakat számolja magában. Egy, kettő, három… Még olyan messze van! Annyiszor futotta már végig ezt a távot, de most annyira meg van rémülve, hogy a mögötte lévő fények által az utcára vetett árnyékok lázasan táncolni kezdenek a szeme előtt. A forróság úgy égeti minden tagját, hogy minden lépés kínszenvedés, összefolynak előtte a dolgok és a dobok üteme mintha egyszerre verne a szívével. Amikor már csak pár házra van, elerednek a könnyei is, nem akart mást, csak eljutni eddig. Tudta, évek óta várta, hogy a négyévenkénti Begyűjtés alkalmával őt is elvigyék. Azt hitte, van még két hete, de most előbb jöttek. Sokkal előbb, mint kellett volna. Amikor a szűken egymás mellé emelt épületek között meglátja a tizenhármas számot, még utoljára, végső erejéből meghajtja magát a hátra lévő maradék pár méterre. Fulladozva esik térdre az ajtó előtt, de nem hagy magának annyi időt, hogy levegőhöz jusson. Szédülve, lángoló fejjel, vacogva a láztól nekifeszül a ház ajtajának, mire az lassan, nyikorogva résnyire nyílik. Ahogy beér az épületbe, teli torokból üvölteni kezd.

 „Pip! Pippa, hol vagy?” Zihálva vár válaszra, miközben odakint egyre hangosabban és gyorsabban verik a dobokat. Egyre gyorsabban… Eget rengető sikoly hangzik fel, nem olyan elkínzott, sírásba forduló, de nem egy kétségbeesett anya sikolya. Ez erőteljes. Fájdalmas. Bosszúszomjas. Fiatal. Úgy hasítja végig a levegőt, hogy Elizának a fülére kell tapasztania a fülét, minden tagja beleremeg. Eliza újra teli torokból üvölteni kezd.

 „Pippa! Pip, hol vagy?”zokogja. Egyre gyorsabban kapkodja a levegőt, az izmai már görcsölnek a remegéstől, ami úgy nyúzza minden porcikáját, hogy a lánynak még levegőt vennie is nehezére esik, a feje pedig mintha elevenen lángolna. Nyílik az ajtó, és egy korban hozzá illő lány sietősen berobban a házba, elreteszelve maga mögött az egyetlen kijáratot. Eliza megkönnyebbülten ugrik barátnője nyakába, a lendülettől összekapaszkodva a földre esnek. A másik lány véznább, fehér bőre szinte világít a pizsama alatt, szép, kerek arcát ébenfekete haj keretezi. Mind a ketten hangtalanul kezdenek sírni, miközben odakint a dobok egyre közelebbről hallatszanak, és vészjósló, döngő léptek párosulnak hozzá. Eliza tudja, hogy ez az idei Válogatás más, mint a többi: a Begyűjtők sosem eddig csaptak zajt. Sohasem figyelmeztettek. A dobok egyre hangosabbak, Eliza szorosan hozzá bújik a barátnőjéhez. Évek óta attól rettegtek, hogy egyik éjjel elviszik őket, és most megjelentek. Mindenfelől üvöltés és gyereksírás, fenyegetőző férfihangokat hallanak, az épület falai szinte megremegnek a láthatatlan léptek csontig hatoló lüktetésétől. Pippa csendesen mormolni kezd, barátnőjének pár percbe telik mire rájön, hogy a lány azért imádkozik, hogy csak még egyszer keljen fel a nap. Aztán meghallják a csattanást, Eliza rettegve felsikít, ahogy az ajtó leszakad a zsanérokról, és felkavarva a port, hangos csattanással kis híján agyonüti őket. Pippa felordít, ahogy egy fekete köpenyes a hajánál fogva felrántja a földről, elszakítva őt a barátnőjétől.

„Ne!”üvölti Eliza, és zokogva próbál felpattanni, de akkor egy alak hátulról elkapja és hátracsavarja a karját. Eliza sikít, vadul rugdalózni kezd és beleharap a száját befogó kézbe. Vér ömlik a szájába, de nem törődik vele, kiabálva és vadul kapálózva próbálja kiszabadítani magát.

„A rohadt életbe, ez a kis dög belém harapott!”káromkodik a férfi, aki satu szorításában tartja. A társa felmordul, a hangját elnyomja az egyre ütemesebb dobszó.

„Fogd már erősen azt a kis patkányt, nem igaz hogy nem tudsz elbánni egy ostoba kis nőstény vakarccsal!” Eliza utoljára megpróbál kiszabadulni, a szeme előtt úgy vibrál minden, mint valami lázálomban és szédül, de megpróbálja kirántani a kezét. A férfi, aki mögötte állt hirtelen elengedi, a kislány a lendülettől hirtelen a földre zuhan, pontosan a barátnője lábai elé.

„Hagyjátok! Hagyjátok már békén!”visítja az, és ugyanolyan erővel rúg és próbál kárt tenni fogva tartójában.

„A büdös pokolba, szedd már össze azt a lányt és húzzunk innen!”csattan fel a Pippát tartó, rekedt, szakállas férfi.

„Olyan forró, hogy leégeti a kezemről a bőrt, dehogy nyúlok hozzá! Annyira magas a láza hogy nem éri meg a reggelt!”

 „Akkor hagyd itt, a francba is, csak mozogj már!”

Eliza erőtlenül a könyökére támaszkodik, és őrjöngve, könnyektől homályos látással nyöszörög.

„Ne! Kérem, ne vigyék el, kérem, kérem ne! Vigyenek engem, ne őt! Kérem…” Pippa sikít és ordibál, abban a pillanatban úgy fest, mint egy megvadult kis tigris, de a két férfi lefogja és keményen maguk után vonszolják. Eliza nézi, ahogy elhurcolják a barátnőjét, teli torokból kiabál, aztán a hangja szívet tépő zokogásba csap át, és csak sír, a betegség úgy égeti belülről, hogy képtelen megmozdulni, aztán pár perc múlva reszketve, láztól izzva veszti el az eszméletét, és ott marad a padlón. Engem kellett volna elvinniük. Engem. Az én hibám. Nekem kellett volna mennem.

Pippát kegyetlenül vonszolja maga után a rothadás szagát árasztó, szakállas férfi, a lány belefáradt már a küzdelembe. Addig tépte magát, harapott, rúgott és csépelte a nagydarab embert, míg minden ereje elfogyott az ellenkezéshez, és hagyta, hogy az magával rángassa. A zokogás görcsösen rázza a testét, a fülében visszhangzik a dobok velőtrázó dübörgése, bensője minden alkalommal beleremeg. A menet elején halad, mellette egy tizenegy éves kislány, két tizennégy éves forma fiú és egy másik, magas, aki izmos testalkata miatt tizenhatnak néz ki. Pippa kábultan bámulja őket, az agyában összekeverednek a gondolatok, nem tudja megkülönböztetni az álmot a valóságtól. Pár perce még az ágyában feküdt, mikor meghallotta messze, a kótyagos álmain átködlő dobokat. Azt hitte sosem ér oda a házhoz. Azt hitte már elkésett, és Elizát már elvitték, most viszont valahogy képtelen félni. Barátnője biztonságban van. Beteg, ezért ott hagyták és csak ez számít. Bárcsak el tudott volna köszönni tőle… Szinte elsőként látja meg a magas, csipkézett fehér templomtornyokat. Az éjszaka árnyai szinte összesűrűsödve folynak végig a műgonddal kifaragott falakon, Pippának pedig olyan érzése van, mintha a templom több sebből vérezne. Mintha az istenek szíve fekete, véres könnyeket ontanának értük. De nem, fordul meg a kislány fejében. Az nem lehet, hiszen akkor ez magas, csuklyás alak nem vonszolná itt maga után. Nem rángatná fel a földről, ha megbotlik, és hagyná, hogy a mögöttük menetelő tömeg elgázolja őt. Olyan mintha az egész menet ritmusra pulzálna, miközben a köpenyes Begyűjtők teljesen egyszerre lépnek. Mintha a lábuk nem is érintené a földet, még minden egyes lépésükmint a mennydörgés. Kivonszolják őket a templom előtti kerek térre, és a menet pulzálva kör alakba tekeredik a téren. Körülbelül ötven, vagy még annál is több gyerek. Pippa amerre csak néz, őket látja, egyesek sírnak, rikoltoznak. Mások még nem adták fel a harcot és minden lehetséges módon szabadulni próbálnak. A kislány ütést érez a hátán, majd a köpenyes férfi térdre kényszeríti maga előtt. Egy fiú, akit Pippa tizenhat évesnek saccolt, eddig csendben volt, de most ordítva veti magát a csuklyás férfira, aki a földre akarta lökni. Pippa felsikít, ahogy az egyik fáklyatartó alak egy csillogó kardot húz elő a köpenye alól, és egy szempillantás alatt keresztülszúrja a fiút. Vér fröcsög mindenfelé, a gyerek pedig élettelenül terül el a macskaköveken. A fáklya fényében Pip egy pillanatra látja megcsillanni az égre meredő szemeket, mikor a köpenyes meggyújtja a testet. A láng körülöleli a fiút, egy másik csuklyás pedig nagyot rúg bele, hogy az égő test a körön kívülre kerüljön. A rituális csoportosulást körbevevő, közemberekből álló tömegből egy nő a lángoló testhez ugrik, de a zokogása hirtelen elhal: a kardos hóhér dühében az asszony felé csap, és Pippa még látja, hogy gurul el a nő feje. A férfi aztán visszadugja kardját a hüvelyébe, majd valami segítője egy méretes, vas billogot nyom a kezébe. A kislánynak megindul a szívverése, és a dobok egy pillanatra leállnak.

„Abban a megtiszteltetésben lehet részetek, - üvöltötte, természetellenes hörgő hangja végighömpölyög a jelenlévőkön – hogy Ivadéknak válogattunk be benneteket. Ezentúl nem ez a világ lesz az otthonotok, hanem nagylelkű Másvilági vezetőink szolgálatába állhattok. Már ha megéritek ezt a reggelt.”

Hosszú hatásszünetet tart, de senki még csak levegőt sem mer venni. Aztán az összes köpenyes egyszerre kántálni kezd. Először hangosan, és egyre gyorsabban ismételgetik ugyanazt a mondatot.

„Jelöltessék meg túlvilági uraink jelével minden hűséges emberkölyök, hogy más világ istenei élve hagyják őket nemes szolgálatukra.”

 Közben a dobok újra rákezdenek a végzetes ritmusra. Pippa gondolatai delíriumos állapotban lebegnek valahol körülötte, ahogy végignézi,ahogy a billogos férfi segítője sorban feltépi a gyerekek ruháját, hogy ura a mellkasukra nyomja a fáklya tüzében hevített, forró vasdarabot. A teret betölti az égő hús szaga, és a halálüvöltések. A legtöbb, fiatalabb holtan esett össze a kövezeten, a kislány viszont, mikor a magas, vészjósló alak megáll előtte, és egy penge a nyakától felhasítja a hálóingét, csak üres tekintettel meredt maga elé. Aztán megérzi az égető, elviselhetetlen fájdalmat, ahogy a férfi a két melle közé nyomta a billogot. Felüvölt, az orrát betölti a sülő hús sercegése, de pár perc múlva már eszméletlenül fekszik a macskaköveken.

Hetven év múlva

Eliza mostanában alig bírta elvonszolni magát a fehér templomig, öreg karjait lehúzták a virágládák. Görnyedt háttal, nyöszörögve vonszolja be magát a katedrális hátsó temetőkertjébe, és hetvenévi megszokással követi a fehér sírkőhöz vezető kis ösvényt. Ahogy elhalad a halottak emlékművei mellett, rá se kell néznie egyikre sem, felből tudja ki, hol, ki mellett fekszik az út mentén. Gyerekkorában jól az eszébe véste, mikor először támolygott ki Pippa sírjához, és kábultan olvasta a neveket. A neveket, akik a barátnőjéhez vezető csapás mentén feküdtek. Régebben ismerte őket, azokat a gyerekeket temették ide, akik nem élték túl a Begyűjtés éjszakáját. Az öreg, immár a kilencvenhez közelítő Eliza nagyot nyögve tette le a virágládákat barátnője mellé, és lassan leereszkedett a márvány padra, amit a lány sírja elé csináltatott, mikor Pippát eltemették. Volt, hogy napokon keresztül csak ült itt, beszélt a lányhoz, aki húsz évesen halt meg a Másvilágiak csatájában, mikor elfoglalták az emberek nagyobb városait. Pippa dezertált egy Határvilági herceg seregéből, és z emberek ellen harcolt. Az ide vezető út felénél fogták el, mikor haza akart jönni, és hidegvérrel kivégezték. Eliza egy ideig üldögélt a padon, majd kiemelt két szál fekete rózsát az egyik virágládából, és a két fehér vázába állította őket a névtábla két oldalán. Pippa Andrews, ennyi volt csak belevésve a kőbe, se dátum, se születési hely, semmi. Meg egyetlen mondat, amit Eliza még nagyon régen kívülről megtanult.

„Elfelejteni, lélegezni, csendben megfagyni a belülről fakadó télben, ahol nem olvad fel a jég – márványba dermedt egy emlék, és vele egy testvér.” mondta ki hangosan a szavakat.

 A nap elkezdett felkúszni a látóhatár mögé, narancsos foltokat festve a hajnalodó égre. Eliza elgondolkodva nézi a napsugarakat, a templom szobrok által ölelt, faragott főtornyát, és közben egy emlék játszódik le előtte. Egy lázálom emléke, amiben a templom előtti téren megbillogozzák a barátnőjét, akit a húgaként szeretett, egy lázálom emléke, ami után inkább nem szeretett volna felébredni. Felsóhajt, és lenéz a sírra, ahogy a napfény szint elcsúszik a felületén, élesen visszaverődve a szemébe.

„Látod, Pippa, milyen szép innen a reggel?” 

Normand Corbeil - Heavy Rain OST Main Theme

A zsűri értékelése

HeatherK

Az igaz barátság egy szép története. Megható, ahogy sosem felejti el azt a lányt, aki mindig vele volt. Viszont, akaratlanul is a manapság oly népszerű, vigyük el a gyerekeket/fiatalokat, hogy gyilkolásszák egymást sztorik jutottak kissé eszembe.

Ahogy elkezdtem olvasni behatároltam egy fiatal lányt, aki a kamasz éveiben jár, aztán meglepődtem kicsit, hogy mennyivel fiatalabb, mint ahogy én azt elképzeltem. Aztán már minden stimmelt, de még sokszor így is idősebbnek éreztem, mint amennyi, bár ez a környezetből is adódhat a lány számára.

Volt, hogy elkapott a történet izgalma, de el-elveszett ez a fajta feszültség. Néha elkezdett magával vinni, aztán újra kiestem. Néhol egy-két mondat megkívánná a szétválasztást, mikor új gondolatra vált. Találtam egy pár elírási, vagy betűhiány hibát, de ezeken kívül nem találtam kivetni valót. Ügyes.

Audrey

Az első dolog, ami szemet szúr az a legelső szuperhosszú bekezdés. Figyelj a tagolásra, különösen a legelső bekezdés esetében, mert tudat alatt könnyen elriasztó lehet tömény egy oldalt látni egyben, enterek nélkül. Olvasás közben néha ugyanezt vettem észre a mondataidnál is. Folyamatosan hömpölyögnek a szavak, és néha nehezen követhetőek lesznek emiatt a mondataid.

A történetben nekem kicsit hiányzott néhány válasz: miben volt más ez a begyűjtés, mint a korábbiak és miért? Miért kellett volna az egyik lányt elvinni, és a másikat nem; mi alapján dől el, hogy kit gyűjtenek össze?

Nekem a történeted inkább tűnik egy regény bevezetésének (természetesen az „”x évvel későbbig”), mint egy igazi novellának. Nem is a történet, inkább az ötlet… Nem is tudom, mindenesetre nekem ez így, ilyen formában kicsit hiányos volt, nem adta meg azt a z érzést, amikor befejeztem, hogy összeállt volna a kép.

És végül a befejezés. Annyit tudni kell, hogy a Harry Potter óta nem vagyok kibékülve ezzel a fajta lezárással, és még mindig nem sikerült megszeretnem. Persze a képedhez abszolút szükséged volt valamilyen éles váltásra, ezt el kell ismernem. A képet jól beleillesztetted a fantasy világodba, a templomot sokkal varázslatosabbnak képzeltem el, ahogy olvastam, és ez egy jó pont.

Holly

A kép és a zene párosa kifejezetten nehezen összeilleszthető volt. Míg az egyik egy nyugodt és inkább elgondolkodó, addig a másik mozgalmas és izgalmas. Te a novellában inkább az utóbbit választottad, és egy állókép helyett olyan világot teremtettél meg, ami izgalmas, veszélyes, mozgékony.

Viszont bármennyire is igyekeztem, nem tudtam a teljes világot átlátni, csak egy nagyon apró kis szeleteét. Ami nem lett volna gond, ha nem teszel célzást abban a világban más történeti részekre és kultúrális vonatkozásokra. Kik is valójában ezek a begyűjtők? Mi történik azzal, aki túléli a billogozást? Milyen korban vagyunk és milyen a társadalom? Egy-két magyarázó mondat nem ártott volna, ugyanis így Audery-hoz hasonlóan én is azt érzem, hogy nem befejezett, nem lett egy kerek egész.

Súgó 1 hozzászólás

Új hozzászólás Frissítés

1

2014.12.11. 10:09 Zsófi Köszönöm szépen az építő kritikát! Mindenképpen hasznos volt, és igyekszem javítani a novellát az észrevételeitek alapján. Még egyszer köszönöm  Zsófi