Nadia meglepően kipihenten ébredt. Csodás álma volt az idegenről, aki előző este megmentette őt. Álmában ott volt vele. A haját simogatta, és megnyugtatóan duruzsolt a fülébe. Biztosította róla, hogy nem hagyja, hogy bármi bántódása is essék.
Ő pedig szíves-örömest hitt neki. Szinte csalódott volt, mikor reggel felébredt, és nem találta sehol.
Most, hogy alkalma volt lehiggadni, más szemmel nézte az elmúlt este eseményeit. Már nem félt a férfitól. Ha bántani akarta volna, ezer alkalma lett volna már rá, hogy megtegye. De nem így történt. Sőt. Kétszer is megmentette az életét, ő pedig viszonzásul elmenekült előle.
A vére lángolni kezdett, amint eszébe jutott, milyen jól érezte magát a karjaiban, és hogy álmában mennyire élvezte az érintését.
Arra, pedig amit az éjszaka látott, vagy inkább látni vélt, a férfinak egészen biztosan lesz valami értelmes magyarázata.
Már ha egyáltalán megtalálja. De ugyan hogyan is tehetné? Semmit nem tudott róla, még a nevét sem.
Bármennyire szeretett volna is megoldást találni erre a problémára, nem tudott. Munkát kellett találnia sürgősen, ne hogy kitegyék a szűrét a lakásból.
Kapkodva felöltözött, sűrű sziszegések közepette. A zúzódás a vállán iszonyatosan fájt. Automatikusan kezdte el keresni a telefonját, majd eszébe jutott, hogy elhagyta, a táskájával együtt. Hatalmas volt a meglepetése, mikor az előszobába érve megtalálta az aprócska táskát hiánytalan tartalmával együtt. Csak a telefon nem volt benne.
– Ez meg hogy lehet? – kérdezte saját magától. – Tisztán emlékszem rá, hogy … Áh! Biztosan megőrültem – könyvelte el, és elrohant otthonról.
Egész nap a várost járta, de hiába. Már úgy érezte, leszakad a lába, még sem jutott semmire sem. Mindenhol csak azt a választ kapta, hogy túl képzett a munkához. Már az is baj?
Hiába bizonygatta, hogy ő bizony még a takarítást is elvállalja.
Már csak arra vágyott, hogy otthon legyen végre. Türelmetlenül kutatott a kulcsai után, mikor egy hatalmas alak állta útját.
Rémületében hátrébb lépett, de mikor felismerte, hogy ki áll előtte, megkönnyebbülten elmosolyodott.
– Óh! Te vagy az? Örülök, hogy megtaláltál. Bocsánatot akartam kérni, és megköszönni, azt, amit értem tettél.
– Erre most nincs idő – felelte az idegen, és megragadta a karját, miközben öles léptekkel megindult a járdán, maga után vonszolva őt.
– Mi? – értetlenkedett a lány, és most vette csak észre, milyen komor a férfi arca. Sötét szemében feszültség villogott. Nagyon ijesztő volt.
Ugyanolyan sötét ruhát viselt, mint előző nap. Garbó gyakorló nadrág, és katonai bakancs.
Ez az – csapott a homlokára gondolatban. – Biztosan rendőr. Ez mindent megmagyarázna.
– Álljunk meg egy pillanatra! – cövekelt le a járda közepén, mire a férfi türelmetlenül fordult meg. – Mutatnál valami igazolványt, és elmondanád, mi folyik itt?
– Tessék? – nézett rá összevont szemöldökkel.
– Feltételezem rendőr vagy – magyarázta Nadia.
– Ezt meg honnan veszed?
Most már végkép összezavarodott. Fogalma sem volt, ki ez a férfi, arra pedig végkép nem volt semmi ötlet, miért akarja magával rángatni, és függetlenül attól, hogy legszívesebben a világ végére, vagy akár a pokolba is örömmel elment volna vele, ilyen egyszerűen nem hagyhatta, hogy elhurcolja.
A másik láthatta felvillanni a szemében az elhatározást, mert elengedte a karját. Lerítt róla, hogy csak nagy erőfeszítések árán tud nyugalmat erőszakolni magára.
Két nagy, meleg tenyerébe zárta az arcát, gyengéden kényszerítve ezáltal, hogy a szemébe nézzen. Arcán most nyoma sem volt az erőszakosságnak.
– Kedves! – szólította meg, és Nadia emlékezett rá, hogy a sikátorban is így hívta. – Bíznod kell bennem! Mindent el fogok magyarázni, de erre most nincs idő. Nem foglak bántani, megígérem. Lelketlenek vannak a lakásodban, és minél előbb biztonságba kell téged helyeznem. Nem tudom, hogy sikerült ilyen hamar a nyomodra bukkanniuk – tette még hozzá, de inkább csak magának.
– A telefonom – felelte. – Reggel nem találtam.
Az idegen egy másodpercig kifejezéstelenül bámult rá, de utána felsejlett szemében a felismerés.
A tekintete elszakadt Nadia arcáról, és a háta mögé révedt. Ismét fellobbant benne a gyilkos düh, a lány pedig önkéntelenül hátra hőkölt. De rájött, hogy az nem neki szól. Követte a pillantását, és földbe gyökerezett a lába. A lakásából egy hatalmas alak lépett ki, aki kísértetiesen hasonlított előző esti támadóihoz, és rohanvást feléjük indult.
A férfi maga mögé tolta a lányt, és a kabátja alá nyúlt. Nadianak nem kellett odanéznie ahhoz, hogy tudja, valamilyen fegyvert vett elő.
– Jaj, ne! – nyögött fel. – Már megint?
Egyetlen jól irányzott mozdulattal hajította a dobócsillagot a pasas mellkasába, aki hörögve csuklott össze.
– Gyere! Most nem tudok végezni vele, az a legfontosabb, hogy te biztonságban légy. Hamarosan itt lesznek a társai. Ezek a szemetek soha nem dolgoznak egyedül. Mindig csapatban járnak.
– Mi az, hogy nem tudsz végezni vele? – kérdezte remegő hangon Nadia. – Gondolod, hogy egy ilyen brutális támadást túlélhet?
Szó nélkül mutatott a Lelketlenre, aki az imént még a járdán feküdt, most viszont dühtől szikrázó szemmel, habzó szájjal állt ugyanott.
Elkezdte megint maga után húzni, és Nadia már nem tiltakozott tovább. Meg kell bíznia újdonsült őrangyalában. Meg akart bízni benne. Egészen biztosan nem ő a darabolós gyilkos, hiszen akkor már nem élne. Bár, ahogy a késsel bánik, és amilyen előszeretettel vagdos le fejeket, fogalma sem volt, miért is olyan biztos ebben.
A férfi egy lesötétített ablakú terepjáróhoz vezette, és betuszkolta az első ülésre. Egy pillanat múlva már ő is bent ült.
– Hová viszel? – kérdezte idegesen, és nem tudta megállni, körbe ne nézzen, hogy vajon észrevették-e őket.
– Biztonságos helyre – jött a szűkszavú válasz.
*****
Agenor olyan erővel markolta a kormányt, hogy kis híján összeroppantotta. Édes Zeusz! Add, hogy ezt most jól csináljam – fohászkodott.
Végre itt volt mellette a nő, akit társául rendeltek az istenek. Megbízott benne. Hagyta, hogy megvédje őt. Nem menekült ismét el. De tudta, hogy elég egyetlen rosszul megfogalmazott mondat, hogy megint megijessze. Óvatosan kell hozzáfognia a dologhoz.
– Rendben – szólalt meg Nadia néhány kilométer után. – Talán kezdjük ott, hogy ki vagy te?
– A nevem Agenor – kezdte a harcos, de mielőtt folytathatta volna gondosan felépített mondanivalóját, a másik már félbe is szakította.
– Agenor? Milyen név ez?
– Görög.
– Te görög vagy?
Mikor a férfi összeszorított szájjal bólintott, észbe kapott.
– Bocsi! Folytasd csak! Mit akarnak tőlem azok az emberek?
– Azok nem emberek, hanem Lelketlenek, és minden bizonnyal meg akarnak ölni – hangzott a lehető legtömörebb, és legkíméletlenebb válasz, de erre Agenor is hamar rájött, és gyorsan hozzátette. – De ne aggódj, ezt nem fogom hagyni.
– Oké – nyögött fel a lány – nem aggódom. És tudhatnám, hogy miért akarnak megölni?
Itt is volt az első rázós kérdés, de nem volt más választása, válaszolnia kellett rá.
– Mert a társam vagy.
– Hogy mi? – Nadia azt hitte, nem jól hall. – Hiszen csak tegnap ismertelek meg.
– Ez nem attól függ – felelte csendesen a férfi. – Nagyon rég kereslek már, és amint meghallottam a hangodat, azonnal tudtam, hogy te vagy az. És azok a Lelketlenek is észrevették. Tudják, hogy egy harcos leggyengébb pontja a társa. A lelke másik fele. Az átka megtörője.
A lány kezeit fájó halántékára szorította. Ez csak valami őrület – könyvelte el. Csúnyán mellé fogott, amikor bizalmat szavazott ennek a gyönyörű idegennek. Ki tudja, milyen nagy bajba került most.
– Nadia! – szólította a férfi gyengéden, mire egy ellenállhatatlan erő arra kényszerítette, hogy felnézzen rá. – Tudom, hogy nehéz, de bízz bennem! Amit elmondok, hihetetlennek hangzik, de igaz. És tudd, hogy soha nem bántanálak – folytatta. Sötét szeme tele volt ígérettel, és Nadia biztos volt benne, bármilyen őrültség hagyja is el a száját, abban, hogy nem bántaná, nem hazudik.
– Hiszek neked. Érzem, hogy melletted biztonságban vagyok – felelte, mire a harcos szemében különös keveréke lobbant fel az örömnek, és a megkönnyebbülésnek, de ott volt benne a rettegés is. Mit fog vajon szólni ahhoz, amit éppen készült elmondani. Ugyan hogyan lehet ezt kíméletesen csinálni?
– Tehát a társad vagyok – ismételte meg a lány a legutolsó információt, ami eljutott hozzá. – Mit jelent ez pontosan?
– Régen nagyon nagy hibát követtem el.
– Miféle hibát?
– Nem tiszteltem sem az embereket, sem az isteneket – vallotta meg a férfi.
Nadia elhatározta, hogy nyitott lesz a szavai iránt, de már rögtön az elején megdőlni látszott az eltökéltsége.
– Milyen istenekről beszélsz?
– A görögökről természetesen. Az én apám Árész.
– Úgy érted a háború istene? – maga is nagyon jól hallotta, hogy a hangja néhány oktávval magasabb lett, mint normális körülmények között.
Agenor csak bólintott.
– Ő, és Erisz, tudod ő…
– Nagyon jól tudom, hogy ki Erisz – vágott közbe indulatosan. – Attól, hogy komplett idiótaságnak hangzik, amit mondasz, és fogalmam sincs egyelőre, hogy mit gondoljak róla, még tökéletesen tisztában vagyok vele, ki kicsoda a mitológiában.
Egy pillanat múlva már el is szégyellte magát a kirohanásáért.
– Ne haragudj! Folytasd!
Agenor nem mutatta, hogy megsértődött volna. Szenvtelen arccal beszélt tovább.
– Szóval az apám, és Erisz előszeretettel büntetik meg az engedetleneket, és ez alól a származásom sem jelentett feloldozást. Hibáztam, tehát bűnhődnöm kell.
Nadia egyre hitetlenebbül hallgatta végig a történetet, amit a férfi olyan egyszerűen tárt elé a Kárhozottakról, és Lelketlenekről, ahogy csak tudott. Mégis, mikor a szeme sarkából időnként megkockáztatott egy-egy pillantást a lányra, látta, hogy az legszívesebben kiugrana a száguldó autóból, és elrohanna az ellenkező irányba.
Mégis mire számított? Ebben a világban, ebben a korban már nem hittek Zeusz, Árész, Erisz, és a többi isten létében. Neki ez nem volt több mint, mese. Mi mást is gondolhatott volna, mint azt, hogy ő egy dilis. Valami téveszméktől szenvedő, szerencsétlen hibbant.
Pedig még a java hátra volt.
Beszélt az álmokról, Erisz rosszindulatú ajándékáról, a közelgő katasztrófát megelőző látomásokról, és az átok megtörésének módjáról is. A végére már komolyan aggódott a Nadia épelméjűségéért. Remélte, hogy nem okozott túl nagy kárt a mondandójával. Az embereknek olyan törékeny az idegrendszere.
– Mondj valamit! – kérlelte, mikor hosszú percek után is csak ült mellette némán, mereven maga elé bámulva.
Mintha álomból ébredne, fordította felé az arcát, és Agenornak összefacsarodott a szíve, mikor meglátta, milyen sápadt.
Elrontottam – értette meg. – Mindent rosszul csináltam.
– Csak kérek egy kis időt – válaszolta, a férfi pedig bólintott.
– Annyi időd van, amennyit csak akarsz – felelte.
Tudta, hogy neki viszont nincs ideje. Letelt a második nap is, Nadia pedig fizikailag ott volt ugyan mellette, de lelkileg egyre távolabb került tőle. Érezte. Minden érzelme, minden öröme, és minden bánata keresztüljárta őt is. Csak úgy, mint a kétségbeesése.
– Csak még egy kérdés – szólalt meg színtelen hangon.
– Hallgatlak Kedves.
– Mikor történt? Úgy értem ez az egész átok dolog. Mikor volt?
Agenor nagy levegőt vett, mielőtt megszólalt volna. Valahogy előre sejtette, hogy ez a része sem lesz könnyebben emészthető a lány számára, mint a sztori többi eleme.
– Ezerkétszáz éve – mondta ki mégis végül.
Ha lehet, Nadia még inkább elsápadt.
– Azt akarod mondani, hogy ezerkétszáz éves vagy?
– Valójában több – bólintott.
– Azt állítod, hogy halhatatlan vagy?
– Ahogy vesszük. Nem öregszem, és éppen ezért ez nem is okozhatja a halálomat. Viszont nem vagyok sebezhetetlen. Nem egyszerű, de én is meghalhatok, ha elég súlyos sérülés ér.
– Tudod, valahogy akkor sem lephettél volna meg jobban, ha azt mondod, hogy vámpír vagy, és menten kiszívod a véremet – felelte a lány.
– Ne viccelj! – horkant fel megvetően Agenor. – Vámpírok nem léteznek. Az csak mese.
– Mondja ezt egy férfi, aki Árész fiának vallja magát, és épp az imént vallotta be, hogy elmúlt ezerkétszáz éves, és történetesen korlátlan szavatossági idővel rendelkezik.
Agenor egy pillanatig meghökkenve hallgatott, majd a szája széles mosolyra húzódott.
– Ott a pont – hagyta helyben.
*****
Nadianak szüksége volt néhány percre, hogy rájöjjön, hol van. Amikor azonban eszébe jutott, úgy ült fel a hatalmas francia ágyban, mintha megcsípte volna valami.
Szép sorban jutottak eszébe az előző két nap eseményei, főleg Agenor esti, fejbekólintó története. Ha hihet a szavainak, akkor most egy szép nagy slamasztikában csücsül, miközben vadidegenek vadásznak rá, és ő az egyetlen reménye egy lélegzetelállító, ezerkétszáz éves harcosnak, aki mellesleg a társának tekinti őt.
Rosszabb is lehetne – vigasztalta magát. Lehetne a férfi, mondjuk kevésbé vonzó. Például félszemű. Bár Agenornak valószínűleg még a szemkötő is elképesztően jól állna.
Elképzelte bő nadrágban, félmeztelenül, görbe pengéjű szablyával a kezében, kalózként. Határozottan nem esett nehezére maga elé vetíteni a látványt.
Elhúzta a száját, és nagyon haragudott magára. Viccet csinált a dologból, pedig a helyzet minden volt, csak éppen nem vicces.
Akarta, hogy Agenor ne hazudjon neki. De ha minden szava igaz, akkor az eddig ismert biztonságos világa sarkaiból fordul ki. Hogy is tudná mindezt ép ésszel felfogni.
A szíve mélyén azonban tudta, hogy el kell hinnie. Hisz a saját szemével látta köddé válni azokat az embereket, akiktől a férfi megmentette. És az sem kerülte el a figyelmét, hogy a harcos milyen gyors, és halálos. Ráadásul még maga előtt sem tagadhatta, hogy milyen ellenállhatatlanul vonzódik hozzá rövid ismeretségük darára is. Soha nem volt könnyen kapható, de Agenor egyetlen pillantásától képes lett volna atomjaira hullani. És ez nem volt magyarázható csupán azzal, hogy milyen gyönyörű szemei vannak. Ez több volt annál.
A francba, a francba, a francba – szitkozódott magában. – Ugyan mihez kezdjek most?
Körbe nézett a szobában valami jel után kutatva, ami megerősítené, vagy éppen megcáfolná a férfi történetét. Persze semmit nem talált, ami segíthetett volna.
Agenor csak akkor mondta meg, hogy a saját házába hozza, mikor már oda is értek. Nem sokat látott belőle, és nem is igazán az foglalta le legfőképpen a gondolatait, hogy az épületet csodálja, hiszen éppen a sokkal küzdött, amit az előzőleg hallott történet okozott. De azt már este is megállapította, hogy nem túl nagy, ám annál jól felszereltebb a hely. Ráadásul elképesztően messze volt a várostól, és lehetetlen volt észrevétlenül megközelíteni.
Az aprócska birtokot körülvevő magas fal minden fontosabb pontján volt egy-egy kamera. Jól látta a működésüket jelző pici piros lámpák pislogását a sötétben is.
Furcsa módon még sem ez volt az oka annak, hogy nem félt. Biztonságban érezte magát a férfi mellett. Ez tartotta vissza mindeddig attól, hogy elmeneküljön, vagy segítséget hívjon. No meg az a mágneses vonzalom, amit szinte az első pillanattól kezdve érzett iránta. És az, hogy tudta, Agenor soha nem engedné, hogy bántódása essen.
Ránézett az órára, és egy másodpercig azt hitte, rosszul lát. A fél délelőttöt átaludta, holott az addig soha nem volt jellemző rá. Mindig is korán kelő volt.
Az ágya mellett egy tálcát talált, mindenféle finomsággal megpakolva, egy vadonatúj mobiltelefon, és egy kis levélke társaságában.
„Kedves!
El kellett mennem, de nagyon sietek vissza. Készítettem neked ennivalót, de mivel nem tudtam, hogy mit szeretsz, mindenből raktam egy keveset.
Hagyok neked egy telefont. A számom bele van programozva. Bármire szükséged van, hívj!
Itt biztonságban vagy.
A.”
Nadia elérzékenyülve nézte a tálca tartalmát. Nagyon is úgy tűnt, hogy a férfi tökéletesen tudta, mi az, amit szeret. Minden olyan finomságot felfedezett rajta, amit ő maga is tartott otthon, csak ez a mennyiség sokkal bőségesebb volt. A felét sem bírta megenni.
Mivel nem volt nála tiszta ruha, kénytelen volt visszavenni a farmerját, de elhatározta, hogy felsőt inkább Agenor ruhái között keres.
Az emeleten három hálószobát talált. Mindegyik fényűzően volt berendezve és egy-egy saját fürdőszoba tartozott hozzájuk.
Azonnal rájött, melyiket használja ő, amikor benyitott. No, nem azért, mert rendetlen lett volna, hanem mert a férfi jelenlétét látta mindenhol.
A szoba tele volt fegyverekkel. Késekkel, tőrökkel, kardokkal, dobócsillagokkal, de lőfegyvert, egyet sem tudott felfedezni. Lassan körbe járt, mindent alaposan megszemlélve, óvatosan végig simítva. Félelmetes arzenál volt. Igyekezett nem emlékezetébe idézni, hogyan harcolt ezek segítségével Agenor az ő szeme láttára.
Inkább másra fordította a figyelmét.
A hatalmas ablakon keresztül beömlött a napfény, és olyan csodás kilátás nyílt belőle a házat körülvevő erdőre, hogy Nadia egy pillanatig belefeledkezett a látványba.
Szívesen maradt volna még, de nem akart visszaélni a férfi vendégszeretetével. Nekiállt, hát, hogy megkeresse azt, amiért jött.
A férfi ruhái szép rendben sorakoztak a gardróbban. A ruhatár nagy részét fekete pólók, és gyakorló nadrágok tették ki, de akadt néhány selyeming is. Mind őrületesen nagy volt rá, de nem volt más választása. Előkapta az egyiket, feltűrte az ujját, és felfedező útra indult a házban.
– Most kiderül, hogy van-e rejtegetni valója a harcosnak – mondta magának hangosan, mert jó volt valami hangot hallani az idegen házban, még ha az csak a sajátja volt is. – Mondjuk egy-két halott feleség csontváza a pincében.
Ám pincét nem is talált.
A földszinten egy apró, de a technika minden vívmányával felszerelt konyha, egy hasonlóan hipermodern szórakoztató berendezésekkel ellátott nappali, és egy dolgozó szoba volt. Nadia fél óra alatt felderített minden zugot. Fogalma sem volt, mihez kezdjen a várakozás óráiban, így hát először a számítógépet kapcsolta be, és megnézett valamit a neten, majd mikor megtudta, amire kíváncsi volt, nekiállt átböngészni a férfi hatalmas CD gyűjteményét. Feltette a lejátszóhoz tartozó, vezeték nélküli fülhallgatót, és bekapcsolta a lemezt, ami a gépben volt.
A szíve majd kiugrott a dobhártya repesztő hangos zene hallatán. Amint azonban lejjebb vette a hangerőt, már élvezte a lendületes számot. Számára teljesen ismeretlen volt, gyors pillantást vetett hát az asztalon heverő borítóra. EELS – hirdette a felirat. Gyanította, hogy most egy új kedvencre lelt.
Kölcsön vett egy könyvet is a polcról, és leheveredett a kanapéra.
*****
Agenor gyanakodva zárta be maga után az ajtót. Túl nagy volt a csend. Igaz, még soha senkivel nem élt együtt, de nem kellene itt nagyobb zajnak lennie, ha egy másik lény is tartózkodik a házban?
Idegesen ment fel az emeletre, és nyitott be abba a szobába, ahol Nadia aludt előző éjszaka, ám a lánynak nyoma sem volt.
Egyre összébb szoruló szívvel járta végig a házat, egyik helyiség után a másikat is átkutatva Nadia után, teljesen sikertelenül. Nem sok választotta el tőle, hogy teljes kétségbeesésében őrjöngeni kezdjen.
Nadia kint van valahol az időközben leszállt éjszakában, miközben Lelketlenek vannak a nyomában. Úgy érezte, menten megőrül.
Kicsit később jött ugyan, mint tervezte, mégsem gondolta volna, hogy közben elmegy. Nem remélte, hogy azonnal viszonozza az érzéseit, és ezért vele marad, de úgy tűnt, megértette, hogy veszélyben van.
Ismét lement a földszintre, és meghallott valamit, ami némi reményre adott neki okot.
Zene – állapította meg megkönnyebbülten.
A nappaliban aztán rátalált az alvó lányra.
Az érzés, ami elöntötte, mikor meglátta a kanapén Nadia törékeny alakját, nem volt hasonlatos semmilyen korábban tapasztalthoz sem.
Az én társam – dübörgött a fejében a gondolat.
Nézte őt, és úgy hitte, ha az átok soha nem törik meg, ő már azt sem bánja. Elég, hogy megismerhette ezt a sebezhető, csodaszép, kedves, ízig-vérig nagyszerű nőt.
Úgy gondolta, kényelmesebb lenne számára a szobájában. Egy pillanatig még az is megfordult a fejében, hogy a saját ágyába viszi, de gyorsan elhessegette a gondolatot. Türelmes lesz, még ha bele pusztul is. Megvárja, hogy Nadia legalább annyira akarja őt, mint, amennyire ő vágyott rá.
Pehelyként kapta fel, és megindult vele az emeletre.
A lány először tiltakozva morgott valamit a háborgatás ellen, majd mikor rájött, hogy a kanapé öleléséből egy sokkal jobb helyre került, befészkelte magát Agenor karjai közé, és elégedetten fúrta az arcát a mellkasába.
– Hmm – morogta. – Megnéztem ám, hogy mit jelent a neved. Agenor: bátorság.
A férfi halványan elmosolyodott, és még inkább ölelte magához édes terhét.
– Szép nevet kaptál az anyukádtól. Nagyon találó.
– Nem tőle kaptam – felelte halkan. – A harcostársaim adták, akik között nevelkedtem.
– Akkor is szép – válaszolta a lány. – Egyébként hová viszel? – tudakolta.
– A szobádba – suttogta, és orrával végigsimított selymes arcán, mélyen beszippantva bőrének csodálatos, semmihez sem hasonlítható illatát.
Nehéz szívvel tette le az ágyra. Nem akaródzott elszakadnia tőle.
– Ez az én ingem rajtad? – döbbent meg teljesen, mikor rájött, hogy mit is lát tulajdonképpen.
– Igen – felelte félálomban és olyan bájosan pirult el, hogy Agenor legszívesebben felfalta volna, ott helyben. – De ha baj, akkor máskor nem veszem fel.
– Imádom – közölte a férfi mosolyogva, és még egyszer alaposan végig mérte Nadiát a túlméretezett ruhadarabban. – Nagyon jól áll.
– Hol voltál ma? – kérdezte a lány, és úgy tűnt, az álom kezd végleg elszállni a szeméből.
– A lakásodban. Feltérképeztem, mit műveltek a Lelketlenek, és hagytak-e valami nyomot maguk után.
– És?
– Semmi. Úgy tűnik, egy ideig maradnod kell. Így biztonságos.
Feszülten várta a választ, de Nadia semmi jelét nem mutatta, hogy ez bántaná.
Azt persze nem említette, hogy közben egy táskába összepakolta néhány holmiját, azok közül, amik épségben maradtak, feltételezve, hogy szüksége lesz rájuk. Most szilárdan elhatározta, hogy biztos helyre eldugja, a csomagot, amint alkalma nyílik rá. Had hordja csak továbbra is az ő ingeit.
A gondolat, hogy a ruhadarab, ami nem rég még az ő testével érintkezett, most Nadia bőrét simogatja, tűzbe borította a testét, és a lelkét egyaránt. Remegő kézzel simított ki egy mézszínű tincset a lány homlokából.
Nadia is tisztában volt vele, hogy valami megváltozott közöttük. Ez még azelőtt elkezdődött, hogy úgy döntött, hisz Agenornak. Az első perctől fogva sejtette, hogy ez a férfi nem közönséges, és érezte azt a megmagyarázhatatlan kapcsot kettőjük között, ami elérte nála, hogy bízzon benne.
De most már nem csak a közelében akart lenni, nem csak arra vágyott, hogy védelmezze őt, hanem arra is, hogy megérintse. Maga sem tudott, mi ütött belé, de egyszerre mindennél jobban szerette volna, hogy a férfi megcsókolja. Hogy a bőrén érezze nagy, meleg tenyerét. Szeme előtt felvillant a kép, ahogy az ő fehérsége összetalálkozik Agenor bronzbarna színével. Pislogott, hogy elhessegesse a látványt.
Te jó ég! Mi nem jut az eszébe?
Úgy tűnt, a férfinak is hasonló gondolatok járhatnak a fejében.
Előre hajolt, ő pedig lélegzet visszafojtva várta, hogy mi fog következni. Ajkukat csupán pár milliméter választotta el egymástól. Szinte sírni tudott volna a csalódottságtól, mikor Agenor csók helyett csak könnyű puszit lehelt a szája sarkára.
– Aludj Kedves! – súgta, és magára hagyta a lányt.
Nadia igyekezett visszatartani a könnyeit, miközben figyelte, hogy becsukódik mögötte az ajtó. Azután felsóhajtott, és jobb híján a takarót átölelve, próbált megnyugodni.
Le kell higgadnom – határozta el, Agenor, és felnyögött, miközben végigmérte nadrágja domborodó elejét. – Ez a lány megőrjít engem – motyogta félig vidáman, félig elkeseredetten.
Tagadhatatlan vonzalma, ami felé hajtotta már az első pillanattól kezdve, most kézzel fogható bizonyítékot is öltött. Ezért jött ki olyan gyorsan a szobából. Ezért hagyta ott őt. Nem volt benne biztos, hogy ura lesz a testének, ha tovább mellette marad. És nem akarta megijeszteni a lányt.
Ám amit most érzett, az sokkal több volt az egyszerű szexuális vágynál. Mélyebb.
Nagyon akarta a szerelmét, de még ennél is jobban akarta viszonozni azt. Szeretett volna gondoskodni róla. Legyen az a reggeli, a ruha, amit felvesz, vagy akár az, hogy örömöt okozzon. Ez új volt a számára.
Mosolyogva gondolt arra, hogy Erisz milyen jól szabta ki a büntetését. Ezerkétszáz év eltelte óta most először nem gyűlölettel gondolt az istennőre, hanem hálával. Most még az átokért is hálás volt, mert az vezérelte az útjába Nadiát.
Tudta, hogy most ugyanúgy, ahogy ezerkétszáz éve minden éjszaka, nyakába kellene vennie a várost, és Lelketlenekre kellene vadásznia, de nem tette. Vigyázni akart rá. Óvni az álmát.
*****
Nadia valami zajra ébredt, de miután percekig feküdt a sötétben, és nem hallott semmit, úgy döntött, biztosan csak álmodott. A farmerjában borzasztóan kényelmetlen volt aludni, így hát anélkül, hogy vette volna a fáradtságot, hogy felkeljen, lerángatta a ruhadarabot, és lehajította az ágy mellé. Alig fordult azonban az oldalára, ismét hallott valami furcsát. Tompa dübögés, és fájdalmas nyögések hallatszottak Agenor szobájából.
A szeméből egyetlen pillanat alatt illant el az álom. Valami baj van – ugrott fel, és nem vesződött vele, hogy visszavegye a nadrágját, amitől épp, hogy csak megszabadult. Mezítláb, futva indult a férfi segítségére. Mintha ő tudott volna bármit is tenni a védelmében.
A szíve a torkában dobogott, ahogy benyitott a háló ajtaján. Sötét volt, de azt a Hold, ablakon beszűrődő gyér fényében is látta, hogy rajtuk kívül senki más nincs a helyiségben.
Agenor felnyögött álmában, és végtagjait dobálva kínlódott, mintha valami hatalmas fájdalom gyötörné, ő pedig gondolkodás nélkül termett mellette.
Csapzott volt, és az arca is borzalmasan eltorzult, de ezen kívül nem tudott rajta felfedezni semmilyen sérülést.
Kétségbeesetten próbálta felkelteni, igyekezve kitérni céltalanul csapkodó karja elől, ám a férfi minduntalan lerázta magáról könnyed érintését. A végén már csöppet sem kíméletesen keltegette, és amikor Agenor hirtelen felült, rémületében hátra hőkölt, és fenékre huppant az ágy mellett.
A férfi egy pillanatig kifejezéstelenül bámult rá, majd felismerés csillant sötét szemében. Olyan hirtelen termett mellette, hogy Nadianak még pislogni sem maradt ideje.
– Édes Zeusz! Bántottalak? – kérdezte kétségbeesetten, és meg sem várta a választ, már folytatta is. – Ne haragudj! Nem akartam.
– Ne aggódj, nem bántottál – felelte, sajgó fenekét dörzsölve. – Egyedül sikerült ezt összehoznom. De mégis mi történt? Ahogy vergődtél, minimum azt hittem, hogy valaki meg akar ölni.
Feleletként keserűen elhúzta a száját.
– Tudod, az átok.
– Óh! – esett le Nadianak, hogy miről van szó. – Tehát egy újabb tragédia.
– Ami azt illeti, igen.
A férfi arca teljesen elkomorult, mikor visszaemlékezett az imént látott képekre. Erisz megint elemében volt. Mert, hogy az ő keze volt a dologban, arra Agenor a nyakát merte volna tenni. Bizonyára unatkozott, mert olyankor mindig nagyobb szabású tragédiát eszelt ki. És a repülőgép szerencsétlenség igazán elég ütős lett volna, ha megvalósul. De nem, ha rajta múlik.
Ránézett az órára. Éjfél volt. Reggelig nem tud tenni semmit.
– Mit fogsz most csinálni? – kérdezte Nadia. – Ugye nem hagyod, hogy valóra váljon, amiről álmodtál?
– Hát persze, hogy nem – felelte, és belenézett a konyakszín szempárba.
Milyen elragadó volt kócosan, kipirultan, mindössze az ő ingét viselve gyönyörű testén. A ruhadarab felcsúszott, egészen a combjáig, és felfedte formás lábát.
– Mit nézel? – kérdezte Nadia suttogva, és a Agenornak csak most esett le, hogy milyen szemérmetlenül bámulja őt.
– Gyönyörű vagy – adta meg a magyarázatot, természetellenesen rekedt hangon.
– Te is – válaszolta a lány, még mindig halkan, mire a férfi nem tudta megállni, belemosolygott csodaszép szemébe. Mindig meg tudta lepni őt a válaszaival.
Nadia figyelmét az Agenor mellkasát borító bonyolult tetoválás vonta magára. A gyér fényben először csak a kanyargós, filigrán vonalakat látta, majd az összevisszaságból előtűnt Medusa csupa kígyó hajkoronája.
– Szabad? – kérdezte, és tenyerével tétován közelített a csupasz bőrhöz.
A férfi nem válaszolt. Szemével adta meg csupán a beleegyezést. Lélegzet visszafojtva várta, hogy a kecses kis kéz megérintse. Elragadtatott sóhaj szakadt ki belőle, mikor a tétova ujjak végig simítottak rajta.
A lány ujjbegyei alatt érezte a férfi forró, meztelen bársonyosságát, a domborodó izmok játékát. Óvatosan végigkövette a csodálatos minta minden egyes cirádáját, közben érzékelte meglóduló szívverését, és óriási elégedettség töltötte el a tudatra, hogy ezt mind ő okozza. Újdonsült hatalmától megrészegülve közelebb hajolt, és a másik kezével is felfedező útra indult.
Bebarangolta egész felső testét, a vállától a karjáig, a mellkasától lapos hasáig. A férfi lélegzetvétele minden egyes apró mozdulat után egyre szaggatottabbá vált. Éhesen bámulta a száját, mire Nadia még közelebb húzódott, és felkínálta őket.
Agenor olyan gyengéden csókolta meg, mint ha attól félne, összetöri. Nem akarta elriasztani hevességével, holott minden önuralmára szüksége volt, hogy visszafogja a bensőjében tomboló vágyat. Legszívesebben azonnal felkapta volna, és az ágyára fektetve felderítette volna testének minden apró zugát. De sokkal többet érdemelt a nyers szenvedélynél. Virágokat kellett volna kapnia, és udvarolnia kellett volna neki hetekig, hónapokig. Szépen lassan meghódítani. Hét nap kevés. Nagyon kevés.
– Mi a baj? – érezte meg a lány a hezitálását. – Valamit rosszul csináltam?
– Egek, dehogy – hördült fel, és komplett idiótának bélyegezte magát gondolatban, azután hogy bizonyítsa, mennyire így gondolja, keményen megcsókolta kedvesét. – Te semmit nem rontottál el – magyarázta, mikor lélegzethez jutott. – Csak nem akarlak megijeszteni. És nem akarom, hogy később megbánd. Én megértem, ha több időt szeretnél.
– Nem hiszem, hogy bármelyik is lehetséges lenne – felelte megkönnyebbült mosollyal az ajkain. Még ő is zihált a csók után. – És nem akarok több időt.
Hogy elhatározását mutassa, hozzá simult Agenorhoz, akinek a maradék önuralma is semmivé vált. Majd kényezteti utólag. Akarta őt, most azonnal.
– Ha most nem állítasz le, később már nem biztos, hogy menni fog – figyelmeztette utoljára, miközben gyengéden csókolta végig a nyaka minden egyes négyzetmilliméterét.
– Óh, fogd már be! – felelte elfúló hangon Nadia, mire egy halk, elégedett nevetés volt csak a válasz.
Agenor egyre lejjebb haladt a nyakán, egészen az ing kivágásáig. Lassan, aprólékos mozdulatokkal gombolta ki egyik gombot a másik után, újabb csókot lehelve minden feltáruló bőrfelületre. A melleinél tovább időzött. Mindkettőt becézte felváltva, különös figyelmet fordítva az ágaskodó mellbimbóknak.
– Gyönyörű vagy – mormogta a keblei közé, és kezdte az egész kényeztetést elölről. Nadia akadozó lélegzetvételei még tovább fokozták a vágyát, ami már így is szinte elviselhetetlen volt számára. Ezt tartotta a legerotikusabb hangnak, amit valaha is hallott eddigi életében. Mérhetetlen büszkeséggel töltötte el, hogy ilyen hatást váltott ki belőle.
Az utolsó gombot már nem volt türelme megfelelő precizitással átbújtatni a gomblyukon. Minden önuralma elszállt. Egyetlen határozott mozdulattal szabadította meg a jobb sorsra érdemes ruhadarabot a makacs tartozéktól. Nadia meglepetten felsikkantott, és még odaadóbban simult hozzá, mikor ő lefejtette a válláról a selymet.
Egy pillanatig csak csendben csodálta a lány meztelen testét, elmerülve annak tökéletességében, majd szorosan átkarolta, és könnyedén felállt vele. Olyan óvatosan helyezte az ágyra, mint ha üvegből lenne, majd gyorsan megszabadult az alsónadrágjától.
Nadia megbabonázva bámulta a férfit. Soha életében nem látott még nála lenyűgözőbbet. Hamarosan minden porcikája csakis hozzá fog tartozni. Az én társam – jelent meg fejében a kinyilatkoztatás.
Agenor a pillantásával mindvégig fogva tartotta, miközben elhelyezkedett mellette. Gyengéden fogta meg a keze fejét, és szájához vonta, egyenként csókolva végig az ujjai hegyét. A mutató ujjánál elidőzött. Ajkai közé vette, és óvatosan szívogatni kezdte. Elégedett mosoly terült el az arcán, mikor Nadia teste megfeszült. Kezét elengedve a mellével folytatta azt, amit az ujjával elkezdett. A hatás most sem maradt el. Kedvese gerince kecses ívet képzett, mikor még inkább felkínálta a melleit Agenor figyelmének. És ő szíves-örömest meg is adta nekik, ami járt.
Mikor a lány már úgy érezte, nem bírja tovább, Agenor elszakadt az érzékeny bimbóktól, és szájával lejjebb vándorolt, ujjaival felderítve a hajlatokat maga előtt. Minden egyes porcikáját megérintette, majd rögtön utána meg is csókolta. És mikor Nadia felemelte a kezét, hogy ő is ugyanilyen kényeztetésben részesítse a férfit, gyengéden megfogta a csuklóját, és visszahelyezte a karjait a teste mellé.
– Először én – válaszolta mosolyogva kérdő tekintete láttán.
Egyetlen apró pontot sem hagyott érintetlenül, a végtelenségig izgatva ezzel Nadia érzékeit. Mikor végig ért a lábain, ismét felfelé vette az irányt, végig haladva belső combjának selymes bőrén, egészen a legérzékenyebb pontig. Gyengéden csinált utat magának az ujjaival, majd a szájával.
Nadia úgy érezte, összeszakad az ég a földdel, ha nem érkezik el hamarosan a megváltás. Már Agenor ujjai is az önkívület határára sodorták, és nem hitte, hogy lehet még ezt fokozni tovább is, de a férfi rácáfolt az elképzeléseire. A nyelve, a szája olyan titkos helyekre jutott el, és olyan örömökben részesítette, amiről idáig fogalma sem volt. Mikor felnyúlt, és tenyerébe fogta feszes mellét, hüvelyk ujjával kőkemény mellbimbóit ingerelve, és közben egyetlen pillanatra sem hagyta abba nyelve izgató játékát, a lányt nem sok választotta el attól, hogy sikoltozni kezdjen.
Idáig izzott, de most hirtelen lángolni kezdett. A tűz pedig szépen lassan felemésztette, míg már csak nyöszörögni tudott a kéjtől, amiben a társa részesítette. Azután pedig tényleg összeszakadt az ég a földdel, és vele Nadia is darabjaira hullott.
Agenor vágya az ő extázisát látva még inkább fokozódott. Férfiassága lüktetett. Iszonyatos erőfeszítésébe került, hogy ne tegye magáévá abban a pillanatban, ahogy elélvezett, még több gyönyörhöz juttatva azzal, és meghozva saját maga számára is az enyhülést. De türelmesen várta, hogy a remegése csillapodjon. Tudta, hogy megéri. Az önuralom többszörösen meghozza a gyümölcsét. A karjában tartotta, és simogatta. Nem tudott betelni vele. És mikor, a lány elégedetten és elragadtatottan ráemelte konyakszín tekintetét, már száz százalékosan biztos volt benne, hogy a várakozás nem volt hiábavaló.
– Most én jövök – ígérte mosolyogva, és gyengéden a hátára döntötte a férfit, hogy a következő pillanatban már a csípőjén üljön. Agenor felemelte a kezét, hogy megsimogassa a kebleit, de akár csak korábban ő, most Nadia fogta le a csuklóját. Nem hagyta mozogni, miközben megemelkedett, majd visszaereszkedett testébe fogadva őt. Agenor felnyögött a gyönyörtől, Nadia pedig beharapta az alsó ajkát.
A férfi teljesen kitöltötte. Úgy illettek egymáshoz, mint a kirakós két darabja. Tökéletes volt az összhang, és most már semmi kétsége nem lehetett afelől, hogy őket tényleg egymásnak teremtették. Egy lélek két fele, egy test egymást teljessé tévő részei. Az istenek által elrendelt, időt és teret nem ismerő egyesülés. A legszentebb frigy, ami férfi és nő között létrejöhet.
Lassan kezdett mozogni, mindvégig Agenor arcát nézve. Amit ott látott, olyan erőt adott neki, amit csak egy asszony érezhet szerelmese felhevült vonásait szemlélve. Végtelen hatalommal rendelkezett, amit mind egy szálig arra használt fel, hogy ennek a férfinek, az ő társának örömöt szerezzen.
Agenor úgy érezte, nem bírja tovább az édes kínzást. Egyik kezével keményen megragadta Nadia fenekét, mozdulatlanul magához szögezve ezzel, másik karjával pedig a derekát fonta át, és anélkül, hogy elszakadtak volna egymástól, egyetlen határozott mozdulattal fordította a hátára, miközben ő fölé gördült. Egy pillanatig gyönyörködött az elé táruló látványban. A lány kipirult, arccal nézett rá, a szemében olyan csodálattal, amitől Agenor, ha már nem lett volna amúgy is az, egészen biztosan félistennek érezte volna magát. A pillantás egészen a lelkéig hatolt. Haja selyemfüggönyként terült szét a párnán, bőre mindenhol a férfi csókját viselte magán.
Megragadta a térde hajlatánál a lábát, és a csípője köré helyezte. Nadia felnyögött, mikor ezáltal még mélyebben érezte magában a férfit. Agenor mozogni kezdett, először lassan, utána, ahogy az önuralma utolsó maradéka is semmivé foszlott, egyre gyorsabban, minden egyes lökéssel egyre nagyobb gyönyörhöz juttatva magukat.
– Szeretlek – súgta rekedten többször egymás után a lány fülébe.
Azután a világ ismét felrobbant, színes villanások kíséretében, ők pedig atomjaikra estek szét. Az apró elemek szálltak, pörögtek, megfürdöttek a fényben, és összekeveredve két új egésszé álltak össze, amelyikből egyik sem lehetett már többé ugyanolyan, mint addig volt.
*****
Nadia arra ébredt, hogy Agenor halkan öltözik mellette.
– Hová mész? – kérdezte álomittasan, és közelebb gördült az ágy szélén ülő férfihoz.
– Aludj csak! – felelte ő mosolyogva. Végigsimított a lány gömbölyű vállán, és édes csókot nyomott a szájára. – Megyek megakadályozni a soron következő katasztrófát.
– Veled megyek – pattant ki Nadia szeme.
– Egy frászt – felelte a férfi. A szája még mosolygott, de a tekintete résnyire szűkült.
– Nem akarok egész nap itt ülni, és rád várni. Nem tarthatsz itt bezárva. Vagy legalábbis nem sokáig. Előbb utóbb ki kellene engedned mindenképp – durcáskodott. Még az ajkait is lefelé biggyesztette, akár egy akaratos gyermek. Agenor legszívesebben a hátára fektette volna, és a rendelkezésére álló összes eszközzel bebizonyította volna neki, hogy mennyivel jobb ötlet, ha szót fogad, és otthon várja őt.
– Nem leszek útban – bizonygatta. – Ha akarod, ki sem szállok a kocsiból. Sőt. Megígérem, hogy egyetlen szót sem szólok.
– Ne merészeld! – kacagott a férfi, és magához vonta a törékeny testet. – Te nő! Nagyon makacs vagy.
Semmi neheztelés nem volt a hangjába, és ebből Nadia már sejtette, hogy beadta a derekát. A pillanatnyi győzelem örömével váltott témát.
– Miért éppen Medusa? – rajzolta végig ismét a bonyolult mintát Agenor mellkasán.
– Gondolom, ismered a történetét – vonta meg a vállát a férfi. – Aki a szemébe nézett, az menten kővé vált. Jól jött a csatában, mikor az ellenség meglátta. A hatása sokszor felért az eredetiével.
– A csatában? – kapkodott levegő után Nadia.
– Ezerkétszáz évvel ezelőtt nem volt ilyen nyugodt az élet – mutatott rá. – Rengeteg háború dúlt. Én pedig harcos voltam. Te is tudod.
AJÁNLOM AZ OLDALT
