Rose Woods
A Kárhozott álma
Köszönet A Kárhozottak Krónikásainak a lehetőségért, hogy megírhattam ezt a novellát!
A harcos dacosan, felemelt fejjel állta az istennő tekintetét. Eszében sem volt meghunyászkodni, vagy akár a legkisebb tiszteletet is mutatni. Maga is félisten volt, Árész fia. És bár tudta, hogy fejet kellene hajtania Erisz előtt, még sem érzett magában erre semmi hajlandóságot.
– Térdre! – csattant az istennő hangja, de a férfi nem mozdult.
Erisz halványan elmosolyodott. Tetszett neki a bátorsága, de nem hagyhatta megtorlatlanul ezt a pimaszságot. Mi lett volna akkor a jó hírével? Egyetlen intése elég volt ahhoz, hogy a harcos szálfa lábai könnyű rongycsomóként rogyjanak össze.
– Most ott vagy, ahol lenned kell – nyugtázta. – A lábaim előtt.
– Nem vagyok közönséges halandó – válaszolta a férfi, csikorgó fogakkal. A szemei tüzesebbek voltak, mint Zeusz nyilai.
– Óh, tudom én azt – felelte az istennő még mindig mosolyogva.
– Ha az apám ezt megtudja… – kezdett fenyegetőzni, mire Erisz gyönyörű arca borzalmasan eltorzult a haragtól.
– Éppen az apád volt az, aki azt akarta, hogy kellően megbüntesselek. Tudja, hogy ehhez nagyon értek.
A férfi bőre ijesztően elsápadt, és ha nem térdelt volna már amúgy is a földön, most egész biztosan összeesett volna.
– Az hogy lehet? – hebegte.
Árész nem volt éppen a legjobb apa, akit egy fiúgyermek kívánhatott magának, de ilyen rosszindulatot nem feltételezett volna róla.
– Az apád pontosan tudja, hogy minket, isteneket a halandók imádata táplál. Te viszont tiszteletlen vagy az istenekkel, és gonosz az emberekkel. Ezért kétszeresen is felbosszantottál. És tudod, mi történik, mikor engem felbosszantanak?
Tudta, hogy Erisz előszeretettel bünteti meg az engedetleneket. De az emberek leginkább egy esetről beszéltek, mikor különösen kegyetlen volt a büntetés.
Ő is hallott az öt harcosról, akik voltak olyan vakmerőek, hogy egy-egy kéréssel forduljanak az istennőhöz, ám keservesen megfizettek érte. Erisz mindet átokkal sújtotta, amit csak az törhetett meg, ha megtalálták azt a személyt, aki számukra teremtetett, és hét nap alatt sikerült meghódítaniuk őt.
Ennek már háromszáz éve. Ő még nem is élt, mikor azok a harcosok Kárhozottakká váltak. Mégis mit tehet még vele az istennő? Tegye csak vakká, némává, vagy süketté. Az semmin sem változtat. Ugyanúgy fogja gyűlölni az embereket, és semmivel sem fogja jobban tisztelni az isteneket.
Mintha csak Erisz olvasott volna a gondolataiban, a szája lusta, gonosz mosolyra húzódott.
– Most biztosan azt találgatod, hogy mit fogok elvenni tőled.
Alsó ajkát lebiggyesztette, mintha azon töprengene, hogy mihez is kezdjen most a pimasz félistennel.
– Nem szeretem ismételni önmagam – kezdte elgondolkodva. – Neked sokkal jobbat találtam ki. Te kapni fogsz valamit.
A harcos meglepetten kapta fel a fejét. Erre végkép nem számított.
– Halld hát a döntésemet!
Miközben beszélt, a hangja megváltozott. Erős lett, és megfellebbezhetetlen, a palota falai pedig visszaverték a szavakat, és úgy tűnt, mindenfelől az átok hallatszik.
– Mostantól kezdve azok között az emberek között kell élned, akiket olyannyira megvetsz. Az lesz a feladatod, hogy védelmezd őket a Lelketlenektől. De ez még nem minden. Azt akarom, hogy tudd: valahányszor álomra hajtod a fejed, szörnyű képeket fogsz látni elkövetkezendő katasztrófákról. És mikor felébredsz, meg kell akadályoznod ezeket a pusztításokat, különben a kínok kínját fogod átélni minden egyes alkalommal, mikor kudarcot vallasz. Egészen addig fogod keresni az enyhülést, amíg meg nem találod a párod. Azt a nőt,
akiben rálelsz a lelked másik felére. Aki annyira illik hozzád, mintha a tested egy darabjából gyúrták volna. Akit őszintén megszeretsz majd, és aki téged viszont szeret minden hibád, és tökéletlenséged ellenére. De ne feledd! Mindössze hét napod lesz rá, hogy meghódítsd! Ha hét nap után sem viszonozza az érzéseidet, mindketten meghaltok.
Az istennő szavai még hosszú percek után is ott visszhangoztak a palota falai között.
******
Agenor zihálva, izzadtan ébredt. Megint ugyanaz a szörnyű álom. Már egy hete kínozták ezek a képek, lehetetlenné téve bármiféle pihenést számára.
Nem volt szüksége túl sok alvásra, de némi lazítás ugyancsak ráfért volna már. A Lelketlenekkel folytatott szüntelen harc, és ezek a borzalmas rémálmok, no meg a versenyfutás az idővel, hogy megakadályozza a beteljesülésüket, teljesen kimerítették.
Ezerkétszáz év több mint elég volt ahhoz, hogy hozzászokjon a kialvatlansághoz, és a rémálmok okozta megrázkódtatásokhoz. Már az élete részévé váltak. Csak úgy, mint a fájdalom, ami akkor töltötte el, ha nem sikerült egy-egy embert megmenteni, akinek a halálát előre látta álmában.
Ez azonban más volt. Valami új. Mindegyik álma ugyanarról a nőről szólt. Egy csodaszép, világosbarna hajú, és barna szemű nőről, akinek a pusztulását minden éjjel végignézte. És mindig ugyanazt a kétségbeesett fájdalmat érezte utána, azt a szívét-lelkét szétszaggató kínt, amit ébren nem ismert.
Látta, ahogy a lány lelép az úttestről, egyenesen az autó elé. Látta, ahogy a sofőr beletapos a fékbe, de már későn. Hallotta a gumikat visítani. Az éles, fülsértő hang összekeveredett a saját kétségbeesett kiáltásával. És hallotta azt a rettenetes csattanást. Látta a törékeny kis testet természetellenes pózba tekeredve a földön heverni. Látta a semmibe meredő, élettelen, addig oly csodaszép szemeit. És látta saját magát zokogva térdelni mellette, miközben a kiömlő vér, vörösre festette alatta az utat.
Ingerülten ugrott ki az ágyból. Bosszantotta, hogy nem tudta mire vélni azt a fájdalmat, amit még most, az ébredés után is érzett. És türelmetlen volt, mert hiába tett meg mindent, hogy megtalálja az embernőt, akinek tragédiáját meg kellett akadályoznia ahhoz, hogy véget érjenek a rémálmok, eddig nem koronázta siker az erőfeszítéseit.
A fürdőszobába menet meghallotta, hogy csipogni kezd a telefonja, üzenet érkezését jelezve. Megszakította az útját, hogy megnézze, ki kereste.
Tristan volt az. Bár már visszanyerte a hangját, a harcos inkább részesítette előnyben a kapcsolattartásnak ezt a formáját, mint a sima telefonhívást.
Megnyitotta az üzenetet, és földbe gyökerezett a lába.
„Storr is!”
Ennyi volt. Rövid, de velős, és többre nem is volt szükség.
– Basszus – dörmögte Agenor, és lehajította az aprócska készüléket. Az öt első Kárhozottból, akiket Erisz az Érzékszervek átkával sújtott, mind az öt megtalálta élete párját immár, és ezzel megtörte a rontást. Vajon neki még várnia kell háromszáz évet, hogy sorra kerüljön? Elvégre annyival később részesült Erisz gonosz kis ajándékában. De tudta, hogy ez nem függ össze az eltelt idővel.
És vajon mi történik, ha megtalálja végre az igazit? Világ életében magányos volt, már kora gyermekkora óta. Az anyja nem volt éppen elragadtatva, mikor Árész magjának gyümölcse növekedni kezdett a szíve alatt, és az első adandó alkalommal eltaszította magától. Harcosok között nevelkedett, ahol gondot viseltek ugyan a testére, de az érzéseivel senki nem foglalkozott. Megtanult önmaga boldogulni.
A Kárhozottak összetartottak ugyan valamelyest, de ő valahogy mindig is kilógott a sorból. Bajtársak lettek, ennél többet soha nem érzett.
Egyedül rótta az utcákat, a Lelketlenekre vadászva, az emberekre vigyázva. Nem kért, és ezét nem is kapott segítséget. Soha nem vágyott barátra, és ő sem akart senkinek sem a bizalmasa lenni. Ugyan, hogy fog egy nőről gondoskodni? És, hogy fogja tudni, hogyan kell szeretnie?
Szar ügy, hogy annyira szeretne megszabadulni már a rémálmoktól, és, hogy nincs más esély rá, csak a viszonzott, igaz szerelem.
– Basszus – ismételte meg, és bevonult a fürdőszobába.
*****
Nadia ismételten megállapította – aznap legalább századik alkalommal –, hogy nagyon, de nagyon rossz helyen van. A közgazdasági diplomája dacára, a legfelelősségteljesebb dolog, amit rá mertek bízni, a fénymásoló kezelése, és a kávéfőzés volt. Türelmetlenül dobolt a lábával, miközben arra várt, hogy a gép kiköpje az utolsó példányt is. Az irattűzővel ütötte hozzá a ritmust.
– Szóval itt vagy – kukkantott be az ajtón a főnöke.
Miért? Ugyan hol máshol lehetnék még? – nyelte le a csípős választ.
– Már mindenhol kerestelek.
– Remélem, a kávéfőző mellett kezdted – morogta, és már az sem érdekelte, ha meghallja.
A férfi közelebb lépett, mintha csak a papírokba szeretne belekukkantani. Nadia igyekezett figyelmen kívül hagyni, hogy milyen kellemetlenül közel áll hozzá.
Nyugi! – figyelmeztette saját magát. – Ebben a szűk helységben mi más választása lehetne?
A férfi keresztülhajolt a válla fölött, hogy jobban lásson, és közben a csípője nekinyomakodott a lány fenekének, mintha csak véletlenül történne.
Na, jó – döntötte el. – Ez már azért mégis csak erős, ennyire nem kicsi a hely.
Arrébb lépett, és felkapta a papírokat.
– Vissza kell ezeket vinnem – tartotta maga elé a tekintélyes paksamétát, mintegy pajzsot.
– Ugyan már – vigyorgott rá. – Pár percig még senki nem fog hiányolni.
Nadia belenézett vakítóan kék szempárba. Határozottan vonzó férfi volt. Nagyon jóképű, és nagyon-nagyon nős. Ráadásul a főnöke. És ha nem tudta volna, hogy kikezd közel, s távol minden húsz, és ötven közötti nővel, aki egy kicsit is jól néz ki, még akkor sem lett volna annyira igénytelen önmagával szemben, hogy lefeküdjön vele.
– Mennem kell – ismételte meg sokkal határozottabban, hátha abból ért végre.
– Ne kéresd már magad! – próbált rávillantani egy szívdöglesztőnek szánt, de inkább visszataszítóvá sikeredett mosolyt, és közelebb lépett hozzá.
Nadia egy pillanatra lefagyott, mikor a férfi átkarolta a derekát. De csak egyetlen pillanatra. Utána rögtön védekezni kezdett. Ám hiába kapálózott, nem szabadulhatott.
Jézusom, még itt fog megerőszakolni a fénymásolóban – pánikolt, és már éppen nyitotta a száját, hogy segítségért kiáltson, mikor jobb ötlete támadt. Úgy tett, mintha végre beadta volna a derekát. Mindössze egy elégedett morgás volt a válasz. Igyekezett nem elhányni magát, mikor megérezte a száját a nyakán. Kezével a fénymásoló tetején hagyott tűzőgép után kotorászott, és amikor ujjbegyei megérintették a hideg fémet, jól megszorította.
Nem akart túl nagyot ütni. Kinek hiányzott volna egy koponyatörés? Bár amilyen düh, és undor tombolt benne, simán szét tudta volna verni az ürge fejét.
A főnöke felkiáltott, és hátratántorodott. A homlokán tátongó sebből ömlött a vér, rátapasztott ujjai között végigfojt a kézfején, vörösre festve makulátlanul fehér ingének mandzsettáját.
– Ki vagy rúgva! – sziszegte gyűlölködve.
– Sejtettem.
Ledobta a papírokat, és kiviharzott.
– Mi történt? – kérdezte aggódva a kolléga nője.
– Semmi. Csak lecsaptam egy patkányt.
Összeszedte kevéske holmiját, és hátra sem nézve kisétált az ajtón.
*****
Agenor az est leszálltával az utcákat kezdte el róni, Lelketlenek után kutatva. A feje még mindig tele volt az álommal, ami annyira felkavarta. Szinte nem is nézte, hová viszi a lába, míg csak ki nem kötött a város egyik népszerű találkozási helyén, egy téren.
Csodálkozva nézett körül. Egy pillanatig fel sem fogta, hogy hol van.
Maga sem tudta, miért éppen ide jött. Nem volt túl valószínű, hogy pont itt botlik bele a prédáiba.
Anélkül lavírozott a tömegben, hogy bárkihez is hozzáért volna. Nem tudta elviselni az emberek érintését. Az volt a feladata, hogy megvédje őket, de senki nem kényszeríthette arra, hogy szeresse bármelyiküket.
A több száz év alatt, amit a védelmükkel töltött, rájött ugyan, hogy milyen nagyszerű jellemek rejlenek közöttük, de időnként még mindig erőt vett rajta a kapzsiságuk, és gonoszságuk miatti undor.
Nem tartozott közéjük. Mint ahogy nem tartozott az istenek közé sem. Félisten volt. Árész, és egy emberi nő gyermeke.
Halványan érzékelte csak a rajongó pillantásokat, amivel követték a mozdulatait. Közel két méteres magasságával, izmos, karcsú termetével, rövid, sötét hajával, igéző szemeivel, szinte vonzotta a tekinteteket, nőkét, és férfiakét egyaránt. Az előbbit érthető okokból, az utóbbit leginkább az irigység miatt. Megszokta, hogy a nők meglehetősen kellemesnek tartják a kinézetét, és ki is használta az odaadásukat, ha éppen úgy hozta a kedve. De nem aznap.
A lelke a várakozás érzésével telt meg. Izgatott lett, holott fogalma sem volt, mi is az, aminek a bekövetkeztét lesi. Az egész nagyon furcsa volt. Ismeretlen, ijesztő, és felvillanyozó egyszerre.
A közelben felkacagott egy nő, és Agenor úgy érezte, földbe gyökerezik a lába. Ő AZ!
Nem tudta, milyen lesz, mikor megtalálja végre azt, akit a számára rendeltek a tréfás kedvű, vagy inkább kárörvendő istenek. Még abban sem volt biztos, hogy egyáltalán észreveszi, ha az utcán szembe jön vele. Abban a pillanatban azonban tökéletesen tudta, hogy annak a nőnek a nevetését hallja, aki az ő társa ezen a világon. A szíve kétszer olyan sebességgel kezdett verni, mint addig, és a lélegzete is sokkal szaporábbá vált.
Kutató tekintettel pásztázta végig a téren ácsorgókat. Akkora volt a tömeg, hogy nem volt egyszerű feladat. Arra fordult, amerről a hangot még az imént hallotta, és közben csendben azért imádkozott, hogy újra felcsendüljön az édes kacaj. Nem csak azért, mert így könnyebben megtalálhatta a hang gazdáját, hanem azért is, mert imádta hallani.
A lány újból nevetett, ő pedig rögtön kiszúrta.
Még gyönyörűbb volt, mint amilyennek a hangja alapján képzelte, bár ahol állt, nem látta tisztán. A lány éppen neki háttal helyezkedett el.
Hosszú, egészen világos barna haja a derekáig ért. Egyetlen hajgumival volt összefogva. Agenor felfedezett benne pár világosabb, már-már szőke sávot. Elképzelte, ahogy szépen lassan kihúzza a szoros gumit, és az ujjait beletemeti a selymes tincsekbe. Már a gondolattól is megborzongott.
Az alakja törékeny volt, és tökéletes. Karcsú derekát akár a két tenyerével is keresztülérte volna. Szűk kosztüm szoknyája, és tűsarkúja pompásan kiemelte gyönyörű, hosszú lábait.
Nem hiába húzzák magukra a nők ezeket a ruhadarabokat – állapította meg. Vadítóan néznek ki benne.
Ismét nevetett, még a fejét is hátra vetette közben. Agenor megbabonázva bámulta, ahogy kecses nyaka ívben megfeszül. Legszívesebben végigcsókolta volna a filigrán vonalat.
Nem csak neki tetszett a látvány. A közelben egy másik férfi is őt figyelte. Még szép. Közel, s távol a leggyönyörűbb néznivaló volt a világon. Le sem vette a szemét róla.
Kemény erőfeszítés árán sikerült csak megfékeznie az ingerült morgást, ami épp elhagyni készült a száját. Nem nézhet egyetlen másik férfi sem ilyen szemérmetlenül az ő társára. Az ég szerelmére! Hisz levetkőzteti a szemével.
Elszántan közelebb lépett hozzá. Az csodálkozva, és kissé bosszúsan nézett fel a rávetülő árnyék miatt. Egy pillanatra jól láthatóan elakadt a lélegzete. Kikerekedett szemekkel bámulta a fenyegetően fölé magasodó, hatalmas alakot. Volt annyi esze, hogy gyorsan összeszedje a cuccait, és elhúzzon a térről, ahelyett, hogy tudakolni kezdte volna Agenor morcosságának okát.
Most, hogy megszabadult a potenciális vetélytárstól, a harcos visszafordult a lány felé. Bosszantotta, hogy nem látja az arcát. Még mindig háttal állt.
Mielőtt meggondolhatta volna magát, pár hatalmas lépéssel ott termett mögötte, bár maga sem tudta, mit is fog mondani. Azzal az indokkal még sem szólíthatja meg, hogy ő az istenek által elrendelt párja, akivel le kell élnie az életét, különben soha nem szabadul meg az átoktól, de ami még nagyobb baj, látatlanul is halálosan beleszeretett, tehát plusz szenvedések várnak rá, ha nem lehetnek együtt.
Nem vették észre, folytatták a beszélgetést, Agenor most már minden szót jól hallott.
– Nem hagyott nekem más választást.
Csak úgy itta magába édes hangját. Az járt a fejében, hogy a szavak épp olyan dallamosan hangzanak a szájából, mint a nevetés.
– Nem irigylem a főnöködet – jelentette ki a másik nő. – Alaposan elláttad a baját.
– Talán most egy időre elmegy a kedve tőle, hogy erőszakoskodjon – jött a halk válasz.
A férfinak végre eljutott a tudatáig, hogy miről is van szó. Valaki megpróbálta bántani őt.
A düh a semmiből termett ott a bensőjében, és egyre nagyobbra hízva éppen kitörni készült. Puszta kézzel darabokra tudta volna szaggatni azt az embert.
A lány még mindig nem sejtette, hogy valaki áll mögötte, barátnője figyelmeztető pillantására viszont csodálkozva megfordult.
Agenor minden dühe egy csapásra tovaszállt, mikor meglátta. Először a gyönyörű, egészen különleges árnyalatú, barna szempár nyűgözte le. Olyan színe van, mint a legnemesebb konyaknak – állapította meg. Azután a tekintete végigvándorolt az arcán. Apránként jutott el a tudatáig, milyen selymes, és fehér a bőre, milyen finom vonalú az orra, szépen ívelt a szája. Tökéletes – foglalta össze egyetlen jelzőben.
Azután rájött, hogy mi, vagy inkább ki is van a szeme előtt valójában. Édes Zeusz! Őt látta minden éjszaka álmában, meghalni.
Úgy érezte, mintha fejbe kólintották volna. De nem csak úgy gyengéden, hanem mondjuk egy tíz kilós kalapáccsal. Pár pillanatig nem is tudott tisztán gondolkodni, csak az járt az agyában, hogy nem veszítheti el, most, hogy végre rátalált. Minden erejével meg kell akadályoznia a balesetet.
– Segíthetek? – kérdezte, mire Agenor először kifejezéstelenül meredt vissza rá
Mikor rájött, hogy még mindig az ő válaszára vár, csak megrázta a fejét.
– Elnézést! Tévedtem.
Megfordult, és olyan gyorsan kezdett távolodni, ahogy csak bírt. Az sem érdekelte, ha emberfeletti gyorsaságával feltűnést kelt.
Még hallotta a barátnő sajnálkozását.
– Kár. Ennek a pasinak a kedvéért az lettem volna, akit csak akar.
Nem ment messze. Egy árnyékosabb helyen megállt, és igyekezett értelmes gondolatokat csiholni az agytekervényeiben.
Meg kell akadályoznom – volt az egyetlen szilárd elhatározása. De, hogy miként fogja véghezvinni, arról egyelőre fogalma sem volt.
Felnézett, hogy újabb pillantást vethessen a lányra, ám legnagyobb rémületére már sehol sem látta.
– A francba! – szitkozódott félhangosan, és elindult, hogy megkeresse.
*****
Nadia elgondolkodva sétált hazafelé. Jót tett neki a beszélgetés a barátnőjével. Cseppet sem bánta már, hogy kirúgatta magát. Pláne, hogy ilyen hatásosra sikerült a távozása. Még mindig nevetni támadt kedve, ha eszébe jutott a főnöke megdöbbent arca, mikor fejbe verte.
Az már kicsit jobban aggasztotta, hogy mi lesz ezután. A lakása csak a hónap végéig volt kifizetve, és tekintve, hogy addig mindössze egy hét volt hátra, sürgősen valami újabb munka után kellett néznie.
Ezzel ráérek holnap foglalkozni – könyvelte el magában.
Ami viszont nagyon is lefoglalta a gondolatait, az a magas, fekete hajú, sötét szemű idegen volt, akivel az imént találkozott. És amikor azt a jelzőt használta, hogy sötét szemű, nem csak az írisze színére gondolt.
Annak a férfinak csak úgy sugárzott a pillantásából valami ősi, iszonyatos veszedelem, ami legalább annyira vonzotta, mint amennyire megrémítette. Soha nem látott még azelőtt ilyen rabul ejtő tekintetet.
Figyelmetlenül haladt tovább, maga mögött hagyva a kivilágított utcákat, a nyüzsgő tömeget. Az egyetlen hang, ami felverte a csendet, az a cipője sarkának kopogása volt.
Mikor felnézett, pár pillanatig azt hitte, eltévedt. A szűk, sötét sikátor teljesen ismeretlen volt számára. Azután alaposabban körülnézett, és tudatosult benne, hogy hol is jár. Egyszer valószínűleg rossz helyen fordulhatott be.
Nincs semmi baj – könyvelte el megkönnyebbülten. Még két sarok, és visszaér a főútra. Nem is baj, hogy erre jött. Rövidebb az út. Hamarosan hazaér.
Megszaporázta a lépteit, hogy minél gyorsabban kikerüljön a sikátorból. Valami megmagyarázhatatlan rossz érzés kerítette hatalmába, mintha figyelték volna, ám hiába tekintett körbe, senkit nem látott. Bár a gyér utcai világításban az lett volna csoda, ha távolabb lát a saját orránál.
Már éppen azon gondolkodott, hogy bármilyen ciki is, most azonnal lerúgja a cipőit – az átkozottak csak divat célokra megfelelőek, a normális járás, pláne a futás szóba sem jöhet bennük –, és rohanni kezd; mikor meghallotta a lépteket.
Megállt, hogy megbizonyosodjon róla, nem csak rongyosra aggódott idegei járatják vele a bolondját. Nem. Tényleg hallotta a koppanásokat.
Felmérte, hogy milyen gyorsan tud elmenekülni. Nem elég gyorsan – döntötte el, és szégyen, nem szégyen bebújt az egyik kuka mögé.
A lépések egyre közelebbről hallatszottak, és most már azt is tudta, hogy nem származhatnak egyetlen embertől. Remek. Többen is vannak. Na, nem, mint ha eggyel szemben is lett volna bármilyen esélye.
Megkockáztatott egy óvatos pillantást, és a túlélésről alkotott minden illúziója porba hullott. A sikátor közepén két hatalmas, katonásan öltözött alak ácsorgott tanácstalanul. Ahogy a fejüket ide-oda forgatták, nyilvánvaló volt, hogy keresnek valakit.
Csak ne engem – fohászkodott magában. – Istenem add, hogy ne engem!
– Megtaláltam – harsant egy hang a háta mögött, a következő pillanatban pedig a kukát félrelökve, egy harmadik férfi lépett mellé. A vállánál fogva durván megragadta, és álló helyzetbe rángatta.
Nadianak elakadt a lélegzete, a férfi olyan erővel markolta. Köd ereszkedett az érzékeire a rémülettől. Mit fognak vele tenni. Kirabolják, megerőszakolják, megölik? Vagy mindhárom, ebben a sorrendben?
Hallotta ocsmány röhögésüket, miközben védtelenségén tréfálkoztak, és a tompultságot felváltotta a harag. Most már kifejezetten örült, hogy nem vetette le a cipőjét. A tűsarkak nem csak csinosak voltak, de fegyverként is bátran megállták a helyüket.
Csak nem egy acélbetétes bakancs ellenében.
A védekezés meglepte a fogva tartóját, és bár komoly sérülést nem tudott okozni neki azzal, hogy teljes erejéből a férfi lábfejébe vágta a cipője sarkát, azért lazult egy pillanatra a szorítása, amelyből így már kitéphette magát. Bár tudta, hogy ez csak pillanatnyi szabadságot jelent. Nem menekülhetett. De nem fogja olcsón adni magát, az egyszer biztos.
– Hagyjátok őt békén! – harsant egy erős, mély hang.
Nadia a szemét erőltetve kutatta a hang forrását. A sötétségből egy óriási alak körvonalai kezdtek kibontakozni.
– Gyere ide! – nyújtotta felé a kezét meglepően gyengéden ejtve a szavakat, de azért ellenkezést nem tűrően. ő pedig ösztönösen engedelmeskedett.
Nem kicsit lepődött meg, mikor felismerte a téren látott idegent. A csodálkozás, és a megkönnyebbülés hullámai felváltva értek el hozzá.
Térj észhez kislány! – figyelmeztette saját magát. – Semmi okod nincs a megkönnyebbülésre. Nem is ismered. Lehet, hogy ő is bántani akar. De ha nem, akkor is csupán egyedül van, azok meg hárman. Mindhárom drabális állat, talán még százhúsz kilót is nyomnak egyenként.
Megmentője sem volt éppen kistermetű, és látszott, hogy izomerőért sem kell a szomszédba mennie, de még sem jósolt neki túl nagy jövőt.
A táskájában kezdett kotorászni.
– Mit csinálsz? – kérdezte a férfi, miközben a szemét egyetlen pillanatra sem vette le a támadókról.
– Természetesen hívom a rendőrséget – válaszolta, és már elő is vette a telefonját.
– Nem kell rendőrség – közölte magabiztosan.
– Megőrültél? Azonnal darabokra morzsolnak.
– Nem kell aggódnod Kedves – felelte, és Nadia úgy gondolta a hangja alapján, hogy mosolyog. – Ahhoz nekem is lesz egy-két szavam.
Hitetlenkedve nézte, ahogy előhúz valamit a kabátja alól, és közelebb lép a dühödten vicsorgó pasasokhoz.
– Már megint beleköpsz a levesünkbe Kárhozott! – kiáltotta az, aki az imént még fogva tartotta a lányt.
– Amíg embereket gyilkoltok, addig feltétlenül – jött kapásból a válasz.
– Akkor pusztulj! – ordította, és támadásba lendült.
Nadia fokozódó rosszulléttel figyelte az eseményeket.
Megmentője iszonyatosan gyors volt, néha nem is tudta szemmel követni a mozdulatait. Támadott, majd kitért, utána megint támadott, kezében tartott titokzatos tárggyal előre sújtva. Mikor az egyik utcai lámpa fénye megcsillant rajta, akkor ismerte csak fel, hogy az egy tőr.
Látta a szeme sarkából, hogy a másik két férfi is előrelendül, de arra sem maradt ideje, hogy sikoltson. A titokzatos idegen egy szemvillanás alatt kapott elő a kabátja alól egy dobócsillagot, és elhajította, egyenesen az egyik közeledő ellenfele mellkasába. Az azonnal összecsuklott, ám nem halt meg, hanem minden áron fel akart állni.
Társa egy pillanatra megtorpant, de utána robogott tovább, mint egy gyors vonat.
Agenor könnyedén harcolt. Három Lelketlen nem jelentett számára túlságosan nagy kihívást. Mozdulatai pontosan kimértek, és halálosak voltak. Speciálisan neki készült tőre tökéletesen illeszkedett a tenyerébe, már-már a keze meghosszabbításának számított.
Elégedetten nyugtázta a dobócsillag célba találását, majd egyetlen jól irányzott rúgással állította meg a villámgyorsan érkező másik férfi lehengerlő támadását, miközben egyetlen pillanatra sem veszítette szem elől azt az alakot, akit még mindig sakkban tartott a tőrével.
Kabátja alól újabb fegyvert vett elő, és keresztben tartva őket, egymástól ellentétes irányba rántva, egyetlen precíz mozdulattal vágta le a gonosztevő fejét, aki az imént még a lányt fenyegette. Az egy pillanatra csodálkozva bámult vissza rá, mintha nem akarná elhinni, hogy ez vele is megtörténhet, azután összecsuklott, mint egy rongybaba, de mielőtt elvágódhatott volna, már semmivé is vált fejestül, testestül együtt.
A harcos számára természetes volt a gyilkolás. Legalább annyira, mint a levegővétel. Most azonban földöntúli örömöt érzett amiatt, hogy sikerült végeznie azzal, aki az ő társát bántani akarta. Eufóriája azonban egyetlen pillanat alatt szertefoszlott, mikor meghallotta, hogy a nő fojtottan felzokog. Egy pillanatra felé fordult, és teljesen letaglózta az iszonyat, amit a szemében meglátott. Dolgai a lába előtt hevertek a földön, ahová ijedtében ejtette.
A figyelmetlenség viszont, azonnal megtorlásra is került. Mintha egy pótkocsis szerelvény találta volna el a melle közepén, ahogy az imént kiütött Lelketlen rátámadt. A lendülettől elveszítette az egyensúlyát, és elesett.
Az utolsó másodpercben sikerült megfékeznie a férfi kést tartó, és épp lecsapni készülő karját, és igyekezett is a lehető legtávolabb tartani magától. Miközben dulakodtak, felhúzta a térdét, majd ellenfele gyomrába rúgva, jó messzire repítette a dühtől vicsorgó gyilkost.
Már talpon voltak mindketten, Agenor pedig újra védekezni kényszerült, de most már felkészültebben várta a támadót. Neki is egyetlen csapással választotta el a fejét a testétől.
Úgy tűnt, a lánynál ekkor szakadt el végleg a cérna. Furcsa, fuldoklás szerű hangot hallatva rohanni kezdett a sikátor kijárata felé.
Nem engedhette meg még egyszer, hogy elterelődjön a figyelme. Nem addig, amíg egyetlen Lelketlen is életben volt a közelben. Befejezte hát, amit elkezdett. Nem volt nagy küzdelem, és a végén hang nélkül végezte ki a harmadikat is, akit a dobócsillag legyengített ugyan, de nem ölt meg.
Majd felkapta a lány táskáját, és utána eredt.
Nem vette észre az idáig a sötétségből leskelődő alakot, aki a harc végeztével, és a harcos távozásával végül előmerészkedett. Tett pár lépést előre, majd lehajolt a földön fekvő aprócska telefonért, Nadia mobiljáért.
*****
Nadia rohant, ahogy csak a lába bírta. Nem akart hinni a szemének. Biztosan csak egy rémálom. Zaklatott gondolatai egymást kergették a fejében. Ez nem a valóság – ismételgette, mint egy mantrát. Nem lehet a valóság. Ilyen nincs. Tehát vagy álmodik, vagy teljesen megőrült. A szeme láttára vált fekete füstté két ember.
Már majdnem elérte a főutat, ahol végre biztonságban érezhette volna magát. Ott rengeteg az ember, a milliónyi lámpa miatt pedig szinte nappali világosság van. Ott majd minden rendben lesz.
Megkockáztatott egy gyors pillantást hátra, és azt hitte, menten elájul. Az idegen, aki megmentette a támadóitól, aki úgy bánt a tőrökkel, és dobócsillagokkal, mint egy ninja harcos, a nyomában volt. Nem sok kellett hozzá, hogy utolérje.
Igyekezett megkétszerezni az erőfeszítéseit, bár már így is majd kiköpte a tüdejét. Az oldala iszonyatosan szúrt a futástól, de egy pillanatra sem lassított. Még egyszer visszanézett, közben azt sem figyelte hová lép.
Elképedve látta meg a rettegést a férfi szemében. A száját szólásra nyitotta, de egyetlen hang sem jött ki rajta.
Fékcsikorgást hallott. Meglepetten fordult a hang forrása felé. Észrevétlenül érte el az úttestet, és mikor lelépett, az autó már nem tudott megállni. Most pedig egyenesen szembe nézett a százhúsz kilométer per órával közeledő halállal.
Képtelen volt mozdulni, vagy akár csak behunyni a szemét. Várta a csattanást, és a fájdalmat, aminek jötte legalább olyan biztos volt, mint az azt követő halál.
A következő pillanatban azonban acélos karok ragadták meg, és rántották félre az autó elől. A földre zuhant, de valami, vagy inkább valaki megakadályozta benne, hogy megüsse magát. Érezte maga körül a férfi védelmező testét. Ma este már másodjára mentette meg az életét.
Egy pillanatra belefeledkezett az ölelésbe. Nem volt elég szoros, ahogy tartotta, nem voltak elég közel egymáshoz. Még közelebb simult hozzá. Biztonságban érezte magát ennek az idegennek a karjában. Hagyta, hogy gyengéden végig futtassa ujjait a karján, a vállán, az arcán, mintegy megbizonyosodva róla, hogy épségben van.
– Élsz – suttogta a hajába. – Hála érte Zeusznak.
A lányt magához térítették a szavak. Hozzálátott, hogy kibontakozzon az élő bilincsből, ám az idegen csak vonakodva engedte el. Minél inkább maga mellett akarta tartani, Nadia annál elkeseredettebben küzdött ellene. Végül a férfi egyetlen megadó sóhajjal elengedte. A karjai lehanyatlottak.
Csak egy rövid pillantást vetett fekete szemébe. Szíven ütötte a csalódottság, amit abban látott. De túl sok volt a megrázkódtatás egy napra. Túl sok a furcsaság. Felállt, és hátrálni kezdett.
Az emberek minden felől özönleni kezdtek a baleset helyszínére. Többen kérdezték, hogy jól van-e? Képtelen volt rá, hogy válaszoljon. Egyre messzebb lépkedett megmentőjétől, aki még mindig mozdulatlanul ült a földön, ahogy ő ott hagyta. Tett még néhány bizonytalan lépést, és mikor látta, hogy nem követi, megfordult és futásnak eredt. Meg sem állt a lakása bejáratáig.
Ekkor tudatosult csak benne, hogy a kulcsát a táskájával, és az irataival együtt elejtette még a sikátorban. Túl kimerült volt azonban ahhoz, hogy emiatt aggódjon. Elővette a pótkulcsot az ajtó melletti virágtartó alól.
Órák hosszat folyatta magára a forró vizet. Mintha az le tudná róla mosni az elmúlt nap eseményeit. Miközben törölközött, meglátta a hatalmas vörös foltot a vállán, amit a támadója okozott, és a sérüléseket az arcán, amit akkor szerzett, mikor elesett. Nem sok választotta el a zokogástól.
Most már minden rendben lesz – ígérte magának, mielőtt ágyba bújt.
*****
Agenor megvárta, hogy a lakásban minden villany elaludjon, és csak mikor már biztos volt benne, hogy a lány lefeküdt, akkor osont be az ajtón. Ha nem lett volna nála Nadia táskája, és vele a kulcsai, akkor is könnyedén bejutott volna. De így megmenekült attól, hogy fel kelljen törnie a zárat.
Nadia. Még mindig a nevét ízlelgette a nyelve hegyén, mint valami csodálatos afrodiziákumot. Alig fél órája nézte meg a jogosítványát a címe után kutatva, és azóta folyamatosan ez az egy rövidke szó visszhangzott a fejében: Nadia.
Élt. Sikerült megmentenie. De nem sokon múlott, hogy éppen ne ő maga okozza a halálát, beteljesítve ezzel a rémálmot, ami annyi ideje kínozta. Hiszen pontosan azért lépett az autó elé, mert előle menekült. Hála Zeusznak, hogy nem történt nagyobb baj.
Óvatosan járta végig az aprócska lakás helyiségeit. Mindenhonnan az ő jelenléte köszönt vissza. Az előszobában felakasztgatott kabátoktól kezdve, a konyhapulton hagyott poháron át, a fürdőszobában száradó törölközőig. Mindent aprólékosan megnézett. Mindent tudni akart róla, ha lehet, még aznap éjszaka. Nem volt vesztegetni való ideje. Hat napja maradt a hétből, és az első találkozásuk alapján nem igazán hihetett benne, hogy sima ügy lesz kiérdemelnie a szerelmét. A pokolba! Annak is örülhet, ha nem rohan el ismét sikoltozva, ha meglátja őt.
Beóvakodott a hálószobába. A lélegzetvétel egyenletes hangjaiból tudta, hogy Nadia már elaludt. Nesztelenül lépett az ágyához, és először csak megbabonázva bámulta az elé táruló látványt.
A törékeny alak teljesen elveszett a takaró alatt, csak meztelen vállának gömbölyű vonala látszott. Haja kibontva terült szét a párnán, ő pedig nem tudta megállni, ujja köré tekert egy selymes tincset.
Nadia felnyögött, és megfordult.
Idióta – szidta magát a harcos. – Mégis mit fogsz mondani, ha felébred?
De még így, a lebukás veszélyével fenyegetetten is képtelen volt rá, hogy ott hagyja.
Csak még egy perc – fogadkozott. – Csak meggyőződöm róla, hogy tényleg minden rendben van.
Közel hajolt, és mélyen belélegezte semmihez sem hasonlítható friss illatát. Mint a tavaszi, langyos eső, és a nyíló virágok illata, csak még attól is sokkal jobb.
Még többet kockáztatva óvatosan megérintette ajkával a lány arcát. Nadia halkan felsóhajtott, de nem adta jelét annak, hogy felébredt volna. Agenor felbátorodva még egy csókot lehelt ez előző mellé, egyre közelebb haladva ajkaihoz. A várakozás édes izgalma áradt szét testében.
Mégis mit csinálok? – tért észhez hirtelen, és néhány centit hátrébb húzódott.
Megakadt a szeme a ronda folton, ami a vállán éktelenkedett. Gyilkos düh áradt szét benne ismét. Legszívesebben újra, és újra megölte volna a Lelketlent, aki ezt okozta. De ha ő már halott, beérné a társaival is.
A harc azonban várhat – határozta el. Egészen pirkadatig maradt, őrizte az álmát – percenkét meggyőzve arról önmagát, hogy miért is nem szerelmeskedhet vele most azonnal –, és csak akkor távozott, mikor biztos volt benne, hogy semmi baja nem fog esni. Közben pedig gratulált saját magának, hogy Lelketleneket pusztító, és katasztrófákat megakadályozó harcosból őrangyallá avanzsált.
Mielőtt hazament, tett egy kis kitérőt a lány főnökének lakása felé. Nem volt túl nagy ördöngösség rálelnie.
Nem fogja megölni – határozta el. Csak kicsit elbeszélget vele, és megtanítja neki, hogy kell egy hölggyel bánni. Pláne, ha az a hölgy őhozzá tartozik.
Eközben a város másik végén egy férfi Nadia aprócska telefonját forgatta a kezében.
– Uram! – szólította az egyik, imént érkezett embere. – Egy újabb Kárhozott találta meg a társát.
– Tudjátok meg, ki az a nő – dobta oda a telefont egy másik Lelketlen kezébe. – Holtan akarom látni mindkettőjüket!
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
