Császári szerető

by Alexiel

I

Róma forgalmas kikötőjében nagy volt a sürgés-forgás. Épp most hoztak egy csapat rabszolgát a messzi Germániából. A nemesek és a rabszolga-felügyelőik nézegették a foglyokat, kiválasztották a nekik tetszőket, fizettek és mentek. Egy 24 éves, szőke, zöld szemű fiatalember azonban nem akart elkelni, pedig ő volt az utolsó darab és nem volt rajta semmi kivetnivaló. 180 cm magas, katonaféle. Szemében valami megmagyarázhatatlan büszkeség és kifürkészhetetlenség volt. Épp arra járt a császár rabszolga-felügyelője, aki germán rabszolgát keresett, és a szétoszló nagy tömeg láttán azonnal tudta, hogy hol keressen.

-       Jó napot, Sallustius!- köszönt a kereskedőre.

-       Jó napot, Vincentius! Mi járatban?

-       Germán rabszolgát keresek. Van még az árudból?

-       Nincsen. Ő az utolsó, de két hét múlva jön egy újabb szállítmány.

-       Őt megveszem. Mit kell tudni róla?

A kereskedő széthajtogatott egy pergament-lapot, s olvasta:

-       Katona volt a germániai Castra Veternában. A lázadók oldalán állt, ezért lett belőle rabszolga. Mást nem tudni róla.

-       Semmit? Nevét, korát?

-       Semmit, hidd el.

-       Nem baj! Megveszem! Mennyi?

-       200 arany.

Vincentius fizetett, megállapodtak, hogy két hét múlva hétfőn visszajön és még tíz rabszolgát vesz. Azzal elment, s vitte magával az új rabszolgát.

-       Mondd csak, mi a neved?- kérdezte a rabszolga-felügyelő, ám a másik konokul hallgatott.

-       Érted, amit mondok? Ismered a nyelvünket?

-       Igen.

-       Akkor mondd meg a neved!

-       A nevem Germanus. Elégedett vagy?

-       Igen.

Ez alatt elértek a palotához, ahol a rabszolga-felügyelő elvitte a szállására, majd bezárta egy cellába. Germanus körbenézett, s egy gall férfit pillantott meg az egyik sarokban.

- Te meg mit bámulsz?- mordult rá

- Téged- hangzott a felelet.

- Mióta vagy itt?- telepedett le a germán férfi.

- Négy éve. Látom, te viszont nem rég estél rabságba, és hogy harcoltál ezek ellen a kutyák ellen.

- Igen. A nevem, Germanus.

- Merving. Mit csináltál, hogy ide kerültél?

- Én voltam az egyedüli túlélője a háborúnak. Bár meghaltam volna!

- Sok sebet kaptál.- szólt Merving, és a másik karjára és mellkasára bökött a fejével.

- Igen, de te is büszkélkedhetsz néhány sebhellyel.

- Én is harcoltam ellenük, én voltam a gall sereg hadvezére. Nem engedte a római hadvezér, hogy megöljenek, így ide süllyedtem.

- Én csak egy egyszerű katona voltam. A családoddal mi lett?

- Meghaltak. A tieddel?

- A nejemet megerőszakolták a lányommal együtt, és felakasztották, ráadásul a szemem láttára!

- Igazán sajnálom!

Vincentius ezalatt jelentette, hogy meghozta az új rabszolgát, s a gall hadvezér mellé helyezte. A császár, teljes nevén Caius Aurelius Valerius Diocletianus, nem helyeselte a dolgot.

-       Nem tudod, te ostoba, hogy a gall és a germán a két legveszélyesebb fajta? Találékonyak, és ha összekerülnek veszélyesebbek együtt, mint külön! Valamelyiket azonnal helyezd át máshová! Nem maradhatnak együtt! Világos?

-       Igen, szentséges császár!

-       Akkor cselekedj!

Vincentius meghajtotta magát, és távozni akart, ám a terem ajtajában megállt, s gondterhelt arccal nézett szentséges gazdájára, aki ezt észrevette.

-       No mi az?- kérdezte.

-       Felség, csak most jut eszembe, nincs több üres cella! Mind zsúfolásig van.

-       Értem. Maradhatnak, de a két szemed rajtuk legyen!

-       Igenis!

-       Mehetsz!

A felügyelő távozott. Mérgelődött a figyelmetlenségéért, de mostmár nincs mit tenni. Germanus maradt, de Merving hamarosan átkerült a császárné nyári palotájába, s ettől kezdve a császárné udvartartásába tartozott. Diocletianus nem örült túlságosan, de neje ragaszkodott a dologhoz.

-       Legalább nem lesznek együtt, csak egymás közelében- mondta bölcsen az asszony.

-       Igen, van benne igazság-, morogta a császár beleegyezése jeléül.

Így Róma két legveszélyesebb ellenségének két tagja külön utakon kezdett járni. Mindketten tudták, hogy azért nem maradhatnak együtt, mert veszélyesek Rómára nézve. Ismerték magukat, gyorsan tudnának lázadást szítani a rabszolgák között, akik sokan voltak a császári udvarban. Merving, mint lovász, Germanus pedig mint cellatakarító kezdett dolgozni. Egyhangú és utálatos volt a munka, amit végeztek, de nem volt választásuk. Ám tudták, hogy ha jól dolgoznak, feljebb tudnak kapaszkodni a „munka-ranglétrán”, és pár év múlva, ha igazán tehetségesek,”magas” rangú munkát végezhetnek. Végül is, nem is annyira volt rossz a mostani helyzetük. Jobb volt, mint egész nap a tűző napon állni, és portékát árulni a piacon.

                                                                                                                                                                                           II.       

Germanus unott arccal nézett ki a rabszolgák udvarát elkerítő rácsos kapun át az istállóudvarra. Végzett a munkájával, s hátát a piszkosfehér falnak támasztotta. Nézte, ahogy a szabadok épp elmennek, vagy jönnek, s lovaikat a rabszolgákra, vagy a szabad lovászokra bízzák. Szomorúan gondolt rá, hogy három héttel ezelőtt még ő is szabad ember volt, saját akarattal és a maga ura, de most más parancsolt neki, s cellába zárva él, mint egy vadállat. Ráadásul olyan ember parancsol, aki az ellensége, és Ő, ha szabad lenne, azonnal megölné. De ez mostmár a múltja, s most a jövőjével kell foglalkoznia. Így töprengett, mikor egy lány tűnt fel az istállóudvaron. Germanust azonnal lenyűgözte. A lány zöld selyemruhát viselt, nyakában borostyán nyaklánc, apró lábán finom sarú. Haja barna, szeme fekete. A férfi a rácshoz sétált, hogy jobban lássa. A lány is megérezte, hogy figyelik, s a férfi felé fordult, s a kapuhoz sétált.

-       Na mi van, rabszolga? Nem láttál még nőt?

-       Nőt láttam már, de olyat, mint te még nem- hangzott a válasz.

-       Szemtelen germán!- nevetett fel a lány. Menni akart, de Germanus elkapta a kezét.

-       Ki vagy te?

-       Én a császár lánya vagyok, a nevem, Evias.

-       Én Germanus vagyok.

-       Nem felejtem el a neved, rabszolga.

Kitépte a csuklóját a férfi kezéből, s sietős léptettek távozott. Germanus csalódott volt, ám egy hang rá szólt, s kizökkentette a szomorúságából:

-       Nincs munkád, te?

Germanus riadtan fordult meg. Egy negyven év körüli, szikár római nézett vissza rá, akinek oldalán a korbács felügyelői mivoltát sejtette.

-       Nincs!- hangzott a hideg felelet.

-       Na akkor gyere, majd adok én neked munkát!

Germanus elindult, a felügyelő a sarkában, aki az egyik kertbe vitte. Ott egy idős rabszolga gyomlálta a virágokat. A felügyelő a kertész felé bökött:

-       Segíts neki!

Azzal otthagyta. Germanus nagyot sóhajtott. A kertész egy halom kigyomlált dudva felé intett.

-       Légy szíves hord el ezeket a szeméthez.

-       Az hol van?

-       Az istállóudvaron. Igyekezz, mert még sok a dolgunk.

Germanus szó nélkül segédkezett. Alkonyatig dolgoztak. A kertész megkedvelte a szótlan fiatalembert. Alkonyatkor a két férfi visszatért a rabszolgák szállására. Germanus cellájában tíz germán rabszolga volt, akik csak ideiglenesen raboskodtak ott, mert később átkerültek a császár nyári palotájába, messzire a fővárostól, így Germanus ismét egyedül maradt, ám nem érdekelte. Néhány nap múlva látogatója érkezett, még hozzá Evias személyében. Közölte a felügyelővel, hogy a germán rabszolga az övé. A felügyelő ezt mély hódolattal vette tudomásul, majd elővezettette Germanust, s elkísérte. Evias a palotánál megköszönte a felügyelő a szívélyességét, s bement Germanussal.

-       Mostantól az én rabszolgám vagy, azt teszed, amit én parancsolok! Megértettél?

-       Igen. Mi a dolgom?

-       A testőröm leszel. Most pedig megmutatom a helyedet.

Levitte az egyik üres cselédszobába, s kiutalt neki egyet.

-       Helyezkedj el, aztán majd egy óra múlva elkísérsz vásárolni. A ládában találsz ruhát, azt vedd fel!

Evias ezzel távozott. Germanus szobája a legnagyobb egyszerűséggel volt berendezve. Egy ágy volt benne, néhány állócsillár, egy asztal, szék, egy láda, de más semmi. Átöltözött, és várt. Hamarosan megjelent Evias.

-       Gyere!

Germanus követte. Nemsokára a nyüzsgő római utcán jártak. Evias elöl haladt, Germanus mögötte ment, menet közben csodálta könnyed lépteit, orrát megcsapta a lány liliom parfüme. Tetszett neki, de nem mutatta. Közönyösen nézett a városi sokaságra, de fél szemmel Eviast leste, hátha ad neki valami utasítást, vagy int neki. Ám a másik csak emelt fővel, határozott léptekkel haladt, nem szólt, nem intett. Germanus tudta, hogy egy római nem sokat törődik a rabszolgájával. Akár meg is léphetne. De nem! Evias biztos figyeli, és itt katonák is vannak. Ha most meglépne a lány biztos utána küldené a katonákat, és megölnék, vagy pedig megfosztaná testőri mivoltától, s mehetne vissza cellatakarítónak, vagy ami még rosszabb gladiátornak. Most viszonylag szabadon mozoghat, bár a lány parancsol neki, de ez is jó. Fél óra múlva a lány megállt egy boltnál.

-       Ide bemegyünk!- mutatott a boltra. Germanus szó nélkül követte. A félhomályos helységben mindenféle üvegek sorakoztak egy hosszú fapolcon. Egy idős férfi jött ki a hátsó helységből.

-       Jó napot! Mi tetszik, szép kisasszony?

-       Mentát kérek, és teafüvet.

-       Milyen formában óhajtja a mentát?

-       Őrölt!

Tíz aranyat fizetett, átvette az árút, és indultak haza.

-       Várj csak!- állt meg a lány. Bement még egy boltba, Germanus pedig kinn várt. Tíz perc múlva egy üvegcsével tért vissza a lány, amit Germanus gyanús szemmel méregetett.

-       Mit bámulsz? Orvosság az anyámnak.

Ezzel hazatértek. Germanusnak nem tetszett ez a kirándulás. Gyanúsak voltak neki azok az eldugott boltok, az a vén bolond öregember és a behízelgő modora. Fogalma sem volt, mit vett még a lány, de ez nem rá tartozott. Ha akarja, majd elmondja. Diocletianus nem volt túl boldog, mikor meghallotta, hogy Evias épp az új germán rabszolgát akarja, de végül megkapta. Ám ráállította a kémeit a párosra, hogy figyeljék a germánt, de ezt nem atyai szeretettből, hanem a Germanustól való félelmében tette. Kiadta a parancsot, hogy a férfit egyetlen gyanús mozdulatára fogják el, és vigyék a Colosseumba, hogy egy véres harcban pusztuljon el. Evias tudta, hogy a kémek szemmel tartják őt és Germanus. Mikor vállalkozott, hogy beszerzi a kért dolgokat, a tömegben felismerte a kémfőnököt, Martinust, és a segédjét, Auréliust így rájött, hogy apja figyelteti. Germanus azonban erről nem tudott, hisz ő nem Rómában, a császári udvarban nőtt fel. Bár egész idő alatt rossz érzések gyötörték, nem foglalkozott vele, mert a nagy tömegnek tulajdonította, hisz nem volt ennyi emberhez hozzászokva.

                                                                                                                                                                                      III.                    

Evias és Germanus lassan kezdték megszokni egymást, s barátok lettek. A nyilvánosság előtt a lány csak a rabszolgájaként bánt vele, de magányukban sokat beszélgettek. Germanus hűséges volt, és Evias is engedett a merevségéből. A lány mesélte, hogy a császár figyelteti őket, és hogy fél Germanustól, és a germánoktól.

-       Tudod, ti csak az apám és a római nép szemében barbárok vagytok, akiknek félelmetes a harci tudása.

-       Igen, a mi népünk harcos, de ha megbékélnénk, talán barátok is lehetnénk.

-       Akár csak mi!- nevetett fel Evias.

-       Ez igaz, de a barátságunk titok, hisz ha megtudnák, akkor bajba kerülnénk.

-       Igen. Hiányzik a szabadságod és a hazád?

-       Nagyon. De úgy se lehetek többé szabad.

-       Dehogynem! Én fizetek neked, és ha összegyűlik rá a pénzed, megvásárolhatod a szabadságod.

-       Igen? Érdekes.

-       Vagy fel is szabadíthatlak, és akkor földet, és jogot kapnál.  

-       Én szeretnék a szülőföldemre visszatérni.

-       Rendben! Megbeszélem az anyámmal, ő meg apámmal.

-       Köszönöm!

Két hónap múlva egy este együtt sétáltak a palota kertjében. Germanus és a lány között gyengéd szálak szövődtek ez alatt a két hónap alatt.  A kert közepén álló szökőkút mellett haladtak el, mikor a férfi megállt. Evias ránézett.

-       Mi a baj?

-       Mondanom kell valamit, nobilissima! Én szerelmes vagyok beléd!

Evias lesütötte a szemét, majd várt egy percig, s ő is vallott:

-        Én is szeretlek, Germanus!  Mikor megláttalak a rabszolgák udvarán, azonnal belészerettem!

      Ezért is hoztalak onnan ki!

-        Nekem is ott tetszettél meg.

-       Bárcsak hozzád mehetnék, de sajnos nem vagy szabad, gazdag és nemes!

Ám a kémek most is ott voltak, és várták már ezt a vallomást, és rögtön jelentették a császárnak. Diocletianusnak felcsillant erre a hírre a szeme, hisz régóta meg akart szabadulni ettől a germántól. A kémeket további megfigyelésre buzdította, s 50 aranyat kaptak ezért a „jó hírért” cserébe. A kémek távoztak, s a férfi elégedetten dőlt hátra a trónján. Lelki szemei előtt már látta, ahogy Germanust egy falkányi kiéheztetett oroszlán szaggatja szét, s ettől a képtől jókedve támadt, s tébolyult nevetésben tört ki.

Következő