Olyan gyorsan történt minden, hogy Nashiinak ideje se volt feleszmélni. Egyik pillanatban a szobájában volt, a másikban pedig már egy kapu előtt.

-       A túloldalon van a családom. Ez az a hely, ahol 17 évig nőttem, és edzettem. Elhatároztam, hogy ha megtalálom a társam, mindenképp elhozom ide.

Bekopog, a kapu pedig kinyílik. Ez a hely olyan, mint egy pár fős falu, mégis csak az ő családja él itt.

-       Ez a…?

-       A dojo. Igen. – A fiú nem hagyja befejezni a kérdést.

Megindul egyenesen előre. Pár épület mellett elsiklanak, mikor feltűnik velük szemben a főépület. Az épület elé érnek, s már az ajtó nyílik is. Odabent egy komor arcú öregember áll, mellette két fiatal nő.

„Talán a húgai? Az meg az apja?” – találgat magában Nashii.

Az egyik nő lelkesen kiált fel.

-       Chikari úrfi!

„Úrfi?” – Nashii szemei hatalmasra nőnek.

Chikari lassan térdre ereszkedik.

-       Apám! Sikerrel jártam.

Nash hirtelen a férfire kapja tekintetét. De az rendületlen arccal áll, s továbbra sem szól. Bólint, majd elfordulva befelé indul az épületbe.

„Miattam lenne ilyen? Megzavartam a családi békét?” – hibáztatja magát Nashii.

A két lány a ház cselédje. Ez kiderült, mikor odasiettek, hogy megmutassák, hol fognak szállást kapni Nashiiék.

-       Ma este szeretnék itt maradni, ha nem bánod – szólal meg Chikari.

-       Hát persze.

A dojot körülveszi egy fal. Ezzel szemben van a kis ház, avagy épület, ahol ők kapnak szállást.

-       Most itt kell, hogy hagyjalak egy időre. Apámnak beszámolok mindenről. Megleszel addig?

-       Hát persze.

-       Leszűkült a szókincsed? – mosolyog a lányra.

Nashii zavartan nevet, Chi pedig kimegy. Nashii behúzza az ajtót, majd körbenéz a szobában. A zsebéhez nyúl, s ekkor eszmél rá, hogy mobilját otthon felejtette.

„Kíváncsi vagyok, még mi a francot hagytam otthon.”

Rettentően unatkozik. Elment volna fürdeni, de nem tudta, merre induljon. Az idő csak telik.

-       Bejöhetünk? Hoztunk pár ruhát. – Az ismerős női hang csilingelése töri meg a bús unalmat.

-       Persze.

Az ajtó nyílik, a két cseléd belép hatalmas stóc ruhákkal.

-       Úgy hallottuk, hogy szereti a fekete színt – szólal meg a másik. - Nyugodtan válogasson!

Eltartott egy ideig, míg Nash kiválasztott pár göncöt. Köztük volt egy majdhogynem földig érő fekete kabát. Rögtön felvette. Lassan felhúzta a cipzárt, a tépőzárakkal rögzítette a cipzárt takaró részt. A gallérja nagyon magas volt. Haját kívülre húzta.

-       Váó! Ijesztő! – csodálkozik a fiatalabbnak tűnő nő.

-       Őőő… köszönöm.

-       Óhajt még valamit, vagy szeretné, hogy magára hagyjuk? – kérdezi a másik.

-       Őő, igen. Egy kérdésem lenne. A fürdés…

-       Oh! Van egy fürdőépület. Megyünk, befűtünk, és melegítünk vizet. – Ismét csak az első nő válaszol.

Társára néz, aki bólint.

-       Aztán visszajövünk, és megmutatjuk a helyet – folytatja a másik.

-       Köszönöm.

-       Akkor mi megyünk is.

Kitipegnek az ajtón. Az ismét magára maradt Nashii pár másodperccel utánuk kilép. Elcsodálkozva tekint fel az égre.

„Nem is gondoltam volna, hogy ennyi idő eltelt. Hisz már besötétedett.”

Kilép, becsukja az ajtót maga mögött, majd leül a fapadlóra.

-       Oh! Ne haragudj! Nagyon megvárakoztattalak? – áll mellé Chikari.

-       Ugyan, hagyd csak.

A fiú leül.

-       Szép a Hold, nem igaz? – csatlakozik a lányhoz az ég bámulásában.

-       Igen. Még sosem láttam ilyen gyönyörűnek, és egyben misztikusnak. Ha csak ránézek, a gyomrom összerándul.

Chi elmosolyodik. Egy percig csendben ülnek.

-       Most jut eszembe, találkoztam Yenékkel – töri meg a csendet Chi.

-       Yen?

-       Így hívják az egyik szobalányt. Na szóval üzentek, hogy mehetsz fürdeni. Mondtam, hogy megmutatom, hol van.

Elsétálnak odáig, de közben egy szót sem szólnak. Nashii furcsállja a fiút, aki apró mosollyal, elgondolkodó s egyben kisfiúsan szemérmes arcot vág. Nem tudhatni, mire gondol, de Nashii jobbnak látja nem rákérdezni.

Belép a fürdőházba. Arcát egyszerre megcsapja a hatalmas gőz.

„Hm, ilyet se gyakran látni.”

Fürdés után visszabóklászik a sötétben. Még ő maga sem tudja, hogy talált vissza. Mikor belépve látja, hogy Chi a falnak dőlve ül, szemei lehunyva, akkor elcsodálkozik. Hogy fel ne ébressze, lábujjhegyen surran a szobája felé.

-       Végeztél is? – kérdezi a fiú, mire Nashii kicsit meg is ijed.

-       Oh! Felébresztettelek?

-       Nem aludtam.

Szemében azonban fáradtság játszik.

-       Hát… akkor én lefekszem.

-       Rendben. Jó éjszakát!

Az ajtó becsukódik, s innentől nem sejti, hogy a lány nem képes aludni. Hogy is lenne képes? Már így is mintha egy álomba került volna. De hamarosan a zavart gondolatok ellenére is elnyomja a fáradtság. Ám a reggel nem hoz megkönnyebbülést az összevisszaságtól tarkított álomból. A rémálomnak most csak a vége pörgött le újra és újra. De most sem látta, ki ”az a személy”.

„Vajon miért érzem úgy, hogy most kezdődik csak az igazi rémálom?”

Felöltözik a tegnap kiválasztott ruhákba. Kimegy a másik szobába, ám Chikarit sehol nem találja. Elindul, hogy körülnézzen odakint. Mikor elhúzza az ajtót, szemébe vakító fény süt. Pár másodpercbe telik, míg hunyorgó szemei megszokják a kinti fényáradatot. Ekkor pillantja meg a kint ücsörgő fiút, miközben ő rámosolyog.

-       Jó reggelt! Hogy aludtál?

-       Remekül – hazudja kisebb könnyedséggel. Erre Chikari kuncogni kezd. – Mi az?

A kuncogás huncut mosolygásba csap át.

-       Hallottam.

-       Mit?

-       Hogy jól aludtál. - Látva, hogy egyre értetlenebbé válik a lány tekintete, megszólal. - Horkoltál.

-       Dehogy horkoltam! – vágja rá zavartan. Arca vérvörös.

-       Dedeee.

A lány kiborul. Befut, magára húzza az ajtót, és bentről még visszakiált.

-       DE NEEEM!

Pár másodperc csend után a fiú hatalmas nevetésben tör ki. Nashii elmosolyodik, elhúzza az ajtót. A fiú abbahagyja az éktelen röhögést, és egymásra mosolyognak. Nashii pajkosan kidugja a nyelvét. Erre ismét nevetnek.

„Talán mégsem lesz olyan szörnyű ez a nap” – mosolyog magában Nashii.

-       Na. Izé – kezdi magabiztosan Chikari. - Én már elköszöntem. Indulhatunk a kastélyba. Sok szerencsét kívánt apám.

„Na persze.” – Nashii válasza csak gondolatban kapott hangot.

-       Induljunk máris! Sétálva egy óra az út.

-       Na neeeeee! – Nashii nem lelkesedik a sétáért.

És valóban. Nem valami rövid az út. Sétálás közben beszélgetnek mindenről, életükről, szüleikről, de az nem derül ki továbbra sem, hogy Chi faterja miért ilyen mufurc. Mikor végre látóhatáron belülre kerül a kastély, Chi rámutat az épületre. Sötét volt, akárcsak az azt körülövező légkör. Misztikus. De hát ebben a világban nem is lehetett mást várni. Az épület magasabban volt, mint akármi más a környéken. Egy kisebb dombon helyezkedett el, amihez hosszú út vezetett fel. Az óriási kertet, [vagy nem is tudom minek nevezhető] elhagyva a bejárathoz értek. Bemennek az épületbe. A lépcsőn felérve balra kanyarodnak. Épp a folyosóról jött ki egy hosszú, szőke hajú srác. Szeme alatt hatalmas karikák, bőre hófehér. Ijesztően tekintgetett rájuk, ám Nashii csak akkor néz fel, mikor melléér. Mikor elhalad mellette, annyit hall, hogy a fiú hatalmasat szippant a levegőbe. Erre Nashii villámgyorsan hátrafordul, és furcsálló tekintetet vet rá. Chi hátraszól, hogy ne maradjon le. Nashii tekintete és az idegen fiúé egyforma lassan fordult el egymástól, majd tovább folytatják útjukat. Útközben szembetalálkoztak a kastély úgynevezett igazgatójával. Bemutatják őket egymásnak, majd az igazgató egy szobába vezeti őket.

-       Szeretnétek külön aludni, vagy itt is megfelel? – kérdezi tőlük.

-       És mi van az én szobámmal? – csodálkozik Chi.

-       Azt csak ideiglenesen kaptad. De ha külön alszotok, akkor a szomszéd szoba valamelyikőtöké.

-       Akkor szerintem itt jó lesz.

-       Nekem teljesen mindegy – von vállat Nashii.

Majd az egyik ajtó felé indul, ami a fürdőbe vezet. De az igazgató nem hagyja, hogy körülnézzenek, az irodájába vezeti őket, ahol rögtön regélni kezd.

-       Szóval, rövidre fogom, mert még ezer más dolgom van. – Megköszörüli a torkát. - Ti, mint egy páros kerültetek ide. Nashii, mint tudod, te vagy a Tisztavérű, ő pedig a Védelmeződ. Ám ez nem csupán ennyiből áll. Amit még nem tudsz, az az, hogy egy Tisztavérű ritkán keveredik harcba. A Védelmezője annál sűrűbben, hogy megvédje társát. De az ereje nem pusztán a sajátja, hanem amint a Tisztavérű megkapja az erejét, a Védelmező ebből fog a harcokhoz lélekenergiát nyerni. Szóval az életed egy részét veszi el tőled mindig. Őneki pedig az erején kívül az élethossza is nő.

-       Akkor – kezdi Chi -, ez azt jelenti, hogy…

-       Te elméletileg örökéletű leszel – fejezi be a mondatot az Igazgató. - Ám a harcok során, ha legyőzöl valakit, a lelkét elnyered, és annak a felét a Tisztavérű kapja.

-       De ezáltal a személyiségünk… - Nashii hangjában ijedtség remeg.

-       Nem. Nem sérül, nem változik. Csak az életfenntartásotokhoz járul hozzá a lélek. Valamint még egy hátránya van: egy erősebb ellenfélhez eleve több lélekenergia kell a Védelmezőnek, de ha legyőzi, nem kap több lélekenergiát vissza, mintha egy gyengét győzött volna le. Innentől kezdve gondoljátok át, vállaljátok-e a sorsotokat!

Chikari Nashiira pillant, aki kicsit elszörnyülködve bámul a padlóra.

-       És még valamit tudnotok kell.

Nashii felnéz.

-       Ha az egyikőtök meghal… a másik is odavész. Örökre egyek lesztek, mintha egy testből váltatok volna ketté. Most menjetek! Beszéljétek meg, vagy bánom is én! De döntenetek kell. Most pedig igyekezzetek!

Majd szabályosan kilökdösi őket, és egy mosolygós búcsúintéssel rájuk csapja az ajtót.

-       De sürgős lehetett… - forgatja a szemét Chi. - De választ nem kap. - A lány egész végig hallgatott. – Ja, van még valami. A két világ között tudunk teleportálni. De ebben a világban nem. Illetve majd akkor tudunk, ha megkaptuk az erőnket.

-       Ühm.

A szobájukban két franciaágy van, de csak egy fürdő, így azon megosztoznak. Nashii épp fürdéshez készülődik, mikor kopogtatnak.

-       Nyitva – szól ki Chikari.

Egy furcsán öltözött figura tipeg be.

-       Juj, hát sziasztok, mucikák! – köszön lazán feltartott kézzel.

Nashii szeme kétszeresére tágul.

-       Ő itt amolyan stylist – magyarázza Chi.

„Tényleg minden stylist buzi…” – méregeti Nashii a fura alakot.

-       Na gyere ide, tündibündi!

-       Hozzám beszélsz? – csattan fel a lány.

-       Na huppanj ide, szivikém, leveszem a méreteid! – azzal megfogja Nashii csípőjét.

-       Öregem, az egyetlen, amit te leveszel rólam, az a kezed – emeli fel Nashii a már ökölbe szorított kezét.

A stylist huncut mosollyal Chire néz.

-       Nyáú, tüzes kis lány, nemde?

Nashii szűkre húzza szemét, ütésre készen áll, de Chikari nevetése elfeledteti vele a dühét.

-       Na, kell ruha, vagy nem kell ruha, döntsd el, cicám, mer’ suhanok tovább!

-       Öhm. Kéne, de…

-       Akkor meg ne idegeskedj, finom leszek! Hihi!

Nashii megadja magát… A stylist csípőjét, mellét, magasságát, mindenét leméri, majd csókot küldve elhúz.

-       Azta… - pislog a pasi után. - Soha többet ne… Ilyet ne… Na, elmentem fürdeni.

Chi kuncog egyet, és az erkélyre sétál. Nashii fürdés után rögtön ágynak dől. Mivel a napja nem telt túl nyugodtan, eléggé kimerült… Hát még ha a stylistot is belevesszük. De éjjel újra eljött az álom. A fák, a jeges szél, az a hátborzongató légkör, az idegen, aki szólítja. És újra nem kap választ arra, hogy ki is az a személy. Hajnali négykor felriad, lendületből fel is ül. Szemben vele a másik ágyon Chikari is felébred.

-       Mi történt? – kérdezi hunyorogva.

-       Rémálom…

-       Értem. Hát, elég világos van. Ne menjünk el enni?

-       De végül is… de hova?

-       Az ebédlőbe.

Nashii felveszi tegnapi ruháit, majd elindul a fiú mögött. Az ebédlő a földszint alatt van. Belépnek. Minden szem rájuk szegeződik. Páran csak a szemük sarkából, páran leplezetlen érdeklődéssel figyelik az ”új jövevényt”. Ő pedig csak megy előre a széles ösvényen, amit a két asztalsor képez. Mikor felnéz, megpillantja a szőke hajú fiút. Tekintetük találkozik. Ijesztő… A fiú szeme annyira igéző.

-       Őt jobb, ha hagyod – szólal meg Chi.

-       Mi? Miért?

-       Ő… nem közülünk való.

Nash hátranéz ismét a fiúra, majd kérdés nélkül követi Chit. Olyasmi ez az ebédlő, mint egy iskolai menza. Választanak kaját, majd leülnek a padokra, amik az asztaloknál voltak. Hirtelen Nashiinak elmegy az étvágya. Eltolja a tálcát, és kezére támasztja homlokát.

-       Nem érzed jól magad? – kérdi Chi aggódva.

-       Semmi gond. Jól vagyok.

Tekintetét balra szegi, látja, hogy a szőke fiú viszi ki a tálját. Hozzá se nyúlt a kajához.

-       Ő nem eszik ilyen ételeket. Csak a látszat kedvéért jön le, megmondták neki, hogy kerülje a feltűnősködést.

-       Hát akkor mit eszik?

Ekkor érzi magán az idegen fiú szúrós tekintetét. Valóban rájuk néz. Mintha csak meghallotta volna, hogy róla beszélnek. Chi nem válaszol. Evés után felmennek a szobájukba. Chi fürdéshez készülődik.

-       Hé! Odalent nem válaszoltál – szól oda Nashii.

-       Mire is? Oh, jah. Hogy mit eszik… Vért.

-       Mi???

De a fürdőajtó már be is csukódik.

„Mit titkolózik már, baszki?!”

A fürdőből kiszól a fiú.

-       Amúgy, ha megéheznél, 10 után este már úgynevezett önkiszolgáló van a konyhán.

Nash az órára pillant. Fél nyolc van.

„Hát, remélem, nem éhezem meg reggelig. Istenem, hogy itt mennyire unalmas minden. Mit lehet itt egyáltalán csinálni? Még egy rohadt számítógép sincs” – idegeskedik magában a lány.

Kimegy az erkélyre, és bámul fel az égre. Ebben a világban tényleg unalmas az élet, ha egy erődre váró személy vagy. Ekkor hatalmas lendülettel ront be az ajtón kedvenc stylistunk. Nashii ijedtében hatalmasat sikít.

-       Nyugi cuncika, én vagyok.

-       Ez cseppet sem megnyugtató.

Chikari kiront vizesen, egy szál törölközővel a derekán.

-       Mi történt?

Nashii rápillant, majd zavarában sikkant még egyet.

-       Ne sokkoljatok már! – morog rájuk.

Stylist úr csábosan mosolyog Chire.

-       Juj, de szexi vagy! Ha gondolod, a te méreteid is leveszem.

-       De hisz azokat már levetted!

-       De ruha nélkül izgibb lenne – kacsint.

-       Anyám… - azzal visszavonul a fürdőbe.

-       Na szóval… - csettint ujjával. - Megvannak a ruhák. - Három csaj vonul be, ölében rengeteg ruhával. - Remélem, eltaláltam a színed. Fekete, ugye, cicám?

-       Uh! Kösszépen. De nem sokalltad el egy kicsit?

-       Ahh, cuncim, engem ezért tartanak. Lesz még több is. Na édeseim, pakoljátok a hölgy szekrényébe!

A három csaj pedig szép rendben a polcokra és a vállfákra pakolja a ruhákat.

-       Hmm, ide kell még egy szekrény. – Két kezén mutató- és hüvelykujjával négyzetet alkot, s úgy méregeti a falat.

Ez a viselkedés… Kifejezhetetlen. Aki látott már homokos stylistot, az megérti. A testtartás, a beszédstílus, a hangnem…

Nashii nagy örömére végre kimegy a ”drága lélek”. Hamarosan Chi is kijön a fürdőből.

-       Na most? Lefekszünk? - Nashii szeme elkerekedik, aztán belerúg a fiúba. - Héj! Most mi van?

-       Perverz – kapja fel a fejét sértődötten. - Hmpfh!

-       MIII? Mert aludni akarok?

-       Tudom, hogy értetted!

-       Te nem vagy magadnál!

-       Na persze. Inkább elmegyek lefeküdni.

-       Én is ezt akartam!

-       Jóéjt!

„Ez hótziher, hogy flúgos” – rázza a fejét Chi.

Aztán Nash nyugodni tér. Chi sem tehet mást, így hát lefekszik. Negyed 12-kor Nashii arra ébred, hogy a gyomra iszonyatosan korog.

„Így nem bírok aludni. Igénybe veszem az önkiszolgálót.”

Felveszi a topánkáját, majd a sötétben megpróbál eltalálni a konyháig. A nyitottabb tereken, mint a folyosók, előterek, már könnyebben tájékozódott, hisz az óriási ablakokon beszivárgott a hízóhold fénye. A konyhába az ebédlőn át megy be. Miután megtalálja a villanykapcsolót, a hűtőből kezd kipakolni pár kaja-félét. Szendvicskészítésbe kezd. Az utolsó szelet kenyér vágásánál tart, mikor valaki ráköszönt. Ijedtében a kést belerántja a kezébe. Nem vágta meg nagyon magát, igaz, de ahhoz elég volt, hogy a vére lassan csöpögni kezdjen a deszkára.

-       Jézus! – rohan oda Chi. - Ne haragudj! Nem akartalak megijeszteni. Mutasd a sebed!

Nashii odatartja az ujját. Chi gyorsan bevizez egy konyharuhát, majd letörölgeti a véres ujjat. Ám ekkor mindkettejük szeme tágra nyílik.

-       Ilyen nincs! – csattan fel Nashii.

-       Láttam, hogy megvágtad! – értetlenkedik Chi. - Világosan láttam. Most pedig… nincs seb! Biztos, hogy ez az ujjad volt?

-       Igen, pont ez! Nézd, ott a vérem is a deszkán!

Chi közel hajol a vörös foltokhoz. Lassan közelíti ujját, majd megérinti.

-       De… de hisz ez…! Ez jéghideg!

-       Hogy lehetne már jéghideg, nem olyan régen csöppent le!

-       De nem azért. Hidegebb, mintha szimplán kihűlt volna. Fogd meg!

Nashii rápillant a vérre, aztán ujjai közt dörzsölni kezdi.

-       Ez… nagyon hideg.

-       Gyere!

-       Hova?

-       Az igazgatóhoz.

Felsietnek az irodához, ám nincs ott senki. A mellette lévő szobaajtón megpillantják az igazgató tábláját. Bekopognak. Egyre gyorsabban és erősebben ütik az ajtót, míg végre kinyílik.

-       Mi van már ilyen későn?

-       Ezt látnia kell! – Chi benyomul a szobába minden kérdés nélkül.

-       Persze, gyere csak be…

Mikor mindhárman bent vannak, az ajtót becsukják. Chikari megragadja Nashii kezét, amin még apró vérfoltok lelhetők fel.

-       Nézze! Ez az ujj az előbb még meg volt vágva, és vérzett, de miután letöröltük róla a vért, a sebnek nyoma sem volt. Valamint… Nashii vére rendkívül… hideg volt!

Az igazgató nem szól semmit, de közben az arckifejezése komorrá válik. Megfogja Nashii kezét.

-       Hmm… Valóban, a sebnek nyoma sincs. Mondd, Chi… Érezted mostanság, hogy az erőd feléled?

-       Nem.

-       Gyorsan gyógyuló seb, jéghideg vér és jéghideg bőr… Nem… Az képtelenség.

Aggódó szemekkel tekint Nashiira. Közelebb húzza magához. Saját haját hátra tűri, majd a nyakát Nashii felé tartja. A lány arca hirtelen megfeszül, a levegőt gyorsabban kezdi venni. Lassan görnyedő testállásba helyezkedik.

-       Ettől féltem – ráncolja szemöldökét az igazgató.

-       De mégis mi történt? – bámul rá Chi aggódóan.

-       Látod Nashii arcán azt a vad türelmetlenséget? Ő most épp a nyakamban lüktető érre koncentrál, amit te nem láthatsz. De ő…

Nashii szemei kezdenek vörösre változni, aztán vissza barnára, majd megint vörösre. Az igazgató gyorsan visszahúzza haját a nyakára, és megszorítja Nashii vállát.

-       Nashii! Figyelj rám! Nyugodj meg! Koncentrálj! Nincs semmi baj! Chi, segíts megnyugtatni!

Chi odalép, és Nashii fejére teszi kezét. Szép lassan végigsimít a haján.

-       Nashii! Itt vagyok, ne félj! Minden rendben.

A lány lélegzete kezd normálissá válni, testtartása is kiegyenesedik, és szemei is visszanyerik eredeti színüket.

-       Mih… – Mi történt? – néz körbe Nashii.

Az igazgató hátrafordul. Egy alak áll az erkélyen. Besétál a szobába, de elég távol tőlük megáll. Az a furcsa, szőke hajú fiú az.

-       Szóval igaz – szólal meg egyhangúan.

-       Gondoltam, hogy megérzed. – Úgy tűnik, az igazgató megérti, miről beszél a fiú.

-       Már hogy ne érezném meg, ha egy fajombeli tűnik fel? Főleg, ha ilyen közel.

Szúrós tekintete Nashiira szegeződik.

-       Mi folyik itt? – Nashii kérdőn tekint az igazgatóra.

-       Nem… Az nem lehet – Chi megtorpan.

-       De igen! – emeli fel a szőke fiú a fejét.

A következő pillanatban már Nashii előtt áll, s annak haját finoman elcsúsztatja nyakáról.

-       Hmm – összehúzza a szemöldökét. - Nem harapták meg. Akkor hogy lehet ez? Ő nem egy Tisztavérű?

-       Fogalmam sincs, hogy történhetett ez. – Az igazgató, úgy tűnik, teljesen tanácstalan. - De ennek nem szabad kitudódnia.

-       Valaki megmondaná már, hogy mi a szarról beszéltek? – emeli meg Nashii a hangját.

-       Mostantól te is olyan vagy, mint én – tekint rá a fiú.

-       Mint te?

-       Vámpír – adja meg az igazgató a választ.

-       Miii?

-       Első lépésben kapnod kell egy olyan anyagot, ami elfojtja a vérszomjad. Rei is azt kapta.

-       Rei? Az te lennél? – tekint a szőke fiúra.

-       Igen. Ha ezt megiszod, a jelenlegi vágyad a vér iránt megszűnik egy időre, majd miután visszatér, egyre csökkenni fog. A friss vámpíroknál ez a leggyorsabb módja, hogy megszüntessük a vér iránti vágyat. Én akkor kaptam ilyet, mikor idekerültem. De egyébként a mi fajunk is megelégszik az állatvérrel, csak ritkán támadunk… izé… illetve támadnak emberekre.

-       És te hogy is kerültél ide?

-       Hrr. Mit kíváncsiskodsz?

-       Csak kérdeztem. Mi bajod van?

-       Érzékenyen érinti a téma – teszi Chi Nashii vállára a kezét.

-       Valakitől úgyis megtudja – mondja az igazgató.

-       Pff. Ha annyira érdekel… - húzza el a száját Rei. - A családomnak nem tetszett, hogy ok nélkül állandó háborúban áll a népünk. A többi vámpír pedig nem tűrte el azt, hogy valaki lázad… he… vagy legalábbis ők így mondták. Szóval kisebb csapattal ránk támadtak. Ellenállásnak nem volt értelme. A legerősebb vámpírokat küldték. Engem menekülésre szólítottak fel a szüleim és a bátyám… de őket megölték.

-       Bosszút esküdött, és idejött, remélve, hogy befogadjuk – szólal meg az igazgató.

-       Kösz, hogy befejezi! – néz rá gyilkos pillantással Rei.

-       Hát igen, a saját népe irtotta ki a családját… Kíméletlenek a vámpírok. Már bocsi, Rei! – erre Rei csak a szemét forgatja. - Nashiinak szüksége lesz segítségre eleinte. Mivel te vagy az egyetlen vámpír köztünk, neked kell tanítanod és segítened Nashiit, amíg meg nem tanulja elfojtani a vágyát, és nem sikerül elrejteni az erejét.

-       Már mér’ segítenék?

-       Nem szegülhetsz ellen a parancsomnak.

-       Dehogyisnem!

-       Rei! Szüksége van rád. Segítened kell.

-       Ahj, pff. Üdv kislány! – fordul Nashiihoz. - Mától én vagyok a pesztrád.

-       Pesztra? – Látszik Nashiin a felháborodás. - Nekem te nem kellesz!

-       Na, ti fiúk most kimentek - mutat az igazgató Chire és Rei-re -, Nashii marad. Megkapja a vért.

-       Megleszel? – fordul a lányhoz Chi.

-       Persze. Ne aggódj!

Rei az ablakon át, Chi normálisabb módon, az ajtón távozik. Az igazgató és Nashii ketten maradnak. Az igazgató odalép Nashiihoz.

-       De szép szemeid vannak.

-       He?

Az igazgató elkezdi simogatni Nashii vállát.

-       Ez molesztálásnak számít – jelenti ki egyszerű higgadtsággal Nashii

-       Oh, elnézést.

Odasétál az asztaloz. Megnyom egy gombot, majd beszélni kezd.

-       Három üvegcse kriminált vért hozzanak fel! Most! És kérem a legnagyobb diszkréciójukat.

Hosszas hallgatás után kopogtatnak.

-       Tessék! – szól ki az igazgató.

Egy hölgy libeg be, kezében a 3 üvegcse vérrel. Meghajol, és kimegy.

-       Tessék, idd meg az egyiket! – nyújtja Nashiinak az egyik üveget. - A többit pedig rakd el olyan helyre, ahol majd mindig megtalálod.

-       Rendben! Na akkor emelem üvegem…

Lehúzza egyszerre. Arcán összefutnak a ráncok, mellkasához kap, az üveg pedig kiesik kezéből. Lihegése lassan zihálásba csap át, és ördögi üvöltés hagyja el a száját. Hörgő morgások következnek sorra. A vámpírok ezt a hangot jellegzetesen csak fenyegetésre használják, vagy harc során, és ha éheznek. Ijesztő egy szimpla embernek. A speciális vér kiváltotta hatás lassan csillapodni kezd, és Nashii újra normális lesz.

-       Ez durva anyag – rázza meg fejét.

-       Vele jár. Lesz ennél rosszbab is, hidd el! – Rei áll az ablakban.

-       Te meg mit keresel itt? Na, jól van. Nem is érdekel. Rei, holnaptól a gondjaidra bízom. Most pedig ideje nyugodni térni.

Így hát mindenki elvonul a saját szobájába. Nashii a tükör előtt áll, arcot mos, majd fogmosáshoz készülődik. Vicsorít, ám ekkor észreveszi, hogy a szemfoga hosszabb, élesebb, mint volt.

-       Chi! Gyere be, lécci!

-       Na, mi az?

-       Ezt nézd meg!

Felhúzza ajkát a szemfogáról.

-       Oh, ez természetes. Ha a vámpírok nincsenek átváltozva, a jellemző jegyek akkor is megtalálhatóak rajtuk. Nézd csak meg a füled!

-       Hű! Ez hegyes! Olyan vagyok, mint egy manó. – Szája legörbül, s remeg, mint egy kisgyerek.

-       Hahahaha! Nem tudsz mit tenni. Meg amúgy is, a hajad jóformán eltakarja.

-       Ja, de csak jóformán. – Felhúzza fogáról az ajkát. - Tök szar! Így egyből kiszúrják, hogy mi vagyok.

-       Ugyan! Itt ilyen dolgok már fel sem tűnnek.

-       Hát, ha te mondod…

Fogmosás után végre újra aludni térhetnek, bár már lassan hajnalodik.

„Ahj, és végül nem is ettem” – mérgelődik magában Nashii.

A fáradtság eluralkodik rajta, s az álom szemére ereszkedik. Újra a rémálom. Az erdő sötétsége megmaradt, de ő már nem fázik, nem érzi a szelet hidegnek. A hang szólítja, Nashii megfordul, és… nem, most nem ér véget az álom. Végre meglátta azt, akitől félt. Saját magával áll szemben. Ennél jobban senkitől nem ijedt volna meg.

-       Miért én? – szólal meg.

-       Most nem az vagyok, akinek lennem kellett volna – válaszol az álombéli Nashii.

-       Hát persze. Nem Tisztavérű lettem!

-       Valóban. Ez is te vagy. Ez is én vagyok. Mi vagyunk.

Az álombeli Nashii átváltozik vámpír alakjára.

-       Most márt érted? – mutat magára. - Ettől féltél, ez zavart be. Nem tudtuk, hogy más sors jöhet az igazi helyett.

-       Akkor nem lehetek Tisztavérű?

Az álombeli Nashii nem válaszol. Kezével búcsút int, és egyenesen Nashiinak rohan. Ám mikor hozzáér, egybeolvad a két lány.