Véleményed
Ismeretlen ismerős
Micsoda éjszaka. Hmm… Ebben a dimenzióban még az éjszakák is mások. A dojoban egy lány üldögél az egyik épület előtt a padlón. Fekete kabátja miatt semmi nem látszik belőle, a gallérja nyakától orráig takarja kilétét. Csak bámul az égre, sötétbarna szemeiben tükröződik a telihold.
De tekintsünk most vissza…
XXI. század, egy kisváros. Tanulók, szülők… És a lázadó tinédzserek. Közéjük tartozik Nashii is. Az osztálya feketebáránya… Két barátnőjével és egy fiúbarátjával tölti ideje nagyrészét. Sok óráról ellóg, gyakori nála az ivászat, a partik; az állandó fekete ruhái és szegecses kiegészítői miatt nem lopta magát az emberek szívébe. Az osztálya utálja, de ez kölcsönös. Szerencsére két barátnője is az osztályba jár. Fiúbarátja egyel alatta. Na de ez a sok felesleges infó… kit érdekel?
Kedd reggel van. 10 óra. Nash úgy dönt, hogy ma se megy be az iskolába. Felkel, elkészíti a kávéját, beül a TV elé, és… ennyi. Nincs, aki rászólna, hisz a szülei külföldön dolgoznak. De nem panaszkodik. Neki ez így tökéletes. Fél óra nem telik el, csöngetnek. Nashii kinéz, ki lehet az. Mikor látja, hogy Shin az – a fiúbarát, - ajtót nyit.
- Hát te? - vágja oda közönyösen neki. - Nem iskolában kéne lenned?
- Csak annyira, mint neked.
Odabent újabb adag kávét akar főzni Nashii, ám leönti magát vízzel.
- Remek! Na várj, megyek, átöltözök.
A fürdőben törölgeti magát, leveszi felsőjét, arcát bevizezi, mikor pedig a törülközőt emelve arcától a tükörbe néz, megpillant egy idegen férfit. Hatalmasat sikít, hátrafordul. A férfi villámgyors mozdulattal befogja a lány száját, mögé kerülve. Elképesztő sebesség. Nashii próbál kiszabadulni, és a véletlen következményeképpen a fiú keze a lány mellére csúszik. Nashii elvörösödik, sikítana, de a kéz nem engedi. A fürdőajtó nyílik, Shin beront.
- Mi történt?
Megpillantja a lányt melltartóban, szemei elkerekednek, zavarba jön.
- Itt egy…!
Körbenéz, ám az alak sehol nincs. Shin elfordul, és úgy kérdez hátra:
- Mi van itt?
- Hát… egy nagy pók… - próbálja leplezni zavarodottságát.
- Már azt hittem, valami baj van. Akkor hagylak tovább öltözködni.
- Jaa, jah…
A lány esze folyamatosan ezen jár, egész nap… Vajon megőrült?
Este átmegy barátnőjéhez, ám a lépcsőházba lépve ijedten áll meg. A lépcsők tetejéről egy farkas vicsorog rá.
„Ilyen nincs. Egy farkas. Itt?”
Kirohan, felhívja barátnőjét, hogy jöjjön le.
- Nem tudom, milyen farkast láttál te – értetlenkedik a barátnő. - Jöttem le, semmi nem volt. Talán valaki a kutyáját vitte fel.
- Nem kutya volt!
- Sötét volt, nem tudhatod.
- De nem volt sötét, értsd meg! Tudom, mit láttam!
- Na mindegy, menjünk fel! Itt alszol? Egyedül vagyok.
- Ühm.
Ez a nap egy káosz. Reggel a lányok együtt mentek iskolába. Barátnőjük azonnal odarohan hozzájuk.
- Wúú, hallottátok?
- Korán van – mondja asztala felé sétálva Nashii. Leteszi táskáját, majd cseppnyi érdeklődéssel felbiccenti fejét. – Na, mi a nagy hír?
- Új diák jön. Az ofő mindjárt felkíséri.
- De ugye nem… hozzánk?
Melami szemeinek csillogása egyértelművé tette, hogy de igen…
- És te annak mér’ örülsz? – csatlakozik a csevegésbe Lumine.
- Szerintem tök izgii! – Melami nem adja fel.
- Szerintem meg marhára nem – vág vissza Nashii.
- Kedvesnek kell lennünk vele – próbálja a felelősségérzet látszatát kelteni Lumine.
- Ja, ja, értettem – zuttyan le székébe Nashii.
Nem kellett öt perc, az ajtó nyílik, és belép a tanár az új diákkal. A szemek rászegeződnek egytől egyig. Egy igen furcsa öltözködésű fiú áll ott rezzenéstelen arccal.
- Hát ez meg honnan szabadult? – hallatszik az osztály suttogása.
- Csend legyen! – teremt rendet az osztályfőnök. - Fogadjátok sok szeretettel!
- Örvendek! – hajol meg a fiú.
- Mindenki üljön a helyére! Oh, nézd! Nashii mellett van üres hely.
- Ömm, igazság szerint nincs – kezdi Nashii a tiltakozást -, csak beteg, aki…
- Majd elintézitek – visszafordul az új diákhoz. - Addig ott fogsz ülni.
- Tökéletesen megfelel, köszönöm.
Odaslattyog, leül, Nashii pedig a szeme sarkából figyeli nem túl nagy kedvességgel. A fiú ránéz, mire ő szemeit rögtön a falra szegezi.
- Ne szokd meg a helyzetet! – Egy percig sem próbálja meg titkolni ellenszenvét az új fiú iránt.
A csengőszó adja meg a választ. Az óra megkezdődött, s rendkívül unalmasan telt. Egyszer csak – ki tudja milyen meggondolástól vezérelve - suttogni kezd új barátunk.
- Mondd csak. Hiszel az emberfeletti dolgokban?
- Mondd csak. Ilyenkor jól vagy? – A mondat végén felvitte kicsit a hangsúlyt, ami a kiborulás egyik jele nála.
- Tessék?
„Ez tuti gyp-s…” – gondolja Nashii.
Elfordul a fal felé, és próbál mindenféle kontaktust kerülni.
Iskola után hazafelé tartva idegesen veszi észre, hogy új osztálytársa folyamatosan a nyomában van. Hirtelen hátrafordul.
- Mondd csak, te követsz engem?
- Nem. Csak erre lakom én is.
A lány erre flegmán elkapja a fejét, headsetét fülébe dugja, és lépteit szaporázva ismét megindul. A zűrös nap után nem volt semmi kedve továbbra is iskolába járni. Éjszaka volt már, mikor úgy döntött, forró fürdőt vesz.
„Egyre gyakrabban… minden nap történik valami. Ez már sok” – gondolkozik a kádban.
Relaxálva bukik a víz alá. Ám mikor fel akar jönni, szorítást érez… egy szorítást, ami lefele nyomja a víz alá. Megijedt, de szemét nem nyithatja ki, hisz a vízben ázó fürdősó szétmarná azt.
„Ki… Ki ez? Ki akar megfojtani?”
Ekkor a keze beleakad a dugóba, de kirántja, és a víz sebesen kezd lefolyni körüle. A kezet nem érzi már. Zihálva ül fel a kádban, körbenéz, ám… ahogy az mostanában megszokottá vált, senkit se talál.
- Ez már azért elég morbid – préseli ki a szavakat magából lihegve.
Kiszáll a kádból, magára kapja fekete gönceit, és villámgyorsan kiviharzik a lakásból. Ment, csak ment el messzire, talán várva, hogy ismerőssel fut össze. De senki… Egy árva lélek nem sok, annyi sem kószált az utcákon. Mégis egyre erősödő neszek csapják meg Nashii fülét újra és újra.
- Na jó, ez már kezd para lenni.
Megáll. Ekkor vette észre, hogy a város talán legelhagyatottabb és legsötétebb utcájára vitték sietős léptei. Egyre jobban kezd megrémülni. Mögüle fatalpú cipő határozott kopogása hallatszik. Nem tudja, merjen-e hátranézni. Két fém egymáshoz súrlódásának hosszas hangja töri meg a csendet, a végén egy apró csengő hang. Kétség sem fér hozzá: egy kardot húztak elő hüvelyéből.
- Miért nem fordulsz meg? – szólal meg egy ismeretlen hang.
A lány nem szól. A komor hang újra kérdez.
- Talán félsz?
Választ most sem kap.
- A sorsod az életed velejárója. Ha kell, a halálod is. Nézz szembe vele!
- Miről beszélsz? – Nashii ezt már nem tudja szó nélkül hagyni. - Ismerlek?
- Ezek szerint nem. De már nincs értelme bemutatkoznom. Ne értsd félre, nincs veled bajom, csak a dolgom végzem.
- Mi vagy te, bérgyilkos?
- Olyasmi.
Nashii hátrafordul, közben az ismeretlen lecsapni készült. A végső mozdulat következik, Nashii becsukja a szemét, és csak egy csattanást hall. Felnéz, és egy fiú alakját látja a sötétben. Egy kardot tart a kezében, elhárítva ezzel a csapást. Mindketten hátraugrottak. Ekkor látja meg a lány, hogy megmentője nem más, mint az új diák.
- Ezt eltévesztetted – szól oda a támadónak Nashii megmentője. - Előbb találtam rá, úgyhogy húzz vissza a világodba, ha jót akarsz magadnak!
- Szóval te vagy a Védelmező? – kérdez vissza.
- Pontosan.
A támadó a lányra veti tekintetét.
- Ezt megúsztad.
És ezzel a mondattal el is tűnik. Nashii teljes képzavarba került. A kérdések sorra szaladnak át az agyán.
- Nem esett bajod? – zökkenti ki a fiú az ámulatból Nashiit.
- Nem… hála neked. De hogy kerültél ide?
- Figyellek pár napja.
- Te… tessék? – Szemei, akár két szilva, úgy kinyílnak egy pillanatra.
- Tudod, nem pusztán véletlen, hogy átjöttem a sulidba, és hogy arra lakom, amerre te. Engem küldtek, hogy megvédjelek.
- Küldtek? Kik? – Egyre furábbnak találja a dolgot.
- Hát… ez elég bonyolult. Tudod, én nem ebben a világban élek.
- Na jó, kezdesz feldühíteni.
- Nem hiszel nekem? Még ezek után se?
„Na ja, lássuk be, történnek különös dolgok mostanában” – gondolkozik el a lány.
- Akkor mégsem őrültem meg – folytatja immár hangosan.
- Nem. Csak egy átlagembernél nem megszokottak ezek a dolgok.
- Mint a farkas, vagy az, hogy a saját kádamban akarnak megfojtani?
- Pontosan. Tudod, te most már nem egy hétköznapi ember vagy. Sokkal több vagy annál.
- Ezt meg hogy érted?
- Ez, mint már mondtam, nagyon bonyolult, és talán nem is érted meg elsőre.
- Azért próbáljuk meg!
Hideg, őszi szél kezd el fújni. A fiú az égre tekint. A csillagok nem láthatók a felhőktől. Az egész helyzet bizarr.
- Szóval – kezdi egy mély sóhaj kíséretében. - Ahonnan én jövök, az egy teljesen más dimenzió. Ezen belül is egy hatalmas kastélyban élek… illetve élünk. Korábban egy dojoban éltem, ahol folyamatos edzés alatt álltam. A mi sorsunk már születésünkkor megpecsételődött. Te pedig azon emberek egyike vagy, akik kiválasztattak. Bizonyos időközönként - volt már, hogy pár hónap, volt hogy tíz év különbséggel -, feltűnnek ebben a világban hozzád hasonló személyek, akikben ott rejlik az erő.
- Mif-féle erő? – dadog Nashii az értetlenségtől.
- Azt nem tudom. Én egy Védelmező vagyok, ez a családom által öröklődik. Minden második generáció örökli tovább a Védelmező szerepét. Nagyapám után én vagyok a következő. Nem a miénk az egyetlen család egyébként. Pontosan be van osztva, mikor bukkannak fel hozzád hasonlók, akik mellé kell szegődnünk.
- De azt mondtad, néha 10 év telik el két ilyen felbukkanás között.
- Igen, de ez elég ritka. Például, ha olyan nemzedék van a családban, akinek fia kell, hogy szülessen, és ha minden családban így van, akkor nem bukkanhat fel hozzád hasonló, hisz nincs megfelelő kort elért Védelmező.
- Ez elég bonyolult. Egyébként mennyi a megfelelő kor?
- 16-17. Én 17 múltam.
- Akkor szerinted már biztonságban vagyok? Hazamehetek?
- Elvileg igen. De ha szeretnéd, hazamehetek veled, végülis az a dolgom, hogy vigyázzak rád.
- Ja. Nem bánnám, ha körülnéznél.
Elindulnak haza. A házhoz érve Nash megtorpan. A fiú felajánlja, hogy előre megy. Kinyitják az ajtót. A villanyok ugyanúgy felkapcsolva, ahogy Nashii hagyta őket. Óvatos léptekkel követi a fiút, aki semmi félelmet nem mutatva csörtet szobáról szobára. Mikor megbizonyosodnak róla, hogy jelenleg semminemű veszély nem leselkedik rájuk, Nashii látványosan megkönnyebbül.
- Egyedül élsz ebben a nagy házban… nem érzed magad magányosnak? – szólal meg a fiú körbetekintve.
- Nem igazán… ömm… izé… hálából meghívhatlak valamilyen italra, vagy főzzek neked valami kaját?
- Most gondoltam bele – rendkívül komoly képet vágva, ujjával támasztja állát -, hogy mióta minden percben téged figyeltelek, enni és inni nem volt eszemben.
- Minden percben? – kerekedik ki a lány szeme.
- Persze csak egészséges kereteken belül – közben integetéssel tagad. - Amúgy ez csak két-három napja tartott.
- Az már azért durva. Menjünk a konyhába, összeütök valamit.
Miközben Nashii ügyködik, beszélgetnek.
- Van még valami, amit nem értek – kezdi két mozdulat közt. - Hogy találtál rám? Honnan tudtad, hol keress?
- Egyszerre megérezzük, amint a nekünk rendelt társban kezd feléledni az erő. Ám nem mi vagyunk az egyetlenek, akik ezt érzékelik. Vannak ellenségeink, akik ugyanúgy megérzik, ha egy Tisztavérű felbukkan, s ekkor indul a versengés, hogy ki talál rá előbb.
- A Tisztavérű én lennék? De már napok óta furcsa dolgok történnek velem. Ma próbáltak viszont csak először megölni.
- A többi talán csak előjel volt, hogy változás fog bekövetkezni. Rossz ómenek netalán.
Nash ekkor eszmél rá, hogy a kaját sürgősen meg kéne kevernie, mert már így is leégett egy csomó.
- Szóval az ellenségek, he? – tér vissza a témára. - Miféle ellenségek?
- Hát vannak a vámpírok, és van egy különlegesebb faj. Nem hordanak magukon nevet, de különleges ismertetőjelük, hogy fehér hajuk, és ébenfekete szemük van.
- Hmm…
Nem szólnak többet. Nashii megtálal, és asztalhoz ülnek. A fiú két kezét összetéve meghajol, és megköszöni az ételt. A lány fél szemöldökét felhúzza, neki ez nem megszokott. Evés közben a lány szeme hirtelen felcsillan, majd a fiúra néz ijedt-csodálkozó szemekkel.
- Bakker, most jut eszembe… – ugrik fel a székből. - A neved sem tudom.
A fiú rögtön feláll.
- Igazán sajnálom –meghajol. - Udvariatlanság volt, hogy be sem mutatkoztam. A nevem Chikari Yoru.
- Yoru, eh? Érdekes…
- Baj van a nevemmel?
- Az szép lenne, ha a saját nevemet minősíteném – húzza huncut mosolyra száját.
- Mármint?
- A teljes nevem Nashii Yoru. Üdv a világomban – kacsint egyet.
A fiú láthatólag elcsodálkozik.
- És most… hogyan tovább? – kérdi Nashii. - Továbbra is vadásznak rám?
- Nem. Nem szabad vadászniuk ilyenkor, ha megtalált a Védelmeződ. Ezt ők is tudják. Ám… mivel egyre hidegebb lesz, lassan vissza kell térnem az én dimenziómba. Fel kell, hogy tegyem a kérdést. Készen állsz velem tartani?
A kérdésre a lány lába megremeg. Vele? Hova…?
- Most kell döntenem? – kérdez vissza.
- Nem… egy-két napot várhatok. De kérlek, ne húzd túl sokáig!
A lány bólint. A fiú nem kéretve magát, elhagyja a házat. Nashii még mindig fél, nem tudja mitől. De nem akarja, hogy bármi is váratlanul érje. Felkészült akar lenni minden eshetőségre. Már ha ilyenekre fel lehet készülni… Éjjel furcsa álom gyötri. Egy réten van. Bogárzümmögés, a fű zaja, ahogy a szél simogatja, virágok… Minden olyan nyugodt… Annak kéne lennie, de Nashii nem így érzi. Folyamatos félelem kísérti, attól tartva, hogy bármikor rátámadhat valaki a rétet körbevevő erdőből. Az ég lassan beborul. A madarak csiripelését a varjak vészjósló károgása váltja fel. A lágy szellő dermesztő jeges szélviharrá kezd átalakulni. Igen, valami ilyesmire számított…
„Miféle hely ez? Ezek a folyamatos neszek megőrjítenek.”
Az erdő pedig mind szűkebb kört alkotva övezi körül. A rét már teljes létében eltűnt, ő pedig az erdő közepén áll. Ekkor egy hang szólítja meg mögüle. Tudta, ő lesz az, akitől annyira fél. Aki miatt régóta rossz érzés tölti el, s már mindenhonnan csak menekülne. Hirtelen megfordul, de mielőtt megláthatná, a szemei kinyílnak, s az álom véget ér. Fáradtan fogja meg fejét.
- A rohadt… - inkább nem folytatja, csak felkászálódik.
A napja tömény tétlenséggel telt. S éjjel ugyanaz az álom gyötri. De megint nem kap választ a kérdésre: „Kitől kell félnem?” Az állandó rossz előérzet kezdi felemészteni a lelkét. Egyedül van, fél…
„Senki sem keres. Nem hív, nem jön… senki… Ennyire értéktelen lennék?”
Remegni kezd. Szédülésében már nem képes mérlegelni a dolgokat. A legjobbkor jelenik meg Chikari.
- Ne ijedj meg, csak én vagyok!
Megpillantja a lányt, aki a széken ülve, átkarolva magát kucorog enyhe remegéstől szenvedve.
- Valami baj van?
A szédüléstől nehezen tudná azt hazudni, hogy hú de jól érzi magát.
- Nem… nem tudom – hangzik a sokat sejtető válasz.
Chikari gyorsan egy poharat kap elő, s vizet visz benne a lánynak. Próbálja a lány kezébe adni, és hogy ne essen össze, a derekát átkarolja. Nashii valószínűleg elpirulna, de túl sápadt hozzá. Minden vér kifutott az arcából. Megissza a vizet, de a poharat már nem bírja tartani. Szép lágyan kiejti kezéből. Ám a fiú iszonyatosan gyors reflexszel rendelkezik; egy pillanat alatt a pohár alá nyúl, így megmentve azt a töréstől.
- Nem tudom, mi bajom. – Nashii hangja el-elcsuklik a remegéstől. - De én amúgy is elég hamar szarul leszek.
- Nyugi, hamarosan megerősödsz. Addig is örülnék, ha eljönnél velem, hogy vigyázhassak rád.
- Talán igazad van.
Nem érzi úgy, hogy érdemes lenne itt maradnia. Kinek hiányozna? Fel is megy összepakolni.
- Nem kell ám sok ruhát hoznod – néz át a pakoló lány felett Chikari a hatalmas táskára. - Ott a saját igényeid szerint készítenek ruhát.
Nash letérdelve kezd kutakodni, mintha meg se hallotta volna.
„Nem tudhatom, milyen helyekre kerülök. Kellene vinnem valami váltócipőt” – merül el gondolataiban.
Lázasan forgatja át a szekrény alját. A szeme megakad egy, a sarokban heverő medálon. Mereven bámul rá, bal kezét a szívére szorítja. Chikari mindezt értetlenkedve nézi. Nashii remegni kezd, és ha nem térdelne már így is, biztosan térdre rogyna.
„Azt hittem, ez az érzés soha nem jön már elő. Miért hasít belém most is úgy az emlék, mint egy mérgezett nyíl?”
- Na-Nashii! Miért sírsz? – Chi nagyon megijedt.
- Uh… ugyan már, nem sírok.
- De igen, sírsz.
A lány lassan arcához emeli remegő kezeit, és elképedve eszmél rá, hogy könnyek folynak rajtuk. Chikari rápillant a medálra, majd felemeli.
- Ez… valami rossz emléket idéz?
A lány csendben bólint.
- Szeretnéd, hogy eltűntessem?
A kérdésre kikelve magából pattan fel a földről, és NEM-et kiabálva szakítja ki a fiú kezéből a medált.
- Jó, jó, nyugodj meg! – Nem érti a lányt.
Ekkor eszmél rá Nashii, milyen őrülten viselkedik. Felszakadnak a régi sebek, s ő újra feleleveníti a régmúlt dolgait.
- Sajnálom. Sajnálom. - Halk zokogásba kezd, s ettől a hangja megremeg.
Chi maga sem érti, miért, közelebb lép a lányhoz, és félve átkarolja, akiből erre még inkább kitör a sírás, de érzi, hogy biztonságban van. Alig ismeri a fiút, mégis olyan, mintha mindig is ismerte volna.
- Szeretnéd… esetleg elmesélni?
A lány kissé eltolja magától, majd felnéz az arcára. Könnytől áztatott, enyhén vörös arcáról süt a fájdalom.
- Inkább majd, ha kicsit megnyugodtam.
- Persze, ahogy gondolod. Tudom, hogy nincs közöm hozzá, nem vagy köteles elmesélni.
Nashii lassan elfordul. A medált visszateszi a szekrény aljába. Táskáját összezárva indulásra készen áll.
- Akkor indulhatunk? – nyújtja a lány felé kezét.
A válasz egy bólintás. Megfogja a lány kezét, és nyugodt hangon megszólal.
- Most olyat fogsz érezni, amit eddig még soha.
Következő | 
AJÁNLOM AZ OLDALT
