Véleményed

1. felvonás

Vanderberg kávéháza. Szerényen berendezett kávézó, melyet tompa fénnyel vonják be a falra illesztett ósdi, zöldes ernyőslámpák. A narancsszínű tapéta kissé megkopott. A színen néhány asztal és szék, az ablakon túl a városra lehet látni. Az ablakot és az ajtót bordó függöny takarja el, mely igencsak elnyűtt. A jobbra felnyíló tapétaajtó a konyhába vezet. A helyiséget néhány kép, valamint ruhaakasztó gazdagítja.

A kávézóban nyugodt a légkör, halk diskurzus hallatszik. Az egyik asztalnál két nő cseverész; a fiatalabbik fehér ruhát visel, a másik pirosat, fején kalappal.

Mary (keresztbetett lábakkal ül, forró kávét iszogat) Ó, drága Hannácska, nemsoká eljön hozzánk a kapitány úr! Nagy fogadtatást szeretnék, megérdemelné, mert annyira jó ember! És annyira szenvedélyes! (halkan kuncog) Képzeld, a múlt hónapban majdnem megcsókolt! (kezét szája elé kapja) Gondoltam is magamban, hogy „Uram-atyám, csak George ezt meg ne tudja!” Mert bizony nagyon elszontyolodna! (merengve) De őszintén mondom neked Hannácska, nem bántam volna, ha a kapitány, akkor…

Hanna (ijedten súgja) Jaj, Maryke, ki ne mondd! Ha szegény George ezt megtudja… (szünet) nem hagyhatod cserben éppen most, mikor már a jegyese vagy! A kapitányt pedig felejtsd el!

Mary Drága nővérkém, most mitévő legyek? Mert az én Georgikámmal sem akarok szakítani, viszont a kapitány… a kapitány úr annyira, de annyira édes! (ábrándozva) Annyira jólelkű és annyira kedves! A múltkor is olyan gyönyörű rózsacsokrot hozott, hogy olyan csodaszépet még soha senkitől! Még George-tól sem! A születésnapomra is csak egy egyszerű mezei virágot kaptam. Nekem, holmi margarítát!

Hanna (lassan kortyol kávéjából) Ugyan már, kedveském… a margaríta is csodaszép lehet, főleg ha azt tartjuk szem előtt, hogy kitől is kapjuk!  Különben is… ki a kicsit nem becsüli…

Mary (sóhajtozva) Ne is mondd… sajnos épp azt néztem ki adja! Sajnálatos módon nem az, akitől vártam. Viszont ha a kapitány…

Hanna (elképedve) Ajjaj! Úgy látom, az én kedves húgocskám szerelmes! Csak éppenséggel nem abba, akibe kellene! Mi lesz ebből! (fejét fogja)

Mary (csészéjét szájához emeli) Hannácska, segítened kell nekem! (kortyol a kávéból, visszarakja az asztalra) Mit tanácsolsz, mit tegyek? Mit tennél az én helyemben?

Hanna (elgondolkozik, miközben a húga feje fölött az ablakon át a várost szemléli) Hát… az attól függ drága húgocskám, hogy ésszerűen akarunk gondolkozni, vagy a szívünkre hallgassunk!

Mary Természetesen ésszel kell a dolgokat megoldani, viszont a szív… a szív… olykor egészen mást súg! Mint például most is!

Hanna (fejét csóválja) Ajjaj… azt hiszem, rendesen benne vagyunk a slamasztikában! Nehezebb lesz, mint gondoltam!

Mary Micsoda?

Hanna Hát neked… tanácsot adnom! Ahogy látom, ez a kapitány úr rendesen elcsavarta a fejedet! És azt hiszem bármit is mondhatnék… semmi sem szólna szegény George mellett!

Mary (sóhajt) Igazad van, Hannácska… ki kell vernem a fejemből ezt a kapitány urat! (szünet) De ha egyszer olyan jó hozzám és annyira kedves, miért viselkedjek vele idegenül? Egyszerűen nem mondhattam nemet a drága kapitány úrnak! Pedig elhiheted, kézzel-lábbal tiltakoztam, amikor meg akart csókolni, mert folyton szegény Georgikámra gondoltam! (Hannára néz, bizalmasan) Szerinted… ha Georgika… szóval, ha rájönne, hogy én… meg a kapitány úr… szerinted mit tenne?

Hanna (homlokát ráncolja) Hát… nekem az a szent meggyőződésem, hogy a te Georgikád ezt nem hagyná annyiban! Bizonyára párbajra hívná! Elvégre az ő mókuskájáról van szó…

Mary Bizony ám! És tudod, hogyan becézget még? (lelkesen) Méhike! Mert azt mondja, úgy tudok zümmögni a fülébe és úgy is szúrok, hogy még észre sem veszi! Igaz… sokszor azt is mondja, a dongó hozzám képest kismiska! (kis szünet után, álmodozva) Igaz, ami igaz… ha méhike lennék… szívesen beporoznám az én drága kapitány uramat!

 Hanna Már megint ez a kapitány úr… Mondd csak… van a nap huszonnégy órájában legalább egy olyan pillanat mikor szegény, málészájú vőlegényedre gondolsz?

Mary Hát… ami azt illeti… nem igazán. De ez csak az óta van, mióta a drága kapitány urat meg nem ismertem! Esküszöm, azelőtt szinte minden percben csakis őrá gondoltam! A gizda termetére és a citromos ábrázatára…

Hanna Ejnye, ejnye… nem szép így gúnyolódni arról, akit szeretünk! De mondok neked valamit! Ha nem szereted ezt a szegény, szerencsétlen flótást, akkor miért akarsz hozzámenni? Miért nem mondod el neki, hogy te a kapitány úrba vagy szerelmes!

Mary Hát… nem is tudom. Nem akarom, hogy Georgikám szomorkodjon, hiszen már évekkel ezelőtt a kezemet neki ígértem. Meg aztán az anyu még kiskorunkban odaígért az ő anyjának, és hát mégse másíthatom meg szegény, megboldogult akaratát! Forogna a sírjában, ha mégsem az akarata szerint tennék…

Hanna Igazad van, húgocskám… anyukával ilyet nem tehetünk, ne háborgassuk örök álmát…

Megjelenik a színen Vanderberg úr a jobb oldali tapétaajtónál. Becsukja maga mögött az ajtót, leül a legközelebbi asztalhoz. Újságot vesz elő nadrágzsebéből, lapozgatja.

Vanderberg (az óráját nézi, közben morog) Az ördögbe, hogy az ördög vinné el…

Csend, majd ismét az óráját nézi.

Vanderberg Az ördögbe, hogy az ördög vinné el… (izgatottságában elejti újságját, gyorsan utánakap. Nadrágzsebéből szivart húz elő, meggyújtja) Az ördög vinné má’ el…

A szomszédos asztalnál Mary idegesen tekintget Vanderbergre, a szivarja füstje nagyon bosszantja. Egy ideig tűri, felpattan helyéről. Kezét tördeli, toporog jobbra-balra. Aztán mintha meggondolta volna magát, visszaül.

Hanna (csendesen) Mi a baj?

Mary (kissé feszült) Allergiás vagyok a füstre! Ha ez a… ez nem hagyja abba a pöfékelést…

Hanna (csendre inti) Pszt! Mert még a végén meghallja!

Vanderberg (nagyot szippant szivarjából és a füstjét a szomszédos asztal felé fújja) Hogy az ördög hányna vaskarikát! Ami sok, az sok!

Mary ismét felpattan, nővére azonban visszahúzza.

Hanna Nyugodj meg, kérlek… ne húzz vele ujjat!

Mary (értetlenül) Ugyan miért ne?

Hanna Nem tudod? Ő Vanderberg úr!

Mary Na és?

Hanna Övé ez a kávéház! Az ő kávéját iszod, az ő székén ülsz!

Mary (felugrik) Most már nem. Különben is… olyan lepusztult ez a hely. Olyan ócska itt minden… Nézd csak meg ezt a csészét… még füle sincs! (nevet, miközben körbe néz) még az a kép is milyen mulatságos!

Eközben Vanderberg összehajtja az újságot, feláll. Szemlátomást dühös. A tekintete szikrázik, miközben a pincérnőt hívja.  Rose!

A pincérlány fekete ruhában és fehér kötényben jelenik meg az oldalsó tapétaajtóban, fején fityula. Tálcával a kezében Vanderberg asztalához siet.

Rose Parancsoljon nagyságos uram, a kávéja!

Vanderberg (az orra alatt dünnyög) Hol csámborgott eddig jóasszony? Öt órára kértem a kávét, és már öt óra elmúlt három perccel! (előhúzott zsebórájára pillant) Remélem a kávé még forró! Mert tudja, van, aki forrón szereti! Mint például én is!

Rose (alázatosan) Ó, hogyne uram, a kávé forrón a legfinomabb!

Vanderberg Úgy van, helyes! Két cukrot tett bele? Jól felkeverte? Mert a cukor a kávé alján árt a fogaknak!

Rose Igen, uram, ahogy kérte! Két cukorral!

Vanderberg elveszi kávéját, megissza és leül. Visszateszi a csészét a tálcára.

Rose Ízlett a nagyságos úrnak?

Vanderberg (morog) Ami azt illeti… lehetett volna melegebb is. Talán ha előbb ideér vele, nem hűlt volna ki ennyire! (aztán legyint) Na de majd holnap… igaz, Rose?

Rose (buzgón bólogat) Ó, hogyne uram… ahogy parancsolja!

Vanderberg Helyes! (kezével int a lánynak, hogy hajoljon közelebb) Jöjjön ide, Rose… na, jöjjön már!

A pincérlány vonakodik, feszeng.

Vanderberg (megragadja a gallérját, magához húzza) Ne féljen Rose… nem harapok!

Rose (botladozva) Én… uram… tessék, mit parancsol nagyságos úr?

Vanderberg Menjen a szomszédos asztalhoz, és mondja meg annak a fehérruhás hölgynek, hogy ne ugrálgasson itt fel-le, mert nagyon idegesít.

Rose (félénken) Ööö… hát… én nem hiszem…

Vanderberg (félbeszakítja Rose-t, dühösen) Ne dadogjon! Menjen oda hozzá és mondja meg neki! (elengedi ruháját)

Rose (felegyenesedik, kihúzza magát, de még mindig félszeg) Ahogy parancsolja…

Odamegy a szomszédos asztalhoz, de nem mer megszólalni.

Mary (sandán szemléli) Mi tetszik?

Rose még mindig néma, feszülten toporog jobbra-balra.

Mary Mi tetszik?

Rose (meg sem mer mukkanni, izgatottan kapkodja fejét) Ööö… hát én…

Mary (dühbe gurul) Ne szerencsétlenkedjen! Mit akar jóasszony?

Rose Hát én csak azt akarom mondaniii…

Mary Mit? Na… bökje már ki! Talán elvitte a cica a nyelvét?

Rose (kidugja a nyelvét) Látja? Megvan még!

Mary Helyes! Akkor talán meg is tudja mondani, amit akar!

Rose Hát… a nagyságos úr… ott az asztalnál… (Vanderbergre mutat) azt kéri, hogy ne ugrálgasson, mert idegesíti! Zavarja a délutáni sziesztájában!

Mary (csípősen) Valóban? Akkor most menjen vissza, és mondja meg neki, ha eldobja azt a bűzös szivart, nem fogok ugrándozni!

Rose (kétségbeesve, a sírás kerülgeti) Ne tessék nekem ilyet mondani, kisasszony!

Mary Ugyan miért ne?

Rose Mert én ezt az üzenetet nem merem átadni a Vanderberg úrnak!

Mary (vállát vonogatja) Ha nem meri, nem meri! Akkor majd én! (felpattan, Hanna és a pincérlány azonban visszaültetik)

Hanna Kérlek, húgocskám, ne csinálj jelenetet! Majd a kisasszony elrendezi ezt helyettünk! Igaz? (kérdőn pislog Rose-ra. Rose nem válaszol, izgatottan topog) Igaz, kisasszony?

Rose (bólogat) Ahogy óhajtja, nagysád! (lassan visszasétál, félve megáll Vanderberg mellett)

Vanderberg (elmélyülten olvassa újságját, de mikor Rose melléje áll, felpillant. Szájából szivar lóg) no, megmondta neki?

Csend.

Vanderberg (szúrós szemekkel) Megmondta neki?

Rose (félve) Hát… a kisasszony… a kisasszonyka…

Vanderberg No… mondja már? Mit mondott a kisasszonyka?

Rose Azt üzeni a kisasszony… ha eldobja az uraság a szivarját, akkor ő sem fog ugrándozni!

Vanderberg (szeme kikerekedik, szív egyet a szivarjából, aminek füstjét éppen arra fújja. Elnyomja.) Úgy? Szóval dobjam el? Csak így… egy mozdulattal? Ezt a drága kubait? Mit képzel magáról ez a fruska?

Rose buzgón bólogat.

Vanderberg (feláll) Jól van Rose… eredj!  Menj a dolgodra!

Rose kimegy a jobboldali ajtón. Vanderberg pedig odasétál a szomszéd asztalhoz.

Hanna (szívélyes) Mit kíván az uraság…

Vanderberg (figyelemre se méltatja Hannát, Mary-hez fordul, morogva) No, aztán kegyedet má’ mért zavarja az a füst?

Mary (fennhéjázva, Vanderberget utánozva) Aztán az uraságot má’ mért zavarja az ugrándozásom?

Vanderberg Má’ hogyne zavarna mikor én csendre és nyugalomra vágyom!

Mary (keresztbe rakja lábait, láthatóan tudomást sem vesz az úrról) Hát… ha csendre és nyugalomra vágyik, mért nem megy ki a ligetre? Vagy a temetőbe? Ott aztán biztosan nem fogja senki sem zavarni! Ott olyan a csönd, hogy még a méhike sem mer zümmögni! A halottak pedig nem fogják kendet zargatni, efelől nyugodt lehet!

Vanderberg nem szól semmit, morog egyet az orra alatt, aztán visszamegy az asztalához, leül. Tovább olvassa az újságját. Hirtelen Rose szalad be, kezében borítékot szorongat)

Rose (liheg) Mary kisasszony… Mary kisasszony…

Mary (barátságtalanul) Már megint maga az? Mit akar?

Rose Kisasszonyka… levele jött!

Mary (meglepődve, szemöldökét felhúzva) Nekem? Biztos benne?

Rose Ó, igen kisasszonyka… hiszen maga Mary, a Virágosvölgyből! Tessék, az imént hozta egy fiú az állomásról. (nyújtja át)

Mary (elveszi a borítékot) Miféle fiú?

Rose Csak egy fiú… az állomásról! És azt mondta, egy egyenruhás úr adta át neki, ezzel az üzenettel. Várjon, szóról-szóra ezt mondta: „Keresd Mary kisasszonyt a Vanderberg kávéházban. A világ legszebb szempárjának a tulajdonosát!”

Mary (álmodozva) Ó… a világ legszebb szempárja… Hallod ezt Hanna, Hannácska!

Hanna Hallom húgocskám, de nyisd már ki azt a levelet! Bizonyára a kapitány úr küldte!

Mary (szerelmesen) Ó… a kapitány úr… (Rose-ra néz, szúrósan) Jól van kisasszony, elmehet! (el)

Mary kibontja a borítékot, hangosan olvassa:

„Drága Mary kisasszony. Stop. Levelemet Londonból írom. Stop. Olyan rajongással és hévvel, hogy azt kifejezni sem tudom. Stop. Állandóan csak magára gondolok, az éjszakáim hosszúak, a nappalaim üresek kegyed nélkül. Stop. Nem bírom tovább, még ma útra kelek. Stop. Szerető kapitányod, Kázmér.”

Gondosan összehajtja a levelet, magához szorítja.

Mary Ó… a kapitány… Micsoda egy férfi, milyen erős és milyen szenvedélyes!

Hanna (gúnyosan) és milyen szerelmes!

Mary Szegény kapitányomnak hosszúak az éjszakái… a nappalai meg üresek… Ha ott lehetnék… (nagyot sóhajt)

Hanna Elhallgass, itt még a falnak is füle van! Elfelejtetted, hogy te George jegyese vagy? Úgy is kell viselkedned! A kapitányt pedig felejtsd el! (szünet) Add ide azt a levelet!

Mary (még szorosabban markolja) Dehogy adom, én kaptam, tehát az enyém!

Hanna (szigorú) Az lehet, de veszélyes magadnál tartanod! És ha Georgika kezébe kerül? Erre nem gondolsz? Mi lesz, ha megtudja, hogy az ő drága méhikéje megcsalja?

Mary (sóhajtozva) Szegény Georgika… szegény Georgika…

Hanna (egyre erélyesebb, és bosszantja húga makacssága) Add ide a levelet!

Mary (felpattan) Azt már nem! Hogy adnám már a kapitány úr levelét? Meg kell őriznem! Drágább ez nekem a kincsnél is!

Hanna (ő is feláll, ki akarja kapni kezéből a levelet, de az nem ereszti. A színpad szélére szalad, Hanna utána) Add már… azt a levelet!

Mary (nem hagyja magát, kergetőznek az asztalok közt) Hagyj nekem nyugalmat, nővérem! Hanna azonban ismét utána ered

Vanderberg (ez idáig békésen üldögélt asztala mellett, de megunta a két nő kergetőzését. Összehajtogatja újságját, feláll. Morogva) Az ördögbe hölgyek, hagyják már abba! Mit szaladgálnak itt, mi?

Hanna Nyugodjék meg kedves Vanderberg úr! Üljön csak nyugodtan vissza és folytassa délutáni sziesztáját, csak úgy, mintha itt se lennénk! Máris visszaülünk mi is… (közben próbája kikapni Mary kezéből a levelet)… csak előbb… van még egy kis dolgunk!

Vanderberg Hogy a fenébe nyugodjak meg, miközben maguk zavarnak! (közelebb megy, Hanna és Mary egymáshoz bújnak, mint két árva madár)

Vanderberg (gyanakvó) Mit szorongat annyira, mi? Mi az ott a kezében?

Hanna (Mary elé áll, kezét csípőre teszi) Ahhoz magának semmi köze!

Vanderberg Úgy… szóval semmi? (félretolja Hannát az útból) Engedjen… hagy nézzem! (a levél után nyúl, kezdi kibontani a levelet)

Felnyílik a bejárati ajtó, ócska, szakadt függönye meglebben. Belép rajta egy ágrólszakadt, szemüveges fickó, vászonkabátja alól csíkos ing és szürke nadrág látszik. Fején kalapot visel, ami jobb napokat is látott. Becsukja az ajtót, megáll a színpad közepén. Zsebéből kis dobozkát húz elő. Nem látja a sarokban megbúvó három alakot, és azt sem látja, ahogy Mary a háta mögött észrevétlenül kisurran.

George (hangosan, a közönséghez) Hát itt lennék! Eljöttem… hogy végre a kisasszonykámnak adjam ezt… (a dobozkát mutatja, benne egy csodaszép briliáns) Ne tessék azt gondolni, hogy loptam… hogy raboltam. Tisztességes úton jutottam hozzá! (kihúzza magát) Igaz, ráment ingem-gatyám… nézzenek csak rám. De mit érdekel ez engem! Mert az én méhikémnek adhatom… (vigyorog) na, jó… lehet, még várni kéne ezzel… (zsebre dugja a dobozt) és lehet, hogy majd megvet, amiért csak egy ilyen briliáns jut neki… (halkan mondja, bizalmasan) Tudom, titokban úgy hív a városban, hogy George, a málészájú vőlegény!  De megbocsájtok… Mert isten is megbocsát… akkor én miért ne?

Hanna (odasiet a férfihez, kedvesen) nahát… Georgika, hogy kerülsz te ide? Nem gondoltuk, hogy eljössz…

George (kérdőn pislog, zavartan) Tuk? Gondoltuk? (körbenéz) Azt mondtad, gondoltuk!

Hanna (szórakozottan) Jaj… nem úgy értettem én azt. Hanem gondoltam! Nem is tudom, mért mondtam ezt, hiszen nincs itt más rajtam kívül. Kivéve azt a vén rókát, ott… (Vanderberg felé biccent, aki már időközben asztalához ült. George letolja szemüvegét az orra hegyére, úgy tekint Vanderbergre, majd visszatolja)

George Ja, az öreg Vanderberg! Hallottam már róla! Azt beszélik, no de ez kettőnk közt maradjon, hogy összeszűrte a levet a plébános feleségével! Biztos forrásból tudom! A közjegyző mesélte az egyetemen, aki a lelkemre kötötte, hogy hallgassak róla. Nem is mondtam el senkinek, csak a postásnak (közben ujján számol), a szomszédasszonynak, és most neked! De ugye Hannácska… bízhatok benned?

Hanna Persze, Georgika… úgy fogok hallgatni, mint a sír!

George (félénken átkarolja) Tudtam én… hogy bízhatok benned! Nem is értem… egy ilyen kedves és okos lány hogyhogy még egyedül. És ráadásul még csinos is! (szünet)

Hanna (kedvesen búj) Ugyan már… Georgika! Nem kell engem dicsérni!

George (még szorosabban karolja) Dehogynem, drága Hanna! Hiszen… hiszen egy angyal szállt le közénk, kinek csupa jóság a szíve… a lelke meg oly ártatlan, mint a ma született bárány. A tekintete oly ragyogó és oly tüzes… mint a parázsló napsugár, a mosolya… a mosolya pedig olyan édes és elragadó!

Hanna (halkan nevet) Ejnye, Georgika… nem szabad ilyeneket mondani!

George Ugyan miért nem? Nem mondtam semmi rosszat…(félve oldalt nézi) Vagy mégis?

Hanna Nem, nem dehogyis! De azt hiszem kedves George, egyvalamiről elfelejtkeztél.

George (gondolkozik, orrát vakarja) Hát… miről is? Megvan! (felcsillan a szeme) igaz is… nem említettem ezt a csodás… tündöklő szempárt… (szerelmesen a szemeibe néz)

Hanna (lerázza magáról a férfi kezét, ami a vállán nyugszik) Nem, nem… Nem erre gondoltam, Georgika… Hanem Mary-re. Azt hiszem elfelejtetted az én kedves húgocskámat!

George (zavart, miközben igazít szemüvegén) Jaj, tényleg, a Mary kisasszonyka… (körbenéz) tényleg… hol van Maryke?

Hanna oldalt lép egyet. Kissé feszélyezett.

Következő