Köpcsényi László

A kód neve pech

  Oleg két napja gyalogolt, a dobozzal a hóna alatt. Ruhájának eredeti színét még csak megtippelni sem lehetett, a szag, amit árasztott pedig Kenyából is idecsalta a keselyűket. Ha tükörbe nézett volna, biztosan nem ismer magára. Arcát eltakarta a legalább két hetes borosta, amelyet most vastagon fedett a por. Szemüvege egyik szárát elhagyta egy korábbi botlás és pofára esés következtében, így az csak libegett a kora reggeli, afrikai szélben. Egyik cipője talpa már olyannyira szeretett volna megválni a lábbeli többi részétől, hogy minden lépésnél tapsként csattant fel és le. Mérges volt. Nagyon mérges. Az egy dolog, hogy nem tudta, mikor ér a céljához, de hogy még a célt sem ismerte teljesen, az nagyon felbőszítette.
  – Hogy is mondtátok? – morgolódott magában, miközben léptei inkább hasonlítottak egy öregember idő által felemésztett mozgásához, mint egy KGB-s kódfejtőéhez. – Gratulálunk Oleg, öné a munka. Nem kell aggódni, irodai munka. Igen. Így volt – kurjantott az ég felé. – Irodai munka. Nemhogy Moszkvát, de még az épületet sem kell elhagyni. A munkába járás költségét megtérítjük, a fizetésen felül négyezer Rubel béren kívüli juttatást biztosítunk. Csak kódokat kell fejtegetni, okos embernek való, gyermeki munka. Irodai, hallod, Oleg? – kérdezte magától, de szavait a gyülekező felhők felé intézte, mintha odafönt bárki meghatódna kutyagolásának hányattatott mivoltán. – Irodai. Irodai. Kódfejtegetés. Könnyű munka. Béren kívüli juttatás, mi, Oleg? Ez kell neked, te marha. Most nézz körül, Oleg! Hol vagy? Mit csinálsz? Ez itt egy klimatizált iroda, ugye?
  Oleg megállt, majd karjait kitárva körbefordult, mintha képzelt önmagának, aki éppen fentről figyelhette zsörtölődését. A szemei kezdtek vörösre váltani, amiben egyrészt a homokos szellő volt a hibás, más részről viszont az utóbbi időben vérnyomása erősen a javallott felett tartózkodott a folyamatos mérgelődéstől.
  – Igen, Oleg. Jól látod – folytatta az egyszemélyes önostorozást, majd egyre hangosabban kezdett kiabálni. – Ez bizony nem iroda. Ez a Kilimandzsáró átkozott teteje. A Kilimandzsáró. Nem iroda, nem Moszkva, de még csak nem is Oroszország. Afrika. Mert ha leépítés van, a leépítetlen munkavállalók bizony megszívják. Ezt mindenki tudja, csak te nem Oleg. Az irodai kódfejtő rögvest Afrikában találja magát. Végül is, havi kilencezer Rubelért megéri megetetni magad… Mivel is? Megvan. Mindennel. Itt minden meg tud enni, Oleg. Az oroszlán, a hiéna, a gepárd, a krokodil. De tudod mit? Amilyen szerencsétlen vagy, téged még egy napon tovább maradt, megszédült zsiráf is elcsámcsogna. – Megállt egy pillanatra, majd kissé eltorzult vigyort az arcára varázsolva tovább bandukolt. – Ami pedig nem esz meg, az minden mérgező. Megcsíp, meghalsz. Megharap, meghalsz. Hozzáérsz, meghalsz. Ha csak rágondolsz, neked nyista. Ha pedig van olyan szerencséd, hogy nem zabálnak fel, nem csíp meg semmilyen toxikus szörnyszülött, akkor egy helyi törzs rabol el, majd követel váltságdíjat. Ó, persze. A KGB kódfejtőéért váltságdíjat. Vicces. Megemlítenéd nekik, mennyit keresel ezzel, miután abbahagyják a kacagást, kidobnak valahol a sivatagban, majd tovább röhögnek. Ahol persze majd megesznek, vagy agyoncsípnek. Oleg! Kilátásaid nem túl rózsásak.
  Az utolsó pár méterre megszaporázta lépteit. Végre felért. A Kilimandzsáró tetejére, amelynek szépségét ilyenkor is ékesítette foltokban a hó. Oleget kicsit megnyugtatta a hely békessége és csendje, gyönyörű volt. A nyugalma azonban gyorsan elszállt, mikor letekintett a rövidnadrágjára, és tapsikoló cipőtalpára.
  – No, de ha nem fal fel egy állat sem, nem csíp meg egy mérges kígyó sem és a helyi törzsek is megkímélnek, akkor jól megfagysz a Kilimandzsáró csúcsán – harsogott ismét az ég felé. – Mert a KGB olyan profi felszerelést biztosít ügynökeinek, aminek mindenki a csodájára jár. Az biztos, ha valaki meglát itt téged rövidnadrágban, az megcsodálja, ki ez a szerencsétlen. Ugye, Oleg? Profi felszerelés, irodai munka. Erre kaptál egy rövidnadrágot, egy kulacsot, egy tanzániai útikalauzt, azt menj Isten hírével, Tanzániába. Mert leépítés van, át kell csoportosítani. Mentél volna múzeumőrnek!
  Oleg odabandukolt egy hótól megkímélt lapos sziklához, ráhelyezte a dobozt, kinyitotta, majd fintorogva a tartalmát kezdte tanulmányozni.
  – Profi, modern cuccok, mi? Egy tizenkét kilós rádió, ami persze miért működne az erkélyről, fel kell cipelni egy hatalmas hegy tetejére. – Miközben folyamatosan elégedetlenkedett és vacogott, elkezdte kipakolni a láda tartalmát a kövekre. – James Bond sikítófrászt kapna, ha ezt meglátná, az holt biztos. Atya ég. Ez nem is antenna, még esernyőnek is nagy. Ez ám a high tech a javából. El ne felejtsd megköszönni a KGB-nek, ha egyszer élve hazajutsz! De legalább egy normális kocsit adtak volna. De nem. KGB-s kódfejtő vagy, nesze itt egy Volga. Öregebb, mint a cég, de nem baj, frankó vas, bírja. Ó, ha bírta volna, most nem lennék itt. Mit kaptál az irodai munka ígéretével, Oleg? No, mit? Afrikát, Volgát, autós üldözést, eltört kormányművet, hegymászást a Kilimandzsáróra, profi hegymászó shortban. Aztán ha felértél, gyorsan szereld össze ezt az űrállomás méretű rádiót, hogy haza tudj szólni, informálni hőn szeretett munkaadódat, hogy gáz van.
  Az antennát a helyére illesztette, csatlakoztatta a cipősdoboz nagyságú akkumulátort, majd bekapcsolta a szerkezetet, amely hangszórójából sistergő hang kezdett el szólni. Közelebb hajolt, megnyomta a másik gombot és beszélni kezdett.
  – Moszkvát hívja sivatagi róka. Moszkva jelentkezz!
  – Itt a központ. Mi a helyzet Oleg? Milyen Afrika?
  – Ha lehet, ne hívj a nevemen, Szergej! Afrika pedig szörnyű.
  – Láttál igazi elefántot?
  – Erről inkább most nem szeretnék beszélni. Egy rövidnadrágban állok a hóban, a Kilimandzsáró tetején.
  – Mit keresel ott? Normális vagy?
  – Azt mondtátok, csak itt működik a rádió.
  – Igaz. Csak ott működik. A régi típust kaptad – mondta Szergej.
  – Van új típus is?
  – Nincs. Majd talán egyszer. Miért jelentkeztél be? Gond van?
  – Dehogy van, csak hegyet akartam mászni rövidnadrágban – válaszolta Oleg, már-már síró hangon.
  – Komolyan?
  – Nem. Nem komolyan. Gond van, Szergej. Képzeld, gond van. – Arcára ismét kiült a kicsit abnormális vigyor, mindkét kezével a halántékát kezdte dörzsölni, remélve, hogy ez majd emberi értékekre süllyeszti vérnyomását. – Nem fogod elhinni, de beszart a Volga.
  – Az kizárt. Egy Volga soha nem romlik el.
  – Hát, Szergej barátom, ez pedig tönkre ment, de becsülettel.
  – Biztos?
  – Nem vagyok viccelődős kedvemben – vicsorogta Oleg.
  – Mit csináltál vele?
  – Eltört a kormánymű, volt egy kis autós nézeteltérésem a sivatag szélén.
  – Te homokban mentél a Volgával? Akkor miért csodálkozol, ha szétmegy? Nem arra találták ki.
  – Szergej! Barátom! – Oleg szemei kissé jobban kidülledtek az átlagnál. – Elmondanád nekem, akkor mi a búbánatért adtok egy Volgát egy afrikai kiküldetésre? Ha nem szabad vele homokban menni?
  – Gondolom a régi típust kaptad. No, nem mintha lenne új – magyarázta Szergej olyan természetességgel, mintha minden nap folytatna hasonló beszélgetéseket a világ több pontján bajba került ügynökökkel.
  – Mi lenne, ha nem húznánk egymás idejét? A kocsim roncs, egy hegy tetején állok, napok óta egy rövidnadrágban kutyagolok a hóban, és akármerre nézek, valami meg akar enni, vagy ölni.
  – Küldtünk pótalkatrészeket is, nem?
  – Ó, küldtetek ám, kedves barátom – nevetett Oleg olyan hangon, mint aki már rég átlépte az őrület határát. – Egy komplett utánfutóval. Tudod, Szergej, csak hogy ne legyek feltűnő.
  – Akkor mi a baj, Oleg cimbora? – kérdezte meglepetten a moszkvai segítség.
  – Egyetlen baj van. Egy. Nem nagy, de azért nekem olybá tűnik, meg kéne oldanunk.
  – Mi az?
  – Kódfejtő vagyok, nem pedig autószerelő.
  – Minden alkatrészhez mellékeltünk egy használati útmutatót. Nyugodj meg, egy kis dobozban van, az alkatrészek mellett.
  – Teljesen nyugodt vagyok, Szergej. Teljesen. Mitől is lennék én ideges, vagy feszült. Minden benne volt a munkaköri leírásomban, ami mostanában velem történik. – Oleg kezdte feladni a harcot, leült a rádió mellé a sziklára, őrült vigyora eltűnt, helyét a kétségbeesés vette át. – Megtaláltam a használati utasításokat. Itt vannak a gatyám zsebében.
  – Akkor az alapján meg tudod javítani a Volgát?
  – Nem.
  – Miért? Azt direkt úgy írták, hogy a hülye is meg tudja csinálni.
  – Igen, Szergej. Úgy írták. Egy piciny gond van a dologgal.
  – Micsoda?
  – Hogy kínaiul. Az orosz Volgám használati utasításai kínaiul vannak.
  – Értem. Akkor egyetlen megoldás van, Oleg.
  – Micsoda? – csillant fel a remény, sok ideje először.
 – Kódfejtő vagy. Fordítsd le! – Mikor Szergej szavai elhagyták a rádiót, Oleg teljesen reményvesztett lett. Feladta. Szemei visszasüppedtek a helyükre, a vérnyomása azonnal visszaállt normálisra. Vett egy nagy levegőt, majd megszólalt.
  – Tehát úgy gondolja Moszkva, hogy a kódfejtés teljesen egyenlő a kínai szaktolmácsolással.
  – Hát, jeleket szoktál megfejteni. Végül is ezek is azok.
  – Igen, azok. – Oleg már nyugodt volt. – Jelek. Szergej, úgy tűnik, alkalmatlan vagyok a munkámra. Nem tudom a kínai jeleket megfejteni. Pedig minden eszközöm megvan hozzá. Megvan a kódfejtéshez nélkülözhetetlen iroda, modern berendezések. Nem pedig egy rövidnadrágban és egy szakadt cipőben ülök egy hegy tetején, várva a halált.
  – Oleg! Most beszéltem az ezredessel. Megvan a megoldás, tudunk segíteni.
  – Nocsak! Alig várom, hogy halljam – válaszolta unottan, közben a sziklán ülve fejét az égnek emelte, és arra gondolt, végre békesség honol a lelkében. Ez volt az ő sorsa. Felmászni ide és meghalni. A karma büntette, amiért olyan gyorsan ráharapott a hívogatóan kényelmes állásra a KGB-nél.
  – Az ezredes azt mondja, a cég beiskoláz egy kínai nyelvtanfolyamra, és a költségek felét át is vállalja. Két hónap múlva, ha hazatérsz, el is kezdheted. Utána küldhetnek majd ázsiai bevetésre is. Nem izgalmas, Oleg?
  – De az. Köszönöm. Viszlát, Moszkva! – Nem várta meg a választ, kikapcsolta a rádiót. Feltápászkodott, leporolta a nadrágját, minden siker nélkül, majd felemelte a szerkezetet. Nyugodt léptekkel odasétált a szirt széléhez, és egy mosollyal kísérve a mélybe hajította. Nézte, ahogy az otromba eszköz kicsiny darabjaira hullik, majd havat, port maga előtt tolva a mélybe csúszik.
  – Ne haragudjon! Öné a Volga odalent? – A hang Oleg háta mögül jött. Mikor megfordult, egy talpig fekete öltönyben lévő férfit látott meg, aki napszemüvegben éppen őt méregette.
  – Az enyém – válaszolta meglepetten.
  – Szép darab.
  – Nem az enyém. A KGB tulajdona. Nekik dolgozom. Illetve dolgoztam. Már gyanítom, nem dolgozom többé velük. Egyébként ez titok, de már leszarom.
  – KGB-s? Ezt a véletlent? John vagyok, CIA. Mi a beosztása?
  – Kódfejtő voltam. De elegem van.
  – Kódfejtő? Ez bizony hiányszakma. Hogy akar lejutni innen?
  – Sehogy. Itt akarok meghalni – legyintett Oleg.
  – Ne vicceljen! – John egy parányi lézert vett elő a zsebéből, majd az egyik közeli sziklára célzott vele. Füléhez nyúlt és bekapcsolta az alig észrevehető, piciny, rejtett rádiót. – Itt Foxtrott. Kimenekítési pont a hetes lézernél, hármas kód. – Mire Oleg feleszmélt a modern és profi megoldásoktól való kábulatból, már közeledett is a lopakodó helikopter. Öltöny, lézer, kis rádió, helikopter. – Nincs kedve a CIA-nak dolgozni? Jól fizet, és kódfejtőket mindig keresünk. Irodai munka, fizetik a munkába járást, a legmodernebb felszerelés a világon.
  Oleg az ég felé nézett, ahhoz az önmagához, akinek korábban elégedetlenkedett. Végiggondolta az elmúlt három hetét Afrikában, még egyszer végignézett a szakadt, koszos alakján, majd tekintete visszatért Johnra.
  – Irodai? – kérdezte.
  – Irodai.
  – Benne vagyok.
  – Megegyeztünk. – Kezet ráztak, majd beültek a leszálló kopterbe.
  Már egy órája ültek a lopakodón, és szelték a felhőket. Oleg boldog volt. Maguk mögött hagyták ezt a kietlen kontinenst. Megúszta. Nem falta fel egyetlen ragadozó sem, nem marta meg kígyó, nem rabolták el, és a Kilimandzsárón sem fagyott halálra. Ha ez nem lenne elég, végre van egy jól fizető állása, ahol azzal foglalkozhat, amihez ért. Nem Volgával fog járni a sivatagban, hanem Chryslerrel Langleyben, nem bőröndnyi rádióval fog telefonálni, hanem gomb méretű szuperkütyükkel. Mosolyát John hangja törte meg, majd érezte, hogy ereszkedni kezdenek a géppel.
  – Mielőtt Langleybe érünk, még gyorsan elintézünk valamit.
  – Micsodát? – kérdezte Oleg. – Hol vagyunk?
  – Túszokat szabadítunk itt.
  – Hol itt?
  – Hát itt – mutatott ki az ablakon, és Oleg ekkor pillantotta meg az alattuk elterülő dzsungelt. – Vietnamban. Itt ez a nagy hátizsák. Régebbi típus, de jó minőségű.
  – Mi ez?
  – Rádió.
  Oleg kinézett az ablakon, egyenesen felbámult az égre, majd hatalmasat kiáltott.
  – Marha vagy, Oleg. Szerencsétlen egy marha. 

Feladat: Kettő: A KGB kódfejtője - Kilimandzsáró teteje - Lerobbant kocsi

A zsűri értékelése:

Greeny| Érdekes sztorit tudtál összehozni, ami nem is csoda, mert szerintem az egyik legizgalmasabb számot kaptad. Remek ötlet volt a történet nagy részét Oleg monológján keresztül bemutatni, így egyszerre ismerhettük meg jobban a cselekményt és a szereplőt is. A címválasztásod különösen tetszett, figyelemfelkeltő és passzol is a novellához. Ami bosszantott néha, az a "rubel" szó írása nagybetűvel (a pénznemek a magyarban köznévnek számítanak), illetve a stíluskeveredés egy-egy mondatban (például a "kissé eltorzult vigyort az arcára varázsolva tovább bandukolt" résznél nekem valahogy nem illett a szövegkörnyezetbe a "varázsolva" és a "bandukolt" kifejezés). A visszatérő "régebbi típus" vicc egyébként bejött, a három felbukkanása szerintem nem csapott át erőltetettbe. A lézeres helymegjelölésen is jót nevettem, mert elég furcsának hatott, de ha már annyi kütyüt elnézünk a kémfilmeknek, akkor bizony ez is simán belefér.

Audrey| Gratulálok a novelládhoz, nagyon szórakoztató volt olvasni! A stílusod alapvetően jó, a történet vezetése ügyes, a befejezés is remekül sikerült. Egy-két helyen, főleg az elején éreztem úgy, hogy kisebb gond volt a ritmizálással és, hogy itt-ott túlfokoztad a vicces stílust pár mondatban. Elképzelhető az is, hogy csak nekem tartott kis időbe, míg megszoktam a stílust, és rá tudtam hangolódni. Onnantól, hogy beindult a cselekmény és megjelentek a párbeszédek szinte magával ragadott a novella, tetszettek a viccek, a visszatérő motívumok. Talán a leírásokon lehetne még annyit csiszolni, hogy ne telítődjön az ember olyan gyorsan a hosszú mondatokkal. Az utolsó, amit megjegyeznék, hogy a végén Oleg elkeseredését én fokoztam volna még egy mondattal, mielőtt jön a CIA ügynök. Összességében azonban nagyon jól sikerült műről van szó, öröm volt olvasni.

Holly| A történet pazarul sikerült. Szórakoztató volt, tökéletesen bemutattad a karaktert és a helyzetét, kissé Rejtő féle beütéssel és abszurditással fűszerezve. Remek volt. A rubel szóra Greeny már felhívta a figyelmed, úgyhogy arra nem térnék de, azt elmondom, hogy egy-két mondat néha sántított. Például itt: "Oleg megállt, majd karjait kitárva körbefordult, mintha képzelt önmagának, aki éppen fentről figyelhette zsörtölődését."  Mintha képzelt volna mit? Erre érdemes figyelni.
Ami még nekem hiányzott a párbeszédeknél (ami mellesleg alapvetően frappánsra sikerült), egyetlen helyen egy kis szünet. Mikor a diszpécser "beszél az ezredessel". Mikor, miközben folyton beszéltek? Egy pillanatnyi szünetet érdemes lett volna beékelni, csak egyetlen mondatot, amíg egy pillanatra elhangzik az oktatói mondat. 
A cím viszont nagyon ötletes volt, azonnal felkeltette az érdeklődésem és a stílusod is nagyon megfogott. Gratulálok hozzá, nagyon jó olvasmány volt!

Súgó 1 hozzászólás

Új hozzászólás Frissítés

1

2016.03.30. 13:38 Köpcsényi László Sziasztok! Nagyon szépen köszönöm a kritikát. A pozitívat és negatívat egyaránt. A rubelnél ráncoltam a homlokomat, mikor írtam. Nem először gondolkodtat el. Ugye... utána kellett volna néznem, ha már többször szembesültem a határozatlanságommal. :) A Holly által kiszúrt mondtat... Igen, ott valami kacifántos történhetett, mikor írtam. :) A béta olvasóm pedig kissé elfogult, így valószínűleg nem szúrta ki. :) Még egyszer köszönöm és csodaszép napot nektek. Üdvözlettel: Köpcsényi László