Pulipumi
Értékváltás
~~~~~~~~~~~~••1.••~~~~~~~~~~~~~~
...és egy egyhangú őszi napon elkezdődött...
Az egyetemről tartottam hazafelé, amikor hirtelen egy apró neszre figyeltem fel közvetlenül magam mellett. Odanéztem. A homályban csak egy árnyat láttam, amely gyorsan eltünt a házak rejtekében amikor felfedezte, hogy keresem a tekintetemmel. Ez még kétszer megismétlődött, majd a negyedik napon lassabban haladtam mint általában, de még így is feltűnt neki, hogy keresem. Azonban mielőtt elrejtőzhetett volna, odaugrottam és megragadtam a karját. Az ismeretlen felsikoltott, majd mint aki meggondolta magát, berántott engem is magával együtt a bozótos mögé.
-Ki vagy te? -kérdeztem. De nem válaszolt. Idegesen páztázta a környékünket.
-Mit keresel? -értetlenkedtem. Még egyszer jól körbenézett, majd végre valahára megszólalt direkt mélyített, kinézetéhez képest nagyon magas, sőt nőies hangon: -Csak akkor beszélhetünk, ha velem jössz.
-Dehát hová??? -kérdeztem rá rögtön, mert nem vagyok hozzászokva, hogy idegen férfiakkal menjek el bárhová is.
-Majd meglátod csak gyere! Gyorsan!-jött a sürgető válasz, így hát nem tehettem mást, én is feltápászkodtam, ahogy ő is már korábban, és vártam, hogy mutassa az utat. Megragadta a kezem és az erdő felé vezetett. Az erdő szélén a fák rejtekében állt egy szép, gondos, kis ház. Oda léptünk be, és miután az ajtó becsukódott az idegen lehajtotta a kapucnit a fejéről, ezzel felfedve előttem valódi kilétét. Én pedig lehanyatlottam az egyik székre. Egy lány állt előttem! Egy lány, aki alig múlhatott el 17 éves.
-Anna vagyok. -mutatkozott be -és neked már nem kell bemutatkozonod, hiszen régen figyeltelek, szerintem majdnen mindent tudok már rólad...
-Hogy...mi?- kezdtem, de többet nem tudtam mondani. Inkább megvártam amíg ő elárul mindent szép sorjában:
-Szükségünk van rád, te ismered a jogokat, okos vagy, hiszen egyetemre jársz!
-Ki az a "nekünk"?
-A szabadoknak. Ez egy titkos politikai társaság.
Ezután odalépett a falhoz és elhúzott egy szekrényt, amely mögött egy ajtó rejtőzött.
-Bemegyünk oda?- kérdeztem.
-Én bemegyek. De ha te is bejössz, már nem hátrálhatsz meg. Már így is túl sokat tudsz. -felelt enyhe félelemmel a hangjában. Tudtam jól, mitől fél. Tudtam a nevükről és a rejtekhelyükről. Rajtam állt, hogy lebuknak-e, hiszen a szerveszkedéseket akkoriban halállal büntették. Egy percre tétováztam. Ránéztem. Éreztem, hogy bízik bennem. És azt is éreztem, hogy meg kell tennem. Be kell mennem azon a rejtett ajtón és segítenem kell "nekik". Nem tudom miért, de meg kellett tennem. A lány elindult és én a következményekkel nem számolva követtem őt.
~~~~~~~~~~~~••2.••~~~~~~~~~~~~~~
A konyhában ültem a reggelim fölött, elég kótyagosan. Megfordult a fejemben, hogy ma nem megyek be az egyetemre, de ez túl feltűnő lett volna és nem akartam magyarászkodni. Tegnap este 10:23
perckor hivatalosan is elnyertem a "Szabadok szabad jogásza" címet. És ez megegyezett volna a saját halálos ítéletemmel, ha a kormány kiszagolja a mozgalmat. A csoport mindössze 32 főből állt. Velem együtt már 33-an voltunk. Ez az egyik oldalról ijesztő, de a másikról felemelő érzés volt. Nemes eszmékért küzdöttünk, és felvállaltuk a kockázatot is. Minden héten kétszer ült össze a tárasulat a rejtett ajtó mögötti kis szobában. A szüleimnek kénytelen voltam hazudni a jó ügy érdekében. Úgy tudták, hogy bírósági tárgyalásokon veszek részt hetente kétszer, hogy tanuljam a mesterségemet. Ma délután talákozom Annával, aki mélyebben beavat majd a tudnivalókba.
-Remélem mindent megértettél. -fejezte be Anna a monológját aznap délután.
-Igen. Rendben. Mindent megértettem,....de nem mesélnél magadról is valamit? Ha már úgyis egy cipőben járunk...-feleltem.
-Mért akarod tudni? Én is csak egy láncszem vagyok. Ahogy te is.
-Számomra fontos, hogy a mellettem álló láncszemmel közelebbi viszonba kerüljek. -erőltettem szándékosan irritáló hangsúllyal, mire elmosolyodott: -Esetleg sétálhatunk egyet.
Elindultunk.
-Szóval azt mondod, az apádat megölték? Kik? -döbbentem le a hallottaktól.
-A kormány emberei. Ő...túl sokat tudott... árthatott volna a rendszernek. Ezután édesanyámmal, az újszülött húgommal és három öcsémmel elmenekültünk az országból. Ők még mindig kint élnek Angliában.
-És te? Hol élsz? Kivel? Hogy tartod el magad? Hány éves vagy egyáltalán???
-18 leszek januárban. Úgy éreztem tennem kell valamit, hogy ne öljenek meg több embert ártatlanul. Ezért hazajöttem és harcolok az igazságért. Próbálok egyedül boldogulni, alkalmi munkákból megélni, hogy anyukámnak ne kelljen pénzt küldenie.
Elszörnyedtem. Belém fulladt a szó. Anna észrevette ezt és élénken felnevetett: -Miert reagál így mindenki? Én döntöttem így! És tudom, hogy hamarosan hazajöhetnek és újra együtt lehetünk. Tudom, hogy sikerül megdöntenünk ezt a rendszert. Sikerülnie kell mert az embereknek kell a szabadság, nem élhetünk megfélemlítve örökre!-
Kipirosodott az arca, felcsillant a szeme miközben beszélt. És én csak bámultam. Rájöttem, hogy tisztelem. Volt benne valami különleges, ami megfogott. Amivel egyszerűen vonzott magához. Talán az elszántsága, a hite vagy a reménysége? Vagy maga a lénye mindezekkel együtt. Úgy éreztem, segítenem kell neki és bár a helyzet szinte reménytelen, ha hiszünk, sikerülni fog. Felelősnek éreztem magam érte. Hiszen még nem is felnőtt. Olyan törékeny, de mindenre elszánt. Közben arra is rájöttem, milyen szép. Így, a maga egyszerűségében. És a belső tulajdonságai teszik csak igazán gyönyörűvé.
-Ádám? Figyelsz?- repített vissza egy pillanat alatt ez a kérdés a valóságba.
-Ne haragudj, csak elgondolkoztam. Megismételnéd?
-Csak azt kérdeztem mért nem tetted meg?-ismételte meg Anna a kérdést.
-Micsodát?
-Mért nem jelentettél fel minket?
-Mert akkor a többiekkel együtt téged is megöltek volna, és lehet hogy azt én sem éltem volna túl.- adtam azonnal egyenes választ. És ez volt a színtiszta igazság.
Erre ő csak szégyenlősen, de büszkén elmosolyodott.
~~~~~~~~~~~~~••3.••~~~~~~~~~~~~~
Már amikor beléptem a lakásba éreztem, hogy valami nem stimmel. Nem hallottam apám írógépének jellegzetes kattogó hangját, amit minden ilyen szerkezet kiad amikor az ember ujjaival lenyomja a gombokat. Édesanyám dúdolása sem szűrődött ki a konyhából, úgy ahogy azt már megszoktam. Mindezek hiánya barátságtalanná, rideggé sőt talán félelmetessé tette a teret. Beléptem a szobámba és ott találtam a szüleimet. Úgy tűnt, csak rám vártak. Néma csendben néztünk egymás szemébe percekig, majd anyám hirtelen zokogása törte meg a csendet. Apám nekem szegezte a kérdést: -Hol voltál fiam?
Éreztem, hogy tudja és nem érdemes hazudnom. Mégis ezt tettem: -Már mondtam...
Láttam rajtuk, hogy csalódtak bennem. -Ádám. Ma anyád vitt neked uzsonnát a bíróságra, de nem voltál ott. Szeretnénk tudni, hol voltál hetente kétszer késő estig.
-Anya, apa. Nem mondhatok semmit. Sajnálom. Szeretlek titeket, de ezt most tényleg nem tehetem meg.-azt vártam, hogy faggatnak majd, vagy szidást kapok, de egyik sem történt meg. Hosszú csend állt be, amelynek végét apám kijelentése jelentette: -Szeretlek Ádám. Soha nem öletném meg a saját fiamat, szóval hallgatok (,bár így valamelyest én is bűnös vagyok). De nem tűrhetek el egy árulót a házamban. Vagy felhagysz ezzel, vagy fel is út, le is út.
"-Megtudták."-hasított belém a felismerés "-de honnan tudják?" Lehet, hogy erre a kérdésre soha nem fogom megtudni a választ, de ez már nem számít. Döntenem kellett...és tudtam jól, hogy ,hogy fogok dönteni. Nem hagyom el azt, ami az utóbbi időben a legfontosabbá vált számomra. Harc a szabadságért és az igazságért.
-Szeretlek titeket. De elmegyek.-néztem mélyen a szemükbe. Felkaptam néhány ruhát, a könyveimet, a táskámat és mielőtt kirohantam volna a szobából még rájuk néztem: -Köszönök mindent. Szeretlek anya. -aztán külön az apámra emeltem a tekintetem:-Apa, valamelyest megértelek. Még mindig tisztellek és szeretlek. -átléptem a küszöböt, és még egyszer visszafordultam: -Remélem még találkozunk. És remélem ha egyszer választanotok kellene, ti is az igazságért álltok majd ki és nem hódoltok meg a rossznak félelem miatt. -Elhagytam a házat. Még odabent eldöntöttem hová fogok menni. Nem tétováztam egy percig sem. Határozott léptekkel elindultam.
~~~~~~~~~~~~••4.••~~~~~~~~~~~~~~
Az erdő széli házikó ajtaján kopogtattam már egy jó ideje, de senki nem nyitott ajtót. Ráeszméltem, hogy valószínűleg senki sincs odabent, így abbahagytam a kopogást. Leültem a puha, mohás erdei talajra, hátamat az ajtónak támasztottam. Elgondolkodtam. "Mit csinálok én itt tulajdonképpen?"-kérdeztem magamtól.-"Otthon most épp vacsoráznánk." Feltápászkodtam. Elnéztem a távolba. És elindultam vissza, oda ahonnan eljöttem. Egy perc sem telt bele, megálltam. Hirtelen olyan gyengének éreztem magam. Rossz döntést hoztam. Tudtam jól. Túl egyszerű volt ez az út. Túl könnyen haladtam. Nem volt benne semmi küzdelem, semmi harc, semmi szenvedély és nem volt dicső cél sem. Ez megijesztett. Nem tudtam mit tegyek. Kétségek közt hánykolódtam, forgott velem a világ. Kérdések, válaszok, okok és cáfolatok keringtek a fejemben. Gondolataim tengerének börtönéből egy csendes, szelíd hang ragadott ki:
-Ádám, te vagy az? Tudnál segíteni? Ádám?-hátra néztem. Anna állt mögöttem és eléggé kifejezéstelen arcot vághattam mert a rám visszanéző arc kissé meglepettnek tűnt. -Ő...igen...persze....szia....természetesen....-hadartam ami először eszembe jutott, miután feleszméltem.
-Jól érzed magad? -kérdezte ijedten.
-Igen, igen persze. Mostmár rendben vagyok. Ezt vigyem be?-kaptam fel az egyik kuffert a földről. Beléptünk az ajtón és letettük a csomagokat. -Mi van bennük?- kérdeztem, de Anna nem válaszolt, hanem fürkésző tekintettel méregetett azokkal a hatalmas zölt szemeivel. Csak nézett és nézett. Majd megszólalt: - Hogy kerülsz ide ilyenkor? Ma nem lesz gyűlés....nem tudtál róla?
Hazudhattam volna, hogy azt hittem gyűlés lesz, de nem akartam. Őszinte akartam lenni. -De tudtam Anna....csak...hát tudod....az van, hogy...szóval már nem lakok otthon.-nyögtem ki.
-Mi? Miért nem? Ádám...ugye nem tudják?-nézett rám rémülten.
-Én nem mondtam meg nekik és óvatos voltam. Hidd el! Nem árultalak el titeket. Soha nem tennék ilyet. Szerintem nem tudják csak sejtik...
-Dehát csak úgy kidobtak?
-Úgy volt....-kezdtem bele a történetbe és elmeséltem neki mindent az elejétől. Megértő volt. Nem hibáztatott. Az elején nagyon megrémült, de biztosítottam róla, hogy a szüleim nem árulnak el minket. Megnyugodott. Ezután együtt bepakoltuk a hozott dolgokat a házba és segített kitakarítani a szobákat, melyeket senki nem használt már egy jó ideje. Így legalabb szállásom már volt. Miután elkészültünk és beköltöztem, kikisértem Annát. Az ajtóban álltam és néztem távolodó alakja után. Amikor már éppen úgy döntöttem, vissza megyek a házba, Anna hirtelen megállt és visszafordult. Sietett, sőt végül már futott. Amikor már csak úgy egy méter lehetett közöttünk, megtorpant. Úgy tűnt, eltöpreng, hogy megtegye-e azt, amiért visszafordult. Végül tett még két lépést felém és mélyen a szemembe nézett. Az első pillanatban bizonytalan volt a tekintete, majd elszántá változott. A következő 2perc, vagy egy órának tűnt, mire Anna megszólalt: -Ádám...a családom...hazajön!-mondta szinte suttogva. Nem értettem, hogy miért csillognak könnyek a szemében és mért mondta úgy, mintha valami titkot osztott volna meg velem. Aztán belegondoltam, hogy vajon miért jönnek vissza. Nem jutott eszembe semmi értelmes magyarázat, szóval rákérdeztem:-Dehát...miért? Vagyis...hogyan? Azaz...nem baj, persze...de nem értem, hogy most hirtelen mié...-számított a kérdésemre és meg sem várta, hogy befejezzem - Ezt neked is holnap kéne megtudnod a gyűlésen, de úgy döntöttem elmondom. Ma bebizonyítottad, hogy bízhatok benned és hogy tényleg a mi oldalunkon állsz. Szóval...ezekben a táskákban petíciók, és az aláírások valódiságának igazolásai vannak, azok az emberek írták alá, akik mellettünk állnak. Ma voltam a bírónál és bemutattam ezeket. És elfogadták! A bíró hallgatást ígért. Nem árul el, névtelenül indítja el a tárgyalást. Nekünk csak annyi a dolgunk, hogy megjelenünk a záró tárgyaláson. Persze ennek is van kockázata, de akkor már szinte garantált a siker.-itt elhallgatott, hogy megnézze, hogyan reagálok. Én pedig csak néztem rá, nagy, kimeresztett szemekkel. Amikor végre sikerült felocsúdnom ebből az állapotból megszólaltam. -De...ezt kivel csináltad?
-Itt jön a bökkenő.-kezdte- Egyedül csináltam, amihez nem is volt jogom,de úgy éreztem muszáj lépnem valamit. Tehát a szombati gyűlésen fogom megosztani a hírt a többiekkel. Nem tudom, mit szólnak majd hozzá, és nem tudom, mit tesznek majd. De én, ha visszavonhatnám, se vonnám vissza, amit tettem, mert azt hiszem így helyes. De Ádám, figyelj, ha nem fogadnák el, te nyugodtan melléjük állhatsz és....
-Nem! Anna, soha nem hagylak magadra! Ilyet ne kérj tőlem...nem tudnám megtenni. Te már az életem része vagy.
-Köszönöm. Akkor szombat reggel érted jövök!
-Miért reggel? Csak délután lesz a gyűlés...
-Bemutatlak a családomnak. Addig is szia. És vigyázz magadra.
-Szia. -szóltam. A lány elment.
~~~~~~~~~~~~••5.••~~~~~~~~~~~~~~~
A szombat délelőttömet Anna családjával töltöttem, akik nagyon kedvesek. Mind a négy testvére nagyon aranyos és nagyon jót játszottam velük. Az anyukája legalább olyan gondoskodó, mint az enyém. Jó volt őket ilyen boldognak látni, de Anna szemében végig a gyűléstől való félelmet láttam. A délután eljött és meg kellett jelennünk a kis házban, a rejtekajtó mögött.
A tagok először nem vették örömmel a híreket, de később felismerték a bennük rejlő lehetőségeket, a szabadság lehetőségét, amiért harcoltunk, és amikor éppen egységesen minden szájból egyszerre jött az "Életünket, vérünket!" felkiálltás, furcsa zajra lettem figyelmes. Tudtam jól, minek van ilyen hangja. Csak a katonai autók adtek ki ilyen hangot. Éreztem, hogy elárultak minket. Hamarosan hallottuk, hogy keresik a titkos ajtót, amit nem sokkal később meg is találtak. Öt perc sem telt bele, a szobát ellepték az állam emberei. Nem tudtam megmozdulni. Egyszerűen lefagytam. Nem tudtam elhinni, hogy mindent hiába tettünk. Hazugság volt a tárgyalás, a bíró hallgatása és a petíciók elfogadása. Hazugság volt. Nem tudtam feldolgozni a vereséget. Nem védekeztem. Tettem, amit mondtak. Hallottam, ahogy Anna védekezni próbál, de nem tudtam neki segíteni. Nem éreztem értelmét. Csak akkor eszméltem fel mikor már úton voltunk a börtön felé. Bezsúfoltak minket egy cellába. Annát mellém lökték. Könnyes volt az arca, véres a karja. Szégyeltem magam, amiért nem védtem meg. Nem voltam mellette, amikor szüksége lett volna rám. Nem mertem a szemébe nézni. Azt hittem őt fogják okolni, de nem tették. Bajtársiasságuk nem hagyta, hogy egy fiatal lányt okoljanak a vereségért. Csak néztem az arcát, csendben. Szomorú volt, mélységesen szomorú és megtört. Magába volt roskadva. Egyszer csak felnézett rám. Már késő volt, hogy elkapjam a tekintetem. Halkan, rekedten megszólalt: -Köszönök mindent, Ádám. –
Ezt mondta. Köszön mindent. Nekem. Aki cserben hagyta. Nem tehettem róla. Könnyek szöktek a szemembe. Ez nem volt túl férfias, de nem bántam.
-Mégis miért? Nem védtelek meg...már kiirták a kivégzés napját. A kishugodnak és az öcséidnek ártatlanul kell bűnhődniük. Kérlek, Anna, bocsáss meg nekem! –mondtam könnyek között.
-Ádám. Erről mind nem te tehetsz. Nem haragszok rád. Ezekről egyedül, én tehetek. Neked csak hálás lehetek. Senkitől nem kaptam még ennyi szeretetet és törődést mint ebben az egy hónapban tőled, Ádám. Jó lett volna még élni melletted, de ez így alakult. Mi mindent megtettünk. Legalább sikerült megéln a felnőtt kort.-mosolyodott el keserűen. És ekkor leesett. Ma lett tizennyolc éves. Annyira szomorú voltam, hogy nem.tudtam mit tegyek. Ennyit mondtam: -Boldog születésnapot, Anna...
~~~~~~~~~~~~••6.••~~~~~~~~~~~~~~
Már kint álltunk a vesztőhely előtt. Csönd volt. Nagy csönd. De büszkék voltunk. Három sorba állítottak. Mögöttem állt Anna és mögötte az egyik kisöccse. Amikor megszólalt a kivégző tiszt, hogy az első sor lépjen előre, még odafordultam hozzá, és megkértem, hogy forduljon meg. Szó nélkül megtette. Felcsatoltam a nyakába a láncot, amit a születésnapjára vettem. Aztán annyit súgtam a fülébe, hogy "Soha nem láttam még nálad nagyszerűbb, bátrabb és gyönyörűbb lányt. Te megtettél mindent, csak jót akartál. Nem vagy hibás. Boldog születés napot.". Aztán elindultam. Hallottam, hogy Anna utánnam szól egy köszönömöt. A velem szemben álló tiszt már türelmetlenkedett. A keze már a ravaszon volt. Csukott szemmel vártam a puffanást, ami jött is. De nem talált el. Kinyitottam a szemem. Az összes kivégző a földön feküdt. Nem értettem, mi történt. Hátranéztem. Idegen emberek
csatolták le a bilincseket rólunk. Kérdőn néztem Annára, aki megmagyarázta a történteket:- Ők azok az emberek, amik aláírták a petíciókat. De vajon ki vezette őket ide?-
Egy kezet éreztem a vállamon. Megfordultam. Az apám állt velem szemben. -Apa. Te voltál?
-válasz helyett csak a karjába zárt. -Apa, köszönöm.
Együtt volt mindenki. Szétnéztem. Mindenki olyan boldog volt. Anna és a családja, én és a szüleim és mindenki. Minden megoldódott. Elnyertük amiért annyit küzdöttünk. Apám, mint újságíró jobb belátásra bírta a tanácsot. A szüleim a jó mellett álltak ki, amikor dönteniük kellett. Büszke voltam rájuk.
Ez a kaland megváltoztatta az életem. Megtanultam az igazi értékeket szeretni, és tisztelni az embereket. Az életem csak most vált igazán életté. Ez kellett hozzá.
Tekla | Egy komoly témába vágta az író a fejszéjét, ami akár jól is elsülhetett volna, ám sajnos egyáltalán nem tudtam azonosulni a novellával. Zavart, hogy túl köznapi volt a stílus, mindez pedig teletűzdelve komoly helyesírási hibákkal, néhol logikátlansággal is. Valószínűsítem, hogy egy kezdő, és nagyon fiatal íróról van szó, és ha ez tényleg így van, akkor gyakoroljon sokat a jövőben, s mindenek előtt olvasson még ennél is többet. A potenciál ott van, csak csiszolni kell, semmiképp ne adja fel!
Deszy | Nekem ez a történet picit kusza volt, nehezen sikerült rájönnöm az elején, hogy hová is tartunk, aztán később is nehéz volt követni, mi történik pontosan, és hová fut ki a történet. A lezárás viszont a történet fényében tetszett, bár úgy egészében eléggé eltávolodtunk a festménytől. Talán történetben túl sok volt ez egy novellához, egy szeletét lett volna érdemes bemutatni, vagy ha kis részletekben mutatja be a szerző a múltat, akkor rövidebb, húsbavágóbb részletek hatásosabbak és logikusabbak lettek volna, nem hagytak volna maguk után hiányérzetet a kidolgozottságban. A stíluson még lehetne dolgozni, mind választékosságban, mind abban, hogy a korhoz illeszkedjen. A helyesírással illetve a központozással is akadtak problémáim, ezek néhol már határozottan az olvasási élmény kárára mentek.
Holly | Kezdjük mindjárt azzal, hogy a címet mindenképpen fel kell valahol tüntetni. Legjobb, ha ez a novella elején is ott áll, illetve jó, ha a dokumentum nevében is szerepel. Ezzel indítod el az egészet, nagyon fontos, milyen címet adsz.
Maga a történet kalandos és izgalmas volt, egy kis romantikával megspékelve. Ígéretes alapfelállás, de az egész történése nagyon gyors volt. Persze, hiszen pár oldalba kellett belesűríteni ennyi eseményt. Így nem is igazán tudtam azonosulni a szereplőkkel. Nem volt elég időm átérezni, miért dönöttek éppen úgy, ahogyan döntöttek, és neked sem volt elég oldalad leírni kicsit jobban a személyiségeket és a környzetet, történéseket. Magát a témát inkább egy kisregényként tudnám elképzelni, mint elbeszélésként.
Azonban figyelj jól oda a helyesírásra, a vesszőkre, a vekezdésekre és más írásjelekre. Sok hiba volt benne, érdemes többször átolvasni, vagy átolvastattni valakivel, aki segít ezeket a hibákat kiküszöbölni.
Összességében egy érdekes történetet vázoltál fel, de ez inkább csak egy vázlat, érdemesebb lett volna egy egyszerűbb történetet választani a novella témájának, ezt pedug egy kisregényként megírni.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés
