Saláth Barbara

A SONKA

Huba a nap végeztével lejelentkezett az irodában. Futólag válaszolgatott a kérdésekre, de gondolatai már otthon jártak.

Jegyvizsgálóként dolgozott a Gyesevnél, a Sopron - Budapest forda vonalon. A munka könnyű volt. Édesapjától örökölte meg, amikor az egy késsel az oldalában végezte a szokásos szombatesti kocsmai verekedések egyikén.

Elmosolyodott, mert eszébe jutott, mennyire félt az első napon. Azt hitte, a férfiak életénél nincs keményebb. Mekkorát tévedett!

Kisgyermek kora óta, ameddig csak vissza tudott emlékezni, minden télen, még újév előtt levágták a moslékon nevelt hatalmas disznójukat. Az állatból készült finomságok a füstölőből rendre átvándoroltak a padlás rúdjaira.

Talán a disznóvágás és -feldolgozás volt az egyetlen munka, amit édesapja otthon elvégzett. Persze sokat volt távol, és havonta szépen leszámolta a fizetését a nagyasztal szélére. Ám más dolga nemigen akadt.

Négyen éltek az öreg vályogházban: apja és anyja az egyik, míg Huba nagyanyjával a másik szobát foglalta el.

A fiú nem tudott olyan korán kelni, hogy a két asszony talpon ne lett volna. Mostak, főztek, tésztát dagasztottak, vagy éppen a darabka földjükből próbálták a legtöbbet kicsikarni. Egész estig megállás nélkül folyt a munka oly derűvel, hogy amíg nem próbálta, Huba könnyed szórakozásnak vélte az egészet.

Télen Huba szabadidejének nagy részét a padláson töltötte. Két dolgot szeretett igazán: a füstölt hús illatát és olvasni. A hét első három - négy napja a mennyországot jelentették a számára.

Hétfőnként kis húzós kocsiján - amire nagyon büszke volt - iskolás cuccai mellett hazahúzza a négy kölcsönkönyvet; a maximumot, amit egy hétre engedélyezett a könyvtár. Sosem tudta kivárni, míg hazaér: az út szélén poroszkálva rendszerint kiolvasta az egyiket. Később átkozta magát, amiért a hét második felét várakozással kellett töltenie. Hanem az első napokban sietve végzett a teendőivel, és már be is vackolta magát báránybundával bélelt kuckójába az aznapi olvasmányával.

Ha megéhezett, bátran törhetett magának a kolbászokból. Kenyeret, sajtot is kerített mellé. Ám a sonkához nem nyúlhatott.

— A sonka az édesapádé. Ő keresi a pénzt — visszhangzott Huba fülében az asszonyok intő hangja, ahányszor csak vágyakozva feltekintett rá.

Úgy képzelte, a sonkánál ízletesebb semmi sem lehet a Földön.

— Majd, ha én is felnőtt leszek — bíztatta magát ilyenkor —, én is keresek pénzt. Akkor édesapa nekem is ad belőle.

Az, hogy ez a két rendkívüli munkabírású asszony így felnézett az apjára, szinte félisteni magasságokba emelte szemében a férfit.

Huba kedvelte a mitológiát, az ilyen szavakat is onnan kölcsönözte. A könyvtárban a néni a nagy olvasószemüvege mögül gyakran nézett rá bársonyos mosolyával.

— Nézd csak, mit találtam neked az új szállítmányban! — Ilyenkor mindig egy, a számára addig ismeretlen nép mondakörét ismerhette meg, vagy kedvenc hősei újabb kalandjairól olvashatott.

Huba mit sem sejtett a kisvárosi iskolák költségvetéséről, így nem gondolt a feltűnően sűrű könyvszállítmánnyal sem. Az igazság csak évekkel később derült ki számára, amikor a könyvtárosnő halálát követően egy láda érkezett a házukhoz, tele könyvekkel. A kísérőlevélből tudta meg, hogy a mitológiai könyveket mind az asszony vásárolta a könyvtár legkedvesebb tagjának. Nem is illethetnének mást, csakis Hubát.

A fiú nagy becsben tartotta a nem is oly kicsiny könyvtárát. Amikor nagyanyja meglátta a frissen ácsolt polcon a tudós írásokat, egy másfajta büszkeség jelent meg a szemében.

— Nem akármilyen gyerek az én unokám! — mondogatta attól kezdve. — Meglátod, Gizikém, Terusom, Julcsikám! Sokra viszi még az életben.

De az álomnak vége szakadt édesapja halálával. Az asszonyok összedugták fejüket. És összedugták másokkal is, mert a temetés után, a tor alatt két vasutas hívta félre Hubát. Huba anyjára pillantott, az kétségbeesetten bólintott. Hát ment a férfiakkal.

— Anyád hiába járt munka után — kezdett bele az egyik részvéttel teli hangon, ámde tárgyilagosan. — A családodnak pénz kell. A szakszervezet fenntartja édesapád helyét a számodra, ha egy héten belül munkába állsz.

— Akkor nem fejezhetem be az iskolát. Egy hónap múlva végeztem volna a polgárival — mondta Huba csalódottan.

— A vizsgáidat — szólalt meg a másik vasutas is — a héten lerakhatod.

Huba ekkor kezdett képet alkotni a szakszervezet erejéről.

A munkába hamar beletanult. Nem szerette, viszont nem is okozott nehézséget a számára. Időnként ő is ellátogatott a fiúkkal a kocsmába. Fizetett néhány kört, ha rákerült a sor, de még így is több pénzt számolt le az asztalra fizetésnapon, mint az apja.

A munka mellett ugyanúgy elvégezte azokat a teendőket, amelyek a tanulás mellett is rá vártak. Az asszonyok szívesen vették a segítséget. A sonkából ezzel szemben nem voltak hajlandóak enni.

— A sonka a pénzkeresőé! — tiltakoztak ellentmondást nem tűrően. Huba akkor már tudta, a nők keményebbek apjánál. Többre tartotta őket annál, semhogy szembeszálljon akaratukkal.

Felettesei elismeréssel szóltak képességeiről, és már pletykák keringtek a beiskolázásáról. De ez valahogy évről évre elmaradt. Tudta is az okát, bár eleinte nehezére esett elhinni.

Az történt, hogy az élete ötödik vasutas bálján szemet vetett rá a helyi igazgatóság egy magas rangú tisztjének leánya, ám Huba kikosarazta őt. Ismerte jól a lányt. Bájos szépsége nem tudta ellensúlyozni fellengzős modorát. Úgy gyűjtötte a férfiskalpokat, mint más lányok a képeslapot. Nagyvonalúan bánt a fiúkkal, és amikor rájuk unt, mindig kijárta számukra apukánál az előrelépés lehetőségét. Így kerültek mások iskolába, és még véletlenül sem Huba.

Felkereste hát a fiú a szakszervezet vezetőit. Talán az ő közbenjárásukra történik valami. Ők ugyan segítséget nem ígértek, ellenben beszavazták maguk közé.

Érezte, hogy az otthoniak többre becsülik, mint valaha édesapját. Hiába ért egyre kevesebbet a pénz, amit hazavitt, hiába éltek egyre csendesebben, anyja és nagyanyja mind büszkébbek lettek rá. Egyetlen téren voltak csak elégedetlenek: nagyon várták, hogy asszonyt vigyen a házhoz.

— Eljön annak is az ideje — mondogatta erre.

— Nem sok időm maradt a várakozásra — felelte ekkor nagyanyja. De ő tudta, hogy ez csupán pszichológiai hadviselés.

Huba aznap a munka után sietett volna haza, de barátja a szakszervezetből megsúgta: ez az a nap. Ma kell elmenniük a kocsmába meglovagolni a munkások keserűségét. Ütni a vasat, míg karddá nem válik. A kilátástalanságból kovácsolt fegyver félelmetességével esélyük nyílik egy olyan sztrájkra, mely elhozhatja számukra az emberibb életet. Ezerszer átbeszélték már a gyűléseken ennek láncolatát.

A kocsma félhomályában a társak bánata, valamint az elfogyasztott alkohol mélyebbre döfték a munkában megfáradt férfiak szívében hordozott töviseket. Az agitátor eszméi fogékony közönségre leltek. Huba a falnak támaszkodva figyelt és tanult. Az agitátor mintha minden emberhez egyenként szólt volna. Világos érvei meggyökereztek a vendégek elméjében. Elkeseredésük formát, haragjuk célpontot nyert.

Ekkor egy asszony és kislánya lépett be a kocsmába. A kislány megállt egy férfi előtt, és szívhez szóló hangon kérlelni kezdte. Az asszony, ölén másik gyermekével, karon ragadta a kapatos embert. Vonszolta volna kifelé.

Huba szemei előtt megjelent a padlásuk képe. Hirtelen megértette gyermekkora legfájóbb tilalmát. A sonka a pénzkeresőé! Hiába volt apja a leghitványabb ember a családban, valamije volt, ami a többieknek nem. És ez a valami most az övé. A sztrájkjog. Igen. Ő sztrájkolhat, de az asszonyok mire mennének vele? Nem sütnék meg a saját kenyerüket? Nem takarítanák be a télire való burgonyát?

Ha Huba és a hozzá hasonlók beszüntetik a szállítmányozást, a gyári munkások a termelést, a hivatalnokok az ügyek intézését, arra odafigyelnek. Huba hatalmat kapott. Lehetőséget, hogy változtasson a sorsukon.

Attól a naptól kezdve Huba elméjében a sonka többet jelentett a sertés legfinomabb részénél. A sonka egyé vált a hatalom felelősségével.

Tekla | Bravó! Ez az az írás, ami szerintem mindenhogyan rendben van, nagyon tetszett. Talán egyetlen dolog maradt el nálam, mégpedig az érzelmi kötődés, ám ez egy olyan része, amit nem rónék fel a szerzőnek.

Deszy | A korválasztással szintén bajban voltam, ruházatuk alapján nem igazán tudtam összeegyeztetni a festmény korát a novelláéval.
Ettől eltekintve viszont tetszett a történet, nagyon jó ötlet volt a sonka – az, hogy folyamatosan visszaköszönt, a végén pedig megértettük azt is, miért. Ráadásul valószínűleg az idősebb korosztályból sokan tudnak ezzel azonosulni, és eszükbe juthat a saját „sonkájuk”. Én magam is tudok hasonló „kiváltságokat” a kenyérkeresőnek a nagyszüleim generációjában.
A stíluson még lenne mit csiszolgatni általánosságban is kicsit, de ami a fontosabb volna, hogy szóhasználatában is érdemes odafigyelni a korra. Mindenesetre összességében tetszett.

Holly | Aranyos kis történet arról, hogyan nő fel egy gyerek, nem fizikailag, hanem szellemileg. Nagyon szépen érzékeltetted az álláspontokat és a felelősség eloszlását a nemek között abban a korban. Azt, ahogyan a munka oroszlánrésze a nők jogának számított, de magát az igazi hatalmat és a változtatás lehetőségét a férfiak birtokolták. És ez rendben is volt mindenkinek.
A főszereplő szimpatikus volt, egy tisztalelkű gyerek, akit elsősorban az asszonyok neveltek és az ő látásmódjukkal azonosulnak.
Azonban történetileg én nem éreztem elég indokoltnak a sztrájkot, pont azért, mert arra fókuszált a novella, hogyan értette meg Huba, mit jelent férfinak lenni.
Technikailag még annyit fűznék hozzá, hogy egy sorkizárttal szebben mutatna a műved. De összességében nem volt rossz történet, gratulálok hozzá!

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés