K. K. Andi

Köldökzsinór

- Szia Anya! – Megjöttem!…
- Mindjárt bemegyek, csak levetem magamról az oly szeretett esőm nyomait…
Anya! Emlékszel, amikor 6 éves koromban a veranda ablakából néztük a nyári záport? A nap sugarai megpróbáltak a zápor fölé kerekedni? És egyszer csak ölbe kaptál, és kirohantál velem a kertbe, ahol felszabadulva, kacagva futkostál velem az esőben…

- ANYA! - ANYA!!!!!  
Jack odarohant anyja földön fekvő testéhez, szemében rémület. Cikázó szemmozgásokkal pásztázta az elernyedt testet, hátha kideríthetné, hogy mi történt.  
– ÉBREDJ ANYA!!!
Kezei közé vette arcát, hogy kimozdítsa nyugalmából.
– Drága Anya! – Anyukám! - Kérve kérlek, tépd fel álmaid szemhéját és nézz rám! - Én vagyok az, Jack! - A fiad! - Anya!
A válasz kimérten várakozott. Jack reszkető kezekkel előkotorta mobilját, hogy értesítse a mentőket. - A francba… mennyi is… 999 …a francba! A francba! – Halló! Igen itt Jack Peterson! Jöjjenek azonnal, az anyám itt fekszik az otthonában eszméletlen állapotban.  Nem tudom mióta… Igen…. A cím: 225. Craven Park, London. Igen, várok! – Siessenek!

A vonal elbontása után Jack pacskolni kezdte anyja petyhüdt kezeit. Szeméből folytonos utánpótlással, láncolatot alkotva gördültek könnyei tócsában végződve anyja szürke csinos tweed ruháján. A test továbbra sem mozdult. Jack mély, gyomorból induló hatalmas levegővételekkel nyugtatta egyre jobban összepréselődő lelkét. Gyomrában egyre növekedett a nyomás. Soha nem volt felkészülve anyjának ilyen hirtelen és váratlan elvesztésére.

- A lábad! – Istenem a lábad! – Jégverem. - Hol vagy Anya?! - Merre jársz?! – Kérlek, ne menj oda! Ott hideg van! Kérlek! – Gyere vissza hozzám, a karom melegen ölel majd át! Jack férfi tartása apró cserépdarabokra tört össze, és zokogva görnyedt anyja mellkasára.
- Gyerünk Anya! - Nem adhatod fel! - Még nem! - Nem engedem! - A francba!... - Nem adlak még oda Istennek!... - Nem vehet el tőlem!

Jack gyermekkori emlékei egymásra tornyosulva törtek fel belőle: Megtanítottál türelmesen várakozni. Ha megértő leszek az elvetett babbal az ablakban, akkor az kicsírázik – mondtad. Ha nagylelkű leszek másokkal, akkor mások is méltányolnak engem - mondtad. Ekkor odaadtam kedvenc könyvemet egy fiúnak, mert neki egy sem volt.  - Vagy a tél! – Oh, azok a gyerekkori telek! - Mindent jelentettek nekem. - Feküdtünk a karácsonyfa alatt, és mi mindent álmodtunk magunknak… 

Az utcákon zuhogott az eső. Jack hirtelen az eső áztatta ablakra nézett. Mintha Isten kopogtatna rajta!
– És a záporok! - A mindig megnyugtató, megtisztító vízlepel. Hányszor jöttem haza suliból esőben. Direkt nem nyitottam ki soha az ernyőmet. És hányszor meséltük el egymásnak, hogy hova esett az első esőcsepp, a második, és a harmadik..., amíg be nem borította aprócska kopogó ujjbegyeivel az egész arcunkat.  

A tegnap este még filigrán női alkatban most alig dobogott élet.
Jack odarohant az ablakhoz. Kipillantott a vízfüggönyön keresztül a villogón szirénázó autóra. Visszanézett anyjára, aki békés volt és csendes.  Elkéstünk. A mindig mosolygós arc, még ilyen elernyedt, fáradt állapotában is gyönyörű volt. Lágy vonalú és porcelánfehér.
Jack ekkor már tudta, hogy anyja Isten szerető karjaiból int felé.

Ólafur Arnalds - Raein

A zsűri értékelése

HeatherK

A zenével együtt hallgatva nagy összhangot éreztem. A zongora ütései olyanok voltak, mintha a vízcseppek kopogását akarnák szimbolizálni. Tetszettek a képek, és ahogy egyikből ugráltunk a másikba, mégis érthető maradt. Talán csak az utolsó képbe való átlépés volt nekem egy kicsit túl hirtelen. Kaptunk egy szép emlékképet, amit együtt éltünk át és utána rögtön azt olvashatjuk, hogy már nem él, kicsit talán túl gyors volt a közlés. De lehet, hogy csak én éreztem így. Mindezek ellenére sikerült megkönnyeznem, bár már mondták, hogy túlérzékeny vagyok. J A lényeg átjött, a fájdalom, a szerető anya elvesztése. Nagyon szépek a képek, amikor elmeséli, hogy az esőben hogyan játszottak, vagy hogyan számolgatták a kezdeti cseppeket. Ami kicsit fura nekem az a megszólalások elválasztása a gondolatjelekkel. Kicsit túltagolta a felszólalásokat. Ha a megszólalások közötti szünetet akarja érzékeltetni ez a fajta elválasztás, lehet jobban járunk akár néhány ponttal, mert így hozzászokik az olvasó és tudni fogja, hogy mi a helyzet, csak ugye akkor szoktunk főleg megszólalásba ilyet tenni, ha közben esetleg leírjuk, hogy mit csinál az illető. Viszont valahol ezek a pontok meg is jelennek amikről beszéltem, így épp ezért kicsit zavaró lehet mind a két féle módszer. 

Audrey

Neked is azt kell, hogy javasoljam, amit sok kezdő írónak: ne akarj írósan írni. Nem kell „túlcsicsázni” a mondatokat, nem kell a légmélyebb és legelvontabb költői képeket belevinni minden gondolatba. Például: „Mindjárt bemegyek, csak levetem magamról az oly szeretett esőm nyomait” - ilyet nagyon-nagyon kevesen mondanak. Leginkább senki sem. Ugyanez igaz a párbeszéded következő mondatára is.
Azt javaslom, hogy figyeld meg, hogyan beszélgetnek az emberek az utcán, a buszon, a kávézókban. Mindenhol. Sokkal életszerűbb és őszintébb lesz a történet, ha olyan kifejezéseket használnak a szereplők, amiket a valóságban is alkalmazunk. Így az olvasó közelebb érzi magát a karakterhez és a történethez.
A képhez számomra nem teljesen illik a történeted, de a zenéhez egészen passzol.A cím jó, ahogy a szerkesztés is, köszönjük a sorkizártat, és a helyesírást.
Gyakorolj továbbra is, és próbáld követni a tanácsainkat! Sok sikert!

Holly

A zenéhez nagyon szépen illett a történeted, ám a kép már kevésbé. Ha sokat gondolkodom rajta, akkor egészen közel tudom hozni a sztorihoz, de a legjobb megoldás az lett volna, ha belesimul a történetbe, ahogyan a zenéd.
Nagyon sok volt a tagolás, ami szagatottá tette a novellát. Alapvetően ez nem lett volna rossz, de ebben az esetben nálam visszavett az olvasás élményéből. Sokkal célravezetőbb lett volna, ha nem hagysz ki ennyi helyet, így a képek egyszerre áramlottak volna a fiú fejébe. Nekem ebből inkább csak egy kusza egyveleg alakult ki.
A másik nagy problémám a „párbeszéd” volt (ha nevezhetjük ezt párbeszédnek, hisz lényegében csak hangosan kimondott gondolatok voltak, válasz nélkül). Először is nagyon zavart, hogy egy sorban ennyi gondolatjel volt. Kezdetben azt hittem, hogy más mondja, aztán kiderült, hogy amegszólaló ugyanaz. Felesleges ennyi gondolatjelet raknod. Ha mindenképp érzékeltetni akartad a szünetet, tedd ezt inkább három ponttal.
A másik problémám a szövegezése. Senki nem mond ilyen mondatokat: „Mindjárt bemegyek, csak levetem magamról az oly szeretett esőm nyomait…”. Vagy ilyesmit: „Kérve kérlek, tépd fel álmaid szemhéját és nézz rám!” Ezek már inkább költői képek, melyek versbe illőek. Esetleg leírásokba még beleférnének, de hétköznapi ember ilyesmit biztosan nem mond.
Segíthet a párbeszédírásban, ha beleképzeled magad a helyzetbe, és az lenne az első gondolatod, te mit mondanál ilyenkor? Általában egyszerű mondatokat szoktunk ilyenkor mondani, és egy ilyen sokkos esetben nagy eséllyes nem is tudunk mit mondani. De ez sokszor a szereplő beállítottságán is múlik.
Mindenesetre nem volt rossz koncepció, de lehetett volna még mit javítani és átgondolni rajta.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés