Czakó Gabriella
Képek a múltból
Az asszony a konyhaasztalnál ült. Nagy bögre kávé gőzölgött előtte, kezével átölelte, mintha félne, valaki elveszi; vagy mintha melengetné ujjait. Pedig a nyitott ablakon át langyos levegő áradt a lakásba, magával hozva a ház, a város moraját.
Megint elfogta az a megmagyarázhatatlan érzés, ami mostanában egyre többször elárasztotta. Olyan, mint amikor az ember nyugtalan, nem találja a helyét. Nem jó érzés, különösen így, mint most is, mikor valami szégyenféle is társul hozzá.
Gyerekek lármáznak az udvaron, sülő hús illata oson be az ablakon a levegővel, mindennapos dolgok történnek körötte, mégsem érzi magát otthon. Itt sem.
Nagyot sóhajt, aztán iszik a félig kihűlt hosszúkávéból. Koppan a bögre, mikor lerakja, el is mosolyodik kicsit. Ezt magával hozta „haza” – otthonról. Megszokta a laza, sok kávét. Mást is hozott magával, amiknek most, itt nem örül. Fájdalmat okoznak, mert elmúlt időkre emlékeztetik.
Kölyök volt akkor, amikor szüleivel új hazát kerestek. Helyet találtak, ahol élhettek, dolgozhattak, nevelhették őt.
A „haza” az itt van, volt és lesz. Okát nem tudja, valami elképzelhetetlen erős gyökér az, ami ideköti. Mindig is így volt. Pedig emléke alig-alig volt, az sem kellemes. Ócska bérház bűzlő lépcsőháza, állandóan perlekedő házmesternő idétlenül megkötött kendővel a fején, aki elől mindig futva kellett menekülni. Apja sokszor morcos ábrázata, anyja rettegése, kevés étel, mástól örökölt ruhák, ezek rögzültek benne, ezért volt érthetetlen az érzés, ami egész életében benne élt: honvágy.
Az új otthon ennél sokkal jobb volt. Apja dolgozott és szépen keresett, arca csak néha volt felhős. Anyja gyakorta még dúdolgatott is, a rettegés eltűnt arcáról, csak ritkán látszott szemében valami mélabú.
Sok gyerek élt ott, ahol laktak. Valamivel jobb volt a ház, tisztább, tágasabb, nem volt házmester, az utcán alig volt forgalom. Ott, a többi gyerek között döbbent rá arra, hogy vannak emberek, akik másképp néznek ki, mint ő. Fekete, barna bőrű, szűk szemű, de nem számított. Hamar megtanulta a nyelvet, még másokét is, mert Bábel volt a környék, a javából. Sok náció élt erre, Európából és máshonnan is. Olcsó környék volt, az egyszerű emberek lakhelye.
A vasárnapokat szerette legjobban. Olyankor mindenki ünneplőbe öltözve templomba készült. Ők lányok, szépen megfésülve, fekete lakkcipőben, fodros-bodros ruhákban az utcán várták a felnőtteket, aztán ment mindenki a maga templomába. Volt, aki a nagy, tornyos, díszes épületben, mások egyszerű, dísztelen helyen imádkoztak, dicsérték az Urat, megköszönve a biztonságos otthont, az új életet.
Mire iskolába került, már nem voltak nyelvi problémái. Átlagos gyerekéletet élt, tanult, játszott, gondtalan volt. Egészen tinédzser koráig, amikor is már kinyílt előtte a világ, és nem csak a szépet, jót látta, hanem az érthetetlen, igazságtalan dolgokat is.
Egyetemi évei alatt ő is lázadt, de csak óvatosan. Zsigereiben ottmaradt valami az óhazából, ami mértéktartásra ösztönözte, még akkor is, ha más volt a véleménye. Nem kockáztatni azt a keveset, ami van!
Szülei egyre többször komolyodtak el, különösen, ha „otthonról” kaptak valami hírt. Iszonyatból menekültek, mégsem tudtak beleolvadni az új életbe.
A sok megpróbáltatás felőrölte egészségüket, nem érték meg a dologtalan idős kort, korán kiszállt belőlük a lélek. Alig egy év alatt temette el mindkettőjüket.
Nem volt csúnya lány, mindig akadt udvarlója.
Férjhez ment, egy szorgalmas, becsületes férfihez. Rossz szava nem lehet, szépen éltek. Bár megtehették volna, mégsem költöztek el arról a helyről, ahol gyökeret próbált ereszteni az újhazában. Azt gondolta, sikerült.
A kegyetlen sors nem adott nekik gyereket. Nehezen, hosszú idő után beletörődtek. Újabb hosszú idő múlva már nem is fájt. Már azt gondolta, hogy békés öregkor elé néznek, de ez sem adatott meg. Férjét elragadta a rák. Ő, vele együtt szenvedett, majd a temetés után sokáig gyászolta.
Akkoriban törte meg az élet úgy istenigazából.
Egyedül élt, dolgozott, aztán esténként otthona magányában gyötrő érzésekkel hadakozott.
Képek villantak elméjében: sárga villamos csengését hallotta, macskaköves járdán botladozott, ugrókötelezett itt a ház előtt egy fekete bőrű lánnyal, aki vasárnaponként tündérnek tűnt habos, hófehér ruhájában. Gyökerek az ó- és az újhazából.
Melyik az erősebb, ez foglalkoztatta.
Egészségben megérte a nyugdíjas kort, ezzel együtt erősebben gyötörték az érzések.
Úgy érezte, nem tartozik ide, pedig itt élte le az élete legjavát. Döntött: hazamegy!
Sokáig tájékozódott, megoldást keresve, aztán hazautazott személyes tapasztalatot szerezni. Rokonok híján, egy közepes szállodában lakott, bent, a város sűrűjében.
Amikor kiszállt a taxiból, mélyet szippantott a város illatából.
Elhomályosult tekintettel érezte, ez az igazi otthoni illat! A sárga villamos már nem csenget, hanem berreg, az emberek nyüzsögnek és jólöltözöttek. Sietnek, tülekednek, mint amott, de mégis, más ez.
Napokig sétált, nézelődött. Örült, hogy még néhol vannak macskaköves utcák, szürkére porosodott bérkaszárnyák, nem csak modern, új házak.
Megnyugodott a lelke, már tudta, mit kell tennie.
Már három éve annak, hogy megvette ezt a lakást. Régi, gangos ház harmadik emeletén, két szoba összkomfort a birodalma. Vehetett volna nagyobbat, valahol az újonnan épült lakóparkok valamelyikében, de ez a feeling az, amiért hazajött.
Lázas izgalommal rendezkedett be, igénye és kényelme szerint. A sok tennivaló, hivatalos ügyintézés közben remekül érezte magát. Nem tűnt föl, hogy a szomszédok tartózkodóak, nem akaródzik beszélgetni vele senkinek.
Alig egy év után, már elszállt az eufória, lekerült a rózsaszín szemüveg, és magányosabb volt, mint bármikor.
Már azért akadt, aki beszélgetett vele, de nem volt benne öröme. Így tudta meg, hogy megvetik, amiért akkor – pedig kicsi gyerek volt még – elhagyta a hazáját, most meg hálátlanságnak tekintik azt is, hogy a menedéket nyújtó, biztonságot adó újhazáját is elhagyta.
A gyötrődés mindennapos társa lett. Rá kellett ébrednie, hogy nem tartozik sehová sem. Hontalan itt is, mint ott volt.
Egészsége is megsínylette az állandó gyötrődést. Gyógyszerek nélkül már nem is tud létezni. Néhány hónapja felkeresett egy ügyvédet, végrendelkezett. Bankban tartott pénzét, minden ingó és ingatlan vagyonát egy olyan egyházra hagyta, aki itt is a szegények segítésével foglalkozik.
Felállt az asztal mellől, a szobába lévő íróasztal mellé telepedett. Bekapcsolta laptopját, majd újból elolvasta a napokban kapott e-mailt.
Régi játszótársa, a fekete bőrű, fehérruhás kislány kedves szavait olvasva könnyes lett a szeme. Már nem a sárga villamosok, hanem a csikorgó tűzlépcsők hangját hallotta, az ünneplőbe öltözött sokféle nemzetiségű embert látta, ahogy gyerekeikkel együtt vasárnap a templomba igyekeznek.
Keserű szájízét egy pohár vízzel próbálta oldani. A nyitott ablak előtt állt a konyhában, nézte a gangon sétáló tarka macskát, majd meghallotta, amint a saroklakásban élő zenész fiatalember hangolja a hegedűjét. Ellágyulva ült le ismét a székre, mintha koncerten lenne, izgatottan várta a felcsendülő dallamokat.
Sírt, búgott a hegedű mély húrja, majd élesebb, gyorsabb dallamok hangzottak fel. Lelke együtt rezdült a hangszerrel, aztán szája hang nélkül dúdolta Cavaradossi búcsúszavait: „már meg kell halnom, bár úgy vágyom élni”.
Igen, minden fájdalom és gyötrődés ellenére!
Edvin Marton - Tosca Fantasy
A zsűri értékelése
HeatherK
Tényleg képeknek éreztem az emlékképek előbukkanását, bár néhol kicsit talán túl sűrűn jöttek, vagy inkább túl gyorsan, így kissé kapkodóssá vált. A mondatok néha elvisznek magukkal és kezdek belezökkenni a történetbe, néha kicsit olyan, mintha csak száraz tényeket közölnének. Kissé néha úgy szétesik az összhang, és döcögőssé válik az elmesélés. Az emlékképeknél tetszik a felsorolás, rövid, lényegre törő és igazából nem is kell több ezeknél a részeknél. Bár itt is megvannak azok a pontok, mikor túlságosan nyersek a mondatok a többihez képest. Amikor megtudjuk, hogy mi lett a szüleivel, nekem utána nagyon hirtelen a váltás abba, hogy nem volt csúnya lány. Nem értem a merőben más témát ilyen hirtelen. Nekem oda hiányzik még valami. Esetleg egy kicsike átkötő mondat.
Mindenesetre a zenével együtt olvasva a történetet, tényleg olyan, mintha a hegedű együtt sírna a főhősünkkel. Jó az összhang a sztori és a zene között.
Rengeteg fájdalom és keserűség érződik belőle, mind a sorokból, mind magából a történetből. Szépen fel lett vezetve, elmesélve. Egy két mondat volt, amit talán kettéválasztottam volna inkább. A végén nagyon tetszett, ahogy áthallatszik a hegedűszó a történetbe és úgy érezhetjük magunkat, mintha a nővel ülnénk együtt és ő mesélte volna el mindezt. Kicsit a sztori részeivé válunk.
Audrey
A történeted összességében nem rossz, tetszik, ahogy a dalhoz kapcsolódik, szerintem a kép is passzol hozzá. Tetszik a fogalmazásmódod, szépen írsz. Egy-két vesszőhibát láttam, illetve néhány észrevételem van: „Ezt magával hozta „haza” – otthonról. Megszokta a laza, sok kávét. Mást is hozott magával, amiknek most, itt nem örül.” A középső mondat simán kihagyható lett volna, nem hogy nem ad különösebben semmit, számomra még meg is akasztotta az olvasást. Vissza kellett ugranom, hogy megvizsgáljam, hogyan kapcsolódik ez az előtte és utána következő mondathoz. Remélem, így kontextusból kiragadva te is érzékeled, hogy olyan, mintha három véletlenszerű mondatról lenne szó, nincs köztük koherencia.
A másik, és ez nagyon fontos: mindig próbáld a megfelelő kifejezéseket használni. „Vehetett volna nagyobbat, valahol az újonnan épült lakóparkok valamelyikében, de ez a feeling az, amiért hazajött.”. A feeling szó csak úgy kivirított, mint egy neontábla a Grand Canyon közepén éjfélkor, ha érted mire célzok. Nálam ez nagyon nagy mínusz volt, ugyanis innentől a történet végéig azon sajnálkoztam, hogy ez a szó miért kerülhetett bele egy amúgy jó fogalmazásba.
De hogy kiemeljek valami nagyon pozitív gondolatot is a fogalmazásodból: „Ezt magával hozta „haza” – otthonról.” - ez nagyon szép volt. Jól kifejezi azt, amit a főszereplő átél, ami nagyon fontos. És nem is kellett hozzá körülményes barokk körmondat, hogy éreztesd! Ha már a körmondatoknál tartunk… vigyázz arra, hogy ne ess a ló másik oldalára sem, és csak indokolt esetben használj sok tőmondatot, illetve akkor is csak rövid távon, ne a novella egészén keresztül.
Az utolsó gondolatom az lenne, hogy én a lezárásban összegzett tanulságot inkább hegyeztem volna ki valami olyasmire, hogy ami nem lehet a tiéd, az kell a leginkább, de ha megkapod, rájössz, hogy valami más kell. Nekem ez jobban illett volna a történet általam vélt mondanivalójához, mint az átütő örökös élni akarás. De ez is ugyanolyan jó, ahány ember, annyi értelmezés.
Összességében szerintem jó novellát írtál, gyakorolj továbbra is, és ne használd a feeling szót, ha csak nem indokolt!
Holly
Te voltál az egyedüli, aki Edvin Marton zenéjét választotta és be is küldte a történetét, úgyhogy kíváncsian vártam, mit hozol ki majd a zenéből.
Alapvetően nagyon érdekes a koncepció. Tetszett, hogy nem idealizáltad túl az otthont, hanem ugyanolyan hely volt, mint bárhol máshol. A hazatérés egy fennkölt pillanat volt, aztán ugyanúgy vágyott vissza Amerikába. Nagyon tetszett, ahogy megragadtad a főszereplő érzéseit és vágyait. Nem voltak teljesen egyértelműek, csak úgy, mint a valóságban.
A zenével nagyon jó összhangban volt, pont olyan rapszódikus volt az egész, mint az élet. Mindkét részről. A kép pedig szépen illeszkedetett a háttértörténetbe, úgyhogy ezt is csak dicsérni tudom.
A fogalmazásod alapvetően nem rossz, sőt. Viszont néha úgy érzem, hogy a mondataid első részét a másodikban folyamatosan megmagyarázod, vagy ismétled. Például ennél a mondatnál: "Megint elfogta az a megmagyarázhatatlan érzés, ami mostanában egyre többször elárasztotta." Az elárasztotta itt már túl mesterkélt hatást kelt, és a mondat úgy is értelmes, ha csak annyit írsz: egyre többször.
Egyet kell értenem Audreyval a feeling szó használatában. Ez egy szleng, ami egy ilyen típusú fogalmazásnál nagyon elüt a többi résztől, és így csak veszít az olvasó az élvezhetőségből.
Összességében nekem tetszett ez a mélabús, kétségek közt vergődő nő története. Gratulálok!
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés
Sajnos a technika és én egyre kevésbé vagyunk jóban. Nem tudom, miért nem jelenik meg, a kódban elvileg minden rendben. Na ennek majd még utána járok.
A "feeling" szót kizárólag azért említettük meg mindhárman, mert abban a szövegkörnyezetben zavaró volt. Utalás szintjén is remek ötlet lenne, ha esetleg párbeszédben helyezed el a szót. Így a mi szemünknek és fülünknek csak idegen szó volt a többi között, és ha ezt mi így éreztük, akkor lehet, hogy más olvasókat is zavar. Ezért említettük meg, de igazad van, lehet, hogy nincs igazunk.