Szekeres Kinga

A banda

Egy aprócska faluban születtem én, ott ahol a felnőttek soha nem voltak boldogok, a gyerekek soha nem láttak varázslatot. Csak mi. Kit takar a mi? A Bandát. Mindenki így hívta a mi hat fős csodacsapatunkat. Három lány, három fiú. Név szerint: Lilla, Zem, Roli, Marci, Apa (nem, ő nem az Édesapám vagy bármelyikünk apja, becenév, tudod) és persze én: Krin. Mi hatan elvittük oda is az életet, ahol már rég kiapadt a remény folyója – közhelyesen mondva. Csak ránk kell nézni és láthatod, mi boldogok vagyunk.  
Egy fullasztó nyári este ültünk a tóparton és tanakodtunk, mit kéne csinálni. Vonatra szállni, mondta Apa mi meg mégis kik voltunk, hogy nem fogadunk szót neki? Így történt, hogy (jegy hiányában) felugrottunk a mozgó vonatra és kihajolva kurjongattunk. Zem elhozott édesapja pincéjéből 4 üveg bort. Már jó volt a hangulat. A hangoskodásunkra felfigyeltek így történt, hogy a vagonból egy korunkbeli fiú bukkant elő kutyájával: Farkassal. Így hat helyett már nyolcan utaztunk azért, hogy megváltsuk a világot. Kiáltoztunk fel az égnek.  Nem kellett volna, ugyanis a kalauz meghallott minket. Köpcös termetével szaladt felénk, morcos tekintettel.  
- Kik maguk? Huligánok! Fogadom, hogy jegyük sincsen!  
- Háromra leugrunk! – kiáltotta Apa, próbálva túlharsogni a zakatoló vonatot – Eegy, kettőő, három.  
Úgy potyogtunk a vonatról, mint babszemek az asztalról. Jaj, Édesanya. Ha tudtad volna, hogy én mit műveltem! Hátunk mögött még sokáig hallottuk az ideges kalauzt, de minket nem érdekelt, mi csak szaladtunk, a hideg esti szél csapkodta az arcunkat. Romos, elhagyatott házak mellet, gazos réteken keresztül futottunk, ritkán, de megálltunk, bort ittunk és nevettünk a másikon, hogy már nehezen tud beszélni, Lilla már futni is csak nehézkesen futott és leorroltuk Ádámot, a fiút, akivel a vonaton találkoztunk, hogy üres hasra túl sokat ivott. Farkas hű kutyaként futott mellettünk, nyelvét kidugva, farkát csóválva és ugatva, megtörve ezzel az éjszakai csendet. Roli valahol a kalapját is elhagyta, azt, amit édesapjától kapott, és olyan nagy becsben tartott.  Apa megállt, tenyerét a térdére támasztotta, hangosan kapkodta a levegőt. Mikor felnézett, ez hagyta el a száját: 
- Apám baltája és hét angyal! 
- Mit láttál Apu? 
- Csönd! Maradjatok csöndben! Egy medve van ott. 
- Hogy mondod? – sikította Zem és gyorsan Roliba kapaszkodott. Én csak átöleltem magam és azon gondolkodtam, hogy jól hallottam-e, mivel senki nem mozdult és arcukon rettegett kifejezés ült, úgy gondoltam, jól hallottam. – Farkas is arra nézett merre Apa és hangosabban ugatott, mint eddig. Ádám magához hívta, de a kutya így sem hagyta abban. 
- Ádám! Hallgatasd el azt az átkozott korcsot vagy én teszem meg helyetted. – Ordított rá Marci Ádámra, erősen szuggerálva a kutyát, hogy maradjon csendben. Marci sose emelte fel a hangját, ekkor értettem meg, hogy a félelem mit vált ki az emberekből. 
- Ezer rohadt pitypang, medvék nincsenek is ebben a megyében! – zokogta Lilla – Nem hiszem el. Fussunk! 
- Ha szaladni kezdünk, csak felfigyel ránk.  – Lilla felszegte állát és amennyire jól láttam az éjszaka sötétségében sírt. A medve felordított és hangos robajjal közeledett felénk. 
- Van jobb vagy esetleg másik ötleted? Már így is felfigyelt ránk. 
- Igazad van. Futunk. Helyesbítve ti futtok. 
- Miért, te mit fogsz csinálni? Ne légy makacs, együtt futunk, rendben? – suttogva kérlelte Lilla. Határozottan sírt. 
- Nem makacs vagyok. Megmentem az életetek. 
- Elmondanád, mit akarsz tenni, vagy szeretnél még rébuszokban beszélni? – szólt közbe határozottan Ádám, amitől felállt a karomon a szőr. 
- Nem voltam józan, amikor azt tanácsoltam jöjjünk ide. Az az istenverte állat közeledik, és ha elkezdtek futni, hétszentség, hogy rátok támad. Ha csak, én nem futok elébe és fel nem tartóztatom. 
- Apa, ez nem egy jó terv, kitalálunk va-valamit. Rend-rendben? 
- Nem Lilla, nincs rendben. Háromra elkezdtek futni, nem fordultok vissza, csak rohantok, haladtok, suhantok, száguldotok, repültök, ahogy csak tudtok. Vigyázzatok, ahol egy medve ott több is. De akkor már ne álljatok meg. Fogalmam sincs, hogy milyen közel van a vonat. Menjetek a sínek mellett. Ha a sínekhez kiértek már nem lesz gond. Egy-kettő-há – Lilla odaszaladt Apához, arcát két tenyere közé fogta és megcsókolta. Apa nem állt tétlenül, derekánál fogva közelebb húzta magához Lillát és visszacsókolta. Nem voltak egy pár, vagy legalábbis nem tudtunk róla, de arról igen, olyan szerelmesek egymásba, hogy a csillagok is leesnének az égről, ha valaki azt hazudná, nem szeretik egymást.  Apa elengedte Lillát, valamit súgott a fülébe, válaszképpen Lilla bólintott, majd hátralépett. – Akkor újra. Egykettő-három. – És mi futottunk. Talán a félelem, talán a hideg, de már egyáltalán nem éreztem magam részegnek. Sokkal inkább egyre tisztább volt minden, hogy mit teszünk, és legfőképp Apa mit tesz. Hátrapillantottam a vállam felett, aminek köszönhetően meg is botlottam, de még láttam, ahogy Apa elővette a kis bicskáját és ő is elkezdett futni, üvöltve, az ellenkező irányba. Mellette futott Farkas is, aki már nem ugatott. Akkor tényleg olyan volt, mint egy farkas. Amit akkor este hallottam soha nem fogom elfelejteni. Még egyszer hátranéztem. Lilla az üvöltésekre, ami részben Apától, részben a medvétől származott megfordult és visszafutott. Észre se vettem, de futottam utána. Lihegtem, úgy hittem már nem bírom tovább. Mondogattam magamnak, hogy ez csak egy álom. Kelj fel Krin! Kelj fel Kinga! De semmi. A legkisebb gond volt az, hogy Roli elhagyta a kalapját, hogy nem sokára férjhez kellett mennem egy olyan emberhez, akit nem is szerettem, de tehetős volt, sokáig volt lelkiismeret furdalásom, mert nem segítettem Anyámnak, megvarrni az elszakadt ruhámat, de ezek a dolgok, amiket problémának neveztem még pár órával a történtek előtt, abban a percben teljesen jelentéktelenek voltak. Mire visszaértük Apához már csönd volt. Csak a szél fújt. Egy több mint 2 méter magas és látszólag több száz kilós medve feküdt a földön, egy hozzá képest olyan aprónak tűnő emberrel maga alatt. Farkas az oldalán feküdt, nehézkesen vette a levegőt, nyüszített. A farkát siratta, ami már nem tartozott szervesen hozzá. Mi idióták, mi elmebetegek. Futni egy medve elől? Életünk legnagyobb hibáját követtük el az nap. Részegek voltunk ugyan, de mentség ez? Belementünk egy olyan tervbe, aminek tudtuk, hogy mi lesz a vége. Nem lehetünk biztosan abban, hogy az a medve ránk támadt volna. Amikor a többiek észrevették, hogy Lillával visszafutottunk ők is követtek minket. Körbeálltuk a medvét, Apát és sirattuk a boldogságunkat. Azóta olyanok vagyunk, mint falunk bármelyik másik lakója. Életunt, elkeseredett, megtört, elveszett. Bolyongunk és felsoroljuk azokat a dolgokat, amiket máshogy kellett volna csinálni. Nem kellett volna vonatra szállni. Nem kellett volna olyan messze menni. Nem kellett volna a medvének rohanni. Nem kellett volna gyáván elfutni.  Nem tudom, mennyi ideig álltunk ott, csak arra emlékszem, hogy Lilla volt az, aki elsőként szólalt meg: Vigyük el! Vigyük haza! Fiúk segítsetek! – mondta. Én meg csak néztem rá, olyan könnyen túltette magát a dolgokon? Közel sem, talán a hangja egyenletes volt, de mikor találkozott a tekintetünk csak ködfátylat láttam, és szinte hallottam a magát vádló gondolatokat. A fiúk lassan kapcsoltak, végül, ha nem is elsőre, de sikerült a medvét lefordítani Apáról. Csupa vér volt mindenhol, egy ideig csak néztük, mi mást tehettünk volna? Az ezután történtekre csak homályosan emlékszem. Hajnalra vagy kora reggelre értünk haza, de már mindenki ébren volt és mindenki minket keresett. Mikor megjelentünk Apa szüleinek házánál, Roland kezében hozva az élettelen testet, riadt szülők rohantak ki a házból. Várták, hogy a fiúk haza érjen, de nem így. Anna, Apa édesanyja zokogva sikított fel, kérlelte a fiát, hogy ébredjen fel, és csak akkor hagyta abba, mikor férje így szólt: Hagyd Anna! Ő már túl mélyen alszik.  
Lilla volt az, aki el tudta mondani mi történt pontosan. Legelőször én kezdtem bele, de se odáig jutottam, hogy felszálltunk a vonatra. Zokogtam. Próbáltam magamba fojtani, de nem volt elég erőm hozzá. Csak egy tizenhat éves lány voltam, kamasz problémákkal és ez túl sok volt nekem. Nekünk. Lilla mikor befejezte kirohant, azóta se tudom, hogy mit csinált akkor, de mikor visszajött jobban volt. A temetésre már csak foltokban emlékszem, ahogy minden más emlékem is egy gomolyfelhőre hasonlít, ha a történtek utáni pár évet próbálom feleleveníteni. Azóta se tudtam senkinek elmesélni, mi történt, mert nem volt hozzá erőm. De persze az aznap éjszakát nem felejtettem el! Hogy tehetném, ha minden éjszaka az álmaimban látom Apát, eltökéltségét, és csak arra tudok gondolni, nem hiába hívtuk mi ’Apának’. Ő volt a mi édesapánk.   Leírni mindezt egy megsárgult papírra olyan bűntudatot kelt bennem, amit csak a könnyeimmel tudok csillapítani. Pár nappal később Apa hal… a történtek után csillagnyi faluval arrébb megtalálták a medvét, de olyan messze a mi történetünk már nem jutott el. Az ott élő falusiak ezért saját történetet találtak ki. Humoros történetet írtak a mi tragédiánkkal szemben.  Talán majd egyszer sikerül megbocsájtani magunknak. Talán majd az égben, a mennyeknek országában újra teljes lesz a banda.