Garfield Adrienne
A kalitka
Sistergés. Csönd. Sssh... Ne beszélj! Figyelj! Hallgasd... Ne fordítsd el fejed. Nézz mélyen a szemembe! Látod a világot? Észleled a szomorúságot? Az életet? Nem... Még mindig nem érted... Hát jól figyelj!
Az évnek sok időszaka van: vannak a nyugodt napok, a szomorúak, a nosztalgikusak, és ritkán találunk köztük igazán boldogakat. Gyereknevetést.
A szél lágyan lengedez a kellemes tavaszi hűvösben. Egy végtelen, szürke betonutat vigasztal a mai nap, meglegyinti, eljátszadozik vele. Az út közepén egy kis, mahagóni pad, szélei lekerekítettek, tetejét fényesre csiszolta a megállíthatatlan idő. A padon egy öregasszony ül, szomorúan lehunyja ráncos szemét. Rövid, göndör hófehér haját puha kendője mögé rejti. Harisnyás lába tehetetlenül kalimpál a levegőben, nem éri el a földet. A nő a kezét egy hatalmas, kék, csodaszép kalitkán nyugtatja. A kalitka üres, a közepén lévő hinta mégis egyfolytában pörög: le-fel, balra-jobbra, előre-hátra... Megállíthatatlanul.
A pad másik szélén rádió, nem szól, nem énekel, csupán recseg. Sistereg... A mély csöndet egy meglehetősen tiszta dallam szakítja meg: Az első szerelem olyan, mint egy álmodás... Az első szerelem legfeljebb egy kézfogás... Az első szerelem mégis szebb a többinél... Az első szerelem mindhalálig elkísér.
Halk. Halkabb. Leghalkabb. A Dal.
Az öregasszony nem mozdul, ősz arcán egyetlen könnycsepp gurul le. Reszkető kezével ügyetlenül letörli, elmaszatolva érzelmei palettáján. Gyereknevetést hall a távolban, és madárcsicsergést. Édeset. Ugyanazon a padon ül, és a hinta a kis kalitkában megállíthatatlanul jár. Le-fel, balra-jobbra, előre-hátra... Valaki megragadja akkor még fiatal kezét és rámosolyog egy kis gúnnyal a szemében. Azzal a valakivel, akinek már nem emlékszik drága szemére, megfogják egymás kisujját és megesküsznek. Mindenre. Az ifjúságukra, az Istenre, egymásra. Azután ismét nevetnek. Az élet él.
Puha a levegő. Puhább a szomorúság. Legpuhább a fájdalom. A halál.
Az öregasszony a távolba réved, emlékezetében kutatva. De már nem lát semmit. Az idő vakította meg, a legnagyobb tolvaj a földkerekségen. Eres, gyöngéd kezével kinyitja a kalitka kis, díszes, mosolygó ajtaját. Felnyúl lassan, megfontoltan, hogy megsimogassa a kis madarat. De üres levegőt markol. Kétségbeesetten belekapaszkodik a kis hintába. Így ül sokáig, mígnem egy újabb könnycsepp talál utat magának kérges, májfoltos arcán. Elfújja a szél, a semmirekellő.
A fájó könnycsepp egy kis, kék virágon talál menedéket. Az agg nő feláll, jobb kezében még mindig esetlenül a kalitkát tartva. Odamegy a virághoz, lehajol. A szél fellebenti szoknyáját, pont úgy, mint fiatalkorában. Akkor. Ujjbegyét a vizes részhez biggyeszti, és fejét közelebb engedi a növényhez. Ismét sír. Hangtalanul. Egyedül. Nincs ki megvigasztalja.
Illatos. Illatosabb. Legillatosabb. Az Örök.
Ismét látja a kórházszobát. A falak fehérek, ahogyan a betegek is. A kislány, aki hajdanán volt, vörös, hosszú copfjaival csöndesen, részvéttel belép a betegek közé. Kék virágot szorongat a bal kezében, jobb oldalán pedig csicsergő ajándék: egy kis kalitka benne feketerigóval. Csöndesen, puha léptekkel az utolsó ágyhoz botorkál. Leteszi ajándékait az ágy melletti éjjeliszekrényre, és szorongva leül a szélére. A fiú végre megfordul, halványan rámosolyog:
- Ígéred?
- Ígérem.
- Akkor jó.
A lány felé tartja a kisujját, aki megszorongatja. Alig tudja visszatartani sírását: belül könnyezik. A szél nyugodtan lengedezik a ablakon túl. Hallani a csendes süvítését.
Rideg. Ridegebb. Legridegebb. A betegség.
Az öregasszony leszakítja a kis virágot. Bal kezében tartja, és visszaoldalog a padhoz. Nézi a múltját. De nem látja. Már nem hallja. Nem érzékeli. Fekete ború, keserű szomorúság. Ez maradt belőle. Egy kalitka és egy öreg virág. Az élet.
Hallja a mentőautók hangos szirénázását és önnön maga éles sikoltását. Látja a fiút, ahogy beültetik a mentőautóba, ahogyan azt is, hogy szerette megállíthatatlanul rángatózik. Utána már a halottas ágy mellett ül. Sötét neszezést hall valahonnan. A gyermek kisujját nyújtja felé. Csöndesen odahívja magához, és kétségbeesetten a fülébe súg még valamit, egy utolsó mondatot.
- Öntözd a virágot kérlek... És... Vigyázz... A... Madárra.
Bús. Búsabb. Legbúsabb. A magány.
Az öregasszony összecuppantja száraz ajkait. Kitátja nagyra a száját és egy hatalmasat sóhajt. Egy könnycsepp pereg le újra az arcán. A szél elcsitul. Csöndben, megbabonázva benyúl ismét a kalitkába és kiveszi belőle a kismadarat. Elereszti. Hadd szálljon!
Hol volt, hol nem volt... Igaz se volt talán... Volt egyszer egy lány, egy fiú és egy virág. Boldogan éltek, míg a fiú meg nem betegedett. Arca fakó lett, szívfájdítóan köhögött. Jöttek angyalok, istenek, de nem tudtak rajta segíteni. A fiú meghalt és a virág elhervadt. A lány leült a padra, amelyiken a fiúval együtt nevetett, és többé nem állt fel onnan. Addig élt, amíg meg nem halt. Aki nem hiszi, nézze meg: még mindig ott ül, kezét az üres kalitkán nyugtatja és egy kék virágot szorongat a kezében. Szomorú. Végtelenül.
Élet. Túlvilág. Születés. Halál. Madár. Virág.
Hallgass meg! Nézz mélyen a szemembe! Látod a világot? Észleled a szomorúságot? Az életet? Látod... Máris megértetted...
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés