Katherine

1928

1928 – Meudon

Párizs külvárosát, Meudon-t, a szokásos délutáni zsongás töltötte be. A gyönyörű kék égbolton kényelmesen ragyogott a nap, ami elárasztotta fényével még a legkisebb lyukat is, amit csak talált. A madarak átsuhantak az égen és a fák lombjai is megrezdültek, amikor rájuk szállt egy példány. Idilli környezet volt, mégis kevesen tudtak örülni ennek a csodának.

Páran a templomba igyekeztek, míg egyesek a munkából tértek haza. Nehéz időszak volt ez mindenki számára. Rengeteg munkahely megszűnt, emelkedtek az árak, ezért sokan elmentek, vagy meghaltak. Több városi legenda is terjedt, miszerint egy átok miatt jutottak ilyen sorsra az emberek.

Az esti misékre is egyre többen indultak, azzal a reménnyel, hogy a barát felszabadítja őket bűneik alól, és ezzel az átok is leszáll róluk. Egyeseknek sikerült kilábalniuk a helyzetből, míg mások az életükért küzdöttek. A gazdagok és a tehetősek visszamentek a belvárosba, hogy még véletlenül se kelljen az utcán a szegényekkel találkozniuk.

Este hat óra lehetett, amikor elcsendesült az utca, mindössze csak néhányan siettek vissza a házukba, kezdődött a vacsora. Hirtelen az egyik ház ajtaja kicsapódott, és egy fekete öltönyös férfi lépett ki rajta. Fekete kalapját mélyen a fejébe húzta, hóna alatt pedig egy újságpapírba csomagolt tárgyat cipelt. Néha megállt, hogy kifújja magát, majd újból útnak indult.

Kevesen ismerték volna meg, de ez a fekete öltözet és a kalap a barátra, sok ember lelki pásztorára volt jellemző. Egy idős asszony közelebb lépett hozzá, jó estét kívánt neki, majd miután az atya szintúgy, bevonult az egyik utcába. Fel-alá járkált, mire kiért a jól ismert útig, a külváros végét és a szabadság elejét jelentő útig.

Az út végét egy építkezés szakította meg, így lehetetlenné tette az ott élő embereknek, hogy elmenjenek. Rengetegen próbálkoztak megszökni, elmenni ettől a szegénység elől, de a határőrök mindig megfogták őket, és soha nem lett jó vége. Páran kikönyörögték az életüket, de a szerencsétlenebbeket munkára fogták, és rendszerint feladták, majd lesebesültek.

A férfi, aki még mindig hősiesen cipelte a tárgyat, leült az egyik padra, és várt. Nem csinált semmit, az általa cipelt terhet is maga mellé döntötte. Csak várt. Talán fél óra múlva nyílt a szemközti ház ajtaja, és egy jómódú, piros öltönyt viselő úr lépett ki rajta. Gyorsan körülnézett, majd intett a kezével, jelezve a barátnak, hogy lépjen be. A férfi ismét felkapta a tárgyat, majd átsietett az út másik felére.

- Üdvözlöm Barát, remélem még időben szóltam. - állította meg az ajtóban a piros öltönyös nemes. – Kérem, szólítson csak Alfred-nak. – nyújtotta a jobb kezét, mire az atya a falnak támasztotta a hőn szorongatott tárgyát, és kezet fogott vele. – Köszönöm, Alfred. – bólintott, majd várta, hogy a nemes megmutassa neki a szobát, ahol dolgoznia kell. A barát nem szerette, ha a keresztnevén vagy a vezetéknevén szólítják. Mivel ő volt Meudon egyetlen papja, így nem volt kérdés, hogy ha a „barátot” keresték, kiről is van szó.

Alfred átvezette a tágas nappalin, majd egy zárt ajtó mellett megállt. Nagy levegőt vett, és lenyomta a kilincset. A barát a lehető legrosszabbra számított, viszont a szíve mélyén remélte,

hogy nem egy újabb sérültről van szó. Ahogy az ajtó kinyílt, minden reménye szertefoszlott, Alfred édesanyja feküdt az ágyon, betakarva. A szoba ablakait letakarták, mindössze csak egy picurka asztali lámpa fénye töltötte be a szobát. A falon rengeteg festmény lógott, párat neves művész festette, néhányat viszont az utca emberi közül valaki.

Alfred becsukta az ajtót, így magára hagyta a barátot és az édesanyját. Nem tudta, hogy mi zajlik bent, csak leült a nappaliban a kanapéra, és várt. Fél órával később a barát kiáltott, hogy hozza be a tárgyat, amit az előtérben a falnak támasztott. Alfred gyorsa elment érte, majd belépett a szobába, és a barát mellé tette, és ismét kiment a szobából.

A barát az ágy szélén ült, édesanyja mellett, és a falon lévő festményekről beszélgettek. A férfi megtudta, hogy a nő megrögzött gyűjtögető, a festményei, és persze Alfred a mindene. Ő is egy szegény munkás volt, aki a többiekhez hasonlóan az utcára került, és kényszermunkára fogták. Lebetegedett, de a barát Áldást mondott neki, a gyógyulás érdekében.

- Köszönöm, Alfred – vette kezébe a férfi a tárgyat, majd letépte róla az újságpapírokat. Az idős hölgy először csak nézte, majd később kezdte észrevenni azt a csodát, ami a barát keze között pihent. Az a csoda egy festmény volt, még a boldog Meudon idejéből. Az égen cikáztak a madarak, a tündöklő égen szintén ragyogott a nap, a fák zöld koronát húztak, míg az utcán a gyerekek játszottak, és a felnőttek jóízűen beszélgettek. A hölgyet magával ragadta a kép, szólni nem tudott, ezért a barát törte meg a csendet.

- Ezt a festményt még édesapám festette – kezdte. –Soha nem volt nagy művész, mégis sokan annak tartották. Ő úgy gondolta, hogy az élet akkor a legszebb, ha akár csak egy ember is annak látja. Ő annak tartotta, a legszebb dolognak, amit csak el lehet képzelni. Látja ezt a kisfiút? – kérdezte, majd ujjával az egyik éppen játszó gyerekek csoportjából egy fekete hajú kisfiúra mutatott. A hölgy bólintott. – Ez én vagyok. Ők, - mutatott a mellette lévő gyerekekre – a barátaim voltak. Közülük négyen meghaltak, a többiek a belvárosba mentek. – a hangja elcsuklott, de hamar összeszedte magát, és a beteg, ágyban fekvő hölgyre pillantott.

- Azt szeretném, ha ez a festmény a magáé lenne – jelentette ki. – Sok embernek segített már, és úgy gondolom, hogy most jó helyen lenne. Higgye el, ha reggelenként, vagy néha-néha rápillant erre a képre, és felidézi magában az akkori idők boldogságát, sokkal könnyebb lesz a gyógyulás. – mosolygott, majd felállt, elköszönt az asszonytól, és kilépett az ajtón.

Alfred megköszönte, hogy ilyen segítőkész volt, majd kivezette a házból a barátot. Még az ajtóból intett neki, majd ismét bezárta. Egy kívülálló számára a paradicsom lehetett egy ilyen ház. Hatalmas kert, ablakok, lámpák, gyönyörű díszek az udvarban. Egyedül csak a barát tudta, hogy nem egy álom az, ami a házban történik.

Munkáját elvégezve, és immár üres kézzel sétált vissza, a már besötétedett úton, egyenest a házáig.

Ólafur Arnalds

A zsűri értékelése

HeatherK

A zenével együtt olvasva az egész történetnek van egy melankólikus hatása, olyan elmélázós érzést kelt. Annyira nem fogott meg. Szép, ahogy odaadja a festményt, amit az édesapja festett, csak azért, hogy segítsen ezzel is, de valami mintha hiányozna. Lehet, hogy ezzel csak én vagyok így, de mégis valami nekem még kellett volna bele. Bár nem tudom megfogalmazni, vagy megtalálni, hogy pontosan micsoda. Elolvastam, de valahogy mégsem maradt emlékezetes. Pedig szép képek vannak benne. Az elején ugyanazt gondoltam, mint ami végül le is lett írva, hogy idilli. A lezárást kicsit gyorsnak éreztem. Talán ha megtudjuk milyen érzésekkel tért haza, akkor picit lezártabb lesz a sztori. Egyébként különösebben nem találtam kivetni valót benne. És azért a sorkizárt szerkesztési formát talán nem árt beiktatni! :)

Audrey

Kezdjük a legegyszerűbb problémámmal: sorkizárt. Sokkal jobb egy rendezett, szépen megszerkesztett novella olvasásába fogni. A másik dolog, ami nekem nem volt annyira szimpatikus, a nagyon hosszú leírás az elején. Van egy nagyon egyszerű technikám, amivel igyekszem felmérni, ki mennyire ír jól. Ennek az első lépése, hogy megnézem, milyen az első néhány sor. Aki jól el tudja kezdeni a novellát, az általában jó stílusban is tudja folytatni, ahogy egyre jobban belejön.

Nálad az első pár benyomásom ez volt: „Rengeteg munkahely megszűnt, emelkedtek az árak, ezért sokan elmentek, vagy meghaltak.” – értem én, hogy mit szeretnél mondani, de ez így nagyon viccesen jön ki. Kicsit olyan, mintha azt mondtad volna, hogy megszoksz vagy meghalsz. Egy másik példa: kezdődött a vacsora helyett inkább javasolnám a vacsoraidő volt kifejezést. Nem mindenkinél kezdődik egy időben a vacsi.

A másik, amire figyelj a későbbiekben, az a szóismétlés. Elég a tárgyból és barátból egy bekezdésben egy, mert így nagyon zavaró. Ha már itt tartunk, ennyire nem is kellett volna kihangsúlyozni azt, hogy egy tárgyat cipel magával. Az a legjobb élmény, amikor egy író nem erőlteti rád, amit mondani akar, te mégis megérted. Sokszor elég egy kis utalás, vagy egy árnyaltabb körülírás.

És akkor az utolsó kritikai észrevételem: számomra a novellád nem igazán volt izgalmas. Nagyon sajnálom, hogy ezt nem tudom szebben kifejezni, de egyszerűen nem ragadott magával a történetvezetés. Figyelj arra, hogy milyen arányban tartalmaz a történeted leírást, hogy milyen fordulópontok vannak benne, mivel lehetne egy kicsit többet adni a karakterek személyiségéhez. Összességében gyakorolj sokat, és olvass! Figyeld meg, hogyan írnak a „nagyok” és próbálgasd csiszolni a stílusod. Sok sikert!

Holly

Rögtön a kezdésnél kicsit elbizonytalanodtam, hogy pontosan mi is a cím. Érdemes nagyobb betűvel, középre igazítva leírnod, mert lényegében az évszámot csak én írtam oda az elejére. Remélem ezt szántad neki, de egy ütős cím, amire az ember felkapja a fejét nagyon fontos része egy novellának.

Nálad is sajnáltam, hogy rájöttél a keletkezés évére, illetve a kép címére, így a helyszínére is. Szerettem volna, ha ettől függetlenül alkotjátok meg a történetet. Ennek ellenére ez nem hiba, csak megemlítettem. De akkor térjünk át inkább a konkrét történetre.

A történeted szépen illeszkedett a zenéhez, és maga a helyzet is egészen hozza a képet. Ám maga az első bekezdés hangulata mégsem tükrözte a kapott képet. A zsongás alapvetően élettel teli  szó, amivel azt feltételezzük, hogy egy olyan városrészben vagyunk, ami éppen virul. Ezzel a kezdéssel egy teljesen másik hangulatot írsz le, mint amit később próbálsz felépíteni. 

Sokszor úgy érzem, hogy megismételsz információkat, amitől hosszúvá és unalmassá válik a történeted. Próbálod kihangsúlyozni, hogy milyen rossz helyzetben vannak az emberek, hogy infláció van, nincs munka stb. De ahelyett, hogy ezt sokszor elismételed, próbáld meg inkább az apró részletekkel és megfigyelésekkel megragadni az érzést. Például egy ilyen részlettel: "A barát átvágva a sáros utcán beleütközött egy részeg alakba, aki az incidens után beleszédült a mocskos pocsolyába.Tudta, hogy ha megáll segíteni neki, kizsebelik vagy ami még rosszabb meg is verik."

Ebből pedig máris elindulhat egy gondolatmenet, esetleg egy visszaemlékezés a régi időkre. Vagy leírhatod a pap gondolatait, érzéseit. És akkor máris a másik problémámnál tartunk: nem tudunk meg a karakterek semmit. Olyanok a novellában, mintha bábok lennének, nem pedig élő, hús-vér emberek. Nem kell mindent leírnod róluk, de neked látnod kell magad előtt, érezned kell őket. Mintha a barátnődről, vagy a minden nap látott buszsofőrről írnál.

Ebből a szempontból sem kapunk elég információt, így valahogy nem ragadja meg az olvasót sem. Nem tudjuk például, milyen beteg a nő, nem tudjuk, hogyan érez iránta a férfi, aki ajtót nyitott (aki valószínűleg a fia, de ebben sem vagyunk biztosak).

Nyelvtannál pedig figyelj a párbeszédekírásjeleire és a nevek toldalékolására. A könyvtárunkban van róla egy-két cikk, amit átolvashatsz ez ügyben.

A zenéhez és a képhez illik a történet, de még csiszolni kell egy kicsit. Mindenesetre gratulálok hozzá, írj és olvass még sokat! 

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés