Viccadict

Bátyám hagyatéka

A temetésen láttam meg őt először. Csöndes szertartás volt. Az a pár ember sem sírt, aki megjelent. Szinte elvesztem az öltönyös alakok tömegében. Könnyek peregtek le az arcomon, de nem adtam ki hangot. A nő nem csak szegényes öltözetével, hanem fojtott zokogásával is kitűnt a gyászolók közül. Ott álldogált, vállai groteszk módon előregörnyedtek. Nem álltak jól neki a könnyek. Egyszerű vonásait eltorzította a fájdalom. Hüppögése fagyasztó sikoltásként hatott a csendes délutánban. Miután a koporsót a sírgödörbe ejtették, az emberek szállingózni kezdtek hazafelé. Már nem maradt más, csak ő meg én. Talán csak mi sirattuk meg a halottat.
– Maga az, igaz? – kérdeztem, miután némaságunk kezdett kínossá válni. – Hallottam, hogy megnősült. Maga az, igaz? – Szó nélkül bólintott.
A gyerekek jelenléte fel sem tűnt azidáig. Apró arcukat a nő szoknyájába temették, mozdulatlanul álltak anyjuk mellett, mintha kővé dermedtek volna.
– Maga pedig Adele? – Én is néma bólintással válaszoltam.
Mereven bámultam a sír felé, tekintetem a kövön álló névre szegeződött. Ő látszólag képtelen volt odanézni. Egyre csak sírt és sírt. Mielőtt meggondolhattam volna, mit teszek, ujjaimat érdes tenyerébe csúsztattam. Hálás pillantás kíséretében szorított rá hideg kézfejemre.
– Köszönöm, hogy kifizette a temetést – bukott ki belőle.
– Ez volt a legkevesebb. – Hangom idegenként csengett füleimnek. – Rég nem láttam Seant. – Újra biccentéssel felelt.
Sokáig álltunk így, szótlanul, egymás kezét fogva. A szavak haszontalanná, a tettek képtelenséggé váltak. A néma gyászba burkolóztunk, nem törődve a külvilág apró zajaival sem. Mit mondhatott volna két egymásnak teljesen idegen nő, akikben a közös csak annyi, hogy ugyanannál a sírnál zokognak?

Egy héttel később láttam meg újra. Épp ügyes-bajos dolgaimat intézve siettem végig a városon. Egy kisfiú rohant neki a térdemnek. Ruhái foszlottak voltak, teste soványabb, mint amit a kora megkövetelt volna. Egy női hang csendült fel, majd a gyermekhez lépett. Mérgesen nyúlt fiáért, fejét felém fordította, hogy elnézést kérhessen. Arcunkat egyszerre fagyasztotta meg a felismerés. Egy pillanatra mozdulatlanul meredtünk egymásra, azután maga után húzva gyermekét a fal mellé terített rongyos lepedőre telepedett. Védelmezőn karolta át porontyait, nagyra nyílt szemekkel állta pillantásomat, majd bűntudatosan kezdte vizslatni pokrócát.
Egy lépéssel előttük termettem.
– Maguk itt... élnek? – kérdeztem ijedten, kínosan próbáltam elrejteni a hangomban rejtőző undort. Igent intett. – De... hogyan? – csúszott ki a számon.
– Mikor Sean meghalt, kitettek bennünket az albérletből – rebegte. Ajka megremegett, piszkos kezét reszketve arcához emelte. – Nem volt hova mennünk.
– Nézze...
– Felicia – vetette oda kimérten. – A nevem Felicia.
– Felicia. – Szünetet tartottam. – Nem tarthatja így a gyerekeket – jelentettem ki. Méltóságteljesen kihúzta magát, de mozdulatai koránt sem tűntek hitelesnek az ócska paplanról üldögélve.
– Nincs joga elítélni engem. Sőt, mi több, úgy gondolom, ideje távoznia. Semmi köze az életemhez.
Mérgemben dobbantottam egyet a lábammal, Felicia fölé magasodtam. – Csakhogy ez nem csak a maga élete – szűrtem a fogaim között a gyerekek felé bökve. – A nagynénjük vagyok.
Szemöldöke megemelkedett, vonásai megkeményedtek. – Nem így volt az utóbbi években.
Szemrehányása pofonként ért. Izmaim megfeszültek, lehunytam a szememet, próbáltam leküzdeni a fájdalmat, amit szavai keltettek. A pénztárcámból előhúztam pár bankjegyet és az ölébe ejtettem, anélkül, hogy ellenőriztem volna, mennyit is adok a nőnek. – Holnap visszajövök – mondtam hidegen, majd tovább haladtam. Egészen addig a hátamon éreztem Felicia tekintetét, míg be nem fordultam a kereszteződésnél.

Sóhajtva ejtettem a teletömött nejlonzacskót a konyhapultra. Richard szemüvegén keresztül nézett fel az újságból. Szemöldöke megemelkedett, ahogy végigpillantott az élelmiszerek során. Egy röpke  pillanatra némán nézett felém, mintha arra várna, én szólaljak meg először. Végül ő törte meg a csendet.
– Kell nekünk ennyi kaja? – Hangja közömbösen csengett, mintha valójában nem is érdekelné a válasz.
– Nem – feleltem egyszerűen. – Bevásároltam némi elemózsiát Feliciáéknak. Valamelyik estére meghívom őket vacsorára. Egyenek végre valami táplálóbbat is a kenyérnél.
Feszült sóhajt hallatott, az asztalra engedte az újságot. Leemelte orráról az olvasószemüvegét, lassan emelkedett fel a székéből.
– Mi ez az újonnan szerzett Felicia-mánia? – kérdezte ingerülten. Megrökönyödve néztem rá.
– A bátyám családja! – kiáltottam fel. – Hajléktalanok! Nem értem, mi ezen egyáltalán a beszélnivaló.
– Nem a te gondod – emelte fel a hangját a férfi. – Sajnálod őket? Adj nekik egy zsömlére valót! De  minek ülnénk velük egy asztalhoz?
Méreggel telt döbbenetemben nem találtam szavakat. Ajkaim elnyíltak, szótlanul bámultam rá. Idegesen szűrtem a levegőt fogaim között, indulatosan kezdtem az imént vásárolt árukat a szekrényekbe pakolni.
– Mégis hogyan mondhatsz ilyet? Ők a családom részei! Nem tehetnek arról, hogy utcára kerültek! Kötelességem segíteni!
– Nem! Nem az! – kiabálta. – Nem nézem jó szemmel, hogy koszlott csövesekre költöd a megtakarításainkat. Nem a te hibádból kerültek oda, ahol vannak, az istenért!
– De igen, az enyémből! – üvöltöttem vissza, könnybe borult arccal. Megbotránkozva bámult vissza rám. Az évek óta visszafojtott zokogás előszakadt a mellkasomból, a pultra borultam. Férjem nem szólalt meg, nem ért hozzám. Mikor valamelyest összeszedtem magam, újra ráemeltem pillantásomat. Várakozóan nézett felém.
A székre roskadtam. Arcomat kezembe temettem és elsuttogtam a gyerekkorom féltve őrzött titkát, ami már olyan régóta felemésztett. Könnyek végeérhetelen áradata gördült végig arcomon, el-elcsuklott a hangom a történet mesélése közben. Mikor a rettentő részleteken is túl voltam, remegve emeltem fel a fejem.
Richard arcát egy addig tőle ismeretlen kifejezés uralta, de azonnal tudtam, olyan kísértetiesen hasonlított apám emlékmására. Undorodott tőlem.
– Richard, én... – rebegtem. Tudtam, hogy túl messzire mentem, hogy színt vallottam neki. Kezemet kinyújtottam az irányába, de hátrált egy lépést.
– Adele, te... te beteg vagy! – köpte, majd még egy lépést távolodott. Újabb könnycsepp szelte át az arcomat. Felálltam, próbáltam a közelébe érni, de megfordult, a hálóba viharzott.
Sírva követtem. Egy sporttáskát rántott ki a szekrényből, gyors mozdulatokkal gyömöszölte bele a ruháit a szekrényből.
– Richard, ne! – sírtam az ágyra rogyva. – Kérlek! Ne menj el!
– Sajnálom, de – egy pillanatra megállt a csomagolással, hátranézett a válla felett –, te nem az a nő vagy, akinek hittelek.
– Ugyanaz vagyok, aki voltam! – Égő fájdalom töltötte meg a mellkasomat. Átkaroltam magamat, mintha ezzel megakadályozhattam volna, hogy darabjaimra hulljak. – Ez a múlt! Ez... nem jelent semmit!
Fulldokoltam a sírástól, megállíthatatlanul beszéltem hozzá, győzködtem, hogy a történtek nem számítanak, de ő csak pakolt és pakolt, egy pillanatra sem állt már meg. Mikor a polcok üressé váltak, a táska széles pántját a vállára göngyölítette és kiviharzott a szobából. Erőtlenül követtem.
– Kérlek! – kiabáltam hisztérikusan. – Bocsáss meg! Kérlek, ne hagyj el!
A bejárati ajtóban megállt, keze a kilincsre simult. – Még visszajövök néhány cuccomért.
Kitárta az ajtót, a földre zuhantam. Rázkódtam a zokogástól, erőtlenül bámultam utána.
– Richard! – bőgtem. – Richard, könyörgöm!
Az ajtó csapódása ólomsúlyként nehezedett a lelkiismeretemre. A parkettára borultam, hangos sikollyal sírtam álomba magam.

Napok teltek el, hetek, talán hónapok is. A ház sötétségbe borult, az érzékszerveim eltompultak. Csak a pokróc érintése létezett és a néma homály. Könnyeim elapadtak, a fájdalom megfakult, csak egy üres héj maradt belőlem. Nem érkeztek látogatók sem. Richard tényleg beugrott a holmijáért, ahogy ígérte, de nem szólaltunk meg. Üres tekintettel bámultam magam elé, a tudatalattim legbelsőbb zugába űztem jelenlétét. Rezzenéstelen maradtam, amíg végleg becsapta a házasságunk ajtaját.
Sean szeplőpöttyözte arca lebegett előttem. Mézszőke haja, ami lazán lógott a homlokába. A nevetésének hangja és a tény, hogy soha nem láthatom többet. Soha nem fejezhetem be méltóan hozzá a történetünket. Emlékek száza robbant elmémbe, hideg könnyek áztatták arcom, ahogy újra lejátszottam magamban a lopott pillanatokat, a boldogság illúzióját és a végső búcsút, ami pecsétet nyomott mindannyiunk sorsára.
Mikor a létfenntartáshoz elegendő élelem is elfogyott a házból, kénytelenné váltam kimozdulni. Nem voltam tudatában, hogy újból azon az úton megyek. A keserves hüppögés zaja zökkentett ki a teljes megsemmisülésből. Földbe gyökerezett a lábam, nem irányítottam a testem. Fejem oldalra fordult és megpillantottam Feliciát.
Ugyanazon a foszlott pokrócon ült, amin legutóbb hagytam. Betegen sovány testével kislánya testére borult. Rázkódott a zokogástól, hangja erőtlen volt és rekedt. Szavak nélkül léptem melléjük, akaratlanul a koszos lepedőre térdeltem, sógornőmmel szemben. Lassan emelte fel a fejét, szemében meglepettség csillogott, mikor meglátott. Látszólag kérdezni akart volna, de látva, hogy könnyes szemekkel a fejemet ingatom, néma maradt. Ujjaimmal a kislány haját kezdtem simogatni, balommal pedig megszorítottam a nő kézfejét.
– Hol van a fiú? – kérdeztem halkan, pedig tudtam a választ. Fájdalmasan felzokogott.
– Kihűlt – vallotta be. Gépiesen öleltem át az asszonyt. Könnyei előhozták az enyémeket is, némán sírtam az anyukával.
– Megfoghatom? – kérdeztem rekedten a kislány felé mutatva. Bizonytalanul bólintott, mire óvatosan átvettem a gyermeket. Túl apró volt. Túl könnyű. Túl sovány. De ahogy a fáradt arcra néztem, a testvéremre ismertem vonásaiban. Egy könnycsepp pottyant apró homlokára. Boldogtalan mosollyal az arcomon töröltem le róla könnyeimet. – Biztonságban lesztek – mondtam a babának. – Mostantól nem hagyom, hogy bajotok essen.
Azután visszaadtam a porontyot az édesanyjának és fedelet adtam a két hajléktalan lánynak.

Hiába éltünk immár hárman a házunkban, megszűnt otthonnak lenni, csak élettelen kongó üresség uralta életem színterét. Nem sok szó hagyta el a szánkat, mindenki némaságba burkolózva próbálta feldolgozni a maga veszteségeit. Felicia arca fakó volt és rezzenéstelen, látszólag képtelen volt továbblépni a kudarcán. Esténként, miután a gyermek elaludt, rendszerint egymás mellett ülve meredtünk magunk elé.
Egy ilyen estén fordult még egy hatalmasat a világunk. Sógornőm sírástól püffedt arcát felém fordította, rekedt hangjával feltette a kérdést, amit a legkevésbé akartam megválaszolni.
– Kérlek, áruld el nekem, miért történt mindez! Seant kitagadtátok. Soha nem árulta el, miért.
Lehunytam a szemem, újra könnyekkel küzdöttem. – Az én hibám – suttogtam a levegőbe. A szavak keserű szájízt hagytak maguk után, ahogy kibukott a számon az igazság, egyre halottabbnak éreztem magam. – A mi hibánk. – Lenyeltem a fájdalmat, próbáltam elnyomni az érzéseket, ahogy felidéztem az éjszakát, ami megváltoztatta a családom életét.

Az ágyam szélén ültem, ajkamat harapdálva merengtem az életemen. Az ajtó nyikordulása zökkentett ki gondolataim fogságából. Sean apró mosollyal az arcán ereszkedett mellém. Kézfejével morzsolta el az arcomon lepergő könnycseppet. Fejemet vállára hajtottam, kétségeim tengerébe süppedve engedtem a fájdalomnak. Bátyám tenyere a combomra simult, én pedig próbáltam figyelmen kívül hagyni, hogy a szívverésem rendszertelenné vált érintésére. Rémülten távolodtam el tőle, nem tudtam elszakadni mélybarna tekintetétől.
Minden olyan gyorsan történt. Egyik pillanatban még csak ajkainak puha érintése létezett, a másikban már ösztönösen simultam ölelésébe. Elragadott a pillanat és elvesztettem az ítélőképességemet. Már nem voltunk rá képesek, hogy leálljunk. Megszűnt a világ, kiürült belőle minden, eltompult a nesz, ahogy anyám a szobámba lépett. Sokkos sikolya szaggatta darabokra a pillanat illúzióját.
Mindkét szülőm a szobám ajtajában állt. Szemükben tagadással vegyes undor perzselő lángja égett. Anyám keservesen zokogott, apám üvöltése rázta a szobát. A férfi felemelte a karját, a pofon fájdalmasan csattant Sean arcán. Akkor bizonyosodtam meg róla, már semmi sem lesz ugyanolyan, mint volt. Könyörögtem, hogy ne menjen el. Sírtam, úgy éreztem, már nem áramlik levegő a tüdőmbe. Kiszaladt az erő testemből, hisztérikusan zokogva rimánkodtam szüleimnek, hogy ne küldjék el a testvéremet. De mintha csak néma lettem volna, szavaimra nem érkezett válasz. Sean pedig aznap este elment és soha nem jött vissza.

Felicia arca sóbálvánnyá fagyva meredt rám. Szája résnyire nyílt, de sokáig nem találta meg a hangját. Azután vonásai keserű grimaszba torzultak.
– Te lefeküdtél a saját bátyáddal?! – szörnyülködött. Ajkam apró vonallá préselődött, de nem bírtam megszólalni. – Ez...
Felpattant a kanapéról, az ajtó felé hátrált.
– Nem mehetsz el – jelentettem be nyugodtan. – Nem mehetsz! – Követtem a nőt, ujjaimat a csuklója köré fontam. Már fel sem tűnt, ahogy új könnycseppek csorognak végig az arcomon. Már megszokottá vált a sírás. Felicia ijedt tekintettel nézett rám, szemében könnyek csillogtak. Próbált szabadulni szorításomból.  – Kérlek! – suttogtam. – Mi lesz a kislányoddal? Szerzek neked munkát!
– Mi? – rebegte illetődötten.
– Beajánlottalak a munkahelyemen. De ha most elmész, vissza kell menned az utcára! Hagynád, hogy ugyanaz történjen vele is, mint a másikkal? – Arcára kiült a kétségbeesés. A földre rogyott és ezúttal rajta volt a sor, hogy kitörjenek belőle a könnyek.

Két hónap telt el. Felicia remekelt az újdonsült munkahelyén. A gyermek szép lassan kezdett kivirulni. De ő is érezte, hogy valami nincs rendben. Sógornőm hozzám sem szólt, még csak rám sem nézett, ha tehette.
Egy keddi nap volt. A bevásárlásból értem haza. A szoba közepén állt. Egy sporttáska feküdt a lábainál, karjában ott mozgolódott a kislány. Megdermedtem az ajtóban, fájdalmas felismerés fagyott az arcomra.
– Köszönöm, hogy befogadtál minket. De nem zavarunk tovább.
Felemelte a sporttáskát és az ajtót vette célba. Kikerült, az utolsó lépést tervezte megtenni. Rémült sikoly kíséretében ragadtam meg a karját. A torkom kiszáradt, szemeim égtek, lábaimból kezdett kifutni az erő.
– Ne! – könyörögtem. – Ne menjetek el! Kérlek, ne! – Kifejezéstelen arccal ingatta a fejét. – Csak ti maradtatok nekem! – sikoltottam.
Könnyűszerrel kiszabadította magát erőtlen fogásomból, végigsimított a vállamon, majd sarkon fordulva kilépett az életemből. Újból a padlóra rogytam, pont ugyanúgy, mikor a férjem hagyott el. Zokogva bámultam a bejárati ajtóra. És ez volt az utolsó alkalom, hogy valaha láttam őt.

A zsűri értékelése

HeatherK

Rögtön benne voltam a történetben, ahogy elkezdtem olvasni a zenével együtt. Az egész sztori árasztja magából a magányt. Egyre jobban kezdett érdekelni mi történt, mi a titok ami mindent megváltoztatott és kicsit sokkoló volt a dolog. Keserű és szívszorító, ami történik a kis családdal, amin át kell menniük. Teljes mértékben átjön az az érzés ami körüllengi a szereplőket.

Képileg jobban mutatott volna egy sorkizártra vett forma, de ezen kívül nem igazán találtam benne hibát, vagy kivetnivalót. Tetszett. 

Audrey

A történeted nagyon jól fokozza az izgalmakat, a végéig el sem tudtam képzelni, mi lehet az a sötét titok, amit a főszereplő őriz. Azt hiszem teljesen lehetséges az is, hogy erre a titokra így reagáljanak az emberek. Azonban ettől még nem a főszereplő hibája, hogy a bátyja meghalt, ha jól sejtem, és az sem, hogy a család az utcára került. Bár azt mindenképp megértem, hogy miért érezte úgy, hogy segítenie kell a családnak, én itt inkább valahogy arra a két nő közti kötelékre helyeztem volna a hangsúlyt a bűntudat helyett. Számomra az jobban elképzelhető, hogy a főszereplő vágyik a támogatásra, vágyik arra, hogy a bátyja közelében legyen, és ez a család a legközelebbi kapcsolódási pont… Mindenesetre a történet így is nagyon tetszett.

A fogalmazásmódod nagyon jó, kicsit még lehet finomítani itt-ott, de abszolút elégedett lehetsz vele. Tetszett a szerkezetében, hogy az első rész az első találkozás, a második rész a következő, és a végén az utolsó találkozás. A képhez, zenéhez jól illeszkedett a történet. Emellett azonban van valami, aminek örülnék: sorkizárt, tabulátorok, kicsit jobb szerkesztés.

Holly

Mit mondjak, eléggé sokkos állapotot hagytál az olvasóban a novella után. Az információkat nagyon szépen csepegtetted, folyamatosan fenntartotta az érdeklődésemet. Először kicsit féltem, hogy az a nagy titok nem is olyan nagy és túreagálják a szereplők, de azt hiszem ez a téma ebben a társadalmukban tényleg ilyenfajta ellenkezést váltana ki. Őszintén, nekem is leesett az állam, mikor olvastam.

A karakterek nagyon szépen voltak ábrázolva. Bár nem írtad körül őket, mégis a párbeszédek és tettek által olyan volt, mintha hús-vér emberek mászkálnának a szemem előtt. A magány képe és érzése pedig nagyon szépen körbeölelte az egészet.

A képhez és a zenéhez nagyon szépen illet a történet, bár fogalmam sincs, hogy juthatott ilyen az eszedbe Dorothea Lange fotójáról. Nagyon kreatív volt.

A fogalmazással néhol még vannak problémák, találtam egy vagy két helyen szóismétlést, és furcsa, oda nem illő szót, de összességében tetszett a történet. Gratulálok hozzá.

Súgó 1 hozzászólás

Új hozzászólás Frissítés

1

2014.12.08. 16:30 Viccadict Hú, hát köszönöm szépen! Nem hittem volna, hogy ilyen pozitív kritikát kapok, sajnos nem volt annyi időm a történetre, mint szerettem volna, de azért igyekeztem, nagyon örülök, hogy megérte! :) A kisebb hibák, szóismétlések is valószínűleg ebből adódnak, magamon ritkábban veszem észre a hibákat, annyiszor pedig nem volt időm átolvasni, hogy egytől egyig feltűnjenek. A szerkesztésbeli problémák főként időhiány és lustaság eredményei, de ezúttal jobban figyelek. Nagyon szépen köszönöm a dicséreteket! Audrey, annyit szeretnék hozzáfűzni, hogy írtad, hogy nem a főszereplő hibája, hogy a család utcára került. Én sem gondolom így, csupán egy alapvető emberi tulajdonság, hogy önmagunkat hibáztatjuk az eseményekért, amiket nem mi irányítunk. A főhős jelleméhez tartozik, a személye nem engedi, hogy elengedje ezt a ballépést, ha a helyében lennék, én magam is valamelyest felelősnek érezném magam, hiába tudnám ésszel, hogy nem így van. Ez az állandó bűntudat az ő bűnhődése a hibájáért, ami fontos része volt a történetnek. Amennyiben a narrátor nem érezne így, kősziklának tituálhatná az olvasó. Amúgy vicces, mikor a történeten gondolkodtam, először én is nagyobb hangsúlyt terveztem tenni a két nő közti kötelékre, de így jött össze. :D Szóval még egyszer nagyon köszönöm! :)