Princzinger Anna

A fekete ruhás asszony

   Kora reggel volt még, épphogy csak világos. A hajnali nap sugaraiban úszott a kopár vidék, a végtelen sivatag. Az apró homokszemcsék meg-megcsillantak a ragyogó napfényben. A levegő állt, mozdulatlan, még szellő sem hűsítette.

   Csend volt mindenütt. Csak egy fehér, apró mintákkal díszített, pompázatos házban mocorgott valaki. Lány, vagy asszony lehetett, fekete ruhában. Csupán az arca látszott. Feküdt az ágyon. Néha megfordult, amikor már túl keménynek érezte a nehéz faágyat. Homlokáról csurgott a veríték, szája idegesen rángott. Teste remegett, pedig sohasem volt még akkora hőség, mint ezen a reggelen. Hirtelen felült az ágyon, s kinyitotta szemét. Gesztenyebarna, mély szemét. Ami most riadt volt. Aggódó. És félt; nagyon félt a tekintete. Lassanként egy csöppet megnyugodott. Körbekémlelt a parányi szobán. Minden tárgyra, mindenre ami őt bármire is emlékeztette múltjából, és jelenéből gyűlölettel nézett. Szívesen megölte volna őket a tekintetével. A fel-felvillanó képeket viszont, amik benne voltak minden gondolatában, nem tudta egyetlen pillanat alatt csak úgy kitörölni, megsemmisíteni.

   Még percekig ott kuporgott az ágyán, és nézte-nézte a kicsinyke szobát. Ezek a percek neki óráknak tűntek. Nehezen tudta magát rászánni arra, hogy meztelen talpát hozzáérintse a hideg márványkőhöz. Pedig érezte, hogy mennie kell. Meg kell tennie. Különben a sebek, az emlékek tovább gyülekeznének. Nem sokáig habozott. Kiugrott az ágyból, és vadul kotorászni kezdett a párnája alatt, a szennyes lepedőben. Egy kulcsot keresett. „Élete kulcsát”. Ami talán megnyitja az utat a rég várt boldogsághoz... Meg is találta. Emlékezett rá, hogy ide rejtette pár nappal ezelőtt. Hogy készült akkor, hogy várta ezt a mai napot. Ma pedig fél. Nem tudja mitől. A halálnál rosszabb nem történhet. Attól pedig igazán nem kell tartania.

   Pár pillanatig forgatta kezei közt a kulcsot, és hangtalanul imádkozott, majd nesztelen léptekkel kilopakodott a szobából. Ha hangos csatakiáltással rohant volna ki, azt sem hallotta volna meg senki. Ő mégis vigyázott, nem ütött semmiféle zajt. Egy magas, barna, faragott szekrény felé igyekezett. Megkereste a harmadik fiókot, és beledugta a kulcsot. Elfordította. A zár azonnal kattant. Fellélegzett. Hiszen innentől már minden gyerekjáték. Csak rajta múlik minden. Belekukkantott a harmadik fiókba. A folyosó sötétjében viszont nem sokat látott. Belenyúlt, és tapogatózott. Mikor az ujja hozzáért egy poros fadobozhoz mosolyra húzódott a szája. Gyöngéd mozdulattal kiemelte, és többször is végigsimította a doboz tetejét, de nem nyitotta fel. Csak állt, és hallgatózott a néma csendben. De mivel csak elégedett horkantásokat hallott egy csukott vasajtó felől, kezét a szívére téve elindult feléje. Az ajtó előtt megállt, és már-már vissza is fordult volna, ha nem érzi lelkében azt a mérhetetlen haragot és fájdalmat. Mélyet sóhajtott, majd belépett az úri szobába. Körös körül gazdag bútorok sorakoztak, régi festményekkel és apró aranyszobrokkal együtt. Csupa drága holmi szanaszét hevert. A fal mellett egy ágy volt. Hosszú, átlátszó függönnyel takarva. Az ágyban egy férfi feküdt. Kemény vonásai voltak. Szája egészen keskeny csík volt csupán, arca többi része viszont kövér és zsíros. Egy apró ránc sem mutatkozott az arcán. Szép lehetett régen, most azonban csúf volt és szívtelennek látszott.

   A fekete ruhás alak közelebb ment az ágyhoz. Nézte-nézte a lélegző testet, ahogy fel-le emelkedett puha takaróval fedett mellkasa. Gúnyos mosollyal felnyitotta a kezében szorongatott fadobozt, ahonnan egy egész marék gyufát emelt ki, majd szép sorjában meggyújtotta őket. Örömtől bénultan nézte a kezében égő vékony pálcikákat. Egy hirtelen mozdulattal rávetette őket a lengedező függönyre. Az rögvest lángra kapott, és hamarjában továbbadta a pöttömnyi lángnyelveket a díszes faágynak, a kényelmes párnáknak, takaróknak....és a férfinak.

   Az asszony ijedtében rögvest felsikoltott. Nem tudta, miért, hiszen ez volt a célja. Látni a férfit, akitől eddig szenvedett, szenvedni. Mégsem hitte, hogy ez is szenvedés lesz. Nem bírt megmozdulni. A férfi felriadt, segítségért kiáltott, kapálózott az égő ágyban, de mindhiába. Az asszony állt, és nézte. A férfi most a fekete ruhás alak szemébe nézett. Gyűlölet és rémület sugárzott ki belőle. Átkokat szórt az asszonyra. Néma átkokat, a tekintetével.

 A fekete ruhás asszonynak egyszeriben felengedett a lába, megszűnt a jeges szorongás, az eszeveszett rémület. Kacagni kezdett. Felszabadultan, vadul, nagyokat toppantva meztelen lábával. Ugrált és nevetett is egyszerre. A haja megbomlott, kilátszott a fekete ruha alól. Összetapadva lógott az asszony vállára.

– Nem vagy, te nagyobb úr, mint a halál! Az az igazi úr, te csak egy féreg vagy! Vessz el mindörökre!- kiáltotta habzó szájjal a fekete ruhás alak, és kirohant a szobából. A tűz gyors iramban beterítette a szobát, elpusztított mindent, ami csak a szeme elé került. A férfit is, a gazdag, drága holmikat is.

*

 A sivatag forró homokbuckái közt egy fekete ruhás nőalak feküdt. Erősen zihált, levegő után kapkodott. A távolban füstfellegek szálltak fel, és bár a szél nemigen fújdogált, a füst mégis elért az asszonyhoz. Köhögött tőle, prüszkölt, szemei sűrűn könnyeztek. Nem értette miért. Honnan jöhetett a füst?! Csodálkozva nézett szét a kopár vidéken. Nem tudta, hogy került ide. Csak arra emlékezett, hogy futva menekült valahonnan valahová..... De, hogy miért, azt nem tudta. A feje zúgott, zakatolt. Gyöngének, és erőtlennek érezte magát. Felült. A szíve hangosan vert. Fellélegzett. Legalább még életben van, és ez nem a halál. Megpróbált felállni. Sikerült neki, bár néha még imbolygott. Gondolkozott, merre is mehetne. Hiszen nem ismeri ő ezt a vidéket. Talán segítséget kellene kérnie, na, de kitől? Nincsen itt egy árva lélek sem. Csak ő. Ekkor hirtelen az ujjára pillantott. Mintha égette volna ott valami: egy csillogó drágakő. Gyűrű.  A fejéhez kapott. Erősen megszédült...Emlékezni kezdett.

   Egy holdfényes nyári éjszakán történt az egész. A férfi ujjára húzta a gyűrűt, megcsókolta, és a lány tudta, hogy a férfi nem hagyja el őt soha. Hiszen megesküdött rá azon az éjszakán. Mégsem így történt. Egy évre rá, mikor gyermekük született, a férfi hirtelen, egyik napról a másikra eltűnt. A fiatal lány öreg dadájára bízta a kisbabát, és ő maga nekivágott az országnak, hogy megkeresse férjét. Pár hónappal később abbahagyta a keresést. Sehol sem járt sikerrel. Betegen és összetörten tért haza házába, ahol remélte, hogy nyugalmat talál.

   A fekete ruhás alak a gyűrűt markolászta. Talán tőle várt további útmutatást. A gyűrű viszont néma maradt, az asszony pedig nem emlékezett többre.

   Tovább vonszolta gyönge lábait a sivatag forró buckái közt. Hirtelen valami félelmetes, nagy erő szállta meg. Borzalmas érzés volt, égette a testét belülről. Az asszony felordított, és tépni kezdte magán a ruhát. A fekete anyag engedett az asszony erős ujjainak. A szél is feltámadt, majdnem leszaggatta az egész ruhát az őrjöngő alakról. De csak a sebeit engedte láttatni. Mély sebek voltak ezek. Beborították az egész testét. Az asszony térdre rogyott. Zokogás rázta meg a majdnem meztelen testet. Fejét a homokba temette, de hirtelen felkapta. Hátranézett. Úgy érezte, mintha állna ott valaki. Először csak egy, majd egyre több alak. Láthatatlanok, csak érezni lehet őket. Az asszony érezte is. Megdermedt a félelemtől. A láthatatlan alakok körbezárták az asszonyt, hogy még véletlenül se tudjon elfutni előlük. Szüntelen, megállás nélkül jöttek egyre közelebb és közelebb. Vicsorgatták a fogukat, villogtatták vörösen izzó szemüket és gúnyosan kacagtak.

- Mintha csak őt hallanám...- suttogta bele az asszony a levegőbe, majd az iszonyatos rémülettől elvesztette eszméletét, és a homokba zuhant. Az árnyak eközben a fekvő alak fölé hajoltak, és elégedetten vigyorogtak.

   Az asszony álmodott. Már nem látta a férjét, gyermekét, az öreg dadát sem, csak Őt. Azt a férfit, aki mindenét elvette az asszonynak. Aki megalázta, megszégyenítette, megverte őt. Akár egy film, úgy forgott le a fekete ruhás alak gondolatában az elmúlt pár év.  Az asszonyt kora hajnalonként a gazdag férfi elkísérte a közelben fekvő városba, majd odaállította őt egy utcasarokra, ő maga pedig beült a közeli kocsmába vagy kávézóba és figyelte a fekete ruhás alakot. Az asszony nem bírt ránézni az utcán járó emberekre, annyira szégyellte magát, hogy koldulásra kényszerítik. Letérdelt a koszos földre, arcát is lefelé fordította, és így maradt egészen estig. A kis fából készült poharat maga elé tette, és csak néha nézett rá, hogy van-e benne valami. Örült, ha egy-két tallért látott benne. Azt is általában kilopkodták a szegény utcagyerekek. Pedig, mikor üres kézzel lépett ura elé az asszony, a férfi nem sajnálta, ott verte, ahol csak érte, s azzal, ami épp a keze ügyébe esett. Fával, kővel, vassal, vagy a puszta tenyerével.

   Az asszony felébredt. Megtörölte a szemét. Most már egyedül volt, teljesen egyedül. Eltűntek az árnyak, a régi képek. Hogy mi történt férjével és kisgyermekével azt sohasem tudta meg.

   Szellő se fújt, teljes csend volt és nyugalom. A nap elsötétült, felhők takarták el fénylő korongját. A messzeségben viszont egy apró fény világított. Az asszony azt figyelte. Tudta, hogy fel kell kelnie, és el kell jutnia a fényig, mert csak ott lehet igazán boldog. Őszinte mosollyal az arcán tápászkodott fel. Csodálkozva vette észre, hogy a sebek, melyek a testét borították nyomtalanul eltűntek. A testét már nem az a fekete ruha fedte, ami eddig, hanem egy láthatatlan, fénylő öltözet. Bár a sötétben ez is feketének tűnt, de az asszony tudta, hogy nem az. Lehajtott fejjel, némán, de boldogan indult el a fény felé. A tépett, fekete leplet pedig lassan betemették az apró homokszemek. Végül örökre eltűnt, s vele együtt a fekete ruhás asszony minden fájdalma és szenvedése is.

Normand Corbeil - Heavy Rain OST Main Theme

A zsűri értékelése

HeatherK

Érezni a zavarodottságot, a kissé nyomasztó hangulatot a zenei aláfestéssel. A fura mosolyokból pedig az jön át, hogy már kicsit beleőrült a fekete ruhás nő azokba a dolgokba, amiken át kellett mennie. Néha kicsit ijesztőek, bizarrak voltak a kitörései. Ám mindezek ellenére mégsem éreztem mindig a kellő feszültséget. Néha kellően pörögtek a dolgok, vagy már kicsit túlságosan is, ellenben néha kicsit lassúnak éreztem. A végkifejlet, hogy megkapta végül a megnyugvást a sok küzdelem után, az szép volt. Ami talán nem illett bele a történet komolyságába, az az ilyen szavak használata, mint a belekukkantott, vagy ennél a résznél: „Pár pillanatig forgatta kezei közt a kulcsot, és hangtalanul imádkozott, majd nesztelen léptekkel kilopakodott a szobából. Ha hangos csatakiáltással rohant volna ki, azt sem hallotta volna meg senki.” Értem én, hogy mi volt a cél, de kicsit visszarántott a csatakiáltásos mondat és ismét elvett a komolyságból, pedig azért ez egy komoly történet és nem groteszk vígjáték. Szóval azért jó, ha az ilyen esetekben vagy erre játszik rá az ember, hogy akkor végig ilyen és egy kicsit könnyedebb történet, vagy akkor maradjon meg végig a feszültség.

De egyébként érdekes volt. Mindenesetre Neked is javasolnám a sorkizárt formát, hogy esztétikailag is jobban mutasson. 

Audrey

Az első és legfontosabb dolog, ha valaki ír az, hogy ne akarjon írósan írni (felülírtam az olvasson sokat és írjon sokat alapszabályt). Használd ki, hogy alakíthatod a mondatok hosszúságával és rövidségével a novella ritmusát, fokozhatod a feszültséget, elragadhatod az olvasót. Nagyon zavaró, amikor minden mondat tőmondat. Hogy miért? Mert töredezetté, darabossá teszi az írást. Ennél a mondatnál „Hiszen innentől már minden gyerekjáték. Csak rajta múlik minden.” például sokkal egyszerűbb lett volna vesszőt alkalmazni, mint pontot. Hosszú távon kicsit olyan hatása van a történetednek, mintha nem lenne más írásjel a billentyűzeteden, csak pont. És ez csökkenti az élvezhetőségét a történetednek.

A vége felé már csökkenni látszik a tőmondatok mennyisége, ami egy másik hatást von maga után: feszültebb a novella eleje, mint a vége. A tőmondatokkal nagyon jól lehet drámaiságot teremteni, ami persze magával ragadja az olvasót, de ha nem vigyázol, akkor később monotonná válhat a stílus tőle, és az olvasó eltompul. Erre figyelj! A másik kérésem: sorkizárt! Eleinte én sem tartottam fontosnak, de tényleg jobb egy szépen szerkesztett novellát olvasni, és jó benyomást kelt az íróról is.

Összességében gyakorolj még, keresd a saját stílusod, olvass sokat, figyeld meg mások hogyan alkalmazzák ezeket az írói trükköket. 

Holly

Az alapok jók voltak, a történet illet a zenéhez és a képhez is. Bár a képet igen nehéz volt komoly érzelmekkel feltölteni, neked ez nem okozott problémát. Olyannyira, hogy egy kicsit túlzásba is estél. Úgy éreztem, kicsit túl drámaira vetted a figurát. Annak ellenére, hogy az ötlet, és a képi világ számodra is jelen van. De nem éreztem kidolgozottnak a hátteret sem. Nem csak a történetét, de a szereplőkét sem. Nem arról beszélek, hogy le kellett volna írnod, de a mondataid alapján úgy éreztem, nem is tudsz többet annál, amit leírtál. Az pedig kevés. Hogyan találkoztak a gazdag férfival? Miért akarta őt elvinni? Miért kényszerítette koldulásra, ha ő olyan gazdag volt? Miért tartotta magánál a nőt?

Voltak logikai hibák is, mint például a tűzgyújtás. A tűz nem terjedhet olyan gyorsan, hogy a férfi ne ébredjen fel a füstre vagy a hőre. Ennek következtében a túlélési ösztönei kerekednének felül és megpróbálna elmenekülni. Kivéve például, ha esetleg valahogyan az ágyhoz lenne kötözve (logikusan nem olyan dologgal, ami éghető). Viszont erre te nem tettél utalást, így olyan volt, mintha várná a halált, és mikor a tűz elérte, kezdett volna küzdeni ellene. (Megjegyzem, még akár égő ruhában is kirohanhat a szobából.)

A fogalmazásod is kissé túl drámai lett. Az elején sok a tőmondat, mintha görcsösen próbálnád megteremteni a hangulatot.  De ezt már Audery kifejtette, így nem is akarok vele foglalkozni. A másik ami zavart, hogy szintén a bevezetésben sokszor építettél be ismétléses szavakat, gondolok itt a meg-megcsillantakra, vagy a nézte-nézte. Ezek a szófordulatok inkább mesébe, népmesébe illőek, egy ilyen történetnél csak visszavesznek a hangulatból.

Alapvetően jó az ötlet, de még csiszolni kellett volna. Az információ csepegtetés sem volt a megfelelő, túl sokat kaptunk egyszerre a végén annak ellenére, hogy a novella során semmi háttérinformációt nem osztottál meg. Viszont látom benne a potenciált, csak még sokat kell gyakorolni és olvasni.

Súgó 1 hozzászólás

Új hozzászólás Frissítés

1

2014.12.13. 17:27 Anna Köszönöm a kritikákat.  Igazából teljesen egyet is értek velük.  Tudom, hogy még sokat kell gyakorolnom, és, hogy túl írósan próbáltam írni- bár nem direkt -, meg, hogy nem mondtam el minden információt, és azt is, hogy túl drámai volt. Tudom, hogy még rengeteget kell tanulnom azzal kapcsolatban, hogy hogyan is kell írni, hiszen csak 16 éves vagyok, de igyekszem. Még egyszer köszönöm :). Anna