Illés Péter

Kifli 

Január 2.  

Ahogy itt ülök, vagy inkább fekszem, vagy még inkább egyiket sem teszem egy rettentő hideg gödörben, amit lövészároknak ástunk a munkaszolgálatosokkal együtt, elég sok időm van gondolkodni a múltamon.
Elhatároztam, hogy naplót írok, vagy affélét. Nagyon messze vagyunk az otthonunktól, messze bent Oroszország földjén,  A hatalmas Don folyó jobb partja környékén. Mi magyarok jó sokan a folyó kanyarulatának környékét foglaltuk el. A németek velünk, de gépesített egységeik mögöttünk vannak. Megálltunk és várunk. A túlsó oldalon úgy halljuk a muszkák gyülekeznek. Mi átjutni a folyón nem tudunk tőlük. hogy ők át tudnak-e az majd kiderül! A hírek egyre aggasztóbbak ezzel kapcsolatban. Mi nem kapunk utánpótlás, a németek se nagyon, de ők valamicskét mégis. Azt beszélik a többiek, hogy ne jöjjön el az idő, hogy az ő kenyerükön éljünk, de félek eljön az hamarosan. Szóval nem tudom mi lesz, lehet, hogy innen haza se megyek, hanem itt kaparnak majd el messze otthonomtól.   

Január 6.  

Unalmasan telnek itt a napok. Az oroszok mégse akarnak támadni, egyenlőre legalábbis. Egy dolognak örülök, hogy elhoztam a fotóalbumot magammal. Ezt sokat nézegetem. Másnak senkinek nincs ennyi képe. A többiek is az én képeimen sírják vissza a házuk melegét. Hiába, az én nővérem tudta annak idején, mit kell gyűjteni. Persze ezek többsége nem az én családi képem, hanem olyan mindenféle kép, csak ezt a többiek nem tudják, és mikor kérdezik, én mindenféle kitalált dolgot mesélek nekik. Olyanokat, hogy egyik bátyám feltaláló, a másik híres sebész Amerikában, meg mindenfélét, ami épp a képről eszembe jut. Csak arra kell vigyázni, legközelebb is ugyanezt a történetet adjam elő, ami nem nehéz, mert más dolgom sincs nekem se, mint ilyen butaságokon gondolkodni. Ilyenkor legalább nem az oroszokra meg a németekre gondolok.  

Január 10. 

Ma egyik honvéd megint elkérte az albumot. Sokáig nézett egy képet. Erről a képről nem szoktak kérdezősködni, hanem általában ránéznek és megállapítják, hogy „na ez meg a kutyád mi!” Ilyenkor akinek volt vagy van valahol egy kedves kutyája, az így kezd bele: „az enyém  meg…” és innen csillogó szemmel mindenféle dologgal folytatja, hogy a kedves eb mekkora, milyen színű, hogy hívják, mit szokott csinálni, mi lett a vége szegénynek. Tehát rengeteg történetet hallok, amelyek mind igazak természetesen. Akinek meg nincs kutyája, és sose volt, az esetleg annyit kérdez, hogy „Ez te vagy a képen?”, és lapoz tovább. Én persze bólintok, hogy igen, én vagyok, de ehhez a képhez nem szoktam történetet kitalálni. Ehhez valahogy kár lenne, ennél mindenkinek megvan a sajátja, vagy nem is lesz neki sohasem. Az enyém meg talán nem is olyan érdekes másnak. Akinek sajátja van, annak azért, akinek meg sose lesz, annak meg azért! Pedig az egyetlen igaz történet ehhez a képhez fűződik az egész albumból. Ezen a képen ugyanis én vagyok Kiflivel, az éppen aznap talált kis keverékkutyával a budapesti pályaudvaron, pontosabban a pályaudvar melletti piacon lefényképezve. Az a fotós fényképezett le, aki a többi képet is csinálta, és akivel később nagynénémnek valamiféle viszonya lett. A képet egy kiállításon láttuk meg később, majd újságban is megjelent.  Meglepődtem, amikor viszont láttam magunkat Kiflivel. Nem azért mert magamat láttam, hanem mert annyira elevenen él bennem annak a pillanatnak az érzése, hogy teljesen mellbe vágott, mikor először megpillantottam. Furcsa, de sikerült egy érzést lefotóznia a fényképésznek. Ez az érzés ugyan csak az enyém és senki másé, és még soha nem is mondtam el itt a fronton senkinek, noha egy csomó érdekes kitalált történetet meséltem már.   

Január 10.

  Most leírom, mert nem tudjuk mi lesz. A muszkák nagyon elkezdtek lőni minket. Nem sokáig bírjuk ezt, ha így megy tovább.

  1920 nyara volt, június vége felé. Apám hivatalnok volt Csíkszeredában. Mikor a románok megjelentek, hogy átvegyék a hivatalokat őt azonnal elküldték. Egy nap múlva a lakásunkból, ami állami tiszti lakás volt, abból is ki kellett költözni. Mindenféle batyunkkal, és sok más magyarral együtt ültünk fel egy zsúfolt Budapest felé induló vontra. Ebben a pár napban omlott bennem össze minden biztos dolog, ami a gyermekkorom támasza volt. A látvány, ami Pesten fogadott bennünket, elképesztő volt. Emberek zsúfolódtak össze a pályaudvar minden szegletében. Ezrek és ezrek éltek itt, egyik napról a másikra, és a vonatok csak ontották az újabb menekülteket. Édesanyám testvéréhez kellett volna valahogy eljutni. Olyan gyorsan történt minden, hogy azt se tudtuk, néném megkapta-e a sürgönyt, ami érkezésünkről tájékoztatta. Apám a pályaudvaron otthagyott minket egy sarokban anyámmal. ennivalóért ment és mert a hivatalnál azonnal jeleznie kellett, még ott az állomáson az érkezését. A család egyik féltve vigyázott ereklyéje, egy nehéz háziszőttest terítette anyánk  a fenekünk alá a földre, aztán ránk parancsolt, hogy el ne mozduljunk róla, bármi is történik. Nagyon szigorú arccal azt mondta, hogy nénénk bármikor megérkezhet elénk. És így telt el ott nekem igen sok idő. Egyszer csak észrevettem egy kiskutyát. Egyedül volt, pedig nagyon pici volt még. Talán történt valami az anyjával, vagy elkóborolt nem tudom. Odahoztam a szőttesre, amin ültünk. A nővérem azonnal ujjongva vetette rá magát a kutyára. El is kezdett azonnal apellálni anyánknál, hogy az övé lehessen az eb. Persze anyámnak csak egy kutya hiányzott. Kijelentette, hogy nem vihetjük, mert nénénk nem engedné. Ismerjük, micsoda egy magának való kiállhatatlan nőszemély, elég baj, hogy rákényszerülünk az ő segítségére. A kutya nem jön velünk, jelentette ki mérgesen. Ezek után azt már nem mertem megmondani neki, hogy amúgy lepisilte a szőttest, amin ültünk. A kutya maradt az ölemben, nővértem tüntetőleg hátat fordított, és megsértődve ült. Tudtam, hogy csak apánk visszaérkezését várja, és akkor minden megpróbál a kutya megszerzése érdekében. Pedig én találtam, és ezért az én kutyám és kész. 

Nagyon éhes voltam, de nem mertem szólni. Valahol egy kuglófsütő lehetett, mert illata édes ábrándként idézte vissza korábbi életemet. Csörgött a zsebemben pár fémpénz. Akkor még nem voltunk tulajdonképpen szegények, csak a szélén álltunk, és hátulról a világ taszított minket belefelé a nyomorba. Persze akkor nekem a világ szépen összeszűkülni látszott egy kuglófra és a pénzre a zsebemben. Egyre inkább éreztem, hogy a kettőnek helyet kell cserélnie egymással. Biztos voltam benne, hogy anyám nem engedné elkölteni ilyesmire. Pedig egyre  egyszerűbbnek és kivitelezhetőbbnek látszott a dolog. Csak úgy elszaladok, gyorsan megveszem, és visszaérek, mire bárkinek feltűnne. A kutyát persze nem hagyom itt, még mit nem, az olyan mintha nekiadnám nővéremnek.  Persze ez a terv teljesen butaság volt, hisz anyám egyből észrevenné ha eltűnnék, és én  egyértelműen lebuknék a kuglóffal. De ez akkor nem így látszott. A lábaim rohanni akartak, aztán egyszer csak nem bírtam tovább. Felpattantam, és hatalmas lépésekkel  iramodni kezdtem a piac felé, ahol a kuglereket sejtettem. A kutyát, akinek akkor még nem volt neve, a kabátom alatt szorongattam. Mintha anyám hangját hallottam volna egy pillanatra a hátam mögül, de alig tíz lépés után már teljesen eltűntem a sűrűben. Az irány, ami kintről olyan egyértelmű volt, most teljesen megváltozott. Hirtelen mindenhonnan jött az illat, más szagokkal együtt. Elindultam, amerre sejtettem az én kuglófom forrását. Azt képzeltem, egyszer csak előttem fog állni egy hatalmas pult, tele finom péksüteményekkel. De ez a pult nem volt sehol. Bolyongtam, és már kezdtem feladni, mikor is egy férfi jött velem szemben, szakállas. Szájába épp valami péksütemény félét tömött egy nagy papírból, ruhája és szakálla vastagon cukros lett ettől. Majdnem nekiugrottam a kezében lévő papírnak, de nagyon ijesztő volt. Ahogy elhaladt mellettem megláttam az illatok forrását. Nem pékség volt, hanem egy kordé, melyet tisztességesen megraktak füstölt húsokkal és a pékkemence gyümölcseivel. Kenyerek, kiflik, hamvas zsemlék sorakoztak, és persze édes péksütemények, amelyek között amúgy nem véltem felfedezni kuglófot. Kiegyeztem volna akkor már bármivel, egy jó hájast, cukros csigát vagy vízen kullogót is boldogan megettem volna. A kocsi előtt azonban hosszú sor állt. Bajban voltam, igyekeznem kellett volna. Se az eltévedés, se a sorban állás nem volt betervezve. A kutyám egész nyugton volt amíg szaladgáltam, de most kezdett ficánkolni. Ekkor eszembe jutott egy ördögi terv. Kiálltam a sorból, és a kordé másik vége félé indultam. Arra figyelte a pék segédje, hogy senki ne nyúlhasson be a kordéra, de nekem nem is kellett, elég volt a kutyámat észrevétlenül elengedni a másik felén, ahol a kocsit húzni lehetet. A többit reményeim szerint az ő szimata megoldja majd.  A kabátom alól felcsúsztattam a kutyát a szekér végére, aztán továbbsétáltam. Megkerültem a kordét és ismét beálltam a sor végére. Izgultam mi fog történni. Előbb kicsit, aztán nagyon, mert arra nem gondoltam, hogy a kutyának baja eshet. Mi van, ha a pék agyonüti, amikor szimata bevezeti a finomságok közé, vagy még előtte észreveszik! Még nagyobb bajban voltam, mint előtte. Éhes voltam, és a szívem a torkomban dobogott. Vissza kellene menni, és megkeresni a kutyát, mielőtt baj lesz. Közben néhányan már beálltak mögém, úgyhogy a tét egyre emelkedett. Bármikor rám találhatnak szüleim is. Már láttam magam előtt, ahogy apám a fülemnél fogva húz el a péktől, és akkor se kutya, se kifli. Nem tudtam mit csináljak. Már annyira görcsben volt a gyomrom, hogy nem is voltam éhes. Elveszett az életünk, és is elvesztem valahol ezen a nagy piacon, és az új barátom se jelentkezik. És ráadásul ezeknek az ellentéte se lenne túl jó, ha a kutya és a szüleim megjelennének. Tenni kell valamit! Kiléptem a sorból, és akkor megláttam apámat. Pont szemben állt velem. Ő is meglepődött egy pillanatra, de következő másodpercben már helyesen mérte fel a helyzetet, miszerint én engedély nélkül eltávozván a hasam akarom megtömni. Ennek megfelelően egy hatalmas pofont adott, de úgy, hogy az ő arca közben sokkal vörösebb volt. A kabátomat kapta el, és úgy rázott meg. Indulj azonnal! Lódított meg. Tettem két kis lépést, de visszafordultam. A pék ordítani kezdett. Megláttam a kutyámat, amint egy kiflivel a szájában boldogan csóválta a kis farkát. Büszkén állt a zsákmánnyal a szájában, miközben a pék éppen ordított és valami olyan tárgy után kapkodott, amivel azonnal letakaríthatná az ebet a portékáról. Én kitéptem magam apám kezéből és odarohantam. Átvetettem magam a vásárlókon, miközben azt kiabáltam, hogy ne bántsák a kutyámat. Elég nagy felfordulás támadt, mert a vevők közül is volt, aki el szerette volna kapni a kutyust, mások a pékárúért hajolgattak. Szerencsére a káosz az én oldalamra állt, és a pék sem tudta eltalálni a kutyát. Mindenki kiabálása közt apámat szerencsére nem is hallottam. Rávetődtem a kutyára, kaptam így pár ütést, de felpattantam  és futni kezdtem. Apám velem futott és ezen eléggé meglepődtem. A komoly hivatalnokot nem láttam még futni soha sem. Aztán kifelé terelt a piacról, és így nemsoká visszaértünk a család nőtagjaihoz. Anyám halálsápadt volt, ahogy a közben megérkezett néném mellett állt. Láthatóan örültek a visszatértemnek. Egy pillanatig feszült csend lett úrrá rajtunk, ahogy mindnyájan megálltunk, aztán apám mosolyodott el. A fiad új barátját igen gyorsan tetten érték! Aztán ez után nem sokkal néném kacagása töltötte be a zsúfolt teret, amikor is részletesen elmeséltem a történteket Szeredától a piacig. Vidám  nő volt, nem olyan, mint amilyennek anyánk leírta. Egy férfiba karolt bele, aki egy fényképező állványnak támaszkodott. Csendben állt, és hallgatta a történteket, Láttam már ilyen masinát, mint ami nála volt hisz Csíkszereda nagyvilági hely volt mindig is. Megkérdezte, lefotózhatna-e a kutyával. Nem tartott sokáig, semmi beállítás, csak azt mondta, nézzek a kutyával együtt a kamerába. Ahogy néztem, és ő várt, úgy éreztem egy új élet kezdődik most.  Egy olyan, ami  már nem a gyermekkor, ahol meg kell küzdeni a mindennapokért. De már volt velem valaki, akit ott, abban a pillanatban Kiflinek neveztem el. És Istenemre mondom, sokat segített elviselhetővé tenni az életet.