Csendes nyár-végi idő volt. Nagyapám a stég szélének támaszkodott, én a fejemet támasztottam neki. Résnyire nyitott szemeim mögül már alig láttam valamit. Kora hajnalban keltünk, hogy vadkacsát lőjünk. Mostanra nagyon kimerültem az idefelé tartó sok gyaloglástól, majd a szüntelen újratöltéstől.
  Kutyáink jó munkát végeztek, egymás után riasztották fel a vadat. A puskák csak dörögtek, ontották magukból a sörétet. Párat lőhettem. A puska olyat rúgott, hogy majd beleestem a tóba. Papám nagyot röhögött, vidámságában úgy hátba vert, hogy attól meg a deszkák szálkás lapja felé bucskáztam. Valahogy a röhöghetnékem elmaradt, könnyeim csordultak a fájdalomtól. Felsegített, de dühösen leráztam magamról a kezét. Eztán leült mellém és a nádast fürkészte. Így hevertünk egymás mellett, vártuk ebeinket a zsákmánnyal.
  – Elfáradtál, igaz? No, nem baj. Pihenünk egy kicsit.
 Egy barackot nyomott a fejemre. Alig éreztem, az álmosság tompította érzékelésemet. Pillanatokkal később már a mezőn jártam és a teheneket tereltem. Riska megint makacs volt, alig bírtam a szomszéd káposztásából kikergetni. Akkorákat suhintottam a girhes hátára, hogy a csontjai xilofonként zengtek. A botot erősen markoltam, minden egyes lendítésnél az angyalok haragját zúdítottam a tarka testére. A felhangzó dallam mélyebb álomba ringatott.
  Elszenderegtem volna még a meleg napsütésben, a sás susogó altatója mellett, de hangos csobbanásokkal közeledett Fickó és Bátor. Hozták az összegyűjtött gácsérokat. A két vizsla nagyapám elé helyezte a zsákmányt.
  – Jól van te, kurafi. Jól van – dicsérte őket. Leguggolt hozzájuk, orrát az orrukhoz nyomta. Megvakargatta a fülük tövét, hangos lapogatásokkal veregette meg oldalukat. Zsebéből előkotort két kekszet, előbb Fickónak, utána Bátornak adott egyet. Azok türelmesen, ülve várták a finom jutalomfalatot. Amint elropogtatták, leheveredtek elénk és unottan nézték a mozdulatlan vízfelszínt.
  – Még pihenünk egy kicsit, haver, aztán odapörkölünk nekik – szólt oda nekem. – A rosseb beléje.
  Átkozódása a szúnyogok hadának szólt, akik az egyre melegebb idő ellenére kitartóan szívták a vérünket.
  Kalapja alól apró verejtékcseppek csorogtak a szemébe, bütykös ujjával sziszifuszi küzdelmet folytatott ellenük. Alig törölte ki a sós izzadtságot, mire megtörölte nedves kezét a kabátjában, már újabb gördült alá, hogy érhálós szemét irritálja.
  – Miért nem veszi le?
  – Nem akarok én napszúrást kapni, haver.
  Újból törölt egyet, majd a harcot feladta és visszakönyökölt mellém.
  Teltek a hosszú percek, az idő megállni látszott, ahogyan egy pillanatra a szél se rezdült és minden élő elhallgatott. A röpke csend átitatott mindent. Átmosta a nyikorgó deszkákat, a szuszogó kutyákat, a folyton fújtató papámat, de még a szüntelen zümmögő szúnyogokat se hallottam. Kinyitottam a szememet, a kontraszt kiélesedett. Nem tükörsima vizet, korhadt fákat, hajladozó nádast, élettől lüktető világot láttam, hanem fényes, mindent beborító szeretet alakokat. Egyszerre éreztem a belőlük áradó lüktető életet és a lassan elmúló, folyton átalakuló változást.
  Mélyen magamba szívtam a levegőt. Orromat a víz felől érkező tiszta illat töltötte ki.
  – Meséltem már? Amikor nálad kicsivel nagyobb voltam, a cimboráimmal kijöttünk ide, hogy tutajt építsünk.
  Mesélted, de még hányszor. Minden nyáron, amikor itt voltam veled, kinn a tónál, elmesélted.
  – Én, Cucu és Barnus. Ott, arrébb – mutatott a tó azon partjára, ahol nyírfák nőttek. – Ott vágtuk ki a TSZ fáit. Már majdnem elkészültünk vele, éppen a vízre bocsájtás volt soron, amikor a csősz meglátott minket. Vöröslött a feje, úgy kiabált. Mi meg futottunk. Kár volt. – legyintett.
  Nagyot sóhajtott. Arcán láttam, ahogyan emlékei felidézése közben újraéli azokat a perceket.
  – Egészen hazáig futottunk. Hiába. Este jött a TSZ vezetője és elmondott mindent apáméknak. Az okozott kár megtérítését munkával váltottuk meg. Egész nyáron a zsákoló üzemben dolgoztunk. Kora reggeltől sötétedésig töltöttük és pakoltuk a gabonás zsákokat.
  Felső zsebébe nyúlt, elővette cigijét. A kezei remegtek, amikor a gyufát próbálta meggyújtani. Érdes bőrű kezével a szemét elhomályosító nedvességet igyekezett kitörölni.
  – Ez a fránya izzadtság.
  Meg akart téveszteni, de én láttam rajta, hogy ez a csepp nem a halántékáról gurult alá.
  Mélyen beleszívott a bagóba, majd hangosan fújta ki a füstöt. Kissé ellazult. Ez a rövid szünet elegendő időt adott neki, hogy rendezze érzelmeit.
  – Apám azért nem volt ilyen elnéző. Elbújtam előle a fészerbe. Felmásztam a létrán és a bálák mögött rejtőztem el. Ismerte a búvóhelyem, nem is kellett sok, hogy megtaláljon. Én hátráltam tőle. Annyira rémült voltam, hogy leestem a fészer padlójára. Le is horzsoltam a hátamról a bőrt, azóta is meg van a heg.
  Arra emlékeztem. Amikor nyáron félmeztelenül láttam papámat, mindig kíváncsivá tett, hogy mi az a rózsaszín folt a háta közepén.
  – Aztán adott egy keveset a híres nadrágszíjával.
  Nem tudtam, mit mondjak. Ilyenkor mindig csak figyeltem, hallgattam. Úgy éreztem, neki ez elég, soha nem noszogatott társalgásra.
  Rám nézett. Megsimogatta fejemet. Még egy utolsót szívott a cigibe és elpöccintette a csikket.
  – Már csak én vagyok.
  Ennyit mondott. De megértettem, hogy arra gondol, a többiek már meghaltak. A nagy barátok közül csak ő maradt egyedül.
  Kellemetlenül éreztem magamat. Szerettem volna megszólalni. Semmi nem jutott eszembe, fogalmam sem volt, ilyenkor mit kellene mondani. Anyuéknak soha nem meséltem ezekről a beszélgetésekről.
  – Na – ugrott fel hirtelen –, lőjünk még párat. Most rajtad sor, haver.
 Megtöltöttem a duplacsövűt. Papám utasította a kutyákat, hogy hajtsanak fel újabb kacsákat. Készen álltam a lövésre. A tanultak szerint vártam, hogy meghalljam a szárnyak csapkodását. Ott álltam, balra tőle és füleltem. Végül meghallottam. Azonnal jobbra fordultam. Lőttem.

 

  Itt állok megint. Az eget piszkosfehér, nagyra hízott felhők takarták. Ólmos lassúsággal vánszorogtak súlyuk alatt roskadozva. A dézsákat cipelő szelek óvatosan haladtak, terhük nagy részétől nem itt akartak megszabadulni.
  Húsz év telt el. Harmincegy vagyok. Már nem én jövök a nyári szünetet itt tölteni, hanem a kislányom. Élénkvörös fürtjei, csupa szeplő bájos kis arcocskája mosolyra késztet. Kicsi, gyöngéd ujjaival erősen kapaszkodik kezembe, úgy hajol a tó fölé, hogy a tiszta vízben a fenék közelében úszkáló halakat lássa.
  Ahogy néztük a fodrozódó víztükröt, megsimogattam a buksiját, gondolatban barackot nyomtam rá. Hideg fuvallat söpört végig a stégen, fejem búbján egy bütykös ujj erős nyomását éreztem. Nem mozdultam, hagytam, hogy az érzés végigsöpörjön rajtam.
  Mellettem állt, érhálós szemében izzadtságcseppek csorogtak. Kedves tekintete mit sem változott. Szeret. Egyáltalán nem neheztelt rám. Egyetlen dolgot sajnált: ki fog unalmas történeteket mesélni a kicsiknek a stégen? Ez az ő dolga volt. Anno a lányának, majd az unokájának mesélte számtalan rosszaságát ifjú éveiből. Amióta nincs, a csend vastag takaróként nehezedett a tóra.
  – Figyelj, kicsim! – leguggoltam életem kincse mellé. – Maradjunk még egy kicsit!
  Leültem a deszkákra, könyökömmel a vastag gerendára támaszkodtam. Tündérem óvatosan, nehogy virágmintás ruhája koszos legyen, leült mellém. Ártatlan szemei kikerekedtek, mintha érezné, hogy mondani akarok valamit, és így azt jobban befogadhatja. Hát, nem várattam sokáig. Megköszörültem a torkomat.
  – Amikor én kicsi voltam ... – kezdtem bele és emlékeimből előhúztam az egyik nyarat, amikor még minden szép volt.
  Esik. Egy csepp, kettő, sír az ég is.

---

HeatherK

Idilli nagyapa és unoka páros története. Azonnal beszippantott ahogy a zenével együtt olvasni kezdtem. Aranyos kis sztori az elejétől a végéig, miközben kicsit szívfacsaró is. Jókat mosolyogtam rajta ahogy faltam a sorokat. Könnyen olvasható, nem laposodik el, érthető minden sora. Jók a mondatszerkezetek. Nem érzem azt, hogy túl rövidek, vagy túl hosszúak lennének egyes mondatok. Az ahogyan a végén átvált a jelenbe, nem volt zavaró, rögtön érthetővé vált, hogy éppen hol is járunk éppen. 

Audrey

Először is szeretném elmondani, hogy nagyon tetszett a stílusod. Jól megteremtetted a hangulatot, és ami még jobb: megteremtetted a karaktereket is. Ez a kis párbeszéd nagyon tetszett:

– Miért nem veszi le? (a kalapot)

– Nem akarok én napszúrást kapni, haver.

Ez a pár mondat nekem nagyon sokat adott a karakterhez anélkül, hogy bármilyen körülményes leírást használtál volna. Szép!

Nekem az elejére iktatott kis álom jelenet annyira nem hiányzott, de végül is nincs vele semmi probléma, a képhez jól illeszkedik. Ami viszont nagyon nem kellett volna a novelládba véleményem szerint, az az utolsó mondat. Tudom, hogy a legnehezebb feladat jó befejezést írni, és pont ezért olvasóként nagyon figyelek erre. Számomra az esős mondat hatásvadásznak tűnt, és nem is passzolt bele a korább hangulatba. Sokkal jobb és hatásosabb lett volna, ha egyszerűen elhagyod, és az utolsó gondolat az marad, hogy az unoka az öreg nyomdokaiba lépve mesélni kezd.

            Összességében elégedett lehetsz, a novellád szépen, igényesen megírt mű, élvezet volt olvasni! Írj továbbra is sokat, kicsit gyakorold még a lezárást és így tovább!

 

Holly

 

Kicsit csalódott voltam, hogy tisztában voltál a dal és  a kép címével, de ez legyen a legnagyobb hiba. Beszéljünk inkább egy kicsit a történetről.
Nagyon tetszett, hogy nem idealizálod túl az egész jelenetet, hanem inkább hétköznapibbra veszed a figurát. Benne van a gyermeki sértődöttség és zavar, az időskori könnyedség és nosztalgia is. Nem tudom miért, de valahogy engem a Tüskevárra emlékeztetett az egész hangulata. Jó volt a letisztult fogalmazásmód, amivel közel hoztad a szereplőket az olvasóhoz. Tökéletesen ki volt dolgozva nagyapa és unokája közti viszony, nem estél túlzásokba.
Először zene nélkül olvastam a történetet, úgy egy kicsit egyhangú volt, és a zenével vált teljessé a kép. Ebből is jól látszik, hogy tényleg a zenére írtad, és tökéletes alapját képezte az egész történetnek.
A vége azonban egy kis vitát keltett a zsűriben. Bár nem írtad le konkrétan, néhányunk fejében úgy tűnt, a fiú sütötte el olyan szerencsétlenül a puskát, hogy az a nagyapja életébe került, valakinek viszont meg sem fordult a fejében ez a gondolat. Ezzel csak azt akarom mondani, hogy elérted azt, hogy az agyunk folyamatosan a történeteden és a végén kattogjon,amit valljuk be, nem túl egyszerű elérni.
A fogalmazásban az elején viszont volt egy-két szó, ami valahogy nem illet oda, és kizökkentett a gondolatmenetből. Például az „érzékelésemet” szó kifejezetten művinek tűnt számomra.
Összességében azonban nagyon tetszett a történet, szép volt és éppen eléggé érdekfeszítő is. Gratulálok!

 

 

Súgó 1 hozzászólás

2014.11.13. 21:18 Vass Attila Kedves HeatherK, Audrey és Holly!   Köszönöm a véleményeket, és nem csak a dicsérő szavakat, hanem a hiányosságokra rávilágítókat is. Kis bűnöm tényleg volt azzal kapcsolatban, hogy Ólafur Arnalds zenéjének címének tudatában voltam (ha egyszer sz egyik kedvencem :D ), és hiába mondanám, hogy nem befolyásolt - mert elég volt meghallgatni és adta magát -, de kései magyarázkodás lenne ez. :) A kép címét viszont kimondottan csak a beküldés előtt kerestem meg a Google képkereső szolgáltatással, mert úgy éreztem, így teljes a dokumentumom.   Attila