Princzinger Anna

A kicsi lány

Tipeg a kicsi lány. Anyja kezébe fogódzkodva. Óvatosan, félve. Egymás után rakosgatja fehér masnis, apró cipellőit. Néha meginog, majdnem elesik. Ilyenkor sír. Hiszen pici még. Alig múlt egyéves. De ő azért büszke magára. Hogy is ne lenne, amikor nagylány módra, babakocsi nélkül sétálhat a parkban, s a szembejövők mind csodálattal bámulják az arany fürtös, ibolyakék szemű csodaszép kislányt. Néhányan meg is állnak, szóba elegyednek az édesanyjával. A gyermek ezt nem szereti. Féltékeny rájuk. Különösen egy sasorrú, kövér, bibircsókos öregasszonyra.

Mint minden délután, ma is találkoznak vele. A kislány amint meglátja az idős nénit, mérgesen lebiggyeszti az ajkát. Az öregasszony csak nevet rajta. Jó hangosan, hahotázva. Minden foga kilátszik. Van neki vagy kettő. Az is fekete. Olyan fekete, mint a néni macskája. A Kandúr. Igencsak szép. Tiszta, fényes szőre van. Mindenhová követi az öregasszonyt. El nem maradna mellőle egy pillanatra sem. Látszik, hogy szereti a gazdáját. A kicsi lányt is szereti. Most is boldogan dörgölőzik hozzá, dorombol neki. A gyermek viszont fél tőle. Túl nagy hozzá a fekete macska. Elbújik előle, az anyjához. Habár a szegény állatot az anyja sem szereti. El is küldi. Bosszúsan rákiabál. A macska sértődötten üget el. Feléjük sem néz többet. Az öregasszony ezen is csak nevet. Az édesanya is elneveti magát. Minek haragudjon, amikor ilyen szép tavaszi nap van. A kicsi lány csak nézi őket. Tágra nyílt szemekkel. Nem érti a felnőtteket. Máskor olyan rosszkedvűek, amikor semmi okuk nem lenne a szomorúságra, ma meg önfeledten kacagnak. A Kandúron. Ki érti ezt?!

A gyermek egy halkat sóhajt. Elengedi anyja kezét, és egyedül lépked tovább. Magában csak annyit gondol, bolondok ezek a felnőttek.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés