Julie Olivier

Átmeneti érzelem

Chat Noir még egyszer végigsimított az állán, mielőtt belépett a kis fogadó ajtaján. Ráfért volna már egy alapos borotválkozás, most viszont már nem maradt rá ideje, ugyanis elaludt, és nagyon kellett igyekeznie, hogy el ne késsen. Még a kalapját is majdnem otthon felejtette.

Egy pincér indult felé, hogy lesegítse és felakassza a kabátját a fogasra, majd érdeklődött, hogy miben segíthet.

– Lacour névre foglaltam asztalt két személyre – válaszolt Chat Noir egykedvűen, a hazugságtól szeme se rebbent.

Lényegében valójában nem hazudott, hiszen asztalt tényleg foglalt, és az is igaz, hogy Lacourként. Ám ez mit sem változtatott a tényen, hogy Chat Noirt soha életében egy percig sem hívták Lacournak, mint ahogy a Chat Noir is csak egy álnév volt, amolyan munkaügyi berkekben használatos.

Több okból is kényszerült ilyen apró törvényszegésekre. A valódi nevét egyrészt gyűlölte, másrészt túl feltűnő lett volna a megbízások teljesítéséhez. Chat Noirként pedig csak nem mutatkozhatott be senki emberfiának az irodáján kívül. Így hát maradt a Lacour, ami egyszerű és könnyen megjegyezhető volt, ráadásul senki nem kapta fel a fejét kíváncsian, valahányszor meghallotta.

Chat Noir ugyanis bérgyilkosként dolgozott, ezért próbálta mindig megőrizni inkognitóját, kerülte a feltűnést és más-más nevet használt szinte minden ügynél. Egy bérház pincéjében állította fel az irodáját, mégpedig régiségboltnak álcázva. Az üzlet ezen funkciója miatt körülbelül kéthetente akadt látogatójuk, s ebből adódott, hogy Chat Noir munka hiányában a hátsó helyiségben ült a karosszékben, lábát az íróasztalon nyugtatta, és békésen szunyókált. Általában megbízás esetén is ugyanezt tette, leszámítva, hogy néha-néha jegyzetelt egy papírlapra (amelyből már jelentős mennyiség borította be az egész szobát), és az idő kétharmad részét házon kívül, nyomozással töltötte. Ebből következett, hogy ha Chat Noir nem törődött a boltjával, egyetlen alkalmazottja, Nathalie tartotta a frontot az eladópult mögött, s miközben halálra unta magát, vagy manikűrözött, vagy a rádiót hallgatta, vagy pedig magazinokat lapozgatott, de bármit is csinált, mellette mindig hamisan dudorászott magában. A lányon kívül a további társasága egy hatalmas, hosszú szőrű fehér macskában merült ki, akit egyszerűen csak a macskának hívtak.

Bármi szólt is Chat Noir összeszedettsége ellen, a munkáját kifogástalanul végezte el. Senki nem ismert nála precízebb és diszkrétebb gyilkost. Aki hozzá fordult, biztos lehetett felőle, hogy személyes adatai semmiféleképp nem kerülhetnek veszélybe. A megbízók a végeredménnyel túlnyomórészt elégedettek voltak, s még a legszkeptikusabbakat is viszonylag könnyen meggyőzték a sikeres esetek.

E sikerek titkát Chat Noir csupán ügyfelei előtt tárta fel, s nekik is csak annyit árult el, ami feltétlenül szükségesnek bizonyult. A módszereit nem szívesen kötötte mások orrára, főként azért, mert ő maga is bajba kerülhetett miatta. Chat Noir ugyanis saját kezűleg fejlesztett ki egy kábítószert, amit egy óra múlva már a legmodernebb műszerekkel sem tudtak kimutatni a szervezetből. Az anyag egyszerűen csak elégett, akár a szénhidrát, ám még annál is sokkal gyorsabban. És ez volt az, amiről Chat Noir soha nem szólt megbízóinak, hiszen ha kitudódik, jöttek volna a hatóságok teljes fegyverzetben, hogy mindent kivizsgáljanak. Az ügyfelek tehát annyit tudtak, hogy egy külső szemlélő számára úgy fog tűnni, mintha az áldozat öngyilkosságot követett volna el. Semmilyen erőszakos cselekedetre utaló nyomot nem lehetett felfedezni, sőt, a test mellett leggyakrabban még búcsúlevelet is találtak.

Valószínűleg nehéz lett volna az áldozat utolsó szavait meghamisítani, ha az ember nem tudott róla semmit, de még csak felszínesen sem ismerte. Itt rejlett tehát Chat Noir másik nagy fegyvere. Első lépésben lenyomozta az illetőt, majd egy megrendezett véletlen folyamán útjaik keresztezték egymást. Személyiségtől és nemtől függött, hogy közeledett az áldozata felé, s igyekezett olyan helyeken találkozókat szervezni, ahol reményei szerint könnyebben engedik el magukat, lankad a figyelmük és a szokásosnál jóval kevésbé vannak résen. Ezért hát férfiak esetén gyakorta járt kocsmába és vált ivócimborává. Az időseket színházba kísérte és végtelen udvariassággal ruházta fel egyébként meglehetősen zárkózott és kiállhatatlan modorát. Nem mintha nehezére esett volna az alakítás; ahhoz már túl régen érzett bármit is, hogy ne tudja megjátszani magát. A munkája megkövetelte a magányt és az érzelmek hiányát. El sem tudta képzelni, mi történhetett volna, ha annál is jobban belekeveredik az ügyeibe, mint amilyen mértékben amúgy is érintett volt.

Ezt a hibát azonban minden józansága ellenére most készült elkövetni.

Chat Noir tehát letelepedett az asztalhoz, ahová a pincér vezette, rendelt két kávét, aztán csak várt. Szórakozottan körözött a kanállal a csészéjében, elgondolkodva figyelte a felszálló gőzt. Elmélkedéséből a Lacour szó említése riasztotta fel, s azonnal a lépcső irányába pillantott.

– Dominique! – kiáltott a lány mosolyogva, és már indult is az asztal felé. Chat Noir szemében Alphonsine de Bergerac volt a legragyogóbb, legbájosabb teremtés, akivel valaha is találkozott. Elsőre teljesen átlagosan nézett ki: barna haj, barna szem, halvány, rózsás bőr, se túl magas, se túl alacsony, se túl kövér, se túl sovány. Úgy is mondhatni, csak egy arc a sok közül, amelyre ha az ember ránéz, a következő pillanatban már el is felejti. Talán így is történt volna, ha az ajkai nem húzódnak egyfolytában mosolyra, mely úgy vonzotta a tekintetet, mint fény az éjjeli lepkét. Hogyha pedig megszólalt vagy csupán felnevetett, az ember másra se tudott már gondolni, mint hogy csak az ő hangját hallgassa.

Chat Noirban is kezdtek szép lassan felhalmozódni a furcsábbnál furcsább és idegenebbnél idegenebb érzések, mióta először találkozott Alphonsine-nal. A lány bűbája különösmód őt is elérte, és valahányszor csak rápillantott, úgy tűnt, mintha sötét és fagyos szívébe hosszú ideje újra valamiféle meleg fény szivárogna be, óvatosan, de kitartóan.

Ezek után bárki nehezen tudta volna elképzelni, hogy létezik ember, aki mégis szívesebben látná holtan Alphonsine de Bergeracot, ezt a tüneményt, mint bármely egyéb létformában.

Chat Noir még mindig tisztán emlékezett a két héttel ezelőtt történtekre, amikor kopogás ébresztette fel az irodájában, és Nathalie kissé zavart, ideges arca bukkant fel az ajtóban.

– Noir, egy úr keres, és azt mondja, sürgős.

– Mennyire? – hajtotta oldalra a fejét Chat Noir flegmán.

– Nagyon sürgős, Monsieur Noir, és igazán megtisztelne, ha szánna rám egy kis időt az életéből – azzal egy korosodó, erősen őszülő férfi lépett a szobába. Chat Noir Nathalie kíváncsi arcára, a vendég pedig egy magas, gorillaszerű emberre vetett egy jelentőségteljes pillantást, jelezve, hogy kívül tágasabb. Miután becsukódott az ajtó, az úr folytatta. – A nevem Gregoir Vuillament. – Itt szünetet tartott, várakozásteljesen Chat Noirra nézett, de mivel az csak felhúzta a szemöldökét, egy sóhajjal újra belefogott. – Polgármesterjelölt vagyok. Az esély, hogy megválasztanak, korántsem kicsi. Azonban adódott némi… khm… probléma.

– Egy botrány valószínűsége – vágott a szavába Chat Noir, és már talpon is volt. – Mégpedig egy olyan botrány, amivel az egész életét tönkre tehetik, nincs igazam? – megállt egy pillanatra, szürke szemét áthatóan Monsieur Vuillament-ra szegezte. – Kérem, helyezze magát kényelembe! – intett hanyagul egy karosszék felé, amire éppen nem volt semmi rápakolva. – Tölthetek esetleg egy pohár italt? Whiskyt? Brandyt? – Bár ha jobban belegondolt, nem volt benne biztos, hogy talált volna még egy tiszta poharat a sok limlom között. Szerencsére nem is kellett.

– Köszönöm, nem, mint már említettem, sietős a dolgom. – Az úr egy fényképet vett elő a tárcájából. Egy lányt ábrázolt. – A hölgy neve Alphonsine de Bergerac. Kivételesen nagy problémákat okozhat nemcsak a politikusi karrieremben, hanem a családi életemben is.

– Átlagos, naiv, ártalmatlan. Semmi izgalmas. Esze sincs szegénynek – foglalta össze a véleményét Chat Noir. – És nagyon fiatal. Mégis mivel teheti tönkre önt ez az egyszerű kis bakfis? Természetesen jogában áll megtagadni a választ.

– Akkor élnék is a jogommal – biccentett Vuillament mosolytalanul. – És higgyen nekem, amilyen fiatal, olyan veszélyes is. Szörnyű nagy katasztrófát tudna okozni, és sajnálatos módon képes is rá. Mit mond, Monsieur Noir?

Chat Noir összehúzott szemmel tanulmányozta Alphonsine de Bergerac arcán a félszeg mosolyt, de még most is tele volt kételyekkel a lány képességeivel kapcsolatban.

– Mennyit ér meg önnek, hogy holtan lássa? – A tárgyalások végén mindig ezt a kérdést tette fel az ügyfélnek, és ezt már úgy is lehetett értelmezni, hogy elfogadta a megbízást. Hiába vágták rá nagy buzgalommal, hogy bármennyit, Chat Noir egy konkrét pénzösszegre volt kíváncsi, amit hajlandóak megadni. Ha kevesellte, ügyesen taktikázva rávette a megbízót, hogy addig emelje az ajánlatot, amíg az a Chat Noir által elképzelt összeg közelébe nem került. Egyenesen sosem mondta ki, mennyit kér vagy vár el. Ha pedig az ügyfél alapból magasabb fizetséget ajánlott, mégis ki volt ő, hogy meggátolja a jótékonykodásban? Valahogy neki is meg kellett élnie, és így, mivel sosem szórta a pénzt, egy-egy hosszabb szünetben sem szorult nélkülözésre.

Miután végül megegyeztek Vuillament-nal, Chat Noir a falára tűzte a fényképet, alaposan eszébe véste a lány minden egyes arcvonását, majd belefogott, hogy felkutassa. Aztán ment minden, mint a karikacsapás. Gyerekjáték volt túlesni az ismerkedésen, úgy intézni, mintha Alphonsine hibája lett volna, hogy a kávé ráborult Chat Noir ingére. Ő csak megbocsátóan legyintett, és könnyedén megjegyezte, hogy kártérítés gyanánt szívesen töltene el pár napot a lány társaságában. Alphonsine elsőre kicsit megszeppent, de aztán elnevette magát – és ez volt az a pillanat, amikor Chat Noir jeges szíve megmozdult.

Ahogy egyre közelebb került Alphonsine-hoz, annál inkább hajlott a felé, hogy igazat adjon Vuillament-nak. A lány ugyanis egyáltalán nem volt buta, sem átlagos, sem unalmas, de legfőképp nem ártalmatlan – ám arra csak később jött rá, hogy mire is képes valójában.

Chat Noir már rég megbánta, hogy nem próbált meg jobban hatni Vuillament-ra, hogy árulja el neki az indítékait. Alphonsine-ból csak nagy sokára sikerült kicsikarnia, mit tervez, mik a szándékai és hogy mi vezette mindehhez. Nehezebb volt elnyernie a bizalmát, mint számította, a lány nem adta meg magát egykönnyen. Nem tanúsított hajlandóságot még egy hét múlva sem, hogy beavassa Chat Noirt féltve őrzött titkaiba.

A férfi pedig különös módon nem érzett rá semmi késztetést, hogy erővel húzza ki a szavakat Alphonsine-ból. Nem volt ideges, nem irritálta, hogy ilyen lassan halad a munkával. Bár ez az agyába még nem jutott el, a szíve nagyon is megértette – de hát hiába, ha egyszer ő nem hallotta az üzenetet. Valahol a tudatalattija mélyén fogant meg a gondolat. Minél nehezebben jut dűlőre Alphonsine-nal, annál több ideig maradhat vele. És bár már letelt az a pár nap, amit kártérítés címén töltöttek együtt, úgy tűnt, a lánynak sincs ellenére Chat Noir társasága.

Egyre tovább maradtak ki esténként. Az idő végre kezdett tavasziasabbra fordulni, bár néha még mindig hűvös volt. Chat Noir minden egyes alkalommal visszakísérte Alphonsine-t a fogadóhoz, ahol megszállt, és minden egyes alkalommal az utcán állva várta, hogy felgyulladjon a villany a szobájában. Aztán komótosan hazasétált, és egész éjjel ébren feküdt, és újra és újra lejátszotta magában a nap eseményeit. Hallotta a fülében a csilingelő kacagást, látta azt a szívmelengető mosolyt, érezte azt az édeskés virágillatot. Olyan apró részletekre emlékezett vissza, mint amikor Alphonsine levette a kalapját és egy százszorszépet tűzött a hajába; és amikor boldogan forogni kezdett maga körül, mert a tavon a hattyúk megették a kenyérdarabkát, amit bedobott nekik; vagy amikor megragadta Chat Noir kezét és közölte, hogy mennyire szereti az eperfagylaltot; és amikor egy padon ülve ábrándos tekintettel nézte a csillagok százait az égen. És bár alig tudott aludni az emlékek újraélése miatt, egyáltalán nem érezte magát fáradtnak, mitöbb, valami furcsa, eddig ismeretlen energia áradt szét benne, ami soha nem látott érzelmeket ébresztett fel a testében, olyanokat, amiknek sem a valódi forrását, sem pedig a jelentését nem értette.

Egyik este, amikor hazaért, az ajtót még nyitva, a villanyt felkapcsolva, Nathalie-t pedig a pult mögött találta, amint éppen olvasott. Ahogy Chat Noir belépett, felpillantott a magazinjából, s hosszan farkasszemet nézett a férfival. Kis idő múlva újra lefelé fordította a tekintetét, majd még egy kis hallgatás után mélyet sóhajtva megszólalt.

– Ritkán látjuk egymást mostanában. Tudod, nem olyan kellemes, ha egész álló nap csak egy macskával tud kommunikálni az ember. Főleg, hogy most már tényleg befuccsolni látszik az üzlet. Soha egy vevő. És nehogy azt mondd, hogy én ijesztem el őket, mert ha te ülnél a helyemen, még ennyien sem lennének.

Chat Noir egy pillanatig csak pislogott. Nem hitte, hogy Nathalie valaha is komolyra fordítja a szót és szemrehányást tesz. Eddig csak ahhoz az üres fecsegéséhez szokott hozzá.

– Ne haragudj. Sok a munka. – Chat Noir azonban hű maradt szófukarságához.

– Peersze – válaszolt Nathalie enyhe gúnnyal a hangjában, elnyújtva a szót. – Én biztosra vettem, hogy valami kis nőcske után futkorászol.

– Miről beszélsz?

– Láttam, hogy ki van tűzve a képe az asztalod felé. Azt hittem, ennél azért jobb az ízlésed.

– Mégis mi képzelsz? – Chat Noir szemei tágra nyíltak a dühtől és felháborodástól. – Hogy merészeled sértegetni? Még csak nem is ismered! A leghalványabb…

Haragja hirtelen semmivé foszlott, amikor észrevette Nathalie diadalmas arckifejezését.

– Végre képes vagy előásni magadból valami érzelmet! Tudod, milyen régóta várom, hogy ne csak azt a végtelen közönyt áraszd magadból? – Chat Noir értetlen arcát látva nagyot sóhajtott, majd előrébb dőlve a pultra könyökölt. – Olyan lassú a felfogásod, hogy még egy csiga is megirigyelhetne. Noir, te szerelmes vagy.

A férfi összezavarodott ábrázatán felnevetett, s miközben megkerülte a pultot, felhúzta a kabátját, és már ott sem volt. Chat Noir csak megrökönyödve állt egy helyben, s csak percek múltán tért annyira magához, hogy be tudjon botorkálni a szobájába. Mikor teljesen kitisztult a feje, végiggondolta a dolgok állását, és elhatározta, hogy elérkezett az ideje, hogy megtudja végre Alphonsine féltve őrzött titkát.

Az akcióra már másnap sort kerített, amikor egy hangulatos kis kávézóban ültek a folyóparton. Volt egy halovány sejtése, hogy mivel lehet kapcsolatos az elhallgatott információ, ezért abban az irányban kezdett tapogatózni.

– Hogyhogy a fogadóban lakik, Alphonsine? – kérdezett rá mintegy mellékesen, miután a pincér kihozta a süteményeket. – Hol van a családja?

– Tudja, Dominique, ez elég bonyolult egy helyzet – válaszolt a lány, és mintha zavarba jött volna.

– Ugyan, csak nem gondolja, hogy én nem érteném meg? Kérem, Alphonsine! Hátha tudok segíteni – próbálkozott tovább Chat Noir, s elővarázsolta legmegnyerőbb mosolyát. Lassanként kezdett megriadni, és nem merte önmagát adni a lány előtt.

Alphonsine hezitálva bámulta a villáját, majd félénken felpillantott Chat Noirra. Hirtelen kiveszett belőle a játékosság, az önfeledt vidámság. Mintha az csak egy burok lett volna, ahol a valódi énjét rejtegette.

– Nos, nem bánom. Azt hiszem, nem lesz belőle baj, ha ön tud róla. Kiérdemelte a bizalmamat.

Hosszú sóhaj hagyta el az ajkát, majd végül nagy nehezen belefogott a történetbe.

– Anyám kurtizán volt. Amikor terhes lett, megengedték, hogy a szülésig a bordélyházban maradjon, de miután visszanyerte az erejét, kiadták az útját. Néhány szakadt ruhával és egy párnapos csecsemővel, vagyis velem. Sokáig nem volt hová mennie, aztán végül egy nagynénje fogadta be, aki mindig is szerette anyámat. Jól ment a sorunk. – Alphonsine kicsit elhallgatott, a távolba révedt. Majd feleszmélt és folytatta, de a hangja itt már megváltozott. – Aztán anyám két éve megbetegedett. A halála előtt mindent bevallott nekem, és adott egy képet az apámról. Azt állította, csak ő lehet az, mert szerelmes volt belé, ezért akkoriban nem is fogadott másokat. Mondta, hogy keressem meg, és ő majd gondoskodik rólam, ahogy eddig is tette volna, ha tud a dologról.

Alphonsine ismét elhallgatott, keserű tekintettel nézett Chat Noirra, aki némán összpontosítva itta a szavait. A lány fogai között beszívta, aztán újra kifújta a levegőt.

– És én ostoba, hittem neki. Elindultam, hogy felkeressem ezt a férfit, és találtam egy tökéletes harmóniában élő családot. Rájöttem, hogy nem sétálhatok be csak úgy az életébe, ráadásul minden bizonnyal nem is fogadott volna szívesen. Mégis kinek kell egy ilyen… laza erkölcsű nő lánya? – Alphonsine a fejét ingatta, s arckifejezése közben eltökélt lett. – Ezért úgy döntöttem, más módszerhez folyamodom. Munkát vállaltam az egyik hivatalban, és vártam. Nem hiába, ugyanis egy nap pont arra vetette a sors, engem pedig bemutattak neki. Amikor kezet fogtunk, a tenyerembe rejtettem anyám fényképét, és így került hozzá. Soha nem fogom elfelejteni az arcát, ahogy ott állt és megkövülten bámulta a képet. Hihetetlen volt, hogy egy ilyen hatalmas és befolyásos ember képes egy szempillantás alatt így összeomlani. Persze azért ez az állapot nem tartott sokáig. És még aznap behívatott az irodájába, hogy négyszemközt beszélgessünk.

Alphonsine evett egy falatot az epertortájából, komótosan rágott és nyelt. Majd amikor folytatta, furcsa kis mosoly jelent meg az ajkain, ami Chat Noirnak sehogy se tetszett, főleg nem ezen a bájos arcon, de nem tudott rájönni, hogy mégis mi olyan riasztó benne.

– Nem is tudom, mire számítottam, de ő köszönés nélkül belevágott a mondandójába. Rögtön az érdekelte, honnan szereztem a fényképet, és hogy ezzel a zsarolási szándékaimat akartam-e kifejezni. Megdöbbentett, hogy nem fedezett fel egyetlen apró hasonlóságot sem anyám és én köztem, ezért aztán közöltem vele a kegyetlen igazságot. Először csak a hitetlenkedés jött, aztán a felháborodás, a tagadás, míg végül a belenyugvás. Persze annyira azért nem nyugodott bele, hogy rögtön rohanjon haza a feleségéhez, hogy elújságolja, amit hirtelen megtudott. Hogy van még egy lánya, aki… nos, nem rendelkezik kimondottan a megfelelő családi háttérrel.

– Ezt tényleg nem lehet könnyű elviselni – jegyezte meg Chat Noir, ahogy Alphonsine elhallgatott. – Most már értem, miért nem szeret beszélni róla.

– Ó, várjon, Dominique, még nincs vége. A lényeg az, hogy miután kényszeredetten bár, de elfogadta a tényt, ajánlatot tett nekem. Azt mondta, ha békén hagyom és nem próbálom tönkretenni a családját, gondoskodni fog róla, hogy ne szenvedjek hiányt soha semmiből. Azt hitte, engem csak ez motivál. A pénz.

Alphonsine arcán úgy áradt szét az elkeseredettség, hogy Chat Noir szinte hátrahőkölt. Egy része már kezdte bánni, hogy mindenáron tudni akart a lány titkáról, a másik fele azonban kíváncsian várta az események további leforgását.

– Nagyot kellett csalódnia. Közöltem vele, hogy én nem fenyegetni vagy zsarolni jöttem ide, és hogy ne képzelje, hogy némi anyagi biztosítás visszatarthatna engem bármitől. Nem a pénzét akartam, hanem hogy nézzen úgy rám, mint szülő a gyermekére. Erre csak nevetett és kiadta az utamat. Megmondta nekem, hogy soha többé nem akar látni. Visszamentem tehát anyám nagynénjéhez, de mivel nem állt szándékomban sokáig a terhére lenni, beköltöztem a fogadóba, és azóta azt a szobát bérlem. A nyilvánvaló visszautasítás után már nem is próbáltam kapcsolatba lépni az apámmal. Az túl fájdalmas lett volna. – Alphonsine-nak kissé elcsuklott a hangja, ahogy befejezte a mondatot.

– És mi történt ezután? – kérdezte fojtottan Chat Noir. Biztos volt benne, hogy ennél több is rejlik a dolgok mögött.

– Tudomásomra jutott néhány eset, amelyekben apám is jelentős szerepet vállalt. Az emberek adócsalásról, korrupcióról, manipulatív tevékenységekről rebesgettek. Kíváncsi lettem, kérdezősködtem felőle, és minden igaznak bizonyult. Még azt is elképzelhetőnek tartom, hogy nem én vagyok az egyetlen törvénytelen gyermeke. Rengeteg életet tehetett tönkre eddigi munkássága során, pusztán a hataloméhsége miatt. – A lány szemébe hitetlenkedés költözött szavai közben. – Ezért úgy határoztam, hogy mindent kitálalok a sajtónak.

– Bosszúból? – érdeklődött Chat Noir közömbösen, mintha csak az időjárásról csevegnének. Alphonsine-nak azonban elkerekedtek a szemei a döbbenettől.

– Bosszú? – visszhangozta a szót megrökönyödve, mintha most hallotta volna először, hogy ilyen is létezik. – Én nem… én csak… – kétségbeesetten megremegett a szája széle. – Én erre nem is gondoltam…

– Alphonsine! – kiáltotta Chat Noir alaposan meghökkenve. – Alphonsine, kérem, nyugodjon meg! Nem úgy értettem. Nem állt szándékomban megijesztenem vagy összezavarnom. Én… – most már ő is kétségbeesetten kutatott a megfelelő szavak után. – Nagyon sajnálom, nem gondolkodtam.

Chat Noir komoran bámult maga elé, s ezúttal nem az eufória késztette virrasztásra, bár most is Alphonsine-on járt az esze. Még mindig maga előtt látta, amint az önfeledt mosoly elkeseredett szomorúságba fordul. Tudta már, hogy a lány tényleg hihetetlenül naiv, és hajlamos csak a jót feltételezni másokról, még akkor is, ha abból egy szemernyi sincs bennünk. Mindig önzetlenül cselekedett, mert ő ezt tartotta helyesnek. Szándékosan soha nem ártott volna senkinek, és így, hogy a kezében volt a lehető leghatékonyabb fegyver, sem gondolt a bosszúállásra egy pillanat erejéig se. Tetteit csupán igazságérzete és hatalmas szíve befolyásolta, s pont emiatt került a veszély árnyékába – és egy bérgyilkos hálójába.

Gregoir Vuillament valószínűleg megneszelhette Alphonsine szándékait, de az is lehet, hogy mindvégig figyeltette. Lényeg a lényeg, a férfi bizonyára nem kételkedett a lány eltökéltségében, vagy hogy valamiféle csoda folytán letesz még a terveiről. Így hát mi lett volna ennél is kézenfekvőbb megoldás, mint hogy elteteti láb alól? És vonakodva bár, de Chat Noir is elismerte a dolog ésszerűségét. Mégis ki ne akarná megóvni teljes erejével a családját vagy a pozícióját, esetleg mindkettőt? Egy olyan kis ár, mint egy jelentéktelen ember halála semmi a minden elvesztéséhez képest.

Így aztán, Alphonsine személyiségét most már tökéletesen feltérképezve, Chat Noir tisztában volt vele, hogy a lányt lebeszélni lehetetlen vállalkozásnak bizonyulna. Ő azonban mégis megpróbálta.

– Sajnálom, de már döntöttem – mosolygott Alphonsine a férfi kérlelésére. – Most, hogy tudomást szereztem mindenről, a lelkiismeretem nem engedné, hogy visszalépjek és magamra gondoljak. Nem hunyhatok szemet a dolgok felett, mert az egyenlő lenne a bűnrészességgel.

– De ezzel a saját életét teheti tönkre – kötötte az ebet a karóhoz Chat Noir. – Mindent elveszíthet.

– Én ezt mind nagyon jól tudom, de most nem annak van itt az ideje, hogy önzőn viselkedjek. – Alphonsine-on látszott, hogy tántoríthatatlan. – Az én életem meg különben sem ér annyit. Nincs vesztenivalóm.

– Miért olyan biztos ebben? – Chat Noir lassan könyörgőre fogta. – Ilyen egyszerűen eldobna mindent? Miért nem gondol a barátaira, az ismerőseire? Azokra, akiket szeret és akik szeretik? Ez talán nevezhető önzetlenségnek? Miért… – A férfi nagyot nyelt, s gombócot érzett a torkában. Soha egy percre se hitte volna, hogy valaha ilyen kétségbeesetten fog küzdeni egy másik emberért. Főleg arra nem számított, hogy még a saját érzéseit is képes lesz felfedni az illető előtt az ügy érdekében. – Miért nem gondol rám?

– Kérem, Dominique, bocsásson meg! – suttogta Alphonsine, s szemeiben könnyek csillantak. – Bocsásson meg, ha ezzel fájdalmat okozok önnek. De meg kell értenie, hogy most már nem visszakozhatok. És ne aggódjon – tette hozzá kis mosollyal az arcán –, nem fogok meghalni. Nem öngyilkosságot készülök elkövetni. Itt leszek az után is, hogy elintéztem, amit el kell intéznem.

Chat Noir, bár tudta, hogy próbálkozása eleve kudarcra volt ítélve, teljesen magába zuhant. Minden reménye, hogy megmentheti még a lány életét, szertefoszlott. Tisztában volt vele, hogy nem maradt más választása, meg kell ölnie Alphonsine de Bergeracot. Hiszen a megbízó kívánsága minden esetben előnyt élvezett, a körülményektől függetlenül. A tökéletes gyilkosnak nem lehettek érzelmei, Chat Noir viszont mégis engedett a csábításnak, hagyta, hogy a célpont behálózza, még ha tudtán kívül is. És most meg kellett fizetnie a hibáiért, és nem számított, milyen magas volt az ár.

A fogadóba így már a kész tervvel érkezett meg. Erőszakkal elnyomta az érzéseit, s belefogott a színjátékba. Akármennyire esett is nehezére a dolog, ezúttal már nem engedhette meg magának, hogy bármit is felfedjen Alphonsine előtt. Kifogástalanul udvariasan viselkedett, ám mindezt csupán az álca kedvéért tette. Amikor Alphonsine óvatosan megkérdezte, hogy jól érzi-e magát, mosolyogva biztosította róla, hogy remekül van. De közben valahol a szíve legmélyén egy aprócska kis emóció dörömbölt kétségbeesetten, bár semmi esélye nem volt rá, hogy áttörje a zárat, melynek a kulcsát Chat Noir messzire elhajította. Így hát csak reszketett és zokogott az alig-alig pislákoló fényben, mert tudta, mennyire közel már a vég.

Chat Noir még Alphonsine érkezése előtt beleöntötte a lány kávéjába a kis adag saját kezűleg kifejlesztett kábítószert. A búcsúlevél ott lapult a kabátzsebében. Ennek csak a tartalmát írta ő, a többit egy régi ismerőse intézte, akit még előző nap este keresett fel. A jellegtelen arcú és külsejű Perac az álcázás nagymestere volt és hamisítással foglalkozott, így Chat Noir gyakran fordult hozzá megbízásai során. A fickó készítette el a levelet, a kézírást egy Alphonsine által lefirkantott jegyzetről másolta. Chat Noir a borítékot annak a bizonyos Dominique Lacournak címezte, akit Alphonsine két héttel ezelőtt ismert meg egy jól megrendezett véletlen során. Mert mégis ki máshoz szólhattak volna a lány utolsó szavai? Az apjához? Nem valószínű. Az anyja nagynénjéhez? Neki sosem számolt be felfedezéseiről, ezért jobbnak látta volna később sem a tudomására hozni a dolgokat. Így hát maradt Dominique, vagyis Chat Noir.

Miközben ott ültek egymással szemben, a kábítószer lassan kezdte kifejteni a hatását. Alphonsine érezte, ahogy a látása kezd elhomályosulni, a feje szédült, a világ forgott körülötte.

– Dominique, megbocsátana, kérem? – állt fel lassan, de rögtön meg is kellett támaszkodnia az asztalon, hogy el ne essen. – Nem érzem magam túl jól.

– Felkísérem a szobájába – emelkedett fel Chat Noir, a hangjában aggodalom bujkált. Alphonsine tiltakozni próbált, de mivel alig állt a lábán, hagyta, hogy a férfi átfogja a derekát és a lépcső felé vezesse. – Kérem, hozzon a hölgy szobájába egy pohár tejet! – szólt még oda elhaladtában a pincérnek.

Az emeleten benyitott az ajtón, s az ágyhoz segítette Alphonsine-t. Egy perc múlva a pincér kopogott, és átadta a poharat Chat Noirnak, aki a kis éjjeliszekrényre helyezte a tálcát. Miután becsukta az ajtót, az ágy mellé térdelt.

– Tehetek önért valamit? – kérdezte lágyan.

Alphonsine zavaros szemmel nézett rá, de nem szólt semmit. Chat Noir felállt és a pohárért nyúlt, majd előhúzott a zsebéből egy üvegcsét. A tartalmát a tejbe öntötte, s odanyújtotta a lánynak.

– Mi az, amit beletett? – kérdezte Alphonsine bizonytalan hangon.

– Egy ártalmatlan kis gyógyszer. Mindig van nálam, arra az esetre, ha megfájdulna a fejem – hazudta gondolkodás nélkül Chat Noir, kedves mosollyal az arcán. Alphonsine végül elvette a poharat, s az utolsó cseppig kiitta a tartalmát. – Szép álmokat, kedvesem.

– Köszönöm, Dominique… – suttogta a lány, s lassan lehunyta a szemét.

Chat Noir az éjjeliszekrényre tette az üres poharat és az üvegcsét, majd mellécsúsztatta a búcsúlevelet. A kis fiola valójában egy igen erős altatót tartalmazott, ami ebben a dózisban bizony halálhoz vezetett. Chat Noir figyelte, ahogy a lány mellkasa lassan emelkedik és süllyed. Olyan békésen feküdt ott, mintha nem is most indult volna meg a halálhoz vezető ösvényen. Nyugodt arcán még mindig ott ragyogott egy halovány mosoly utolsó pillanatainak a fénye, s ettől az apróságtól szebbnek tetszett, mint valaha.

– Alphonsine, ma belle; sont des mots qui vont très bien ensemble. Szépségedet még a halál sem tudta elvenni. – Chat Noir elhallgatott, megnyalta kiszáradt ajkát, s nehézkesen nyelt egyet. – Még annyit akarok mondani… hogy szeretlek. Beléd szerettem. És kérlek, bocsáss meg. Mindenért.

Azzal elszakította tekintetét a lány arcától. Hátat fordított az ágynak, becsukta maga mögött az ajtót, a kulcsot, ami mellesleg belül volt, rövid bíbelődés után elfordította, aztán indult le a lépcsőn, kilépett a fogadóból, de nem állt meg, nem nézett vissza egyetlen egyszer sem. Minden egyes lépés megtételével egyre jobban érezte, hogy szívéből lassan kihuny az átmeneti fény, az ideiglenes melegség eltünedezik, teret hagyva ezzel a fagynak és a sötétségnek, hogy visszahódíthassák ősi hatalmukat, és új, elsöprő erővel uralkodjanak mindenek felett.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés