Julie Olivier

Hóvirág

Ahogy becsukódik mögöttem az ajtó és a sofőr a gázra tapos, megértem, hogy most már végig kell csinálnom. A busz befordult a sarkon – nem rohanhatok utána, hogy várjanak, nekem ez mégse megy, vissza akarok lépni. Hiszen már így is hetek óta halogatom a dolgot, de akármennyit ülök is felette, lassanként a kifogásaim is egyre erőltetettebbek, és semmi sem változtat a tényen, hogy van, amit egy idő után muszáj elengedni. És hiába várok az újra, ami kiváltja a bennem keletkezett űrt, amíg le nem zárom ezt az ügyet, tehetetlen leszek.

A lábam még mindig reszket egy kicsit, mikor elindulok az utcán a park felé. Régen mennyit jártam erre! Ha jól emlékszem, talán még csukott szemmel is el tudtam jutni odáig, úgy ismertem az utat. De most? Összeszoruló gyomorral egyre csak az utcatáblákat figyelem, hogy biztos jó irányba haladok-e. Minduntalan belelépek a macskakövek közötti nagyobb repedésekbe, amiket egykor mindig ösztönösen átugrottam. És úgy tíz perc séta után kezdek elgondolkodni azon, hogy talán mégis rossz felé tartok, és sosem fogok odaérni a parkhoz. Tényleg aggódom, de egyben kissé meg is könnyebbülök – ha már elfelejtettem a pontos utat, akár haza is mehetnék, mert ez csak azt mutathatja, hogy továbbléptem. Ó, bár így volna! Mennyivel egyszerűbb is lenne, ha nem kötne semmi ehhez a helyhez, ha el tudnám temetni magamban mindazt, amit eddig még nem sikerült.

De alig villannak át ezek a fejemben, ismerős kép kerül a látóterembe – és minden úgy szakad rám, hogy tényleg azt hiszem, menten elrohanok. Pár másodpercig csak álldogálok az út túloldalát méregetve, de végül mégis nekilódulok. A kapu előtt még egyszer körültekintek a rég nem látott dolgokon. Minden annyira kedves volt számomra valamikor. A rozsdás drótkerítés. A lassan már rügyező fák. A nyikorgó hinták. Az éhenkórász kóbor macskák. A korhadt padok. Ezek egyikére telepszem le, és szinte hozzáláncolom magam, hogy még véletlenül se próbáljak megszökni. Aztán hagyom, hogy megrohanjanak az emlékek.

A kattogás most már tényleg nagyon idegesített. Szinte pontosan félpercenként hallottam meg, hol távolabbról, hol a közvetlen közelemből. Mintha valaki direkt engem fényképezett volna, hogy lássa, vajon a méltán hírhedt Bianca Anderson tényleg olyan könnyen húzza-e fel magát, mint ahogy azt mindenki terjeszti. Mert akkor csalódni kell. Senki kedvéért nem fogok felrobbanni, hogy jó címlapsztorit csinálhassanak belőlem a suliújságban. Abból már készült bőven elég az elmúlt évek során.

Azonban nagy valószínűséggel nem voltam képes kontrollálni az indulataimat. Amint újra hallottam, hogy kattan a gép mögöttem, felpattantam, és a padon keresztülugorva landoltam a paparazzo előtt. Illetve… nem pont előtte. Nem tudtam megfelelően bemérni a hang távolságát, azt hittem messzebb áll tőlem. Most meg mit csodálkoztok? Atléta vagyok, nem valami zenei zseni edzett hallással. Egyenesen a srác – mert természetesen srác volt – mellkasának zuhantam. A fényképezőgép kirepült a kezéből, majd miután mindketten a földön kötöttünk ki, éreztem, ahogy pont a fejem búbjára érkezik vissza a gravitáció jóvoltából.

– Most ennek örülhetek, vagy mégis inkább fontolgassam a menekülést? – hallottam egy váratlanul kellemes hangot, mire felemeltem a tekintetemet, és teljesen ledöbbentem. A srác mosolygott. De nem csak a szája, ahogy az általában a fiúknál lenni szokott, ha abban a gyönyörben részesülhetnek, hogy velem beszélgethetnek, hanem a szeme is. Ami kísértetiesen hasonlított az enyémre, főleg a szinte fehér, áttetsző kék színe. – Már ha elengedsz.

– Ne haragudj – mondtam végül, miközben feltápászkodtam. Aztán a nélkül, hogy bármi egyebet szóltam is volna, hátat fordítottam neki. És azt kell mondjam, tényleg jobb lett volna, ha ott helyben fogom magam és hazamegyek. Nem kellett volna visszanéznem rá, mert a mosolyától elgyengültem. De valamilyen szinten azért imponált is nekem a dolog. Ahogy belenézett a szemembe, meg az a magabiztosság, ahogy érezte, megnyert magának.

Amikor elváltunk, egy cetlit nyomott a kezembe. Kíváncsian olvastam el a szálkás, levegős betűkkel írt szöveget, de hiába vártam szép és romantikus szavakat. A papírdarabon egy telefonszámon, egy dátumon és egy helyszínen kívül nem állt az égvilágon semmi más.

– Te komolyan így hívsz randira egy lányt? – kiáltottam utána. – És el is várod, hogy megjelenjek? Mégis kinek képzeled magad? Azért mindennek van határa!

De ő csak megfordult és felöltötte azt a magabiztos mosolyát. Nem mondott többet pár szónál, de azt hiszem, sikerült meggyőznie konok fejemet. – Tudom, hogy ott leszel.

Gyereksírás riaszt fel képzeletemből. Körülnézek, miközben próbálok életet lehelni a mozdulatlanságtól elgémberedett végtagjaimba, és valahogy csak sikerül megtalálnom a hang forrását. Egy kislány ül a homokozóban, és torkaszakadtából bömböl, mintha a világ dőlt volna össze. Köré sereglenek a felnőttek meg a többi gyerek, próbálják vigasztalni, de csak nem segít semmi. Felállok, hogy magam mögött hagyjam a számomra igenis elborzasztó látványt – meg persze hogy felkeressem következő célállomásomat. Erősen töröm a fejem, hogy mi zavart annyira a sírásban, de csak nem sikerül rájönnöm. Inkább nekilódulok, hogy addig se kelljen gondolkoznom, és rohanok ki a parkból, végig az utcán, majd miután befordulok egy sarkon, amit már elég távolinak ítélek, kifújom magam. Várom, hogy kitisztuljon a köd az agyamból, mire érkezik is a villámcsapás.

Hát persze. Biztos azért nem jöttem rá, mert olyan nyilvánvaló. Hiszen amikor megpillantottam a síró kislányt, mintha saját magamat láttam volna. Belülről. Mert vagyok azért annyira felnőtt, ha csak egy apró részletben is, hogy ne ilyen gyerekes módon fejezzem ki az érzéseimet. De a lelkem mélyén zokogok, és jelen pillanatban fogalmam sincs, hogyan állíthatnám meg a könnyeket.

Mikor újból felpillantok, meglepődve veszem észre, hogy máris megérkeztem. A mozihoz, ahol sosem adnak filmet szinkronizálva, csak feliratosan, ahol nem kapható más, csak pop-corn és szénsavas narancslé, és ahol sosincs egyetlen undorító magatartású vadállat se – sem eladóként, sem látogatóként. És ez az a hely, ahol végül az első hivatalos randinkat töltöttük. Persze nem minden buktató nélkül.

Szoknya. Miért kellett pont szoknyát vennem? Nem gondoltam volna, hogy most az egyszer bejön a meteorológusok jóslata, és tényleg fagyni fog. Tisztára úgy éreztem magam ebben az öltözékben, mintha valami számító kis liba lennék. És tudtam, hogy mindenki ezt is fogja rólam gondolni kivétel nélkül. Mert mi másért tenné ki magát valaki ennek a farkasordító hidegnek, ha nem azért, hogy még jobban bejöjjön egy pasinak? Ráadásul ahogy most kinézek, akár a homlokomra is ragaszthattam volna neonfényű betűkkel, hogy Bianca Andersont bárki megkaphatja. Méghozzá vagy tizenöt perccel korábban is érkeztem.

– Kit látnak szemeim? – szólalt meg mögöttem az a magabiztos hang, amire, akármennyire is próbáltam nem úgy tenni, azonnal reagált a testem. Jókora gyomorrándulással. – Szóval tényleg eljöttél.

Azzal végigmért, s némi zavar jelent meg a szemében. De javára legyen mondva, sikerült humorral felfognia.

– Hát igen, a beígért szolgáltatást teljesíteni kell – nevettem kényszeredetten. Nekem nem ment jól a viccelődés. És azt hiszem, ezzel el is rontottam a légkört, mert ezután mindketten távolságtartóan és visszafogottan viselkedtünk. Csak ültünk egymás mellett a kék bársonyhuzatos fotelekben, rágcsáltuk a pop-cornt, ittuk a szénsavas narancslevet, és néha olyan sokatmondó megjegyzéseket ejtettünk el, mint hogy „asszem, ezt a sort rosszul fordították” vagy „már megint milyen hülyén reagálta le ezt a helyzetet”.

És itt tényleg úgy gondoltam, hogy ennyi volt, vége. Nincs több lehetőség.

Ott is hagyom a mozit anélkül, hogy bemennék. Nem érdekes, hogy most mit találnék bent, mert igazából az utána következő esemény volt jelentős. Ez csak elvezetett hozzá, némi keserű ízzel rontva ugyan a habos torta mézét. És ebből már tudunk is valamit a következő helyszínről.

A cukrászda pár sarokkal arrébb helyezkedik el a mozitól. Elég népszerű hely, ráadásul közel van a körzeti gimnáziumhoz, ahonnan a diákok gyakran átugranak még akár tanítási időben is. Betévednek ide emellett ifjú művészlelkek is, hogy nyugodtan elmélkedhessenek legújabb alkotásaikon. Erre a helyre ültünk hát be mi ketten a közös filmezés katasztrófája végeztével.

Nem nézett a szemembe. Már úgy félórája itt gubbasztunk az egyik sarokban, és alig szóltunk egymáshoz. Kerülte a pillantásomat, inkább a kertben álló fa hófödte ágait bámulta. Vajon tényleg ennyire visszataszítónak talált? Tényleg kezdte azt hinni, hogy bárkivel elmennék bárhová? Ezt én magam sem tudtam, hiszen nem adódott túl sok alkalmam, hogy kipróbálhassam. Lehet, hogy nem akarta elsőre elhinni a pletykákat, most viszont mégis úgy gondolja, hogy mindenki csak az igazat mondta rólam. És akkor én hogy jöhetnék ahhoz, hogy megcáfoljam a pletykákat? Hiszen ennél jobban meg se bizonyosodhatott volna a valóságtartalmukról.

Végül úgy döntöttem, nem érdekel. Ha ő is csak a pletyka alapján ítél, csak tessék. Fogtam magam, felálltam, és odamentem a pulthoz fizetni. Nem fordultam meg az ajtóban, nem akartam tudni, milyen érzelem tükröződhet az arcán – csalódottság, káröröm vagy megkönnyebbülés. Nem is figyeltem, merre tartok, csak mentem előre, mint aki se nem lát, se nem hall.

Aztán egyszer csak valaki megragadta a kezemet. A hirtelen érintéstől megriadtam, le akartam rázni magamról az illetőt, de ő túl erős volt. És megszólalt.

– Ezt most miért kaptam?

A hangja megbántottan csengett, ami megdöbbentett. Kapkodva magyarázni kezdtem valamit összevissza, hogy nem is tudom, mi történt, de úgy vettem észre, nem élvezi különösebben a társaságomat. Hogy azt hiszem, jobb lett volna, ha ebbe inkább bele se fogunk. Mi jó sülhet ki belőle még ezek után, hogy sikerült így leégetnem magam előtte? Nem tudom, mi volt rólam az első benyomása, de most már biztos, hogy a legrosszabbat feltételezi. És tényleg nem zavart volna, ha akkor megköszöni az estét és elhúzza a csíkot.

De nem így történt.

Bámulom a cukrászda kirakatában a mázas tortákat, majd hirtelen elhatározással megkerülöm az épületet. A fal mentén épphogy be tudok lesni az udvarra, ahol a nagy platánfa áll. Ezúttal azonban hó helyett az ágain picike hajtások virítanak, arra várva, hogy a nap éltető sugarai elérjenek hozzájuk. És erre én is várok. Várom, hogy felmelegítsenek, hogy megolvasszák a téli havat, mely még hetekkel ezelőtt rakódott le a vállamon és halmozódott fel a szívemben.

Egy utolsó pillantás erejéig még bekukkantok a résen, majd elengedem a tekintetemmel a fát, a tortákat, az épületet, mindent. Vajon ilyen könnyű lesz egyszer lélekben is hátrahagyni az emlékeket? Kötve hiszem. Még nagyon, nagyon sokáig itt lesznek beleivódva minden egyes csontomba, a húsomba, a bőrömbe, és vagy elmúlik lassanként a fájdalom, vagy szétszaggat belülről. Most még itt imbolygok a kettő között, és ki tudja, melyik irányba billentenek majd ki a sors további csapásai.

Ahogy egyre közeledek a végső állomás felé, úgy tölt el egyre inkább az elégedetlenség. Ha ezt a körmenetet direkt arra szerveztem, hogy segítsen feldolgozni az emlékeket, miért érzem magam még sokkal szánalmasabban, mint előtte? Akkor tényleg jogosan féltem? Lehet, hogy van a dolognak hátulütője is – vagy inkább két lehetséges végeredménnyel kell számolni. Az egyik, hogy helyreáll a lelki békém, és folytatok mindent úgy, mintha mi se történt volna. A másik viszont… igen, ezzel kockáztatom azt, hogy tönkreteszem mindazt a kevéske nyugalmat, ami még maradt az eset után. És kezdek attól tartani, hogy most ezen az úton haladok.

Elérek a kapuhoz. Még égnek a lámpák, ki van világítva az egész vidámpark, ezért habozás nélkül a pénztárhoz lépek.

– Hatóra után már nem kell belépőt fizetni – közli velem a lány az üveg mögött. – Hány jegyet kérsz?

– Csak az óriáskerékre akarok felülni.

Figyeltem a kabinból az egyre zsugorodó tájat, miközben az ujjainkat szorosan összekulcsoltuk. A húsz percnek még a fele sem telt el, így hát boldogan dúskáltam az előttem álló csodás kilátáshoz fűzött reményeimben. Amikor lent mászkálunk a városban, gyakran észre se vesszük, mi vesz körül minket, elsiklunk a részletek felett. Innen fentről látszik csak igazán, hogy mi az, amire tényleg érdemes egy kis figyelmet szentelni. Mert – bocs, hogy ilyen toposzokkal jövök – arra sosem sikerül ráakadnunk, ami ott van közvetlenül a szemünk előtt.

– Bianca – törte meg a csendet a hangja. Elmosolyodtam, ahogy a nevemet meghallottam a szájából.

– Igen? – halkan kérdeztem vissza, mert még mindig a varázs hatása alatt álltam.

– Ha hirtelen eltűnnék az életedből egyetlen szó nélkül – kezdte, minden egyes szót alaposan megemésztve –, várnál rám? Reménykednél benne, hogy egyszer még újra láthatsz? Mindegy, mennyi idő telik is el közben?

– Hm, ki tudja – sóhajtottam, majd azon nyomban el is vigyorodtam. – Még szép! Miért, mit gondoltál? Hogy majd olyan könnyű lesz elfeledkezni rólad?

Összeszorította állkapcsát, és nem nézett rám. Fogalmam sem volt, akkor éppen mi játszódott le benne. Talán kis híján elsírta magát? Vagy nem ütöttem meg az elvárt szintet? Akkor azonban nem is foglalkoztam vele túl sokat – túl boldog, túl felhőtlen voltam ahhoz, hogy szomorú dolgokon gondolkozzam.

Az óriáskerék még most is ugyanúgy néz ki, ugyanolyan hívogatóan tekint rám, mint egykoron. Sem a piros kabinok, sem a fekete padok, szinte semmi sem változott – kivéve a kezelőjét. A srác körülbelül velem lehet egykorú, és sajnos kénytelen vagyok rájönni, hogy ismerem.

– Bianca! Hogyhogy itt találkozunk?

– Csak úgy beugrottam. – Semmi kedvem beszélgetni vele, ezért próbálok a lehető legbarátságtalanabb lenni.

– Nemsokára zárunk. Utána elmehetnénk valahova ketten. – Ki nem nézné belőle az ember, hogy ennyire nyomulós. Ahhoz képest, hogy milyen egy nyápic alak. Megpróbálom, tényleg megpróbálom kedvesen visszautasítani, de már túl kimerült vagyok hozzá érzelmileg. – Á, értem. Jaj, Bianca, ne mondd, hogy még mindig gyászolsz! Már több mint egy hónapja nyoma sincs! Nem ad magáról életjelet! Még mindig várod? Még mindig azt hiszed, hogy visszajön hozzád? Ezt adta neked? A híres reményt?

Ha arra apellál, hogy tanúja legyen Bianca Anderson híres kitörései egyikének, jó helyen keresgél.

– És akkor mi van?! Különben is, mi közöd hozzá?! Ő százszor jobb ember nálad! Bárkinél százszor jobb ember! Ne merészeld többet sértegetni!

Azzal bevágódok a legközelebbi kabinba, és magamra csapom az ajtaját. Mikor vége az útnak, többé-kevésbé már lehiggadtam, de még így is köszönés nélkül távozom.

Nem tudom, hogy és mikor értem haza, de amikor kinyitom a szemem, a konyhaasztalra borulva találom magam. A pillantásom először rögtön a faliórára téved, de szinte azonnal el is felejtem, hány óra van. Ködös tekintettel végignézek a lakáson, majd a szemem megakad egy váza virágon, ami újabb emlékeket ébreszt bennem.

Kéz a kézben sétáltunk át a hídon, s közben mindig találtunk egy témát, amit addig még nem beszéltünk ki eléggé. Most valahogy a virágokra terelődött a szó.

– Az én kedvencem a hóvirág – mondta egyszerűen, mintha mi sem lenne ennél természetesebb. – Tudod, a hóvirág egyrészt olyan tiszta. Nincs bemocskolva. Azt is szeretem még benne, hogy a hó alól is képes előbukkanni. Átvészeli a hideget, kitart amellett, ami számára úgymond fontos. Hirdeti a tavaszt, de nekem nem csak azt. Azt üzeni, hogy van még remény, hogy ne féljünk, ne aggódjunk, mert még jönnek a jobb idők, és elűzik a fájdalmat meg a bánatot. Nekem ezt jelenti a hóvirág. És én remélni is fogok, ameddig csak bírom ép ésszel.

Bámulom a kis csokor hóvirágot a vázában, és a mai nap folyamán most először könnyek szöknek a szemembe. Nem érdekel, hogy került ide, de csakis azért tett így valaki, hogy reményt adjon nekem. Mert tudta, hogy ez az egyetlen dolog, ami még felélesztheti bennem mindazt, amit már félig-meddig eltemettem. Az érzéseimet. Ezek után már tényleg nem adhatom fel. És akármi történjék is, én itt leszek. És reménykedem, ameddig csak bírom ép ésszel. Mert nincs mit lezárnom, és még nem érkezett el az ideje annak a bizonyos újnak. Nem engedhetem el addig, amíg meg nem bizonyosodtam mindenről. És ha már azzal is végeztem, nem fogok többé félni se a magánytól, se semmitől.

Mert én itt leszek, és várni foglak.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés