Julie Olivier

Égesd el és felejts

Engedjétek meg, hogy elmeséljek nektek egy történetet. Nem fogom azt állítani, hogy szóról szóra igaz, azt rábízom a kedves olvasóra, hogy e felől véleményt alkosson. Mindenesetre remélem, hogy ő is ugyanolyan szépnek találja, akárcsak én.

Történetünk egy tizenhét éves fiúval, konkrétabban Christopher Martinezzel veszi kezdetét, aki egy péntek délután éppen a hátizsákja tartalmát ellenőrizte egy Sant’alba nevű kis településen. Joggal kérdezheti az olvasó, hogy vajon hova indulna egy tizenéves srác a hétvégét megelőző estén, ha nem bulizni, és azt mondanám, igaza is van. Azonban Chris aznap nem azért szándékozott elmenni otthonról, hogy egy kocsmában igya magát holtrészegre. Pedig győzködték többen is, hogy csatlakozzon hozzájuk, de ő meglepő módon nemet mondott a meghívásokra. Méghozzá jó oka is volt rá, azon felül, hogy per pillanat kedvet se nagyon érzett a bulizáshoz.

Ugyanis Chris a kórházba igyekezett. Nem vizsgálatra, hanem hogy meglátogassa nagyapját, aki már hetek óta bent feküdt. A szülei mindig találtak valami kifogást, hogy ne kelljen beautózniuk Brookhill Citybe, Chris viszont nem volt ilyen könnyen eltántorítható. Mit neki hetente az a tizennyolc mérföld? Lehet, hogy más teherként értelmezte volna, de számára a hétköznapok szürkeségéből való kiszabadulást jelentette. De miért pont ebben találta meg a kikapcsolódás varázsát? Azonnal visszatérünk rá.

Chris még nem kapott saját kocsit, a szüleiét nem akarta használni, buszozni meg egyenesen gyűlölt, így hát maradt a vonat, mint lehetséges közlekedési eszköz. Bérlete volt, ha már úgyis annyit utazott. Az igazat megvallva, szeretett vonatozni. Nézni az elsuhanó tájakat, az erdőket, a szántóföldeket, a városokat. Egyedül azt tartotta sajnálatosnak, hogy az út mindössze egy félórába telt.

A Brookhill City-i vasútállomástól tizenöt percet kellett sétálnia a kórházig. A recepción már jól ismerték a sok látogatásnak köszönhetően, így most is kedvesen üdvözölték. Tudta már a járást, hogy mit hol talál meg, nem tartott igényt külön útbaigazításra, hogy eljuthasson az italautomatához. Azt sem kérdezte meg, hanyadikon keresse a belgyógyászatot, céltudatosan indult fel a lépcsőn (mert a liftben klausztrofóbiája volt). A legmeglepőbb dolog akkor érte, mikor egy pohár cukormentes kávéval a kezében mit sem sejtve belépett a nagyapja számára fenntartott szobába.

Ahogy Chris kinyitotta az ajtót, elsőként nagyapja pergamenszerű, ráncos arca, hófehér haja és örökké ragyogó, porcelán kék szeme esett a látóterébe. Az öregember szája mosolyra húzódott, ahogy észrevette unokáját. A fiú beljebb ment, hogy üdvözölje, ám ekkor tekintete valami szokatlanon akadt meg a megszokott dolgok között.

Nagyapja ágya szélén ugyanis egy lány ült.

Hatalmas szemeivel Christ bámulta, aki döbbenetében leesett állal meredt vissza rá. Mit kereshet itt egy ilyen fiatal és ilyen szép lány? Lehetett vagy tizennégy-tizenöt éves, fekete haja és tejeskávé színű bőre volt. De nem szólt egy szót sem, csak pislogott némán.

– Hát te meg… ki vagy? – kérdezte Chris, meglepetésében a faragatlanság iránt táplált mindennemű ellenszenvéről megfeledkezve. Mikor aztán a lány kissé hátrahőkölt, udvariasabban is megismételte. – Ne haragudj, de mi még nem találkoztunk. Hogy hívnak?

A lány félrebillentette a fejét, s kiismerhetetlen pillantást vetett a fiú nagyapjára. De végre megszólalt, a vártnál jóval mélyebb hangon.

– Valentina vagyok. Valentina Lopez.

– Itt lakik Brookhill Cityben – szólt közbe az öreg, megkímélve ezzel Christ a további kérdezősködéstől. – Davetonban. A nagymamája még általánosban volt osztálytársam. Kedves tőle, hogy még ennyi év után is emlékszik rám. Csodálkoztam is, mikor beállított hozzám a kisunokája.

– Hát – kezdte Chris, lassanként felocsúdva döbbenetéből –, most már legalább tudom, miért mondtad, hogy nem unatkozol. De azért csodálom, hogy egyszer sem futottunk még össze.

Valentina csak mosolygott. Nagyon szép mosolya volt, és ahogy egyre jobban kiszélesedett, láthatóvá vált szinte az összes foga.

– Megesik. És ha már itt tartunk, téged hogy hívnak?

– Chris – érkezett a tömör válasz, a fiú pedig hirtelen szörnyen butának érezte magát. Tizenhét évesen így leblokkolni egy lány közelében? Kérem, ez azért szégyen.

– Jaj, fiam, ne legyél már ilyen tuskó! – korholta a nagyapja. – Valentina kedvesem, ő itt Christopher Martinez, az unokám Szegénykém nem egy nagy társasági lény.

Chris nem válaszolt, csak a vállát vonogatta, mert tisztában volt vele, hogy nagyapjának igaza van. Sosem lelte szórakozását az esti kocsmázásokban a haverokkal, és buliba se nagyon járt el, csak legfeljebb jelentős szülinapok vagy szilveszter alakalmából. Nem ivott, nem dohányzott, nem füvezett. Chris sokkal inkább olvasni szeretett. Műfajra és műnemre tekintet nélkül szinte mindent elolvasott. Hogyha a kezébe került egy könyv, percek múltán úgy belemerült, hogy az égvilágon senki, de senki fel nem tudta riasztani az saját maga kis világából egészen addig, míg be nem fejezte. (Vagy meg nem unta. De ez a lehetőség nagy valószínűséggel ki is zárható.) Régebben gyakran cikizték miatta az osztálytársai, de – mit nem mondjak – legjobb tanuló lévén volt némi hatalma a többiek felett.

Másik nagy hobbija, mint az már sejthető, a vonatozás volt. Ha úgy tartotta kedve, csak felült egy szerelvényre, elment valameddig, ott leszállt, sétált egyet, majd hazament. Órákig el tudta magát ezzel szórakoztatni. Olvasgatta a fülkék oldalára, az ülésekre, az ablakokra firkantott üzeneteket, s néha még ő is hagyott valami kis jelzést arról, hogy ott járt.

És most érkeztünk el ahhoz a ponthoz, ahol mindez összekapcsolódik a nagyapjával. Ugyanis ő szerettette meg Chrisszel mind az olvasást, mind a vonatozást. Ő maga nyugdíj előtt egy hírhedt hetilap hírhedt újságírójaként működött, amelyben szigorú kritikával illetett mindent, amit csak közzétenni engedtek. Otthon volt a témában, így hát nem is csoda, hogy amit fontosnak tartott, mind megismertette unokájával, aki példaképként tekintett nagyapjára. Az öreg emellett gyakran vitte világot látni Christ. Hamar észrevette, hogy a fiú képtelen buszra szállni, mert szinte azonnal rosszul lesz, az autót meg ő titulálta „felesleges ostobaságnak” és „környezetszennyező luxuscikknek”, ezért hát maradt nekik a vonat. Véleménye szerint azzal is ugyanolyan gyorsan és könnyen el lehetett jutni mindenhova, mint bármi egyéb közlekedési eszközzel.

Mellesleg a nagyapja volt az egyetlen, aki Christophernek szólíthatta Christ úgy, hogy megúszott egy kimondottan ronda grimaszt – mert Chris, maga se tudta miért, utálta a keresztnevét.

És miközben én kiselőadást tartottam, a fiú nagyapja mesélt. A történet, szóljon bármiről, egyszerűen mindenkit magával ragadott. A lány nevetett, a legapróbb dolgokra is rákérdezett – őt tényleg lenyűgözte. Chris viszont csak ült, szórakozottan bámult ki a fejéből, és közben azon tűnődött, hogy vajon miért látja olyan ragyogónak Valentinát, amikor nem süt be a nap az ablakon.

A Christopher Martinezzel való találkozásunk óta nagy ugrást tettünk az időben, pontosabban egy hetet. Nyugalom, kedves olvasó, nem mulasztottunk el semmi lényegeset – mégis ki kíváncsi arra, hogy Chris iskolába jár? ő maga nem, és mi is láttunk, látunk és fogunk is látni eleget –, igazából még csak most kezdődik el minden. Vagy még sincs annyira igazam, mint gondoltam? Talán egy fontos eseményről mégis lemaradtunk, ezért kérem elnézéseteket.

A találkozásukat követő pénteken Chris azzal állt Valentina elé, hogy szeretne neki mutatni valamit. A dolgot meglepetésnek szánta, a lánynak pedig tetszett az ötlet, mindössze abba nem volt hajlandó beleegyezni, hogy Chris bejöjjön érte Brookhill Citybe. Mégis minek, ha úgyis Sant’albába tervezte a programot? Kijelentette, hogy majd ő bebuszozik, és a helyszínen találkoznak. Az ellentmondást nem tűrő hang és a busz említése azonnal megtette a hatását.

Így történt át, hogy főhősünk szombat reggel kilenckor már a megbeszélt helyen téblábolt izgatottan, noha az időpontot csak tíz órára beszélték meg. Valójában aludni is alig tudott az éjszaka, de egyáltalán nem érezte magát kialvatlannak. Egyre csak az járt a fejében, hogy mennyi mindenről fognak majd beszélgetni, s egyre csak azon aggódott, hogy vajon képes lesz-e normálisan megszólalni. Élénken éltek benne azok az esetek, mikor szabályosan megnémult a neki tetsző lány előtt, aki aztán elunta a várakozást egy csodára, hogy történhet még valami. Chris ezúttal elhatározta, hogy erőt vesz magán, és nem hagyja, hogy bármi is az útjába álljon – legyen az akár a saját szófukarsága.

Fél tízkor egy padon ülve meredt maga elé, mikor közeledő léptek zaja hangzott fel. Ahogy felemelte a fejét, Valentinát pillantotta meg, aki a járdán igyekezett felé széles mosollyal az arcán – és ez bőven elég volt ahhoz, hogy ezernyi pillangó kapjon szárnyra a gyomrában. Felállt, hogy elé menjen, és köszönésre nyitotta a száját, de már érezte is, hogy ez nem fog olyan könnyedén menni, mint ahogy elképzelte. Ám ekkor Valentina megelőzte.

– Régóta vársz már? Ne értsd félre, örülök, hogy itt vagy, mert a busz hamarabb ért be, mint számítottam, és így legalább nem kell egyikőnknek se feleslegesen itt ácsorognia tízig. Én most járok először Sant’albában, és azt hiszem, értem, miért nem szeretsz buszozni, mert ezek az utak nagyon megviselik az ember gyomrát. Ráadásul a sofőrök úgy száguldoznak, mintha az egész valami nagy verseny lenne, nem is tudom, talán az ebédjük nagysága függ a helyezéstől…

És ekkor Chrisben valami áttörte a gátat, ő pedig, maga se tudta, miért, nevetni kezdett, önfeledten, csillapíthatatlanul, elképesztő vidámsággal, mint már évek óta nem. Valentina valahogy olyan hihetetlenül édes volt, ahogy minden erőfeszítés nélkül fecsegett, úgy, hogy közben szinte semmit sem mondott. Máris látta, mennyire különböznek egymástól. Ő, aki csak akkor nyitja szóra a száját, ha tényleg fontos közlendője van; és Valentina, aki akármeddig, akármiről képes beszélni, még ha az mindenki más számára teljesen nyilvánvaló vagy érdektelen is.

– Ne haragudj – mondta végül, mikor újra levegőhöz jutott. – Nem kinevetni akartalak. Csak egyszerűen olyan aranyos vagy.

Valentina egy pillanat erejéig meglepett képet vágott, majd arcán megjelent az a bizonyos mosoly, nem olyan széles, nem olyan vidám, inkább megkönnyebbült boldogság sugárzott belőle, de épp elég volt ahhoz, hogy Chrisnek elakadjon a lélegzete.

– Úgy örülök, hogy végre őszintén látlak nevetni – mondta. – Sokkal jobban áll, mint az a nagy világfájdalom.

Chris érezte, ahogy elpirul zavarában, de most kivételesen nem fordította el a fejét. Erőt vett magán és a lány keze után nyúlt.

– Akkor mehetünk? – kérdezte, és elindult, de nem az úttest mellett vezető járdán, hanem befelé a házak közé egy keskenyebb, kikövezett úton. Körülbelül öt perc múlva állt meg egy viszonylag nagy téglaépület előtt, ahol kulcsot vett elő a zsebéből, és kinyitotta az ajtót. Előre engedte Valentinát, aki pár lépés után megtorpant, és ámultan nézett körül.

Az épület egyetlen nagy helyiségből állt. Az ajtó mellett volt egy fogas a kabátoknak, kicsivel arrább pedig egy íróasztal székkel helyezkedett el. Mögötte állt egy szekrény, minden egyes fiókja gondosan felcímkézve. De általában nem ezek a berendezési tárgyak vonzották a tekintetet.

A helyiséget ugyanis padlótól plafonig terjeszkedő könyvespolcok töltötték be, közöttük szűk folyosókkal, ahol talán két ember férhetett el szorosan egymás mellett. Az összes polc roskadásig telt. A könyvek között egy lélegzetvételnyi hely sem maradt. A nap sugarai ugyan betűztek az ablakok színes üvegén, mégis félhomály uralkodott.

– Mi ez a hely? – kérdezte Valentina tiszteletteljes, lenyűgözött hangon. Arca csodálatról árulkodott.

– Valamikor régen templom lehetett – fogott bele Chris, és örült, hogy erről a témáról képes normálisan beszélni. – Pár éve a nagyapám megvásárolta a város vezetőségétől, hiszen már úgyis üresen állt, nem használta senki. Többé-kevésbé felújíttatta, és berendezte könyvtárnak. Már akkor is elég nagy gyűjteménye volt, mostanra meg már több ezerre gyarapította. És azt hiszem, legszívesebben még mindig folytatná, hogyha nem…

– Ha nem lenne kórházban – fejezte be Valentina, mikor a fiú megakadt az elbeszélésben. Bólintás volt a válasz. – Körülnézhetek, ugye?

Meg sem várta az engedélyt, azonnal bevetette magát a polcok közé. Chris indult utána, de nem kellett sokáig keresnie, mert Valentina leragadt az első sornál.

– Útikönyvek? – A lányon némi elképedés látszott. – Nagyapád sokat utazott?

– Részben. Járt már minden államban, Dél-Amerikában is sokfelé, Japánban, Indiában, Kínában, Egyiptomban, meg persze Európában is. Portugália volt a kedvence. Jobban szerette, mint Sant’albát. Azzal viccelődött néha, hogy az Atlanti-óceán portugál partján szórjuk szét a hamvait.

– És miért utazott ennyit? – szólt közbe Valentina, aki valószínűleg észrevette, hogy Chris az elérzékenyülés szélére sodródott.

– Ó, hát a munkája miatt. Újságíró volt, gyakran írt tényfeltáró cikkeket. Meg persze vakáció gyanánt.

– Te is vele mentél?

– Ritkán – válaszolt Chris, s hangja elszíntelenedett. – A szüleim nem nagyon engedtek el vele. – Azzal elindult tovább a sorok között. Valentina várt egy percet, csak aztán eredt utána. Abból az egy percből viszont jóval több lett, mivel a könyvel rengetege túl izgalmas volt. Talált öt teljes polcot kémiai szakirodalommal. Volt ott temérdek különböző folyóirat, újság és magazin, precízen kategorizálva. Egy egész sor idegen nyelvű regény. Néhány polc dugig bakelitlemezekkel, magnókazettákkal és cédékkel. Szótárak, nyelvkönyvek, képregények és verseskötetek jöttek szembe vele.

És aztán számtalan sornyi szépirodalmi alkotás következett, regények és novellák minden műfajban. Voltak ott fantasy, tudományos-fantasztikus, krimi, romantikus, horrorisztikus, melodramatikus, ifjúsági, de mér gyerekkönyvek is. Időnként levett a polcról egyet-egyet, beleolvasgatott, majd ment is tovább, mert a következő sor még több izgalommal kecsegtetett.

Nem tudta, pontosan mennyi, de abban biztos volt, hogy jó sok idejébe telt, mire végigért a könyvtáron, oda, ahol Chris gubbasztott a fal tövében. A fiú figyelte, ahogy Valentina tisztes távolságot tartva leereszkedik elé a földre, majd mélyen a szemébe néz.

– Ne haragudj – szólalt meg végül, óvatosan megválogatva a szavait. – Nem állt szándékomban megbántani téged. Ígérem, többet nem említem a szüleidet.

– Ne kérj bocsánatot! Nekem nem lett volna szabad túlreagálnom – rázta a fejét Chris. – Csak tudod, a szüleimmel soha nem jöttem ki olyan jól, mint a nagyapámmal. Ők a könyvtár ötletét is rossz szemmel nézték, azt meg főleg, hogy csak nekem adott hozzá kulcsot, meg engedélyt a szabad bejárásra. Ez minden. – Aztán félénken felemelte a fejét. – És veled mi a helyzet?

– Velem? Nos, engem és az öcséimet anyám egyedül nevelt fel. Hároméves voltam, amikor apa meghalt tüdőrákban. A srácok meg csak két hónaposak. – Valentina könnyedén, egykedvűen mesélt az életéről. Chris kissé el is szégyellte magát, hogy míg ő teljes családban nőtt fel, itt játssza a világfájdalmasat, addig a lány örök optimista, mindent jó színben lát. Az életet is.

– Sajnálom.

– Nincs mit – mosolyodott el Valentina. – Ez van. És tudod, Daveton egyáltalán nem olyan borzasztó, ahogy azt híresztelik. Az tény, hogy szinte csak panelek épülnek mindenfelé, de van egy negyede tele imádni való kertes házakkal. Az egy nagyon szép környék. A szomszédban lakik egy házaspár vagy öt kutyával. Régen, amikor az éjszaka közepén ugatni kezdtek, mindig nekem kellett visszaaltatni az öcséimet.

Chris szóra nyitotta volna a száját, de ekkor Valentina észrevett valamit és felpattant ültéből. Felmászott a létrán, ami a mellettük álló polchoz volt támasztva, és böngészni kezdte a könyvek gerincét.

– Mondd csak, Christopher… – kezdte töprengve.

– Csak Chris – motyogta a srác automatikusan, de inkább az keltette fel a figyelmét, hogy milyen furcsa melegséget váltott ki belőle, amikor a lány a nevén szólította.

– Tehát Christopher – folytatta Valentina tántoríthatatlanul –, a nagyapád vallásos ember?

– Nem kifejezetten – mondta a fiú, miközben feltápászkodott, s árgus szemekkel figyelte a létrát. – Ez is inkább csak a könyvgyűjtőszenvedélyének köszönhető.

Ugyanis a polcon, amit Valentina kiszúrt magának, Bibliák tömkelege sorakozott. Volt ott mindenféle nyelven, mindenféle kiadásban: angolul, németül, oroszul, olaszul, franciául, lengyelül, portugálul, de még héberül is.

– Vigyázz! – szólt fel Chris a lánynak. – Ez a létra nem valami stabil.

– Ugyan már, nem lesz semmi baj – nyugtatta meg Valentina, azzal elindult lefelé. Ám alig lépett kettőt, a létra dőlni kezdett oldalra. Chris úgy érezte, kihagy a szíve, aztán meg olyan sebességgel kezdett el dobogni, hogy félő volt, a végén még neki esik nagyobb baja, nem a lánynak. Valentina végül szerencsésen landolt a fiún, mire mindketten a padlón kötöttek ki, a létra pedig mellettük ért földet.

Chris szinte levegőt se mert venni, bár azt nem tudta, vajon az aggodalomtól vagy a lány túlzott közelségétől. A szíve vadul dörömbölt a bordáin, s attól rettegett, el fogja árulni. Aztán Valentina lassan felemelte a fejét, de most nyoma sem volt annak az önfeledt vidámságának. A helyét zavar vette át. Chris érezte, ahogy a hosszú fekete haj az arcát cirógatja, s keze önkéntelenül megindult, hogy a lány tarkóján pihenjen meg. Csak többszöri nekirugaszkodás után sikerült megszólalnia.

– Valentina… én… – kezdte, ám ekkor éles, sípoló hang riasztotta fel őket. A lány egy-kettőre magához tért, eltűnt a zavar a szeméből. Gyorsan felpattant, s mentegetőzni kezdett.

– Ez az emlékeztetőm volt. Rohannom kell!

És már ott sem volt. Chris még hallotta, ahogy becsukódik utána az ajtó, de nem bírt megmozdulni. Egyre csak azon pörgött az agya, hogy na, ezt is sikerült jól elszúrnia.

Chris a csalódottságtól csak órák múlva volt képes hazamenni. Vajon mit várhatott? Vigasztaló vagy biztató szavakat? Együttérzést? Bármit is akart, abban biztosak lehetünk, hogy azt nem a szüleitől várta. Valószínűleg azt fontolgatta, hogy vasárnap reggel bemegy a nagyapjához tanácsot kérni. Ó, szegény, szegény tudatlan Christopher Martinez! Bárcsak segíthetnénk rajta! De várjunk, hiszen ti, kedves olvasók, még nem is ismeritek a történet minden részletét. A java még csak most következik.

Mikor főhősünk belépett a házba, a szülei és a bátyja az ebédlőasztal körül ültek, szokatlanul komor hangulatban. Elsőként az anyja törte meg a csendet.

– Voltál ma nagyapádnál a kórházban?

– Nem, ma… ma más dolgom volt.

– És tegnap? Tegnap ugye meglátogattad? – folytatta hevesen a vallatást az apja.

– Igen, persze, de mégis mi történt? – csattant fel Chris, mert bosszantották a látszólag értelmetlen kérdések.

A szülei még jobban elkomorodtak, a hallgatás hirtelen nagyon nyomasztóvá vált. Végül a bátyja szólalt meg halk, rekedt hangon.

– Nagyapa meghalt. Egy óra körül telefonáltak.

Chris a döbbenettől szóhoz sem jutott, csak lerogyott egy székre, és bámult maga elé. Nem tudta, nem is akarta elhinni. A nagyapja nem halhatott meg! Ő nem az a fajta, aki csak úgy fogja magát, és meghal! És vele mi lesz ezek után? Komolyan nem tudott senkit, akihez mostantól fordulhatna.

Aztán hirtelen ötlettől vezérelve felugrott, felkapta a kocsikulcsot és kiviharzott az ajtón.

– Majd később jövök! – kiáltott még vissza döbbent családtagjainak. Talán éppen elkapta anyja szavait, miszerint már túl késő volt, de ez a lényegtelen apróság hidegen hagyta. Különben is, még csak fél hat múlt.

Húsz perccel később már Brookhill Cityben kutatott egy telefonfülke után. Mire talált egyet, valamelyest lenyugodott, s a keze se remegett úgy, mint korábban. Kinyitotta a telefonkönyvet, megkereste benne a Lopez nevet, és legnagyobb sajnálatára legalább harmincat talált. Előkeresett egy ceruzát, és kihúzgálta azokat, akik nem Davetonban éltek, a maradék hatot pedig felírta magának, azzal már indult is tovább.

Az első négyet rögtön el is vetette, amikor látta, hogy azok panellakásokat jelölnek. A másik kettő viszonylag közel helyezkedett el egymáshoz, de nehéz volt dönteni, mert mindkét ház szép nagy kerttel rendelkezett. Miközben Chris azon gondolkodott, melyik is lehet Valentináéké, eszébe jutott a kutyákról szóló történet. Nagy szerencséjére csak az egyik ház szomszédságában látott a szokottnál több kutyaházat. Leparkolt hát az utcában, s növekvő idegességgel elindult a kapu felé. Már épp megnyomta volna a csengőt, amikor kinyílt az ajtó, és egy negyvenes nő lépett ki rajta. A szemetet hozta ki az udvarra, s amint meglátta Christ, nyomban elé sietett.

– Segíthetek valamiben?

– Jó estét! Mrs Lopez?

– Az vagyok – bólintott a nő.

– Elnézést, hogy ilyenkor zavarom, de én Valentinát keresem.

– Valentina nincs itt – válaszolt Mrs Lopez, s arca már színt öltött.

– Akkor esetleg meg tudná mondani, hol…

– Nem úgy értettem – vágott a nő Chris szavába. – Valentina nincs itt. De nincs is sehol máshol. A lányom ugyanis két hónapja meghalt autóbalesetben.

Ismeritek azt az érzést, amikor egy világ dől össze bennetek? Amikor minden, amiben csak hittetek, hamisnak bizonyul? Amikor a legrosszabb rémálmaitok válnak valóra? Amikor úgy gondoljátok, soha többé nem lesztek képesek összerakni azt a több ezer apró, széthullott darabot? Chris is valahogy így érzett, s talán ő még fokozni is tudta volna, a tragikus felsorolást, ha épp nem ő van ebben a helyzetben. De mivel vele történtek meg a dolgok, már képtelen volt másra azon kívül, minthogy mély depresszióba zuhanjon.

Kényszerítenie kellett magát, hogy megforduljon és az autó felé vegye az irányt, miközben a köszönésről is megfeledkezett. Lassan rakosgatta egymás után a lábát, automatikusan, mint egy robot, s zsibbadt agya végig csak egyetlen kérdést visszhangzott: mi történt velem? Szinte nem is hallotta a kutyák ugatását, és Mrs Lopez szavai is csak sokadjára jutottak el hozzá.

– Várj egy percet! – kiáltott utána a nő. – Te vagy Christopher Martinez?

– Akarok én az lenni? – kérdezett vissza a fiú letörten.

– Ezt a levelet neked címezték. Most találtam meg a postaládában – azzal a kezébe nyomta a borítékot, majd sarkon fordult és visszament a házba.

Chris sietve beült az autóba, hogy ott olvassa el az írást, ám mégis csak percek múltán bontotta fel. Egy ideig csak bámulta a hosszúkás, ovális betűket, végül nekifogott az olvasásnak.

Kedves Christopher!

Hogyha a levelemet olvasod, valószínűleg már tudomást szereztél a két hónappal ezelőtt bekövetkezett halálomról. Nos, minden bizonnyal elég nehéz lesz elhinni a történetemet, de örömömre szolgálna, ha legalább megadnád azt a tiszteletet, hogy végighallgatod a mondandómat.

Az az autóbaleset szörnyű volt, a legrosszabbkor érkezett, és azt hiszem, a barátaim, akik szintén abban a kocsiban ültek, azóta se tudták kiheverni. Ott a helyszínen meghaltam, nem sikerült újraéleszteniük. És most jön a leghihetetlenebb rész: a lelkem valamilyen úton-módon életben maradt. Szellemmé váltam, akit az emberek nem láthattak. Általában. Azt a feladatot kaptam, hogy a halott lelkeket segítsem tovább. Így találkoztam a nagyapáddal. Okos ember volt, hamar rájött, hogy rajta kívül mások nem látnak engem. Gyorsan levonta következtetést, hogy már nincs sok ideje hátra, de belenyugodott. Azt mondta, semmit sem hagyott befejezetlenül, felkészülten fog távozni.

És ekkor történt, hogy egyszer csak besétáltál a kórterembe, megpillantottál, és megkérdezted, hogy ki vagyok. El sem tudod képzelni, mennyire megdöbbentem. Normális esetben csak egy haldoklófélben lévő ember képes látni engem! Nagyapáddal osztoztunk is az aggodalmon, hogy ennek nem szabadna így lennie. Később pedig én is nagy hibát követtem el, nem is egyet. Beleegyeztem, hogy elvigyél valahova, ezzel magára hagytam nagyapádat. Ne értsd félre, jól éreztem magam a könyvtárban, hihetetlen élmény volt, ám majdnem elkéstem. A sípoló hang azt jelezte, hogy nagyapádnak lassan indulnia kell, ezért rohantam el olyan fejvesztve.

Ezen kívül nemcsak hagytam, hogy belém szeress, hanem még én magam is valami furcsa érzéssel küszködtem. Tudom, most hajtogathatnám ezerszer, hogy bocsáss meg, az nem változtatna semmin. Csak abban reménykedhetem, hogy teljesíted a kérésemet, és elégeted ezt a levelet, mert akkor elfelejted ezt az egészet, és olyan lesz, mintha csak egy szépet álmodtál volna.

Ölel: a te Valentinád

U.i.: Ne aggódj, nem fogsz meghalni, legalábbis még jó ideig nem. Utánanéztem, és valószínűleg csak a paranormális képességeid túlfejlettek.

Chris még háromszor végigolvasta a levelet, s érezte, hogy az imént keletkezett űr a lelkében mintha gyógyult volna egy keveset. Valentinának igaza volt, tényleg nehéz elhinni mindazt, amit elmesélt, de valamelyest magyarázatot adott a történtekre. És bárhogy szeretné is a lány, semmiképp sem fogja elégetni a levelet, hiszen ez volt az egyetlen bizonyíték arra, hogy tényleg átélte a dolgokat.

Igen, Chris számára egyedül ez adta meg a biztonság érzetét. Viszont én, és persze ti, kedves olvasóim, tudjuk, hogy az eset a való életben is megtörtént, még ha nem is szóról szóra ugyanígy.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés